Hímnem-nőnem

Szentgyörgyi Rita @ Szép szó

2006.08.12.

Cividalei találkozás Frenák Pállal

Az emberi test mint a minket körülvevő világ térképe. Nyomot hagy rajta az idő, a kor, más testekből áradó szagok, ütközések. Vágyak, fájdalmak, mérhetetlen szenvedélyek és szenvedések írják létezésünket – akár férfi , akár női szerepet osztott ránk a természet. De vajon valóban a természet szerinti n emi szerepeinket éljük, és ha igen, felismerjük-e annak összes mélységét és magaslatát? A hímnem-nőnem primer ösztönei től kemény harc vezet önazonosságunk megtalálásáig. A testiség energiamezejében egymástól elkülönítve jeleníti meg képekben, víziókban, zsigerekig ható zenével Frenák Pál 2004-es koreográfi ája a két nem magányos küzdelmét. A macsóság börtönében vergődő Fiúk kötéltáncát, a biztonság, szépség, anyaság, gyönyör álmát „fehér lavórokban” hordozó Csajokat.

Amilyen mostoha körülmények között jött létre a kétszólamú Fiúk/Csajok bemutatója a Közép-Európa Fesztiválon, a Mittelfesten, olyan igaz éljenzés övezte Frenák metafizikai mélységű utazását, az egytől egyig kiváló magyar–francia táncosok erőfeszítő, kreatív munkáját.
Frenák Pálban az átszellemült guruk lelki tisztasága találkozik a tökéletességet alapkövetelménynek tartó művész következetességével. A társulat technikusának balesete miatt az utolsó percig bizonytalan, meg tudják-e tartani a Fiúk előadását.

– A jó szándék kevés – kezdi a beszélgetést Frenák Pál. Tapasztalatból mondhatom, hogy az olaszoknál soha nem az van, amit megbeszéltünk. Nem gondolom, hogy bármilyen körülmények között játszani kell. Van egyfajta minőség, ami nem degradálódhat. Hiszen akkor belemegyünk egy olyan szemléletbe, ami eluralkodott manapság, hogy tudniillik mindent meg lehet venni. Igenis vannak dolgok, amiket nem lehet megvenni. Ilyen például a művészet. Magyarországon is ez idegesít a legjobban. Egy-két játszóteret leszámítva, mint a Trafó, még a nagy színházaknál is nagyon szomorú ez a mentalitás.

Az ön koreográfiái a testiség és lelkiség nyelvén egyaránt az emberi méltóságról szólnak. 

FP: Felismerhető a munkáimban ez a fajta törekvés. Ezen belül is a férfi és a női nem mélységeit, identitását feszegetem. És nemcsak úgy, mint férfiak és nők, hanem, hogy miként illeszkedik be a mai társadalomba a két nem. A nőknek évszázados problémája az egyenjogúság. Hiába fejlődik a társadalom, ez a téma egyre jobban kiéleződik. A gyors modernizmus, amelyben élünk, kicsit a barbársághoz hasonlít. A kérdés az, mennyire tudjuk megőrizni emberi méltóságunkat.

És mi az ön válasza erre?

FP: Azt gondolom, egy művésznek elsősorban önmagával szemben van felelőssége. Mi nem a megoldást keressük, nem filozofálunk. Közvetve a kreativitás, a víziók nyelvén vetítünk ki valamit.

A férfi akat sokkal inkább ösztönlényeknek ábrázolja, míg a nőket az álmokon, a tudattalanon keresztül közelíti meg. Ilyennek látja a két nem mai felállását is?

FP: A férfi nemről talán öröktől fogva van egy egyfajta nagyon racionális dominanciaelképzelés, ami fokozottan erősödik manapság. És ennek következtében a női nemben nem a feminitást emeli fel, hanem az agreszszívabb részt. Elég ha körülnézünk, a női politikusoknál vagy az élet egyéb területén is az agresszivitás kerül felszínre. A férfi úgy próbálja maga mellé emelni a női nemet, hogy abban kineveli a férfi nemet, azt, amit elfogad.

Ezért hajszolja bele úgymond férfi táncosait a női léttel való azonosulásba?

FP: Belenyúltam kicsit a férfiak testi animalitásába. Ha nagyon mélyen belemerülünk, rájövünk, hogy a férfiaknál ez egyfajta védekezés. A megérzéseimre, a tapasztalataimra, a kísérleti munkáimra hagyatkozva a nőies mozgásformákon keresztül mindig arra ébredek, hogy gyengeségről van szó. Sokkal törékenyebb a férfi , mint a nő, és ezt kompenzálja a testiséggel. Vágyik arra, hogy elérhesse a női rugalmasságot, hajlékonyságot, ami számára lehetetlen. Az organikus, állati mozgásformákat kontrasztba állítva a radikális, élesen becsapódó koreográfiai elemekkel azt próbálom kihozni, miként találja meg magát a férfi a finom, nőies, pumaszerű mozgásokban. Nem azért, hogy nővé váljon, hanem, hogy egy kicsit bele tudjon bújni a másik bőrébe, és azon keresztül megtapasztalja a nőiséget. Én úgy gondolom, hogy a nőknek több fogalmuk van a férfi nemről. Nagyobb az értelmezésük a férfiról mint tartalmi lényről, jobban ismerik. Amíg a férfi csak önmagát láttatja, addig macsó, egoista: magához rántja a másikat, és eltapossa. Valahol mélyen fél a női nemtől, nem kimondottan szexuális értelemben. A valódi problémáját elfelejti, ha brutális módon éli ki az ösztöneit, váltogatja a partnereit. Gyűjt, gyűjt, gyűjt, és ilyenkor szokott előfordulni, hogy egyszer csak megszűnik az élet, nem tudunk meghalni, csúnyán halunk meg, vagy nem fogadjuk el a halált. Szerintem azok a férfi ak félnek a legjobban, akik a legagresszívabb, legegoistább módon élik meg a szexualitásukat. Hiszen nem engedik el magukat benne, attól félnek, hogy megszűnnek, hogy beszippantja őket valami. És ezért kell nekik – már elnézést – kapaszkodniuk a saját hímvesszőjükbe, mert ha elengedik, akkor pofára esnek.

Mondhatni a nők javára dönget tabukat, oszlat el illúziókat. A nők vajon természetüknél fogva mentesülnek a hiányzó részük integrálásának csapdáitól?

FP: Bennük is láthatóvá válik a férfi nem, de nem küzdenek vele annyira, mint a férfiak. Nyíltabban merik felvállalni a férfi oldalukat, mint a férfiak a női részüket.

A modern táncban is szokatlanul radikális szimbolikára építi az előadásait. Nem hagyja meg a közönséget a könnyű értelmezés állapotában. Szokott-e tapasztalni nyílt ellenérzéseket a nézők részéről?

FP: Soha nem egy szimbolikai elemre építek. Gyakran teret hagyok a véletleneknek. Mindenkinek saját szuverén, egyéni feladata, hogy értelmezze, „átjárja” a darabjaimat. Van olyan néző, aki gyűlöl. Egy Trafó-előadás utáni beszélgetésen egy hölgy azt mondta nekem, nem tudja elfogadni azt, ahogy a női nemet ábrázolom, kikéri magának. Mire én megkérdeztem tőle, miért nem ment ki. Nem tudott válaszolni. Több száz ember előtt azt felelte: „Visszajövök minden darabjára.” A közönségnek egy alkotó szintre kell emelkednie ahhoz, hogy ráhangolódjon az előadásaimra. Nem megérteni akarja őket, hanem megérezni. Engem nem érdekelnek azok az alkotások, amelyek megmagyaráznak valamit. Giles Deleuse filozófus gyakran mondta: „A jó tanítvány nem az, aki rögtön kérdez. Várd meg, míg átjár egy mű, és te is átjárod azt. Ahol a tudatosság és az ösztön találkozik, ott megszületik valami, ami addig még nem volt.” Nem akarok nagyképű lenni, de nagyon szeretnék ilyen formában alkotni. És valószínűleg ezzel a filozófiával, gondolkodásmóddal alkotok, kísérletezem.

 

Hiperszenzitív

Fazekas Zsuzsa @ Elle

2009. január

A 90-es években meghódította Londont és Párizst, később Japánt is. Bő tíz éve a hazai kortárs táncélet egyik meghatározó társulata az övé.

Abban, hogy táncos lettél van valami elrendeltetésszerű.

FP: Anyám révén én a süketnéma jelrendszert tanultam meg először, ebbe születtem bele, az érintésen keresztül fontos információkat kaptam tőle. Közben nyolcadik gyerekként, egyetlen és legkisebb fiúként rettenetes felelősségtudat alakult ki bennem. Nagyon nehéz egy ilyen koncentrált szeretettel, pláne az egyik napról a másikra történő elvesztésével mit kezdeni. Hétévesen intézetbe kerültem és ebben az öngyilkosság határán lévő gyerekben, ott a magányban kezdődött, hogy kiszöktem a tükrök elé, nézegettem és csavargattam a testemet, szinte a gyötrésig, talán azért, hogy a testi fájdalom feledtesse a lélek fájdalmát. Kísérleteztem a testemmel, aminek nyilván volt egyfajta transzállapotú, erotikus jellege is. A megszokott érintéseket ilyenkor az ember magának adja. Veszélyes játék, de szerencsére nem estem bele a narcisztikus csapdába.

Hanem kreatív energiát kaptál?

FP: Valószínűleg, mert még ott az intézetben megrendeztem az Ali Baba és a 40 rablót... A mindennapi kommunikációt, amit korában anyámmal folytattam, átinterpretáltam a testemre. És az is nagyon fontos volt, hogy ebben a zárt világban a nevelők gyakran rám bízták a kisgyerekeiket, mert észrevették, hogy nálam megnyugszanak, cserébe pedig elértem, hogy filmeket nézhessek, Chaplinnel kezdődött, de aztán jött Bergman, Fellini, Godard. Edith Piaf rekedt füstös hangja azt üzente, hogy egyszer Párizsban fogok élni.

Mi kellett ahhoz, hogy megvalósuljon az álmod?

FP: Ezek apró dolgok, nem kell sok egy embernek, egy csomó véletlen, miközben persze nincsenek véletlenek. 14 évesen mint picolo garcon felszolgáltam az Astoriában, Jancsó épp ott forgatott, és én remegtem, mert, nem hiszed el, de azt éreztem, hogy oda tartozom, aztán Várkonyi Szilvia később mondta, hogy Pali, te olyan csodálatosan mozogsz, neked táncolni kell – és az ember érzi, hogy valami van. És Jeszenszky balettiskolája véletlenül ott volt a félemeleten, a házban, ahová akkoriban költöztünk. Majd nagyon szemtelenül megnyertem egy ilyen modern diszkótáncversenyt, és kijutottam Londonba, aztán egyszer csak ott álltam két bőrönddel a Champs Élysées-n.

És tudtál franciául?

FP: Dehogyis, egy szót se, de ez engem soha nem zavart. Japánban sem később. Azonnal dolgoztam és otthon éreztem magam. A Moulin Rouge-ban táncoltam és közben találkoztam az első feleségemmel, aki kimenekített ezekből a csapdákból, ezután kezdődtek a neoklasszikus dolgok. De ez valahogy nem fejezte ki, amit akarok. Később, a mostani feleségemmel való találkozás – ő építész – aztán radikálisan megváltoztatta az életemet. Felfedeztük a kortárs művészeti univerzumot. Érdekes, a francia nyelv hozott vissza, hogy be tudjam lakni a magyar nyelvet.

Az új bemutatód az InTime kapcsolati kérdések körül forog.

FP: Mindenkinek van egy témája, az enyém a testről, a lélekről és a térről szól, arról a pontról, ahol az ember önmagát belakja.

Visszaemigráltam - FRENÁK PÁL

2009. november 28.

Vida Virág

Néhány évvel ezelőtt, egy véletlen folytán Frenák Pállal utaztam együtt a vonaton. Ez volt az első személyes találkozásunk, egy istenadta alkalom, amikor szóra bírhattam. Szóra bírhattam egy olyan alkotót, aki gyermekkorában alig ismerte a hangok világát, siket szüleivel a jelnyelv segítségével kommunikált, amíg fel nem tárult előtte egy másik világ hangokkal, majd egy harmadik a mozdulatokkal. Akkor egy folytonosan vívódó, önmagát újra és újra definiáló művészt ismerhettem meg. Azóta sem változott. Beszélgetésünk után legújabb darabja, a Seven próbájára tartott.

Vázlatfüzettel, vázlatokkal érkeztél. Mindig rajzolsz a koreográfiáidhoz? Így szoktad megtervezni a darabokat?

FP: Ezek a rajzok már hónapokkal ezelőtt megszülettek. Folyamatosan fejlődtek a próbafolyamat során, egy részét kidobtam, egy részét megtartottam, egy részét átdolgoztam. Úgy kell elképzelni a librettómat, mint egy szétszedett Rubik-kockát, vagyis az egyes fázisokat külön-külön írom le. Egy három-négy hónapos munka után tegnap jutottunk el odáig, hogy összeraktuk a Seven Rubik-kockáját. A rajzaimon ennek a folyamatosan változó munkafolyamatnak a lenyomatai követhetők nyomon. Ebben a munkamódszerben az a legizgalmasabb, hogy az elemek többféle módon is összeállíthatók. Ez az, ami igazán érdekel! Szinte minden darabomra jellemző, hogy a jelenetek sorrendje megváltoztatható. Az InTimE-ot akár a végéről is kezdhetnénk. Sőt, talán úgy még izgalmasabb lenne.

A jelenetcserékkel viszont megváltozna a kontextus és az egyes részek koherenciája. Más értelmezési utak nyílnának meg. Nem borítaná fel ez túlságosan az alapkoncepciót?

FP: Valóban megváltozna a részek közötti koherencia, azonban a darab ugyanazt az érzelmi világot teremtené meg. Megjelennének újabb olvasatok is, míg mások elvesznének, de a darab lelke nem változna. A darabjaim akkor működnek, ha a közönség képes megtalálni ezt a lelkiséget.

Mióta forgatod magadban a Seven tervét?

FP: A Seven gondolata már az InTimE készítése közben elkezdett formálódni. Az InTimE-ban az emberi kapcsolatok színességével foglalkoztam. Ezt az állandóan pulzáló, változó, sokrétű kapcsolatrendszert próbáltam a koreográfiámban képekbe sűríteni. A Sevenben egy sokkal globálisabb probléma adja a szüzsét: az emigráció, a hontalanság, a térbeli territórium, az identitás keresése.

Te magad majdnem két évtizedet töltöttél Franciaországban, emigrációban. Mit gondolsz a hontalanságról? 

FP: Egy alkotónak bizonyos távolságot kell tartania a megélt élményeivel. Ezek a tapasztalatok, érzések csak akkor tudnak hitelesen megjelenni a színpadon, ha egy tágabb kontextusban is megállják a helyüket. A művész a saját élményeiből építkezik, de túl is kell lépnie azokon. Az alkotó nem önmagát mutogatja a színpadon, hanem kivetíti, megszűri a több forrásból táplálkozó élményeit. A hontalanság kérdésében valóban van személyes tapasztalatom. Sok külföldön töltött év után "visszaemigráltam" a hazámba. Vannak saját emlékeim azzal kapcsolatban is, hogy milyen érzés, amikor valaki hat-hét évig nem térhet haza. Amikor kimentem, le kellett zárnom a múltat, újra meg kellett születnem egy másik kultúrában, közegben. De létezik belső hontalanság is, ami nem azonos azzal, hogy valaki akaratán kívül, kényszer hatására hagyja el az otthonát, ha természeti csapás, háború vagy egyéb ok miatt kell egy új környezettel konfrontálódnia. Hazátlan akkor is lehet valaki, ha látszólag van otthona és kialakult élete.

Hogyan jelenik meg az identitáskeresés témája a Sevenben?

FP: A Sevenben az emigráción, a hontalanságon túl az olyan történelmi események is benne vannak, mint az '56-os forradalom, az auschwitzi deportálás, a Gulag, vagy a berlini fal emlékének fájó öröksége. A darab egy kicsit ezeket is magába foglalja, ám nagyon absztrakt módon. A művészi munkának nem feladata ezeket megoldani, de a közös felelősségünkre felhívhatja a figyelmet. Fontos, hogy az ember tisztában legyen azzal a korral, amiben él. Ez olyan felelősség, amelynek egy művész sem, egy alkotó sem fordíthat hátat. Bár az előadásban benne lesznek az ismert "frenáki jegyek", például az izgalmas szcenikai megoldások, mégis sok új dolog is megjelenik benne. A táncosaimtól partneri munkát várok el. Tudom, nagyon kemény vagyok, de a mozgásanyagban nem szeretem a parazita elemeket. Mindent, ami azért van, hogy csak szép legyen, kiirtok. A darab azt feszegeti, hogy egy új, instabil, ismeretlen környezetben hogyan vagyunk képesek megteremteni önmagunkat, elengedni a múltunkat és megtanulni a jelenben élni A Sevenben az önmegvalósítás lehetőségeit keresem, de nincs szó benne önsiratásról.

A Seven mellett rendhagyó bemutatóra is készül a Compagnie Pal Frenak. Az együttes magyarországi megalapításának tízéves évfordulóját ünneplitek decemberben a Trafóban; erre az alkalomra Ká.Osz!-t újítod fel. Miért ezt az előadást választottad?

FP: A Ká.Osz!-nak van egyfajta családias performance jellege, ami kiválóan alkalmas az ünneplésre. Nem fogjuk magunkat a Ká.Osz! eredeti koreográfiájához tartani. Az előadás improvizatív lesz és fesztelen hangulatú, ahol a közönség vörösbort kortyolgat, amit lehet, hogy a táncosok fognak kitölteni. Erre az alkalomra meghívtam néhány táncost az eredeti darabból is, hogy az ünneplés valóban a társulatról szóljon.

Egy társulat életében természetes folyamat a táncosok kiválása. A fiatalok saját utakat keresnek, koreográfusként próbálják ki magukat. Te hogyan éled meg, amikor egy volt táncosod önálló alkotóként mutatkozik be és munkáiban visszaköszön a frenáki formanyelv? 

FP: A koreográfusok tudják, hogy a táncosok elhagyják a társulatot. Ez a változás természetes folyamat, amelyben a táncosok is új utakon indulhatnak el egy másik koreográfussal, és én is új utakat fedezhetek fel a fiatal táncosokkal. És vannak azok a táncosok, akik a saját útjukat kezdik el járni, de ez már az ő felelősségük, nem az enyém. Két dolog azonban szokott zavarni: ha valaki a saját alkotásának a felelősségét rám próbálja visszahárítani, valamint, ha direkt módon visszaköszönnek mozgáskombinációim, előadásrészleteim mások munkáiban. Lelkileg nagyon megvisel egy-egy ilyen történet. Viszont nagyon tudom becsülni, ha valaki úgy indul el, mint például Gergye Krisztián, egy saját úton, önmagát keresve.

Ha egyszerre hagyna el minden táncosod, akkor is létezne Frenák Pál Társulat?

FP: A Frenák Pál Társulat szellemi tőkéje én vagyok, ezért létezne. Egy ilyen helyzet igazi megmérettetés lenne. Fel kellene tennem a kérdést magamnak, hogy ez miért történt meg velem. S a választ csak táncban tudnám megtalálni és kifejezni. Lehet, hogy egy szólóban, lehet, hogy egy új csapattal.

Itt most nem ücsörgünk! - Beszélgetés Frenák Pállal

Tóth Ágnes Veronika @ PestiEst
2009. november 26- december 2

Mit jelent számodra a kétlakiság?

FP: Az egész életemre jellemző: egyrészt otthon vagyok Magyarországon és Franciaországban egyaránt, másrészt születésemtől fogva két világban élek, a csend, illetve a szavak világában. Ha az ember siketnéma szülők gyerekeként születik, a verbalitásnak nem sok szerepe van, a jelrendszer mellett inkább az apró hangeffektusok, vibrációk, megérzések szolgálnak kommunikációs jelzésként.

Nyilván akkor minden helyzetben folyamatosan olvasol a mozdulatokból.

FP: Persze, és az igazi előadások a mindennapi életben történnek számomra. Az egyik kurzusomon, a Centre National de la Danse-ban, Párizsban feltűnt például, hogy az összes résztvevő rögtön leült: éreztem, hogy a többi professzornál nyilván egy óráig beszélgettek a kurzus elején. Én fordítva csinálom: nálam a megélt mozgástapasztalat az első, és csak azután beszélgetünk, tehát, amikor láttam, hogy mindenki ül a teremben, azt mondtam nekik: „Itt most nem ücsörgünk, fel kell állni!” Én abban hiszek, amit látok, amit megtapasztalok. Tudom, hogy a spontán, intuitív tapasztalotokból az összes fontos információhoz el lehet jutni, és a hiteles, saját táncnyelv is csak a belsővé vált tapasztalatok alapján alakulhat ki.

A társulatod tízéves jubileuma kapcsán megjelent rólad egy gyönyörű könyv Péter Márta tollából.

FP: Péter Márta könyve engem is szembesít a saját munkámmal. Belenézek, és megkérdezem magamtól: „Ezt valóban én csináltam?” Én mindig beleengedem magam az alkotásba, nem akarom irányítani a folyamatot, inkább hagyom, hogy elvesszek benne, hagyom, hogy létrejöjjön az, aminek létre kell jönnie, így aztán, amikor megszületik egy-egy előadás, én is rácsodálkozom.

Igazi ünnepi évadot tartotok: novemberben volt a Seven bemutatója a Művészetek Palotájában (mely január végén ismét látható), decemberben újra lehetett nézni a felújított K.áO.sz!-t a Trafóban, január elején pedig a Fiúkat újítod fel szintén a Trafóban.

FP: A társulatom tízéves születésnapját a K.áO.sz! című darabommal ünnepeltük, melyben a régi és a jelenlegi táncosaim együtt léptek fel, és a közönséget is megpróbáltuk kicsit bevonni az eseményekbe. De természetesen egy alkotónak mindig a legfrissebb darabja a legfontosabb: a Seven azokról az emberekről szól, akik hazátlanná válnak, akiket kiszakítanak saját környezetükből. Különleges, mozgó szcenográfiai elemeket, hatalmas traktorgumikat használunk a színpadon, melyeket egyrészt teherként cipelnek magukkal a táncosok, másrészt viszont trambulinként röpíti őket. Sok személyes vonzata is van ennek az előadásnak: amikor például először behoztam ezeket a traktorgumikat a próbára, Nelson Reguera, a kubai táncosom elmesélte, hogy Kubából évtizedeken keresztül ilyen hatalmas traktorgumikon menekültek az emberek, több órán át lebegve a tengerben, és az emberek fele ottmaradt. Véletlenül – de persze nincsenek véletlenek -, nagyon mély emléket idéztem fel benne.

Ezek igazi határhelyzetek.

FP: Az a tapasztalatom, hogy az embernek meg kell küzdenie a saját démonaival: a határhelyzetekkel nem konfrontálódni kell, hanem megélni őket. Vannak az életben olyan szituációk, amikor az ember nagyon mélyre zuhan, és ilyenkor bele kell engednie magát ebbe a zuhanásba, bármilyen nehéz. Mert nagyon nehéz, hiszen amikor az ember egy ilyen helyzetben elengedi magát, azt hiszi, hogy meghal. Pedig éppen ellenkezőleg, ha legyőzi a félelmét, ha megéli ezeket a helyzeteket, túljuthat rajtuk.

Nem tervezed, hogy táncosként újra színpadra állj?

FP: Nyáron ez vártalanul megtörtént. A japán turnénkra – ahol a magyar kulturális év keretében Tokióban léptünk fel – két szólót vittünk Várnagy Kristóffal, a Tra-Cet és a Mennonót. Eredetileg mindkettőt Kristóf táncolta volna, de felvetődött, hogy szeretnék, hogy én is színpadra álljak, így Osakában és Kyotóban én léptem fel a Mennonóval.

 

A Frenák Pál Társulat 10 éves évfordulóját ünnepli: egy új darabbal, a Sevennel, több régebbi, legendás előadásuk felújításával, és egy pompás kiállítású könyvvel, mely átfogja eddigi alkotásait.

 

I Migrated Back Home - Interview With Pál Frenák

Vida Virág @ kultura.hu

2009. november 28.

I first met the Hungarian dancer and choreographer Pál Frenák several years ago, on a train. I learnt that he communicated with his parents as a child in sign language, and only later discovered the world of sound, then the world of movement. At the time we talked, Frenák was constantly redefining his art. Little has changed since.

You have come here with some sketch books and sketches. Do you always make drawings for your choreographies? Is it your way to plan your works?

PF: I made these drawings months ago. They were continually developed during rehearsals, some of them I threw away, some I kept and others I reworked. You can imagine my libretto as a disassembled Rubik cube, with the different phases written down independently. After three or four months of work, we reached a point yesterday, when we could put together the Rubik cube for Seven. My drawings trace this continually changing process. The most exciting thing about it is that the elements can be put together in different variations. That's what really interests me. It characterises almost all of my pieces that the order of scenes is interchangeable. InTime could be started even from the end. Well, perhaps it would be even more exciting that way.

But changing the order of scenes would also change the coherence between the piece's context and its elements. New paths of interpretation would open up. Would that not overturn the basic concept too much?

PF: The coherence between parts would indeed change but the piece would still create the same emotional space. New interpretations would emerge and other would disappear but the spirit of the piece would not change My pieces work when the audience is able to see this spirit.

How long have you been planning Seven?

PF: The idea for Seven was taking shape already while I was making InTime. I was exploring the diversity of human relations in InTime. I tried to create a choreography that expressed in dense images this continually changing and diverse system of relations. Seven deals with a much more global problem, emigration, homelessness, special territory and the question of identity.

You spent more than two years in France. What do you think about homelessness?

PF: A creative person must keep a distance from his or her personal experiences. These experiences and feelings can appear on stage as authentic only if they find their place in a wider context. The artist must use his or her own experiences but also go beyond them. One must not present himself on the stage but project and filter experiences originating from a multitude of sources. I indeed have personal experiences about homelessness. After many years spent abroad, I migrated back home. I also have my own experiences about what it feels like when someone cannot return home for six or seven years. When I left Hungary, I had to close down my past, I had to reborn in a different culture and new environment. But there is also internal homelessness which is not the same as leaving your home against your wish, under coercion, when a natural disaster, war or other reasons forces you to get confronted with a new environment. One can be homeless even if he or she seemingly has a home and an ordinary life.

How does the search for identity appear in Seven?

PF: Beyond emigration and homelessness, Seven also refers to such historic moments as the '56 revolution, deportation to Auschwitz, the Gulag or the painful memory of the Berlin Wall. The piece incorporates all these but in a very abstract way. It is not the task of the artist to solve these matters, only to call attention to our shared responsibility. It is important for everyone to understand the age that he or she lives in. It is a responsibility that no artist can disregard. The performance will include the well-known "Frenák elements," such as exciting stage sets, but there will be also lots of new things. I expect my dancers to act as partners. I know that I am very tough but I do not like parasitic elements within the movements. Everything that only serves the purpose of being pleasant I eradicate. The piece explores how we are able to create ourselves in a new, unstable and unknown environment, how we can let go of the past and learn to live in the present. In Seven I am looking for the possibility of self-realisation but it is in no way self-mourning.

In addition to Seven, Compagnie Pal Frenak is preparing for an extraordinary premiere. During December, the company will celebrate its 10th anniversary in Hungary at the Trafó. For the occasion, you have reworked Ká.Osz! Why did you choose that performance?

PF: Ká.Osz! has a certain family-like feel to it, which is perfect for celebration. We will not stick to the original choreography. The performance will be improvisation-based, with a free and easy atmosphere, with the audience sipping on red wine served by the dancers when possible. For the occasion, I also invited a few dancers from the original performance, in order to celebrate the entire company.

The departure of dancers is a natural process in the life of a company. Young people seek their own paths and try themselves to be choreographers. How do you feel when your former dancers appear as independent choreographers but a Frenák-type language of expression appears in their work?

PF: All choreographers know that dancers will leave the company. This is a natural process, to allow dancers to try new ways with different choreographers and me also to explore new paths with different dancers. And there are those dancers who start going their own way, but that is their responsibility, not mine. There are two things that bother me: when someone tries to shift the responsibility for their own creation on me or when my movement-combinations or performance elements directly appear in other people's work. I find such experiences emotionally very distressing. But I highly respect someone who can start off their own way, like Krisztián Gergye, looking out for his own self.

If all your dancers left at the same time, would the Pál Frenák Company still survive?

PF: I am the intellectual capital of the company, therefore it would still survive. Such a situation would be a real test. I would have to ask myself the question why such a thing happened to me. And I could only find and express the answer in dance. Perhaps in a solo piece, perhaps with a new company.

 

Forrás: http://kultura.hu/main.php?folderID=1360&articleID=293904&ctag=articlelist&iid=1

„Hagytuk, hogy a dolgok megszülessenek”

Tóth Ágnes Veronika @ FidelioEst
2009. december

A Frenák Pál Társulat a Művészetek Palotájában a Seven című darabbal, a Trafóban a legendás Ká.Osz! felújításával ünnepli tízéves évfordulóját.

Fidelio Est: Mi inspirálta a legfrissebb darabodat?

Frenák Pál: Az új koreográfiámban, a Sevenben a száműzetés, a kiszakítottság témáját feszegetem. Az érdekelt, mi történik azokkal az emberekkel, akiket kiszakítanak a megszokott terükből, kultúrájukból, és egy más területen, más kultúrában kell megkapaszkodniuk. Mi történik azokkal, akik nem fogadják el ennek az új helyzetnek a sajátosságait, akiknek nincs adaptációs képességük, akik nem tudnak alkalmazkodni, nem tudnak újra megszületni ebben az új közegben? Sokan kerülnek kényszerűségből ebbe a helyzetbe: gondolhatunk itt a politikai menekültekre, a bevándorlókra, de akár a hajléktalanokra is. Visszaköszön a saját gyerekkori tapasztalatom, a saját kitaszítottságom is, mindaz, amit megéltem, amikor hétévesen intézetbe kerültem.

FE: A díszlet mindig roppant egyedi és meghatározó a darabjaidban. Most milyen különleges látványelemekkel dolgoztok?

FP: Szerettem volna az új darabomban egy speciális, transzparens padlót használni, de sajnos túlságosan költséges lett volna számunkra. A tükör vagy az üveg pedig túl konkrét: leszűkíti az asszociációs mezőt, elveszi a szabad olvashatóság lehetőségét. Az anyag, amire vágytam, viszont azért különleges, mert úgy hat, mintha elmerülnénk benne. A végtelen tér azt az érzést kelti, hogy mi mindannyian benne vagyunk egy nálunk sokkal hatalmasabb folyamatban. Vagy megtanulunk benne élni, és hagyjuk, hogy átjárjon minket, vagy ellenállunk, de az bumerángként vissza is csaphat. Szerintem nem az a cél, hogy konfrontálódjunk, hanem hogy megéljük a lehetetlen helyzeteket is. Végül az előadásban hatalmas, több méter átmérőjű gumikerekeket – traktorgumibelsőket – használunk, ezek összessége egy olyan variábilis, mozgó szcenográfiai rendszert képez, mely egyszerre összehozza és szétválasztja a táncosokat, melyet lehet horizontálisan és vertikálisan használni, melyek a kráterektől a csigaházig számtalan asszociációt felidéznek. A díszlet meghatározza a táncosok mozgását, de a szcenográfiára is állandóan hat a táncosok mozgása: ez kölcsönös rendszer. Mondok néhány példát: a nomádoknál vagy a hajléktalanoknál a territórium, az otthon csupán az a batyu, az a zsák, amit az ember húz maga után, ahogy a csiga cipeli a házát. Csak ez az övé, és ezt viszi egész életében magával. Van is egy ilyen kép a darabban: a táncosra rá van kötve ez a hatalmas gumikerék. Ezt vonszolja magával, ezzel kell élnie, nem tud megszabadulni tőle, ez a hazája. Fontos kérdéseket vet fel a darab: hol az otthonod, hol a saját belső tered? Táncban meg lehet őrizni a látvány szabad olvashatóságát: a kerék egyrészt teher, másrészt azonban trambulinként működik, amiről el lehet rugaszkodni, szinte kilövi a táncost. Egyszerre mély és súlyos ez a szimbólum, de ugyanakkor nagyon könnyed, lezser is.

FE: Péter Mártának rövidesen megjelenik egy könyve a tízéves jubileumát ünneplő társulatodról.

FP: Márta azért tudott rólam könyvet írni, mert kicsit ő is belebújt a bőrömbe. Egy beszélgetés olyankor izgalmas igazán, ha nem azt érzem, hogy valaki frontálisan kérdezget, hanem egyszerűen együtt gondolkodunk. A könyv egyik erőssége, hogy sikerült megtalálnunk a képek és a szöveg optimális arányát. Ez a könyv húszévnyi munkámat fogja össze, legalább tizenöt koreográfiát bemutatva – hiszen 1999-ben, amikor magyar táncosokkal alapítottam újra az együttesemet, már tíz éve dolgoztam a saját francia társulatom élén -, de belelapozva érezhető, hogy minden munkám egy tőről fakad. Néha mondják: nehéz az embernek kiválasztani, mi az az egy, amit csinál. Nem az a nehézség, hogy hatszáz millió dolgot csináljon az ember, hanem megkeresni, mi az az egy, ami tényleg a te dolgod, megkeresni, hogyan lehetsz valóban hű magadhoz. A könyvet nézegetve, utólag én is rácsodálkozom a munkáinkra, hiszen az alkotás inkább intuitív, mint racionális folyamat: egyszerűen hagytuk, hogy dolgok felszínre kerüljenek és megszülessenek.

FE: Miért éppen a Ká.Oszt!-t választottad a tízéves jubileum megünneplésére?

FP: Ebben a darabban lehetőségünk nyílik a közönséggel való közvetlenebb kapcsolatra, hiszen egy bokszringet ülnek körül a nézők, a táncosok pedig olykor be is vonják őket az eseményekbe. A felújítás nem követi szigorúan az eredeti koreográfiát, nagyobb teret engedek az improvizációnak. Régebbi táncosaim is fellépnek majd ebben az előadásban, közösen ünneplünk majd a közönséggel és a táncosokkal.

„Ott van az otthonom, ahol ki tudom fejezni magam”

 

Hamvay Péter @ Népszava

2009.12.02.

 

A 10 éves Frenák Pál Társulat a K.áO.Sz.! felújításával ünnepel a Trafóban a hétvégén

 

A 10 éves Frenák Pál Társulat jobb formában van, mint valaha. Az alternatív mozgalom fenegyereke, a világ rangos színházai után bebocsátást nyert a Müpa Fesztiválszínházába is: a Nemzeti Táncszínház meghívására készíthette el a múlt héten bemutatott legújabb koreográfiáját, a Sevent, amellyel új úton indult el. A Trafóban holnap és a hétvégén a K.áO.Sz.! felújítása lesz látható, szombaton hat órakor az együttesről szóló kötetet is bemutatják ugyanott. Frenák Pállal beszélgetünk a tíz évről.

 

Gondolom utálja,a számvetés kifejezést...

FP: … nem is készítek ilyent. Legalábbis nem az ünnepre, hiszen minden munkám számvetés.

Legújabb bemutatója, a Seven, a Nemzeti Táncszínház meghívására a Müpa színpadán valósult meg. Eszerint befogadta a mainstream. Büszke rá?

FP: Büszke vagyok arra, hogy a Fesztiválszínház hatalmas színpadát meg tudta tölteni hét táncos, mégpedig úgy, hogy hű maradtam önmagamhoz, és most is minimális színpadi elemeket használtam. De remélem, a Nemzeti Táncszínház is büszke ránk. Merthogy az egyéb táncműfajok is rá vannak utalva a kortársra: nem egymás ellen játszunk, hanem egymást erősítve. Hiszen új közönséget hozunk, az új technikákkal, megközelítésekkel megtermékenyítjük a tánc más formáit is. Az emberek újdonságra és minőségre vágynak. Ezt az igényüket kell kiszolgálni.

Sokan azt mondták a premier után: Ez nem Frenák volt.

FP: Én pedig, most, hogy a Trafóban a hétvégén újra színre kerülő K.áO.Sz.! próbáit csinálom, érzem azt, ez nem Frenák! Persze túlzok, de kétségtelen, én ma már nem ilyen vagyok. Inkább olyan, mint az új darab. Elengedtem a nagy akarást. Már nem akarok annyira megfelelni, bizonyítani sem. Így egy kicsit eltávolodok a rólam kialakult sztereotípiáktól is. Kevesebb a darabban az erotika, a testiség, és több a filozófia. Kevesebb a fájdalom, és több az optimizmus.

Öregszik?

FP: Ötven múltam. Másként látok dolgokat. Az biztos, hogy egy korszak mögöttem van, és a Sevennel elindultam egy új úton. Azt még nem tudom, hova vezet.

A Seven egyik jelenetében a szereplők maguk után húzzák a díszletet jelentő traktorgumikat, mint a nomádok, akik folyton úton vannak. Egy kicsit Ön is ilyen, nem? Turnék világszerte és állandó ingázás Franciaország és Magyarország között. Hol van az otthona?

FP: Az otthonom mindig ott van, ahol ki tudom fejezni önmagam. Ahol van erre befogadó közeg, legyen az Tokióban, Szingapúrban, Párizsban, Budapesten…

Meg is kérdezik néha, hogy magyarnak tartja e magát...

FP:...és már meg sem sértődök rajta. Huszonöt éve telepedtem le Franciaországban, ott tudják, hogy magyar vagyok. De az elmúlt tíz évben itthon van a bázisom, így azóta kétlaki vagyok. Ugye nem kell egy művésznek egész életében itthon élnie és gulyáslevest ennie, hogy magyarnak tartsák! A szakmának azzal kellene foglalkozni, hogy minél több olyan magyar együttes legyen, amely külföldön is elismert, mert ez megtermékenyíti a hazai táncot is.

Paradox módon, épp a kis társulatok sikeresek, mint az öné.

FP: Kicsi? Azért mert négy táncossal is el tudom mondani azt, amit más tizenkettővel?

De azért szeretne tizenkét táncost szerződtetni…

FP: A harminc éves szakmai tapasztalatom és a nemzetközi renomém megengedné, hogy nagyobb, akár tizenkét fős társulatot is vezessek. Ha az államtól több bizalmat kapnánk, meg is tehetném.

Az előadó-művészeti törvény azért segített valamicskét a helyzetükön, nem?

FP: A garantált támogatás megengedte, hogy nem négy táncosom van, hanem hat. De fundamentális változtatásokat nem engedett meg. A 37 millió akkor lenne elég, ha hároméves perspektívát nyitna, és produkcióra tudnánk költeni, nem infrastruktúrára.

Csak az államtól lehet várni segítséget?

FP: A szponzorok olyan nagy publicitást várnak, amit mi nem tudunk megadni abban a formában, amit elvárnának, és nyilvánvalóan eladni pedig nem akarom magam. Remélem, találunk olyat, aki megérti ezt.

Úgy tűnik, összefogott a szakma a Táncszínház csökkenő támogatása kapcsán, ez jó jel Ön szerint?

FP: A szakma ma is szétforgácsolt, de mi, alternatívok, próbálunk egységbe állni Hudi Lászlóék és Szögi Csabáék segítségével. Olykor egymás ellen küzdünk. Ha valaki több pénzt kap, úgy érezzük, előlünk vették el. Az egymás ellen fenekedés helyett az alkotóknak inkább olyan darabokat kellene alkotni, amelyek külföldön is keresettek. Az államnak pedig minden fillér után meg kellene kérdezni: Te mit teszel hozzá? Dialógus kellene a szakmán belül, a világban való tájékozottság a táncosok oldaláról, és bátorság a kultúrpolitika részéről. Franciaországban meglépték, hogy újító szellemű, friss alkotóknak adtak patinás intézményeket. A párizsi opera minden évben meghív egy-egy kortárs koreográfust. Mindent és mindenkit a helyére kellene tenni.

Ön hol érezné a helyén magát? Esetleg egy nagy intézmény élén?

FP: Boldog volnék, ha lenne mögöttem egy olyan infrastrukturális háttér, mely lehetővé tenné, hogy kutatásokat folytathassak a mozgássérültekkel, beavató színházat csinálhassak a fiatalok, a szociálisan hátrányos helyzetűek között. Ehelyett minden nap harcolni kell a túlélésért.

 

Tíz év

A Frenák Pál és társulata című könyv impozáns fotóanyaggal mutatja be az együttes 10 évét. Péter Márta Frenák Pállal készült személyes hangú interjúja végig veszi a művész pályáját, szóba kerül az összes bemutató. "Örülök, hogy a mondanivalóm a könyv által eljut azokhoz is, akik nem jártak az előadásokon. Ez a könyv nem táncosoknak, koreográfusoknak, nem a szakmának szól, hanem a nagyközönségnek." - mondta lapunknak Frenák Pál. A kötetet szombaton 18-kor mutatják be a Trafóban, ahol a művész dedikálja is a róla és a társulatáról szóló könyvet. Holnap 19-órakor, szombaton és vasárnap 20 órakor a K.áO.Sz.! kerül színre ugyanott. Január 7-8-9-én a Fiúk 2 kerül ismét színpadra a Trafóban.

 

A táncos bármikor megcsókolhat téged

 

Karsay Noémi @ Index

2009. december 16.

 

Azok az emberek fognak meg, akik el tudják veszíteni kicsit a kontrollt, az őrültségük érint meg”- mondta Frenák Pál, aki társulatával decemberben ünnepli fennállásuk 10. évfordulóját. Ez alkalomból egyik korai darabjuk, a K.áO.sz! felújított verzióját mutatják be a Trafóban.

A szombat esti próba előtt beszélgettünk az itthon ritkán tartózkodó táncos-koreográfussal az elmúlt 10 évről, a társulat veteránjairól, és arról is, hogyan fedezi fel a tehetséget egy halastavat bámuló lányban, vagy egy cipőboltban guggoló fiúban.

Miért éppen a K.áO.sz!-ra esett a választás, hogy megünnepeljék az évfordulót?

FP: Azért, mert ennek a darabnak van egy nagyon közvetlen hangulata, a nézők körbeülik, átlátják a bokszringet. Kicsit kávézóhangulata is van, ahol a közönség vörösbort is fogyaszthat Ez a darab szakít a megszokott határrendszerekkel: a színház frontális helyzetével, amikor van egy distancia a táncosok és a nézők között. Bár itt is van nézőtér, így ha valaki mégsem mer beleülni ebbe az intim szférába, talál máshol is helyet magának, ahol biztonságban érezheti magát. Nem kényszerítjük rá senkire a bokszringet, a közönségnek van választási lehetősége. Én azonban biztosan beülnék, mert így egy kicsit be lehet kukkantani a kulisszák mögé is.

Mennyire vonják be itt a közönséget?

FP: Elég szépen, hiszen a táncosok egy méterre tőlük táncolnak. Egyrészt van egy pszichés kapcsolat, és van egy nagyon közeli, fizikai jelenlét is: nem tudod, hogy melyik pillanatban érintenek meg, kérnek fel táncolni, vagy éppen csókolnak meg.

A K.áO.sz! jó alkalom arra is, hogy együtt ünnepeljenek a régi társulattagok, a legfiatalabbak, és a közönség?

FP: Igen, a teljesen új társulattagok találkoztak most azokkal a művészekkel, akik régen az eredeti darabban táncoltak, és akiknek már szinte mindegyike a saját együttesét vezeti, például Zambriczky Ádám, Gergye Krisztián, Juhász Kata. Ez a csapat így még sose találkozott.

Milyen élmény most újra együtt dolgozni a régiekkel, akik azóta saját utakon járnak?

FP: Ma már más művészi érettséggel rendelkeznek, mint annak idején. Katának azóta két gyereke FP: született, nyilván egész máshogy táncolja a szólóját most, mint tíz évvel ezelőtt. Akkoriban mindenki sokkal spontánabb volt. Akkor jött létre - a Tricks and Tracks-szel, a K.á.O.sz!-szal, a Lakomával - ez a kirobbanó, éppen megalakuló társulat, ezzel az újszerű mozgásrendszerrel, szcenográfiával, szcenikai elemekkel, olyan új kifejezési eszközökkel, amelyek felfrissítették a hazai kortárs táncot.

Mennyire követi a táncosai munkáját, miután kiváltak az együttesből?

FP: Amikor tehetem, követem, de nem feltétlenül kell minden darabjukra eljárnom, és nem is ez a cél. Tudatosan vissza is lépek, picit eltartom őket, mert szeretném, ha mindegyikük önmagukkal küzdene meg, és a megtalált saját mozgásrendszerükkel lépnének színre. Ezért nem is nagyon avatkozom bele. Előfordul, hogy elmegyek egy-egy előadásukra, de nem is tudják, hogy ott vagyok, vagy nem várom meg őket a darab után. Nem feltétlen építő, ha rögtön a darabot követően mondok valamit. Időt kell hagynom nekik is, egy megfelelő pillanatban esetleg mondhatok nekik valamit. Ez így van a jelenlegi táncosokkal is, amikor keresek egy mozgásfolyamatot, nem feltétlenül kell mindig beleszólnom, hanem hagynom kell őket. Nekik kell eljutniuk a megfelelő mozdulathoz, nekik kell megtalálniuk a belső tartalmat. Ezt csak a saját életükből, tapasztalataikból, tudásukból meríthetik. Az a pár év, amit velem töltötenek, táplálhatja őket, de attól még nem lesz valakiből alkotó, mert velem dolgozott.
 

Mi a helyzet az utánpótlással? Mindenféle legendákat lehet hallani arról, hogy milyen sajátos módon választja ki a táncosait.

FP: Nagyon sokkal úgy találkozom, hogy nem is láttam őket táncolni, hanem ráérzek a személyiségükre, és ők is az enyémre. A legtöbb esetben egy olyan szituációban találkozom velük, ahol még szó sincs arról, hogy mozogjanak. Nekem nagyon fontos a személyiség. Mint az orvosoknál: nem tudok bent maradni annál a fogorvosnál, akinek a személyiségét nem viselem el. A technikát meg lehet tanulni, de azt a plusz valamit, amitől valaki jó orvos lesz, vagy éppen táncos, azt nem. Idegbajt tudok kapni attól, hogy a vizsgákon mindig csak a technikai tudást mutatják. Semmiféle személyeset nem látok. Aztán amikor ott ül az a kis szerencsétlen a kávézóban és még remeg a két vizsgája között, és látom, ahogy a kávéját issza, ahogy elhagyja magát, vagy ahogy körbenéz. Egy-egy ilyen apró, spontán pillanat miatt szoktam őket megszólítani: Figyelj, nem akarsz velem dolgozni? Azok a pillanatok, testhelyzetek, szituációk fognak meg, amikor nem is igazán tudnak róla, hogy figyelem őket. Azok az emberek fognak meg, akik el tudják veszíteni kicsit a kontrollt, mert az őrültségük, a sármjuk érint meg.

Gergely Attilát, Christine Merlit, Nelson Reguerat, mind egy kávézóban pillantottam meg, amint épp kávéztak. Rolando Rochat, aki aztán hat évig volt a táncosom, úgy találtam, hogy egyszer Párizsban a Galeries Lafayette mögött éppen tornacipőt vásároltam, és ott guggolt ő is a boltban. Aztán közöltem vele, hogy akkor én le fogom őt szerződtetni és nézett rám, hogy ki ez az őrült? Aztán amikor elárultam a nevem, akkor mesélte, hogy pont elküldött nekem egy életrajzot, hogy jelentkezzen hozzám. Azt válaszoltam neki: Már föl is vagy véve! Miguel Ortegaval ugyanígy volt. Christine Merli pedig egy tó partján állt, éppen nézte a halakat. Sokszor ilyen véletlen találkozások alkalmával találom meg a táncosaimat. Vikit se kellett látnom táncolni, a személyisége, a jelensége elég volt.

Melyek a legnagyobb nehézségek a közös munkák során?

FP: Emberekkel dolgozom, csak azokkal tudok alkotni, akikkel képes vagyok az összhangra. Ha ellenállásba ütközöm, hiába lennék a világ legnagyobb koreográfusa, akkor sem tudnék mit csinálni. Ha a táncos és a koreográfus is azt gondolja magáról, hogy ő nagyon jó, de nem kommunikálnak egymással, akkor nem tud létrejönni a közös munka. A K.áO.sz!-nál is vannak mindenféle rezgések, személyeskedések a táncosok között, például: Én vagyok a legtapasztaltabb, én vagy az öregebb, én vagyok az ismert színész, én már nagy koreográfus vagyok, én már a világot bejártam, én vagyok a legnagyobb táncos Magyarországon, én meg majd az leszek. De ezekből ki kell tudni lépni és el kell, hogy fogadják egymást. Én egy  szintre emelem őket. Fontos, hogy egymás partnerei legyenek. A színpadon együtt dolgozunk, kollégák vagyunk. Együtt húzzuk az igát.

Mennyiben különbözik ettől az, amikor hátrányos helyzetű gyerekekkel, mozgássérültekkel dolgozik?

FP: Partnernek kezelem őket is. Főleg a hátrányos helyzetű gyerekek esetében igaz az, hogy abban a pillanatban, hogy felelősséget teszel rájuk és partnerként kezeled őket, azonnal jó gyerekekké válnak. Sok táncosom részt vesz ebben a munkában, Kristóf rengeteg kurzust tartott helyettem Franciaországban az utolsó két évben. De Nelson, Lisa, és annak idején Kata is.
Ilyenkor nagyon gyorsan hátat kell fordítani az előre megalkotott koncepcióknak, mert az életveszélyes. Amikor mozgássérültekkel vagy autista gyerekekkel foglalkozom és ragaszkodom a saját stratégiámhoz, az általában nagyon rosszul szokott sikerülni. Fel kell mérni az első öt percben, hogy a gyerekeknek milyen az akkori helyzetük, milyenek a pszichés, fizikai lehetőségeik. Kész tematikával nem lehet bemenni. A profi táncosokkal is hasonló a helyzet. Minden nap más, minden nap új dolog születik, az ember állandóan fejlődik. Egy koreográfusnak azonnal észlelnie kell az aktuális lehetőségeket, amelyekre reagálnia kell. Az összes darabom így készül, ezért sincsen két egyforma est. Van egy struktúra, van egy felépített keret, de ezen belül igen szabadon mozognak a táncosok. Valószínűleg ezért is szeretnek velem dolgozni.

A táncosoknak tehát nagy szabadságot ad. A nézők mekkora szabadságot kapnak a befogadásban, az értelmezésben?

FP: A K.áO.sz! esetében ott van a bokszring. A darab témája az emberi kapcsolatok, amelyben rengeteg  asszociációs lehetőség rejlik, ugyanakkor emiatt túl nararatívvá is válhat a darab. Az a legveszélyesebb, ha valaminek csak egyfajta olvasata van. A darab mindenféle reakciókat válthat ki: érzelmeket, gondolatokat, érzéseket. Nem feladatom, hogy megmondjam a közönségnek, mit lásson.
 

Ha már a nézőknél tartunk, mi a véleménye, milyen a kortárstánc megítélése hazánkban?

FP: Nagyon fontos lenne megértetni az emberekkel, hogy mi a kortárstánc. az emberek többsége tévhitben szenved itthon: sokan a kortárstáncot a testiséggel, az eroticizmussal kapcsolják össze. Ami természetesen része a kortárstáncnak. De hibázik az, aki csak ezt a részét látja/olvassa az előadásokban. Én nagyon őszintén, és nagyon keményen mutatom be a testiséget, de ez semmiképp sem összetévesztendő a pornográfiával. Miért fontos ezt mégis megmutatni? Mert mozgásról, mozgásművészetről van szó. A nyers test, a bőr nagyon fontos ebben a műfajban. Van abban valami felszabadító, amikor az ember ledobja magáról a sok göncöt, és ugyanezt megtehetjük a szerepekkel is, amelyeket a társadalom aggat ránk. A kortárs táncban hol egymáshoz csapódnak a testek, hol kibomlanak egymásból. Ilyenkor elvesznek a határok: már nem tudod, melyik testrész kihez tartozik, nem tudod, hogy ki az ő és ki az én. Az életében nagyon kevés embernek adatik ez meg, ha igen, akkor is egy-két pillanatra. Azonban ezek a pillanatok egy életen keresztül éltethetik az embert. 

FRENÁK PÁL

Frenák Pál 1957-ben született Budapesten. Gyermekkora meghatározó mozzanata, hogy szülei siket-némák voltak, így első elsajátított kifejező eszköze a jelnyelv lett, ami különleges fogékonyságot fejlesztett ki benne az arcjáték és a gesztusok, az emberi testtel kifejezhető tartalmak iránt

Frenák útkeresésének első állomása Párizs volt, ahová az 1980-as évek derekán távozott. Itt a klasszikus balett több illusztris személyiségével dolgozott, Cunningham, illetve Limon tánctechnikákat tanult.

1999-ben a már tízéves múltra visszatekintő Compagnie Pal Frenakot fiatal magyar táncosokkal kibővítve párizsi és budapesti székhellyel működő magyar-francia társulattá alakította, mely egy egyedülálló táncnyelvet hozott létre. Ennek fontos jellemzője a mimika, a jelnyelv és a test mozgásának integrált használata csakúgy, mint társműfajok (cirkusz, színház, divatbemutató, kortárs zene) beemelése az alkotásokba.

Koreográfusi, alkotó munkája mellett rendszeresen ad szakmai workshopokat, a társulattal ingyenes beavató előadásokat tart középiskolások részére.

 

Ha kell, a krokodil bőrébe is belebújok

 

Kutszegi Csaba @ Tánckritika
2010. január 8.

Beszélgetés Frenák Pállal

10 éves a Frenák Pál Társulat. A jubileumra könyv jelent meg, felújították a KáOsz, majd a Fiúk című koreográfiát, miközben új helyszínen premierrel is jelentkeztek: a Művészetek Palotájában bemutatták a Sevent. Frenák Pál feleslegesnek tartja az évi két premier mindenáron való erőltetését, viszont sikeres darabjait nem hagyja elveszni.

Szükség lenne olyan repertoárszínházra, ahol a kortárstánc-darabokat folyamatosan műsoron tartják?

FP: Attól függ, vannak-e olyan darabok, amelyek megőrzik az időszerűségüket. Amikor felújítom valamelyik előadásomat, az első kérdésem mindig az, hogy mennyire tartja az aktualitását. Nem akarok nagyképűen nyilatkozni, de ha egy régebbi munkámhoz nyúlok, általában azt veszem észre, hogy az sokszor aktuálisabb ma, mint tegnap volt. Azt viszont veszélyesnek tartom, ha valaki nagyon sok darabot akar repertoáron tartani. Ezért arra törekszem, hogy olyan repertoárom legyen, amely választási lehetőséget kínál a programszervezőknek.

Magyarországon – tisztelet a kivételnek! – már az is megfelelő eredménynek számít, ha egy évadban az új darab hatszor-nyolcszor műsorra kerül, aztán eltűnhet a feledés homályába, mert már az újra kell készülni.

- Nem akarom kritizálni a magyar szakmát, de itthon, amikor repertoárról beszélünk, egy kicsit provinciálisan gondolkodunk. Lebecsüljük, vagy éppen túlbecsüljük magunkat, pedig a nemzetközi piacban kellene gondolkodni, megpróbálni élesen rálátni arra, hogyan állja meg a helyét egy előadás Budapesten, Tokióban vagy Párizsban.

Amikor a repertoárszínházra kérdeztem, állandó játszóhelyre gondoltam, ahol kortárs alkotások repertoárszerűen műsoron vannak…

FP: Annak nem lenne értelme, ha mindegyik jelentősebb koreográfusnak lenne egy saját repertoárszínháza. De olyan táncközpontot el tudok képzelni, amelynek a programját több koreográfus állítja össze. Ilyen helyzetben sokszor nem könnyű az egymás közti párbeszéd, de meg kell tanulni intelligensen együtt gondolkodni.

Közönségigény lenne Magyarországon ilyen játszóhelyre?

FP: Ez attól is függ, hogy mennyire tudjuk „fejleszteni” a közönséget. Kellenek beavató előadások, ki kell menni az egyetemekre, középiskolákba. Hat évvel ezelőtt, ha Lille-ben léptem fel, egy előadást tudtam játszani fél házzal. Ma már hármat-négyet játszom teltházzal, négy-öt-hatszáz férőhelyes helyeken. Mert szólókkal, duettekkel kimentünk az egyetemekre, aulákba, tornatermekbe, bemutatókat tartottunk, vagy csak beszélgettünk. Jelenleg az építészeti főiskolán van vagy nyolcvan tanítványom, akiknek három-négyhavonta tartok egy-egy kurzust. De nemcsak ezek a gyakorlati dolgok lényegesek, hanem a gondolkodásmód, az egésznek a filozófiai, kultúrpolitikai, szociológiai háttere. Az építész hallgatókkal például rajzoltattam színpadképeket. Elmondtam, hogy a színpadon térben, időben és energiában mire lenne szükségem, és hatszázan hatszázféle megoldással álltak elő. Sok-sok apró dolgot lehet tenni. Siketnéma, fogyatékos, vagy hátrányos helyzetben levő gyerekekkel is lehet foglalkozni. Erre Magyarországon is óriási lenne igény, hiszen éppen az a legnagyobb gond, hogy rengeteget beszélünk, de a verbális kommunikáción kívül nem nagyon történik semmi. A gyerekek az iskolákban meg már lassan tornaórára sem járnak.

Tehát ha a közönséget kinevelnénk, az érdeklődők megtöltenék a táncközpontokat is, ahol új és régebbi kortárs darabok lehetnének műsoron…

FP: Franciaországban például ez úgy van, hogy ezekben a központokban előadásokat tartanak, pedagógiai munka és professzionális képzés folyik. A pedagógiai munkának nagyon fontos része, hogy kurzusokon amatőrök számára átérezhetővé teszik a mozgást, a táncot. Gondold el, Franciaországban tizennyolc ilyen koreográfiai központ van. Ez talán már egy kicsit sok is, míg Magyarországon vagy Közép-Európában viszont egy sincsen. Bár nemrég hallottam, hogy Romániában, Bukarestben már működik ilyen, illetve Temesváron készülnek létrehozni hasonlót, ahová engem is hívnak.

Egyetértesz azokkal, akik azt mondják, hogy kortárs repertoárra nincs szükség, mert ebben a műfajban mindig újdonságra kell törekedni, a korábbi már nem is érdekes?

FP: Abban nem hiszek, hogy olyan repertoárra lenne szükség, amit évekig fenntartok, forgatok, erőltetek.

Mennyi ideig tartanád ésszerűnek egy darab folyamatos műsoron tartását? Hogy volt ez például a most felújított Fiúk esetében?

FP: A Fiúkat két-három évig tartottam repertoáron. Úgy, hogy évente különböző helyeken tízszer-hússzor játszottuk. Azt nagyon rossznak tartanám, ha valaki havonta próbálná meg tízszer-hússzor előadni. De az sem lenne jó, ha hosszú évekig, már rutinból játszva igyekeznénk műsoron tartani. A másik véglet viszont az, hogy a kuratóriumok gyakorlatilag arra kényszerítik az alkotókat, hogy minden évben új darabot csináljanak. Pedig jobb lenne olyan előadásokat készíteni, amelyeket egy-két évig forgalmazni lehet. Nyugat-Európában a már elismert koreográfusoknak kétévente kell egy darabot létrehozniuk. Magyarországon, amikor néhány éve bátorkodtam egy évig nem alkotni, illetve csak a MILAN című szólókoreográfiát készítettem el, az egész szakma letámadott. A minisztérium, a kuratóriumok el akartak ásni, mert nem alkotok. Közben, abban az évben éppen a Fiúkkal tizenhat európai városban turnéztunk. Még ma is fel vagyok háborodva, ha belegondolok: a támogatásom felét megvonták, pedig abban az évben is meg volt hirdetve, hogy Magyarországnak az európai kulturális kapcsolatait kell erősítenie.

Ha ez még veled is megtörtént, képzeld el, mekkora nyomás alatt van az a pályája elején álló, még nem befutott koreográfus vagy együttesvezető, aki tudja: muszáj évi két premiert produkálnia, különben kiesik a pályázati pénzhez jutás mókuskerekéből. Ha meg ontja az újdonságokat, a kritika rámutat: ismétli önmagát. Rólad is írták már…

FP: …hogy lopok önmagamtól.

Én nem így fogalmaztam volna, de erre gondoltam.

FP: Bocsáss meg! Ne tévesszük össze azt, hogy valakinek saját, jellemző motívumai vannak azzal, hogy önmagától lop. A stílusjegyek nem összetéveszthetők a halál unalommal és a minőségtelenséggel. Én maximálisan elmélyülök, és hittel állok minden új munkámhoz. Ha valamibe belemerülök, és az hosszabban foglalkoztat, az nem önismétlés. Nézd meg Francis Bacon képeit: meglátod, hogy mindegyik ugyanaz. Különben nagyon örültem, amikor azt olvastam, hogy a Frenák önmagától lop. Az lett volna rossz, ha azt írják: a Pina Bauschtól, vagy az isten tudja, ki mindenkitől lopok. Egyébként két koreográfia között próbálom fékezni magam, húzni, tolni az időt: az előző után minél később megalkotni az újat.

A pályázati rendszer, a fennmaradásért vívott harc tehát rákényszeríti az alkotókat arra, hogy ontsák magukból az új műveket. De mintha a közönség is e tekintetben el lenne kényeztetve. A kortárs táncban állandóan újdonságot várnak, sőt szinte hisztérikusan követelik a megdöbbentőt, az extrémitást, a felfokozott frivolitást, a még bizarrabb látványt. Ezt te is így látod?

FP: Igen, pontosan. Már a közönség sem tud elmélyülni. Például a Sevenre is mondták, hogy nem frenákos darab. Miért? Mert van egy letisztult folyamata? Amiért átlátható, és az elején nem úgy robban be, mint például a Fiúk? Másrészről meg nagyon fontos a közönség potenciálja, fogékonysága az újra. A MüPában a Seven premierjén nyolcvan százalékban olyanok ültek, akik még soha nem láttak Frenák-darabot. Azt hittem, hogy ki fognak fütyülni. Azonban nagyon kellemesen csalódtam. A közönség átadta magát, és befogadta az előadást. Nyilván azért, mert új ihletet, új inspirációt, információt kaptak.

A Fiúk bemutatója 2004-ben volt. Hogy ítéled meg: ugyanazt jelenti, üzeni ma is, mint hat évvel ezelőtt?

FP: A bemutató után mindenki azzal jött, hogy a Fiúk a nemi identitásról szól. Ma már ezt nem így látom, elrugaszkodtam ettől. Nekem a Fiúk nem arról szól, hogy ki férfi, ki nem az, a kötél a fallosz szimbolikája-e, vagy sem… A Fiúk arról szól, hogy energiák és kimondatlan szavak évekig a testbe vannak zárva, és ez nem tud előtörni, kifejezési utat találni. Nézd meg: a Fiúk a legnagyobb magányról szól, nem az identitásról.

Ezt 2004-ben is így gondoltad?

FP: Nem teljesen. Ez mára tisztult le. Akkor kicsit más problémák foglalkoztattak, másban voltam elmerülve. De akkor sem a nemi identitásról szólt a Fiúk, hanem arról a vágyról, hogy minden ember szeretné meglátni, megmutatni önmagát olyan lehetetlen állapotokban, amelyekben maga sem tudja, hogy hol van, mit csinál és hova jut.

Tehát a „férfiak női szerepben” csak egy metaforája ennek az általános vágynak?

FP: Igen. A próbák alatt, amikor dolgozom, még nem tudom ilyen pontosan megfogalmazni. Mindig egy-két évvel a bemutató után tudok csak a darabjaimról beszélni. De hát koreográfus vagyok, nem író. A Gördeszkákban sem arról a gyerekről beszéltem, aki én voltam, hanem egy gyerekről, aki át- és megláttatja a közönséggel, hogy milyenek a gyerekek. Felhasználtam persze a saját intézeti éveim tapasztalatait, de nem magamról beszéltem. Ami nekem személyes, azt nem is viszem színpadra. Művész vagyok: ha kell, a krokodil bőrébe is belebújok.

A Fiúkban megfogalmazott vágyak mindig aktuálisak lesznek. És attól sem kell félnünk, hogy a világ hirtelen olyan jóvá változik, hogy a szintén nemrég felújított KáOsz elveszti az aktualitását.

FP: Hát nem. De ez a felismerés engem is megrémít.

Forrás: http://www.tanckritika.hu/kategoriak/interju/3-ha-kell-a-krokodil-brebe-is-belebujok

 

Interviu cu coregraful Pál Frenák

Artact

2010. január

„Rătăcirea face parte din demersul artistic”

În 1998, la împlinirea a zece ani de existenţă în Franţa, compania Pál Frenák a devenit un organism de creaţie maghiaro-francez cu sediul în ambele ţări. Compania lucrează cu o o varietate de tehnici clasice şi moderne şi promovează un stil de dans unic, care încurajează mimica, limbajul semnelor şi simbioza elementelor de circ, teatru şi prezentări de modă. În 2010, Pál Frenák va realiza un spectacol de dans contemporan la Teatrul Naţional din Timişoara. Coregraful ne prezintă în interviul care urmează perspectivele sale asupra culturilor în care creează.

De ce aţi hotărât să vă stabiliţi în Franţa, în anii ’80, şi ce v-a determinat să vă întoarceţi ulterior în Ungaria?

În anii ’80, situaţia artistică era complet blocată în Ungaria, iar eu nu mai puteam să aştept. De fapt, nu m-am întors în Ungaria, locuiesc şi acum la Paris, cu familia mea. Îmi împart timpul între Ungaria şi Franţa. Viaţa între două ţări de limbă şi cultură atât de diferite îmi permite o privire distanţată şi o permanentă interogare. În Ungaria sunt multe de construit, obstacolele sunt altundeva, dar există setea de forme noi de spectacol din partea publicului. Am impresia că Europa centrală rezonează mai bine cu formele pe care le propun eu.

Cum v-a transformat ca artist experienţa franceză?

Franţa mi-a deschis, pur şi simplu, calea spre arta contemporană în general, spre arhitectură şi filosofie – cum ar fi Gilles Deleuze, care mi-a marcat enorm parcursul artistic. Franţa m-a îndrepat indirect înspre convingerile fundamentale ale copilăriei mele printr-o limbă nouă; prin ea şi prin cultura franceză mi-am luat o mai mare libertate şi o altă formă de recunoaştere a valorilor copilăriei mele. Astfel, în limbajul gestual, care este cel al limbii mele materne, trăit cu dificultate în copilărie din cauza privirilor exterioare, am regăsit o sursă nesecată de creaţie. Astfel, învăţarea unei alte limbi, franceza, mi-a permis să descopăr o verbalitate a limbii maghiare care îmi fusese, în mod ciudat, străină până atunci. Viaţa între cele două culturi îmi creează mereu recul una faţă de cealaltă. Nu am nici o prejudecată, caut permanent experienţa, sunt în acţiune directă cu materia spontană pe care mi-o propune momentul.

În ce fel apartenenţa la două culturi este unul dintre elementele care vă păstrează tinereţea, prospeţimea artistică?

E la latitudinea dumneavoastră să judecaţi acest lucru.

În ce măsură creaţiile dumneavoastră sunt traduceri ale unor stări şi întâmplări cotidiene?

Într-un fel, ele sunt o lectură exacerbată, răsturnată, a vieţii. Caut în adâncime surse pentru fiecare mişcare. Nu ştiu întotdeauna rezultatul, este o materie care trebuie lucrată şi prelucrată pentru a se cala cât mai just pe ideea iniţială. Cu toate astea, rătăcirea face parte din demersul artistic: întregul nu poate fi comprehensibil dintr-o dată. Până la urmă, ce avem de făcut este să surprindem clipa; ea este cea care compune şi ne permite să traducem corect o propunere.

Creaţi spectacole în jurul câte unui concept – intimitate, gemelaritate etc. Sunt aceste spectacole rezultatul unei multiplicări de perspective asupra conceptului, în ce priveşte coregrafia? Dacă da, stabiliţi aceste perspective singur sau „asamblaţi” spectacolul şi în funcţie de propunerile dansatorilor?

Avem trame, fire care ne conduc, dar nici un concept nu mă poate invada. Nu am încredere în concepte, păstrez distanţa. Există întotdeauna un punct de plecare, dar, pe măsură ce lucrăm, acesta se deplasează, adesea dispare pentru a lăsa loc unui lucru mai important, născut din intuiţia în moment şi hazard. Acest ceva devine firul conducător, aproape alchimic, cel pe care nu-l stăpânim niciodată, dar care ne conduce în cel mai profund loc din noi înşine dacă îndrăznim să-l urmăm şi să-l ascultăm, chiar fără să ştim exact ce se întâmplă. Artistul este ca un animal la pândă, în ascultarea rezonanţelor pe care le recepţionează şi le transformă pentru a oferi lecturi posibile.

În ce măsură, stabilind doi poli ai companiei dumneavoastră – Budapesta şi Paris – aţi creat un echilibru în dumneavoastră şi în interiorul trupei pe care o conduceţi?

Nu se pune problema echilibrului. Nici una nu mă satisface în absenţa celeilalte.

Ce date trebuie să aibă un dansator pentru a face parte din trupa dumneavoastră?

Trebuie să poată să se uite pe el însuşi şi, totodată, să mă suporte (râde). Trebuie să înţeleagă că nu e nimic de înţeles, că lucrurile se fac şi se desfac ca să reuşeşti să surprinzi justeţea unei secvenţe, a unei atitudini, a unui gest. În plus, dansatorul trebuie să îşi perceapă trupul ca pe o minunată materie rezonantă.

Consideraţi că dansul contemporan de avangardă poate fi plasat în orice cultură, oriunde în lume ?

Nu. Cred că nu putem duce orice formă de dans contemporan în orice cultură. Dar, cu delicateţe şi prin ajustări, ne putem apropia de ele.

Veţi crea un spectacol la Teatrul Naţional din Timişoara în 2010, un proiect mai special. Vă rog să detaliaţi puţin conceptul acestui proiect în care veţi lucra cu actori, nu doar cu dansatori profesionişti.

Îmi doresc o experienţă interesantă. Aş vrea să păstrez un fel de libertate asupra unui experiment, iar subiectul are un potenţial enorm. Am plecat de la ideea frontierelor şi culturilor – existenţe care se întretaie, viaţa între două locuri, între teritorii, în exil. Acesta este motivul pentru care este interesant să lucrăm cu actori, dansatori, acrobaţi – care «întretaie» forme de expresie şi au personalităţi foarte diferite. Îmi doresc mult să-i pot aduce într-un demers comun, de grup, în care individul se dispersează, se pierde puţin câte puţin, apoi renaşte şi înfloreşte.