Halálig tartó küzdelem

Article
Undefined
Interview
Szentgyörgyi Rita
Budapest's Finest
HU


Halálig
tartó küzdelem

Szentgyörgyi
Rita @ Budapest's Finest

2017.
09. 14.

Harminc
évvel ezelőtt azért hagyta el Magyarországot,
mert nem tudta megvalósítani formabontó
elképzeléseit a kortárs tánc területén.
1999-ben visszatért a Frenák Pál Társulattal,
amely nemzetközi viszonylatban is az egyik legtöbbet
turnézó mozgásszínházi együttes.
A kétlaki, Párizsban és Budapesten élő
táncművész-koreográfus új alkotással
jelenik meg a CAFe Budapest Kortárs Művészeti
Fesztiválon.

A
siket-néma gesztusnyelvet éppúgy beemeli
koreográfiáiba, mint a kötélen
függeszkedést vagy a butoh táncot. Mi árulható
el készülő,  japán hatású
darabjáról?

FP:
Tíz éven át hónapokat töltöttem
Japánban, először a kiotói Villa Kujoyama-díj
nyerteseként. Bejártam az országot, olyan
helyeken is megfordultam, ahol a madár se jár. Jelenleg
bambuszokat gyűjtök, visszanézem Kuroszava kevésbé
ismert filmjeit, hogy újra belehelyezkedjem a japán
életformába. A HIR-O című darab részben
Szerelmem,
Hirosima 
című
filmből inspirálódik, és az emberiség
önpusztító életformájához, az
atomfenyegetéshez kötődik. Szeretném
 megmutatni azokat az érzéseket és
kontrasztokat, amelyeket utazásaim során
megtapasztaltam. Egy magányos embert a bambuszerdőben,
egy másikat, aki hosszan mossa magát a fürdőben.
Az élet elmúlását és
újjászületését jelképezi az a
csoportkép, amelyben bambuszokkal táncol a társulat
öt táncosa  a Magyar Táncművészeti
Egyetem nyolc végzős fiataljával. Lőrinc
Katalint is szeretném megnyerni az előadáshoz,
akinek a fantasztikus jelenléte, érettsége sokat
adhat a fiataloknak.


Nemrég
különleges térben, csúszdaszerűvé
alakított színpadon, megsokszorozott szereplőkkel
állította színre  A fából
faragott királyfit a mű  centenáriuma
alkalmából a budapesti Operaházban. Milyen
előítéleteket, hagyományt akart
lebontani?

FP:
Amióta elkezdtem koreografálni, Gilles Deleuze francia
filozófus szabad asszociációs gondolkodásával
alkotok. Bartók zenéjéhez is a saját
formarendszeremmel nyúltam hozzá. Már régóta
szerettem volna egy klasszikus előképekkel rendelkező
művet színpadra vinni, de nem volt hozzá kellő
bátorságom.
Néhány éve
felkértek a budapesti Operaháztól, úgy
látszik,  mostanra értem meg hozzá. Az
eredeti darab egy nézőpontból láttatja a
szereplőket, míg az én értelmezésem
a különböző oldalaikat mutatja meg. Emeltebb
gondolatként megjelenik az is, hogy  az ember
felelősséggel tartozik azért, amit létrehoz.
 A mai korra vetítve ez megfelel a túlzott
fogyasztásnak, az önpusztításnak, a lelki
környezetszennyezésnek.  Rengeteg kérdőjelet
tesz fel az előadás annak kapcsán, hogy miért
hisszük azt, hogy büntetlenül lehet létrehozni,
majd hirtelen lerombolni valamit. Nálam nincs egyértelmű
lezárása a történetnek.

A
Frenák koreográfiák nem illeszthetők
semmiféle irányvonalba. Az önazonosság, a
nemi szerepek átjárhatóságát
kutatják az erotika, a homoerotika nyelvén. A szellemi
és a fizikai sík közötti kapcsolatteremtés
 motiválja?

FP:
Művészet és erotika ugyanaz. Mindennek az alapja
az éltető energiarendszer. Nem egy az egyben viszem
színpadra a test nyers erejét, mindig részleteket
mutatok meg.

Lényegében
ugyanazt az alkotást készíti darabról-
darabra? Kritikusai szerint a Tricks and Tracksig erőteljesen
önéletrajzi munkákat készített,
utána fordult univerzálisabb témák felé.
A Lutte-ben legutóbb az erőszak, a hatalmi viszonyok
metaforáját alkotta meg.

FP: Egy
dologban elmélyülni sokkal nehezebb, mint sokfélében.
 Picasso vagy Francis Bacon képeiről is elmondható,
hogy egész életükben ugyanazt festették,
következetesen felismerhetők.  Pina Bausch vagy Peter
Brook is a saját élményein, a megélt
valóságán keresztül jutott információkhoz.
Az előző periódusomban a nevelőintézetben
megélt gyerekkori élményeimet dolgoztam fel, de
ott sem magamról beszéltem, hanem  absztrakt módon
a megélt valóságról.

Ön
híres arról, hogy Pygmalionként „formázza”
a táncosait,  legalább annyira igényt tart
a személyiségükre, mint a technikai tudásukra.

FP:
Folyamatosan elindítok fiatalokat a pályán, két-
három évente egy-egy új generációt.
Minden attól függ, hogy mennyire képes beleengedni
magát az anyagba az illető. Ha nem képes, előbb-
utóbb kibukik.  Minden reggel úgy kelek fel, hogy
újra megkérdőjelezem azt, aminek nekimegyek. Sokan
azért állnak tovább a társulatból,
mert nem hajlandók elfogadni a külső kritikát.
A mélyebb út helyett elmennek a felszínesség
irányába.  Ez olyan szakma vagy inkább
életforma, ahol az ember haláláig küzd
önmagával, azzal, amit a színpadra visz.

Forrás:
https://papageno.hu/featured/2017/09/halalig-tarto-kuzdelem/


A madárember

Undefined
Article
Interview
Frenák
sisso
Népszabadság
HU

A
madárember


Sisso @ Népszabadság
2008.
március 29.

Lebegni,
és úgy táncolni nagyon jó, bár a
néző számára sokkoló lehet.”
(Frenák Pál)

Frenák
Pál ötvenéves, harminc éve van a
táncos-koreográfusi pályán. Húszévesen
kezdte a tanulást, és minden, a kortárs
tánctudását legitimálni hivatott
intézménynek, kritikusnak görbe tükröt
mutatott eddigi munkássága során, ahogy sokszor
az ész és a fizika törvényeinek is a
színpadon. Nem sok embert taszított a sorsa ennyire
végletesen a táncművészet felé.

Élete
első húsz éve a szürrealitásban
oldódó, önkizsigerelő művészetéből
visszanézve egyenesen „romantikus”. A mostoha
gyermekkorból nem a társadalmilag jól
előkészített lejtőn vándorolt tovább,
lefelé menetben, hanem a sorsa gellert kapott egy jobb
csillagzaton. Szerencse, érzékenység, tehetség,
munkabírás, és nem utolsósorban a
narcizmusnak is becézett önszeretet képessége,
ami ide vezethetett. Vagy ki tudja, de feltétlenül
mirákulum, ami jó esetben rendre megtörténik
a frenáki színpadon is. Ilyen volt 1999-ben a Tricks
and Tracks című, egyetlen robbanásként
jellemezhető, hisztérikus rajongással fogadott
darabja, amivel Budapestre visszatért, hogy beoltsa valami
kegyetlenül ösztönös, neokultikus, urbánus
vakcinával a kortárs hazait. Biztos tudású
táncosok, felfüggesztések, sehol egy biztos pont a
hófehér színpadon, spirális pörgések,
hirtelen előbukkanások, egyszerű, ősi jelek,
össze nem illő párok, meztelen, leplezetlen testek,
egy mozdulatlan, időtlen alak, aztán csak a folyamatos
menetelés megint az elátkozott, jól komponált
technozenére. Sokan felkapták a fejüket annak
idején, hogy vajon miből keletkezhet egy ilyen előadás.

Tavaly
tavasszal a Párizsi Magyar Intézetben köszöntötték
ötvenedik születésnapján a formabontó
magyar– francia alkotót a barátai, alkotótársai,
no meg a diplomaták. Szomorú ünnep volt, akkoriban
derült ki, hogy megvonja a kiemelt támogatás egy
részét a hazai kuratórium.”

Frenák
Budapesten született, öt testvérével együtt,
süketnéma szülők gyermekeként. Az
előszobaszekrényben komoly csontvázak: a lét
felszínén megkapaszkodni nehezen tudó anya, egy,
a gyógyíthatatlan betegségétől
agresszívvá, ijesztővé váló
apa, családi tragédiák a szegénység
miatt, és nem utolsósorban gyámügyi
nyomásra hétévesen induló nevelőintézeti
„karrier”. A másképp kommunikáló,
zártságában is kitaszított, szorongó
gyerek a zárt ajtók mögött találta meg
a mozgás örömét, éjszakánként,
egyedül a folyosói tükör előtt lehetett
önmaga. Az akkori állami nevelési elveknek
megfelelően még személyes holmijai sem voltak, így
teljesen a semmiből szülte meg magát, autodidakta
lett, tanulta a mozgást, a beszédet, alkotott magának,
és furcsa, kifacsart mozdulatokat, egyszerű tárgyakat
készített, és mivel úgy érezte,
senki nem szereti, kénytelen volt szeretni magát. Akkor
persze fogalma sem volt arról, hogy ez valamiféle butoh
(japán táncműfaj) életvezetési
technika. Tizennégy éves korában került
vissza a családhoz, bele az élet sűrűjébe,
az Astoriában pincérkedett, és nem mindig
találta az összhangot a vad külvilággal.

A
tükör, a kedves ismerős vitte be élete első
tánciskolájába a Semmelweis utcai lakásuk
alatt. A Jeszenszky-féle intézménybe, ahol több
mai kortárs táncos is elkezdte az utat. Két év
múlva már tanított a mester mellett, később
pedig máshol is. Kiválóan elsajátította
a balett-technikát, de a Győri Balettbe való
bekerüléshez nem volt elég, így többekkel
együtt megalapította a Jeszenszky Jazzbalett társulatot,
ahol elkészítette a később kommerszként
elhíresült, merész és skizoid kígyós
szólót. Katonaság helyett a Honvéd
Táncegyüttesbe került, így néptáncolt
is, saját állítása szerint rettenetesen.

Aztán
elege lett, és Londonba utazott egy táncversenyre, majd
onnan a rég megálmodott Párizs felé vette
az irányt. A „chilei Béjart”-nak becézett
Germanie Silvával kezdett dolgozni, és tanácsainak
köszönhetően jutott be, majd töltött egy
szigorú évet a Moulin Rouge tánckarában,
hogy kitapasztalja a könnyű műfajok keményebb
oldalát. A kettősség, a show és a kortárs
irányzatok között való vergődés
aztán az utóbbi javára dőlt el. Janine
Charret kérte fel közös munkára, közben
feleségül vett egy építészt, aki a
világváros egy másfajta művészeti
dzsungelébe vezette be. Balettgálákon dolgozott,
közben a Cunningham-technikával ismerkedett, és
különböző modern táncmódszereket
tanult.

Első
saját koreográfiáját a Theatre Chatillon
egy fesztiváljára készítette Ter címmel,
1989-ben, Christine Merlivel, akivel azóta is együtt
dolgozik. Ugyanebben az évben hozta létre a társulatát;
első 1993-as darabjuk az autobiografikus Les Palets
(Gördeszkák), amely már jelentett némi
elmozdulást, és megmutatkoztak benne a Frenákuniverzum
tér-idő relativitásának elemei. Világ
körüli turnéra mentek, később
Magyarországon is látható volt a darab. A
koreográfus közben Japánban tanult, így a
civilizációs vadságba valamiféle
hagyománytisztelet is vegyült.

1998-tól
egyre többet dolgozott Magyarországon, és
Compagnie de Frenák Pál nevű társulatának
a tagjai között felszaporodtak a hazai táncosok.
Juhász Kata, Jantner Emese, Gergyel Attila és
Zambryczky Ádám is innen nyert nevet. Az Out of Cage és
a Festen/Lakoma című, a személyes lét
mélyrétegeibe fúró darabokat a Trafóban
mutatták be. Képzőművészet,
harcművészet, filozófia és pszichológia
is inspirálta ezeket a műveket. A Káosz című
opus talán az eddigi csúcs, a tudás és a
nem tudás közötti öntudatlan csavargás
egy spirálban, felfelé. Tavaly a Garai téri
csarnok megnyitóján újra bemutatták,
nézhettük a pokol felső tornácáról
is, a darab felépítése sokszorosan verte az
épületszerkezetet. Miközben a megújult
társulat folyamatosan turnézott, és Frenák
Pál jószerével Párizsban élt, két
szólót készített Budapesten Tra-ce és
Milan címmel. Utóbbi egy neoromantikus utazás,
angyalszárnyakon, köteleken, görkorcsolyán,
ifjabb Kurtág-zenére, egy mocskos, külvárosi
pincén át a múltba, a nem létező
ikertestvéri szeretet illúziója felé.

Tavaly
tavasszal a Párizsi Magyar Intézetben köszöntötték
ötvenedik születésnapján a formabontó
magyar–francia alkotót a barátai, alkotótársai,
no meg a diplomaták. Szomorú ünnep volt, mert, bár
Pascal Contet, a tangóharmonika-játékot
újraértelmező francia zenész és a
két Frenáktáncos, a kolumbiai Miguel Ortega meg
az amerikai Lisa Kostur kitettek magukért improvizációban,
akkoriban derült ki, hogy megvonja a kiemelt támogatás
egy részét a hazai kuratórium. Ezek után
született, bizonytalan társulati háttérrel,
a Bipolar projekt keretében az Instict/ Ösztön című
darab, amely idén – mint a legjobb hazai kortárs
táncprodukció – Lábán-díjat
kapott. Szép tetemrehívás, szintetizált
Frenák-történelem, arctalan álmok és
vágyak, hajszálpontos vágások egy
monumentális félcsőszínpadon. A megtoldott
vég viszont nem melankólikus-apokaliptikus, inkább
vicces és optimista, ami Frenáknál nem jellemző.
Hát igen, az ösztön meg a haza erős, fájdalmas,
sokszor öniróniát kívánó
kötelék.



A struggle to the death

Article
Undefined
Interview
Szentgyörgyi Rita
Budapest's Finest
EN

A
struggle to the death

Rita
Szentgyörgyi @ Budapest Finest
2017. 09. 01.

Pál
Frenák’s new choreography

Pál
Frenák left Hungary 30 years ago because he could not realise
his unconventional ideas in contemporary dance. In 1999, he returned
with the Compagnie Pal Frenak, one of the most widely touring dance
theatre troupes internationally. The dance artist and choreographer,
who splits his time between Paris and Budapest, will appear with a
new production at the CAFE Budapest Contemporaty Arts Festival.

You
include sign language in the choreogrpahy, just as you do hanging
from ropes or butoh dance. What can you reveal about your upcoming
Japanese-influenced piece?
PF: For
ten years, I would spend months at a time in Japan, the first time as
the winner of the Villa Kujoyama prize. I travelled the country,
going to places where even birds refuse to go. Currently, I collect
bamboos and watch Kurosawa’s lesser-known films to re-immerse
myself in the Japanese way of life. The piece entitled HIR-O is in
part inspired by the film Hiroshima, My Love, and is related to
human-self-destructive way of life and the nuclear threat. I would
like to show the feelings and contrasts that I experiences during my
travels. A lonely person in a bamboo forest, and another who washes
themselves for a long time in the shower. The passing of life and
rebirth are symbolised by the group photo, in which five troupe
members dance with bamboo alongside with graduates from the Hungarian
Dance Academy. I would like for Katalin Lőrinc to join the
production, whose fantastic presence and maturity provides much to
the young dancers.

Recently,
you staged The Wooden Prince for the work’s centenary in the
Hungarian State Opera on a stage transformed into something akin to a
slide and with a large number of performers. What preconceptions or
traditions did you wish to deconstruct?
PF:
Ever since I began to choreograph, I have worked with the French
philosopher Gilles Deleuze’s free association way of thinking.
I approached Bartók’s music with my own system of
structures. For a long time, I’ve wanted to bring to the stage
a work with classical archetypes, but I lacked the courage to do so.
A dew years ago, I was approached by the Hungarian State Opera, and
it appears I’ve arrived to that stage now. The original sees
the actors from one perspective, while my interpretation shows their
various sides. An additional important thought also appears, the idea
that a person has a responsiblity for what they create. Projected
onto the present era, this corresponds to overconsumption,
self-destruction and spiritual environmental waste. The performance
raises many questions as to why we believ that we can create
something then quickly destroy it with impunity? I don’t have
an unequivocal way to end the story.


Frenák choreographies cannot be said to
fit into any category. They search for the permeability of identity
and gender roles through the language of erotica and homoeroticism.
Are you motivated to create a connection between the spiritual and
physical planes?
PF: Art and erotica
are the same thing. The foundations of both are the vital energy
system. I do not take the raw power of the body to the stage in full,
I always only show details.

Essentially,
do you prepare the same work for each piece? According to your
critics, up to Tricks and Tracks, you prepared strongly
autobioraphical works, after which you turned to more universal
themes. In Lutte, you presented the relationships between people and
structures in power.

PF:
It’s much more difficult to immerse yourself in one thing than
many things. It can be said of Picasso and Francis Bacon’s
paintings that they painted the same thing throughout their lives,
and they can be consistently recognised. Pina Bausch and Peter Brook
also acquired information through their own experiences. In my
earlier period, I worked through my childhood experiences of living
in a boarding school, but even then I was not speaking of myself, but
abstractly of the reality that I had lived.

You
are famous for „shaping” your dancers like Pygmalion,
considering their personalities at least as important as their
technical accomplishment.
PF: I am
constantly launching the careers of young people, a new generation
every two or three years. Evertything depends on how willing they are
to immerse themselves in the material. If they are not, sooner or
later they will drop out. I awake each morning to once again question
what I’m going to do. Many leave the troupe because they are
unwilling to accept outside criticism. Instead of the deeper path
they go in the direction of superficiality. This is a profession or
way of life where a person struggles to the death with themselves,
and with what they take to the stage.

Párizsban talált magára Frenák Pál

Article
Undefined
Interview
Frenák
Szabó G. László
Új Szó
HU

Párizsban
talált magára Frenák Pál


Szabó
G. László @ Új Szó

2018.
október 14.


Már
ahogy szállt le vele a repülő Párizs felett,
elsírta magát. Intézetis gyerekként arról
álmodott, hogy egyszer ott fog élni, ahol Edith Piaf
élt, és közelről láthatja majd az
Eiffel-tornyot. Táncversenyt nyert Budapesten, így
került Londonba, onnan repült a francia fővárosba.
December volt.


Orosz
kucsmában, feszes nadrágban, bundás csizmában
toporgott a párizsi repülőtéren. Franciául
három szót tudott, látta, hogy megbámulják:
ki ez a figura? Történt mindez 1982-ben. Frenák
Pál azóta gyökeret eresztett Párizsban,
nemzetközi hírű táncos-koreográfus
lett.


Pontosan
emlékszik arra a bizonyos napra, az érkezése
napjára. New York-i nagybátyjától rá
maradt, gurulós bőröndjét húzta maga
után a Champs-Elysée-n. Nem tudta, hova menjen, mit
csináljon, hol fog aludni, kitől várjon
segítséget. „Kukorica Jancsi voltam egy számomra
teljesen ismeretlen világban” – mondja, majd egy
nagyot ugrik a múltban, és úgy összegez:
évekbe telt, míg célegyenesbe jutott.


„Akarsz
vagy nem, bizonyos fokig be kell olvadnod. Főleg, ha valakivel
otthont, családot akarsz alapítani. Nekem sikerült
is az integrálódás. Befogadtak, a kulturális
szféra több régiójába bedolgoztam
magam, megismerték a nevem Párizsban, Franciaországban,
a világban. Vagy azt mondták rám, hogy francia
magyar, vagy azt, hogy magyar francia. A kettő nem volt
különválasztva. Belül nyilván úgy
éreztem, hogy valamennyire franciává váltam,
miközben ma sem vagyok teljesen az, hiszen a magyarságomat
az alapjainál fogva őrzöm. A gyerekkorom, a mély
lelki kapcsolatok Magyarországhoz kötnek. A franciáktól
azt kaptam, hogy náluk valósíthattam meg a
művészi elképzeléseimet. De amikor azt
hittem, hogy igen, engem már befogadott a francia társadalom,
akkor hirtelen ki is taszított. Öt évvel ezelőtt,
amikor a francia kulturális minisztériumban
tisztogatások zajlottak, engem elküldtek, mert nem vagyok
francia. Az sem volt mérvadó ez ügyben, hogy a
feleségem született francia, erős kulturális
hátországgal, hiszen építész,
évtizedek óta kulturális miniszterekkel van
kapcsolatban. A kinti táncszféra, az ottani színház
befogadott bizonyos fokig, de akkor is éreztetik velem, hogy
idegen vagyok köztük. Ez tény, nem panasz. Ha nem
ott születtél, ha nem úgy beszélsz, mint
ők, nem olyan a kiejtésed, mint nekik, ha nem ott
végezted az iskoláidat, kilógsz a sorból.”


Sokáig
kísérték illúziók. Évekbe
telt, míg rájött, hogy a szabadság,
egyenlőség, testvériség mögött
nem kevés nacionalizmus húzódik. Harminchat éve
ezt tapasztalja.


„Ha
bemegyek a kulturális minisztériumba, megalázva
jövök ki. Nem a mindennapi életben érzed a
megkülönböztetést, hanem már amikor egy
bizonyos szint fölé akarsz lépni. Ha pedig már
felette vagy, és egy nagyobb szeletet vinnél, mert a
művészi kvalitásod lehetővé tenné,
hogy a topon legyél, a belső kör nem enged. Az, hogy
Párizsban élhetek, a gyerekkori álmom
beteljesülése. Imádtam a francia filmeket, Jean
Gabint, Godard rendezéseit, de a leginkább Edith
Piafot. Ami pedig a híres francia eleganciát illeti:
mostanában gyakran járok Olaszországba. Van
összehasonlítási alapom. A francia nők
tényleg nagyon elegánsak. A francia férfiak
azonban elmaradnak az olaszok mögött. Bizonyos
divathullámok nagyon erősek voltak Franciaországban.
Pierre Cardin, Coco Chanel. Gaultier stílusa számomra
vulgáris. Cardin vonalai finomabbak, letisztultabbak. Issey
Miyaket azonban ő sem körözi le. Az összes
nadrágom tőle van. Japán minden téren
kiemelkedő helyet foglal el a lelkemben. Éveket töltöttem
már el náluk.”


Kettős
állampolgárként ma már úgy érzi:
a kétlakiság sokszor kétlelkűséget
is jelent, s ez a kettő folyamatosan dulakodni fog egymással.

„Boldog
vagyok, ha megérkezem Budapestre, de nagy az örömöm
akkor is, ha leszáll velem a gép Párizsban.
Hazamegyek, hazajövök. Párizs már egy kicsit
túl van misztifikálva. Csodás helyek vannak
Olaszországban is. Ha egyszer eladom a pesti lakásomat,
Nápoly közelében, egy kis faluban, a tenger
mellett veszek majd házat. Budapestet is, Párizst is
megéltem már. Párizs megkínzott,
meggyötört, megrágott, kiköpött,
visszafogadott, elutasított, újból magához
ölelt, és újra elutasított. Budapest
ugyanilyen. Hol szeret, hol nem. Fokozhatom, ha kell. Egyszer gyűlöl,
máskor imád. Mindkét város harcos város.
Idomíthatod, formálhatod, akkor sem lesz a tiéd.
Nem adja meg magát. Csodálhatod, mert azt szereti,
életem végéig mégsem akarom ölelgetni.
Amit kellett, mindkét városban megéltem. Nem
fogom sajnálni, ha egy harmadik helyen öregszem meg. A
tenger, a természet, a perspektíva hiányzik az
életemből. A lelki békémet egy nagyváros
nem tudja biztosítani. Ami az önmegvalósításomhoz
kellett, azt Budapesttől és Párizstól is
megkaptam. De ha majd úgy érzem, hogy elég volt,
máshol szeretnék élni, tudom, hol folytatom. A
dimenziók már megnyíltak előttem.”


Hogy
mennyire ismerte meg Franciaországot az elmúlt
harminchat év alatt? Meglep a válaszával.


„Japánt
jobban belaktam, bejártam. Franciaország sokkal
nagyobb, nem ismerem minden táját. Bretagne-t
és Normandiát igen, de például a Côte
d’ Azurön még nem voltam. Cannes nem is hiányzik.
Ha nagyon el akarok menni valahova, akkor Korzikára megyek. A
kedvenc helyem azonban máshol van. Felfedeztem egy tavat
Grenoble közelében, ahonnan a Mont Blanc sincs messze.
Magas hegyek között fekszik a tó, vannak pontjai,
ahol 180 méter mély a víz. Ez a hely a szívem
csücske. És az a másik, Nápoly mellett,
Pisciotta.”


Magyar
konyha, francia konyha? Ma már inkább ez utóbbi
híve.


„Amíg
egyedül éltem Párizsban, állandóan
gulyást főztem. Minden
francia barátom azt kérte. Az első négy-öt
évben kómába estem az élelmiszerboltok
polcai előtt. Itthon akkoriban még csak egyféle
joghurt volt, Párizsban száztizenkettő. Óriási
szakadékot láttam az itthoni és a kinti kínálat
között. Csak álltam és bámultam, nem
tudtam választani. A gulyáskorszaknak a feleségem
vetett véget. Látta, hogy mit eszem, milyen nehéz
ételeket, s egy idő után azt mondta: Pali, ne!
Átformált. Ő avatott be a francia kultúrába,
a festészetbe, az építészetbe, és
mindezzel együtt a francia konyhaművészetbe. Van a
Sacré-Coeur alatt egy kávézó, ott szoktam
ücsörögni egy-két órán át.
Kedvencem az almatorta égetett karamellel és vaníliás
öntettel, vagy vaníliás fagyival. Ha étterembe
megyek, általában halat választok, vagy roston
sült rákot. Franciaországban figyelnek a
minőségre. A forma fedi a tartalmat. Náluk nincs
olyan, hogy ezt a vendég úgysem veszi észre.
Néha még most is jólesik az itthoni nehezebb
étel, pedig az agyam már nem kéri. Tegnap is
attól voltam egész éjjel rosszul, amit ettem.”


Nyolcvankettőben,
amikor megérkezett Párizsba, fénykorát
érte a Moulin Rouge. Mára turisztikai látványosság.
A tündöklő párizsi éjszakai élet
a kilencvenes évekig tartott. Büszkén mondja: ő
még hallhatta énekelni Liza Minnellit, láthatta
táncolni Zizie Jeanmaire-t, sőt, még Roland
Petit-nek is megmutathatta a tudását, aki kesztyűt
húzott, mielőtt megérintette volna a balettrudat.

„Ez
elég kiábrándító volt. Nem akarta
megfogni utánunk, mert ott volt a kezünk nyoma. A művészi
minőség nem mindig fedi az emberi nagyságot.
Nurejevet is csodáljuk, mert óriási művész
volt, magánemberként viszont igencsak meggyötörte
a környezetét.”


Emmanuel
Macron, a francia miniszterelnök progresszív gazdasági
reformjaival osztja meg a közvéleményt. Például
azzal, hogy reálisabb nyugdíjelosztást szeretne.


„Ez
sokakat váratlanul érintett, főleg azokat, akik
már beprogramozták maguknak, hogy hatvanegy évesen
nyugdíjba vonulnak. Macron nem akar kitolni senkivel, csak
bizonyos rendeleteket szeretne megreformálni, lojálisabbá
tenni. De nemcsak az aránytalan nyugdíjelosztáson
akar változtatni, hanem az adózási rendszeren
is. Ez sem tetszik mindenkinek. Én nem vagyok gazdasági
szakember, nem látom át az egészet, csak abban
reménykedem, hogy Macron, akit én is nagyon
rokonszenvesnek tartok, és keményen tartja magát,
képes lesz kiépíteni egy arányos
nyugdíjazási rendszert. Igen, sokan támadják
őt, de még mindig többen állnak mellette. A
feleségemet egyébként a magyarországi
politikai helyzet is érdekli. Ha talál egy ezzel
kapcsolatos hírt a Le Monde-ban, azonnal az orrom alá
nyomja, hogy nézd meg, mit írnak a
miniszterelnökötökről. S akkor elolvasom, és
igen fájdalmasan érintenek a dolgok.”


Hogy
miben látja a különbséget a francia és
a magyar mentalitásban?


„Az
alapvető különbséget az új generáció
megnyilvánulásaiban látom. A franciák
elég radikálisan egocentrikusak. Egyébként
mindkét nemzet szuper országnak képzeli a saját
hazáját. Csak a franciák ennek elegánsabb
jelét adják, miközben nagyon fent hordják
az orrukat. Mi, magyarok meg olyan durván mutatjuk ki a
felsőbbrendűségünket. A franciáknak a
kultúrpolitikájuk is más, mint a miénk,
hiszen az ország is jobban egyben van. Ezt jó lenne
mielőbb megtanulni tőlük. A morális igény
magasabb szinten van náluk. Igazán sajnálom,
hogy ezt kell mondanom. Jó lenne tudatosítanunk végre,
hogy a lényünk kiteljesedésében az
embertársainknak, a kapcsolatainknak is szerepe van. Egy
párkapcsolatban is az a szép, ha a másikkal
egybeolvadsz. Átengeded önmagadon, elfogadod őt. Én
a táncban is erről beszélek. Voltaképpen
minden darabom erről szól.”



Forrás:
https://ujszo.com/kultura/parizsban-talalt-magara-frenak-pal


"Minden az energiáról szól, ami pedig a libidóból táplálkozik"

Undefined
Article
Interview
Frenák
Fidelio
HU

Frenák
Pál: "Minden az energiáról szól, ami
pedig a libidóból táplálkozik"

Fidelio
2013.05.27.

Hosszú idő
után ismét hazatalált a Frenák Pál
Társulat mérföldkőnek számító
darabja, az InTimE. A Trafóban 2008 decemberében
bemutatott táncmű az évek során bejárta
fél Európát, meghódítva többek
között a francia, belga, olasz, lengyel és dán
közönséget is. Az emberi kapcsolatok sokrétegűségét
boncolgató előadásra június 6-án az
Átrium Film-Színházban ülhet be a közönség.
INTERJÚ

- Gondolnád,
hogy lassan négy éve, hogy ilyen ráérősen
beszélgettünk? Akkor éppen a Seven bemutatójára
készültetek, és hihetetlenül impulzívan
meséltél a darab világáról. Látva
az azóta elkészült munkáidat, úgy
érzem, semmit sem változtál. Továbbra is
az a nyughatatlan alkotó vagy, aki a felmerülő
kérdésekre kérdésekkel válaszol...

FP: Valószínűleg
ez azért van így, mert tetszik, nem tetszik, a jelenben
élek. Nem az a fajta koreográfus vagyok, aki még
mindig abból próbál újra meg újra
megvalósulni, amit harminc éve csinált. A
munkáimban mindig arról beszélek, ami engem itt
és most érdekel. Az új darabjaim - beleértve
az áprilisban bemutatott x&y című koreográfiát
- nagyon erősen reflektálnak azokra az alapvető
emberi összetevőkre - lelki, szellemi, fizikai, zsigeri
tartalmak -, amelyek engem a hétköznapokban is
foglalkoztatnak. A munkáimban tehát olyan
alapkérdéseket érintek, amelyek az emberi
létezés kardinális pontjait feszegetik. Az évek
során az újabb és újabb előadásaimban
azt a kaotikus helyzetet próbáltam megfogalmazni, ami
maga az élet, és amiben én magam is benne
kavarodom. Tudod, sokszor arra gondolok, hogy olyan vagyok, mint egy
dugó, ami a tengeren hánykolódik. S bár
az elég nagy baj, hogy ott hányódom, abban az
esetben nem süllyedek el, ha azt teszem, ami a legbensőmből
fakad. Aki ismeri a munkáimat, tudja, hogy azokban mindig volt
valami nem oda nem illően „revolúcionális"
hatás. Egyrészt a darabok organikus és lüktető
mozgásvilágnak köszönhetően, másrészt
ezek a koreográfiák a megélt valóságon
keresztül kialakult spontán - lelki, szellemi, erotikus -
projekciók megvalósulásai. Ha elkezdenék
olyan előadásokat készíteni, amelyek csak
egy-egy aktuális problémára adnának
lehetséges válaszokat, az már valószínűleg
nem az én táncnyelvem lenne. Szerintem ugyanis minden
az energiáról szól, ami pedig a jelenlétből,
a figyelemből, a libidóból táplálkozik.

- Korábban
azt mondtad nekem, hogy ha úgy érzed, valamit
befejeztél, attól megijedsz. Ez még mindig így
van, hogy a darabjaidat időről-időre átgondolod,
újraértelmezed?

FP: Az ember
megalkot egy darabot, amire aztán rárakódnak a
pluszok, de közben jelen időben lép interakcióba
a közönséggel. Nagyon érdekes, mert sokan azt
mondták az x&y kapcsán, hogy nem vagyok hű
önmagamhoz, mert ez az előadás nem olyan pulzáló,
mint az InTimE. Erre csak azt tudtam nekik válaszolni, hogy de
könyörgöm, nem is arról szól! Az új
darab esetében volt egy kézzelfogható tematika:
Ádám és Éva. Ebből indultam ki, ami
egyébként elég banális lenne, hogyha csak
így lecsupaszítva kezelné az ember. Engem
viszont az izgatott, hogy ebben a lehetetlen mai korban ez a nő
és ez a férfi hogyan képes rezonálni
egymásra. Ez egy picit futurista projekt, ahol nem tudni, hogy
Ádám és Éva isten teremtményei
vagy emberi bőrbe bújt robotlények. Szóval
nem is nagyon értem, hogy miért érezheti úgy
bárki is, hogy eltávolodtam volna önmagamtól
ennél a darabnál, miközben én pont az
ellenkezőjét élem meg. Olyan lényegi
kérdésekben tudtam elmélyülni ebben a
műben, ami már nagyon hosszú ideje kikívánkozott
belőlem, de csak most tudott így megszólalni. Az
InTimE esetében pedig annak idején szintén
megvolt a feszítő kiindulópont, ami inspirált,
majd a próbák során, ahogy az sokszor előfordul
nálam, elvesztem a történetben, az alapmotívum
átértelmeződött, s valami új
fogalmazódott meg a végére.

- S hogy ne
csak rébuszokban beszéljünk az InTimE-ról:
ez az előadás az emberi viszonyok sűrűségét,
sokszólamúságát jeleníti meg a
tánc nyelvén. Mi volt az eredeti kérdés,
ami ennél a darabnál feszített?

FP: Az InTimE-ban
az emberi kapcsolatok rétegzettsége, sokszínűsége,
bonyolultsága volt a kiindulópont, a hasonlóság,
a másság kérdése, a találkozások
minőségé, amikor nő-nővel,
férfi-férfival lép kapcsolatba. A darab azokat a
lehetőséget, organikus rendszereket próbálja
kiélezni, amelyek a hiperenergikus testek „csapódásából"
létrejöhetnek. Ennél a táncműnél
az foglalkoztatott, hogy ezek a férfiak és nők
hogyan hatnak egymásra, és mi történik
akkor, ha bekapcsolódik egy harmadik fél. Amikor a
három test fuzionál, már nem tudod, hogy melyik
a férfi, melyik a nő, egyáltalán mi van?!
Hidd el, hogy sokszor én is csak egy nagy kompozíciót
látok, egy hatalmas polipot, ami ebben az egységben
megalkotódik.

- Azt mondod,
hogy a jelenben élsz, ahol egymásra rakódnak az
impulzusok. Eszembe jutott, hogy az x&y-ban van egy szólód,
ami egyfajta hálót, kapaszkodót ad ennek az
emberpárnak, az InTimE vörös kanapéja pedig
szintén egyfajta menedék, kezdő- és
végpont. Ilyen értelemben az Ádám-Éva
történet egyfajta letisztult folytatása az intim
viszonyoknak, vagy erre az a válaszod, hogy fenéket az?

FP:Nem,
nem, félig egyetértünk. Az InTimE-ban, ha úgy
vesszük, frontálisan ütköztetjük az
embereket, ezért abban a darabban a kanapét mint egy
akadályt helyeztem oda. Ugyanakkor ez a hétköznapi
bútor persze nemcsak fal, hanem egy icipici elhagyott kis
intim sziget a nagy semmiben, ahova a szereplők valahogy
megérkeznek. A gyökeres különbség az,
hogy míg az InTimE-ban több ember kapcsolatrendszerét
boncolgatjuk, az x&y-ban csak a férfi-nő reláció
bomlik ki. Persze az számít igazán, amit a
közönség lát bele a történeteinkbe.
Globálisabbá és átfogóbbá
válik ugyanis a mondanivaló azáltal, hogy az
alkotó személyisége beleolvad a létrehozott
mű teremtett világába. Azt érzem, hogy ezek
a táncművek lényegi dolgokról beszélnek,
amit bárhol bárki megérthet és szabadon
értelmezhet.


Forrás:
https://fidelio.hu/tanc/frenak-pal-minden-az-energiarol-szol-ami-pedig-a-libidobol-taplalkozik-50908.html

Interjú Frenák Pállal

Undefined
Article
Interview
Frenák
Szentgyörgyi Rita
Horizon
HU

Interjú
Frenák Pállal

Szentgyörgyi
Rita @ Horizon magazin
2011 május

Koreográfia,
zene, vizualitás egészen egyedi és újszerű
útjain halad. Tabumentes őszinteséggel feszegeti a
testiség határait. A siketnéma jelrendszer és
a japán butoh tánc alapjain minden darabjával
újragondolja a mozgásművészetet. A
„frenáki” világ csupa dinamizmus, erotika,
ütköző testek akrobatikus küzdelme. Legutóbb
egy látomásszerű road-movie-t alkotott, a k.Rusht,
nemrégiben pedig az első színházi
rendezését jegyezte a Temesvári Nemzeti
Színházban. A Frenák Pál Társulat
egyike a kevés kiemelkedő magyar kortárstánc-társulatnak,
amelyik a hazai és a nemzetközi piacon is képes
fennmaradni.

Mi
vitte a rendezés felé?

FP:
Felkérést kaptam, hogy rendezzem meg Varga Mátyás
sWitch című darabját, amit lényegében
közösen írtunk az én elképzeléseim
alapján. A női identitás, a szaporodás
kérdését egy futurista világba vetítem
ki robotszerű álarcos figurákkal, lombikbébivel,
a jövő emlékképeivel. A díszletet, a
koreográfiát is én jegyzem.

S
miért pont Temesvárott?

FP:
A Temesvári Nemzeti Színház új igazgatója
több darabomat látta, az InTime-ot, a Sevent. Azt mondta,
szeretné behozni Romániába ezt a fajta
hangulatot, valamint fény-és térhasználatot.

A
migráció témáját feldolgozó
Seven óta nyitott a kollektív témák felé,
míg korábban inkább az egyénnel, a nemi
szerepekkel foglalkozott. A k.Rush-sal pedig filmtörténeti
inspirációk mentén száguld végig a
huszadik századon.

FP:
A k.Rushban a különböző generációk
közötti átjárással kísérleteztem.
A mozi inspirált, sokat hatott rám David Lynch és
a road movie. Filmszerűen szerettem volna megeleveníteni
a mozgásokat.

Hatásokról
szólva: milyen vonzások vitték a nyolcvanas évek
elején Párizsba?

FP:
Gyerekkoromban intézetbe kerültem. Ebből a kollektív
bezártságból úgy menekültem meg,
hogy már nyolc-kilenc évesen nagyon tudtam a
gyerekekkel bánni, és a tanárok rám
bízták őket. Látták rajtam, hogy nem
olyan vagyok, mint a többiek. Nagyon nehezen ment az írás
és a beszéd. Ráadásul az apám úgy
akart tanítani, hogy az asztalba verte a fejemet. Az egyik
tanárom franciamániás volt. Szombat esténként
mozit nézhettem titokban. Simone Signoret, Jean Gabin, Yves
Montand nagy hatással volt rám.

Ilyen
alapon akár filmrendező is lehetett volna...

FP:
Szeretnék is filmet forgatni. Visszanyúlni az intézeti
évekhez és megmutatni, ahogy ez a gyerek a kerítésen
keresztül látja a világot, miközben
kivetítődnének az emlékképek is.
Megmutatni azt a világot, ahol már nem tudni, hogy mi a
valóság és mi nem. A hatvanas évek
bezártságát, azt a különös,
bizarr szociális közeget fogalmaznám meg, ahol
alkoholista, börtöntöltelék szülők
gyerekei között különcnek, másnak
számítottam a siketnéma anyámmal.

Ez
a „börtönélmény” indította
arra, hogy pályakezdő táncművészként,
egy szál bőrönddel nekivágjon a nagyvilágnak?


FP: A kiszakadás vágya és
Edith Piaf hangja csalogatott. Maga Párizs, a test szabad
kifejezése, a „szabadság, testvériség,
egyenlőség” eszménye. Aztán persze
nem úgy szembesültem a francia élettel, mint ahogy
elgondoltam. Amikor először odavágtak a falhoz a
rendőrök a Pigalle-on és keményen csapkodtak,
bizony megkérdeztem, hogy is van ez.

Mindamellett
nem lehet oka panaszra: szívós munkával sikerült
az élvonalba kerülnie.

FP:
Létrehoztam a saját együttesemet, és
megvalósítottam azt, amit meg akartam fogalmazni a
koreográfia nyelvén.

Védjegye
lett, hogy a siketnéma jelrendszert a kortárs
mozgásművészet nyelvévé avatta.

FP:
Nem sokan foglalkoznak ezzel, illetve nem olyan módon, mint
én. Nem a megtanult dolgokból építkezem,
hanem a megélt valóságon keresztül. Ahogy
az én siketnéma anyám velem kommunikált,
azt nem lehet megtanulni. Ezért is tettem absztrakttá a
siketnéma nyelvet. Például a Tricks&Tracks
végén hosszú percekig ott maradok egyedül a
színpadon: egy fehérre festett fényfolyosóban,
aki bár jelrendszerrel kommunikál, de nem tudni, mit
mond.

Mennyire
érzi magát franciának, illetve magyarnak?

FP:
Leéltem huszonöt évet Franciaorszgában, még
francia állampolgárságom is van. Jól
érzem magam ott, de nem lettem francia. Világpolgárnak
érzem magam. A gyökereimben, a zsigereimben, az
idegeimben a gyerekkoromból, a testi emlékekből
örökölt magyar kultúra bennem van. Ma mindenki
veri a mellét, hogy magyar. Szomorúan látom,
hogy önrombolás folyik, a magyar nép így
magát fogja elpusztítani. Én nem a szenvedést
kommunikálom, hanem a küzdelmes, céljaiért
megharcoló magyart, aki megbirkózott a kommunista
rendszerrel, a kisebbségi léttel, és a semmiből
kaparta ki magát a családjával. Bárhová
megyek a világon, úgy érzem, hogy mint egy
tiszteletbeli nagykövet, képes vagyok közvetíteni
a pozitív lendületet, a kreatív energiát az
emberek felé. Függetlenül attól, hogy
szeretik-e vagy sem, amit csinálok, soha nem kérdőjelezték
meg azt a minőséget és személyes erőt,
ami a darabjaimat jellemzi. A munkámon keresztül az
országot is tisztelik.

Idehaza,
mint alternatív társulatnak, milyen nehézségekkel
kell megküzdeniük?

FP:
Jelenleg mindenki várja, hogy kiírják a
pályázatokat. Évek óta hangoztatom, hogy
a minőség elvére jobban oda kellene figyelni, mint
a mennyiségre. Sokszor mondták már nekem, hogy
nem támogatjuk ezt a fajta testiséget, kitörő
érzelmeket. Szeretném, ha a döntéshozók,
mint ahogy annak idején Rockenbauer Zoltán, eljárnának
az előadásainkra, ismernék a kortárs tánc
világát. Addig viszont minden reggel fel kell tudni
állni, és örülni, hogy még tehetjük
a dolgunkat.



A szépség hittana

Undefined
Article
Interview
Szabó G. László
Jövő7
HU

A szépség hittana

Szabó G. László @ Jövő7
2005.02.04.

Szép, szabad térben – szép, szabad testek. Frenákék a Trafóban. A Fiúk. Akik már férfiak. Hátul erős fénnyel nyíló ajtó, elöl fehér hajókötelek. Négy arc, négy egyéniség. Egy plusz három. Egyetlen ember három testben. Három kötélen. Mint a légtornászok. Érzelmi vásár a menézsban. Cirkuszi attrakcióba csomagolt lelki adok-veszek.

Szilaj, egymásnak feszülő, uralkodni vágyó testek. Mesterien megvilágított vágyak, fájdalmak, reménytelenségek. Bűn a földön, bűnhődés a magasban. Vagy fordítva: kéj ott fent, kín itt lent. A három kötél három köldökzsinór. Vagy három emberfogó lasszó. Vagy a férfiasság kézzelfogható jele. A képek: nyers erőből faragott szobrok. Vagy légies testekből alkotott ikonok. A szépség hittana és négy igazságtáncosa. André Suerio Barbosa, Miguel Ortega, Rolando Rocha és Gergely Attila. Frenák Pál férfialakulata. Táncolnak itthon, fellépnek külföldön. A leggyakrabban Franciaországban. Az együttes 1989-ben alakult. Azóta folyamatosan dolgozik. De nemcsak színpadon – kórházakban, rehabilitációs központokban is. Frenák gondol a mozgássérült gyerekekre is. Táncrehabilitációs programját neves szakemberek dicsérik. De koreografált siketeknek és artistáknak is. Rendszeresen dolgozik Japánban. Tánca igazságtánc, táncosai az igazat mondják. Erővel, szenvedéllyel, fejlett esztétikai érzékkel.

Tisztán, érthetően fogalmaz. A jelei, a szimbólumai „átláthatóak”.

FP: Én azt mondom: már szűrtek a jelek, a vonalak, az ötletek. A szimbólumoknak már nincs jelentőségük. Bár igen! A szimbólumok a történethez kötődnek, később mégis elvonatkoztathatunk tőlük. Szabaddá válunk. Se magunknak, sem a közönségnek nem magyarázkodunk. A megélt valóság érdekel bennünket, amiben vannak megfogalmazható, ugyanakkor megfogalmazhatatlan dolgok is. A négy fiúban a négyféle egyéniség érdekelt. Amikor másfél évvel ezelőtt elhatároztam, hogy megcsinálom a Fiúkat, valami automatikusan kiválasztódott bennem. Megszólalt egy csengő, hogy van egy sárc, a Rolando, aki illik ehhez a darabhoz, mert olyan a mássága, a „levegője”. Annyi minden van az egyéniségében, hogy érdekes színt tud vinni ebbe a négyes egységbe. Ha már a szimbolikáról beszélünk: ebben a darabban engem az foglalkoztat, hogy az egység, mint olyan, mennyire szétválasztható. S ha igen, akkor ez a három oldal mennyire integrálható. De ha netán mégis négyen maradnak, akkor ebben a négyszögben sok minden keresztezheti egymást, ezek ellentmondásban is állhatnak.

A három kötél három különböző karaktert jelöl, amelyek időnként eggyé válnak, aztán szétbomlanak. Minden darabjában ilyen egyszerű eszközökkel fogalmaz. Festékkel, fénnyel, meztelenséggel...

FP: A kapcsolatokban is a letisztult tér után kutatok. Az is egyfajta kombináció, ahogy csupasz testek lebegnek egy megfoghatatlan, üres térben. El kell szakadnunk a konkrét üzenetektől, hogy olyan elemek birtokába kerülhessen a közönség, amelyekkel „felébreszthető”. Tisztábban kell látnia, hogy „honnan hova”, és hogy miért élünk. Nem vagyok szociológus, sem politikus, nekem nem az a dolgom, hogy ilyen kérdésekre válaszoljak, csak van bennem egy szükségszerűség, hogy elmondjam, mi foglalkoztat, és akkor bele kell ugornunk ebbe az ismeretlen térbe.

Vegyük sorra a táncosokat, ki hogyan és honnan került az együttesbe?

FP: Miguel Ortega öt éve dolgozik velünk. Kokumbiai, de Párizsban él. A véletlen sodorta felém. Ami megfogott benne: organikus, olyan polipszerű lény. A legapróbb artikulációja is mozgásban van, a legkisebb gesztusai is láthatóak, követhetőek, végigvibrálnak a testén. Párizsban, egy táncstúdióban figyeltem fel rá, amikor dolgozni kezdett. Nagyon nevetséges volt a helyzet. Felajánlottam neki, hogy leszerződtetem, de éreztme, hogy nem vesz komolyan. Próbált meggyőzni, hogy előbb nézzem meg, hogyan táncol, és mutat majd fotókat is magáról. Én meg mondtam neki, hogy ne haragudj, nem vagyok kíváncsi a fotóidre, csak melegítsél! Nekem az elég. Nehezen értette meg, hogy nem nézegetem őt órákig, nem kértel tőle ilyen meg olyan gyakorlatot. Olyan volt az egész, mint annak idején Gergely Attilával. Találkoztunk, s rögtön tudtam, hogy ő az, aki kell a csapatba. Jött egy másik táncossal az Odeon kávézóba, de amint belépett, máris megéreztem, hogy igen, őt keresem. Az egész kommunikáció ott történt meg, hogy egymásra néztünk. Van ilyen. Felajánlottam neki, hogy dolgozzom velem, és pár nap múlva felmondott a Honvéd Néptáncegyüttesben.

André Suerio Barbosa egészen más típus. „Kötél” a kötélen.

FP: Ő brazíliai. Párizsban választottam ki őt is, a cirkuszban. Fantasztikus előadás volt. Vékony, furcsa testű fiú. Olyan se fiú, se lány. A serdülő gyermek, akiből még bármi lehet. Csetlik- botlik a hétköznapi életben, de ott fent, a kötélen mindig meg tudja mutatni, mire kéeps. Tíz-tizenöt év komoly munkája, ahogy ő a levegőben lóg. Állandóan a levegőben: egyfolytában kockáztatni, a veszéllyel élni. Így tanulja meg, hogy kell az életben talpon maradni. Neki ehhez iszonyatosan nagy erőfeszítésre van szüksége. Még most is sokszor elbizonytalanodik. Én látom rajta. Lent, a földön védekezőállásból figyeli a világot. De amikor felveszi az angyal szerepét a levegőben, próbálja ráébreszteni az embereket, hogy mi minden fontosabb a piti ügynél, amiket megélünk. Örök aggodalom van a szemében, csak a föld felett mutat stabilitást.

Rolanda Rocha maga a perui Nap, a sugárzó életöröm.

FP: Kerestem valamit az Opera melletti áruházban Párizsban, és átmentem a cipő részlegre. Ott láttam meg őt. Azonnal megéreztem az egyéniségét. Szinte biztos voltam benne, hogy mozgásművészettel foglalkozik. Nem is tévedtem. Mondta, hogy igen, Angers-ben tanul. És címet, telefonszámot cseréltünk. Aztán eltelt három vagy négy év, és amikor beugrott az özlet, hogy megcsinálom a Fiúkat, felhívtam őt. Mint kiderült: épp akkor küldött el egy anyagot, amikor én döntöttem, hogy megkeresem őt. Tehát elindultunk egymás felé. Bejött a stúdióba, és tudtam, hogy nem tévedtem. Bekerült a spirálrendszerembe. Találkoztunk, „frontálisan ütköztünk”, én egy kis fordulatot tettem, ő került egyet, és visszajött hozzám. Ez ilyen egyszerű.

Most egy negyvenöt perces darabon dolgozik a mindig izgalmas, mindig ragyogóan táncoló Gergely Attila számára.

FP: Tehetséges ember sok van, de olyan, aki közölni is akar valamit, kevés. Attilával óriási bizalom alakult ki köztünk az évek során. Hatalmas energiákat képes sugározni, amire nekem válaszolnom kell. Kettőnk bizalma egy egész örökkévalóságra szól. Amit egymásnak adtunk, azt már nem vehetjük vissza. Ez a „játék” alapelve.

Szóval Attila tánca...
FP: ... az új darabban? A kapcsolatok boncolgatása helyett most az én és az én viszonya érdekel. A káosz és a rend egyetlen ember lelkében.

„Épp az a fontos, hogy különlegesek legyünk”

Article
Undefined
Interview
Marie Claire
HU

Épp az a fontos, hogy különlegesek legyünk” – interjú Simon Renátával

2015. április 14. 
marieclaire.hu

Négyéves kora óta tudja, hogy balerina szeretne lenni. A Svéd Királyi Balettből jött haza, jelenleg a Frenák Pál Társulat egyik új táncosa. Áprilisi debütálásáról, a táncosként megélt szabadságról és a színpadi meztelenségről is beszélgettünk.

A legtöbb kislány életében előbb-utóbb eljön ez a pillanat, de csak keveseknek van olyan rendületlen hite, kitartása, energiája, ambíciója és nem utolsósorban tehetsége, ami a célhoz segíti őket a hosszú úton. Simon Renáta a Svéd Királyi Balettből jött haza, jelenleg a Frenák Pál Társulatban új táncos.

Nemrég költöztél haza Svédországból, ahol a Királyi Balettban táncoltál. Hogy kerültél a Frenák Pál Társulatba?

SR: Már korábban is ismertem és csodáltam Paliék munkásságát. Tulajdonképpen minden nagyon egyszerűen történt: miután hazajöttem külföldről, felvettük a kapcsolatot, és egy próbatánc után elkezdtünk együtt dolgozni. Régóta szerettem volna kipróbálni, hogy az a különleges stílus és táncnyelv, amelyet ők képviselnek, mennyire áll jól a testemnek, mennyire tudom magamévá tenni azzal a különleges gondolatvilággal együtt, amely rájuk jellemző. Most már közel két hónapja próbálunk, és napról napra látom, milyen sokat lehet tanulni Palitól. Akkor is, ha éppen nem engem instruál, hanem másokat.

Hogy megy a közös munka?

SR: Remek a csapat, hárman vagyunk újak. Jó hangulatban, jó energiákkal tudunk együtt dolgozni, mindenki segíti a másikat. Ha új közegbe kerülök, és új embereket ismerek meg, egy ideig szeretem a háttérbe húzódva, megfigyelőként szemlélni a dolgokat. Nekem idő kell ahhoz, hogy megnyíljak. Persze önmagában ahhoz is kell egyfajta nyitottság, hogy egy új koreográfus stílusát – mozgásnyelvben és emberileg is – be tudjam fogadni. Amit Pali csinál, egy folyamatos process, sosem tudjuk azt mondani, hogy kész vagyunk vele. Ez bizony táncos szempontból nagy kihívás, hiszen nem lehet hozzászokni a lépésekhez, a sorrendhez, mert folyamatosan változnak. Így viszont frissen tart minket – és remélhetőleg a nézőket is.

A Frenák-előadásokban rendszerint hangsúlyos szerepet kap a meztelenség. Te levetkőznél a színpadon, ha ez lenne a koreográfusi koncepció?

SR: Nekem eleinte ez problémás kérdés volt, Palival beszéltünk is róla. Ő nagyon tiszteletben tartja, hogy a táncosai mit gondolnak a meztelenségről, kinek mennyi fér bele. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy hihetetlenül ízléses megoldásokkal dolgozik, nála a meztelenség egyetlen jelenetben sem öncélú, mert a koreográfia, a koncepció minél teljesebb átadását szolgálja. Ha én is látom, hogy van értelme és fontossága a meztelen jelenlétnek, nincs vele problémám. Persze meg kell emészteni, de én nagyon szeretem a kihívásokat – és erre abszolút így tekintek.

A Budapesti Tavaszi Fesztiválon bemutatott Birdie-ben fogsz debütálni. Ez az új Frenák-darab a bezártságról, az izolációról, a falaink és a határaink átlépéséről, a szabadságról szól. Számodra táncosként mit jelent a szabadság?

SR: Akkor éreztem meg először, amikor közel három, a Győri Balettnél eltöltött év után szabadúszó lettem. Amikor a kezedbe veszed a sorsod, te döntöd el, kivel dolgozol, melyik darabban szerepelsz, és nagyon keményen ki kell állnod magadért. Félelmetes, de legalább annyira vonzó és izgalmas is. A szabadság ilyen fokú megtapasztalása után furcsa is volt ismét visszatérni egy társulathoz, a Svéd Királyi Baletthez, amely – lévén klasszikus – jóval hierarchikusabb struktúrában működik, mint egy kortárs csapat.

Nem lehetett könnyű odakint egy ilyen nagy múltú és nívójú társulatba bekerülni, pláne szabadúszóként érvényesülni…

SR: A párom, Várnagy Kristóf – akitől egyébként rengeteget tanultam, hiszen szintén szakmabeli – kiköltözött, majd fél évre rá én is követtem. Egyedül őt ismertem, senki mást. Kristóf a Cullberg Ballet-nél táncolt, oda, majd a Királyi Baletthoz is bejárhattam tréningezni. Fantasztikus, sokoldalú, tapasztalt és rendkívül intelligens táncosokkal ismerkedhettem meg így. Pusztán, hogy néztem őket, köztük lehettem, rengeteget tanultam. Egyfolytában workshopokra, próbatáncokra jártam, igyekeztem kapcsolatokat építeni. Az iskolából kikerülve azt gondoltam magamról, hogy már tudok táncolni, de hamar rájöttem: mindig van új, mindig van több, amit az ember elsajátíthat, ami formálja a gondolkodását, a mozgáskultúráját. Svédországban úgy szívtam magamba a tudást, mint a szivacs.

Milyen tapasztalatokat hozott a Svéd Királyi Balettben töltött év?

SR: Nagyon szeretem a balettet, de inkább a modern, a kortárs irány felé hajlok. Igazgatóváltáskor kerültem be a társulatba, különösen az volt a vonzó számomra, hogy az új vezető ötvözni akarta ezt a két, valójában teljesen más világot. Ez az elképzelés azonban nem igazán valósult meg. Nem éreztem magam komfortosan, a szabadúszás és a modern eszmeiség túl sokat formált rajtam ahhoz, hogy megtaláljam a helyem egy ennyire hierarchikus struktúrában. Visszakerültem egy olyan közegbe, ahol mindig meg akarták magyarázni, mit hogyan csináljak, és az csak akkor volt jó, ha minél inkább hasonlítottam a többiekre. Egy modern társulatban sokkal nagyobb hangsúlyt kap a személyiség, az egyéni gondolatvilág, az energia – ott épp az a fontos, hogy különlegesek legyünk.

Hogy látod, miben különbözik a svéd és a magyar kulturális élet – akár az alkotói, akár a befogadói oldalról nézve?

SR: Azt tapasztalom, hogy a táncosok itthon keményebben dolgoznak: szünet nélkül végigcsinálunk egy hatórás próbanapot, így sokkal produktívabbak is vagyunk. A svédek jóval konfliktuskerülőbbek, ott teljesen más a táncos-koreográfusi viszony is. A nézők viszont odakint nyitottabbak. Egy teljesen átlagos svéd polgár biztosan ismeri a főbb társulatokat, sokszor jár előadásokra, koncertekre, kiállításokra – természetesen az is közrejátszik ebben, hogy van miből, hiszen az átlagkereset jóval magasabb, mint itthon. Ott nem dilemma az, hogy egy színházjegyet kifizessenek-e vagy sem.

Említetted, hogy a párod, Várnagy Kristóf szintén táncos. Soha nem volt köztetek rivalizálás?

SR: Másfajta táncosok vagyunk, ilyen szempontból sosem rivalizáltunk. Azt mondanám, egymás tanárai és tanítványai vagyunk. Egyébként ő is évekig a Frenák-társulat tagja volt, nagy mesterének tartja Palit.

26 éves vagy, még igazán nem kell aggódnod azon, hogy egyszer kiöregszel. Mit gondolsz, meddig maradhat egy táncos fiatal?

SR: Szerintem ez teljesen egyéni, attól függ, ki mennyire érzi magát fizikailag és mentálisan limitáltnak egy idő után. A szellemi frissességen nagyon sok múlik, hiszen ha az ember harminc-egynéhány évesen azt gondolja magáról, hogy már öreg, akkor az is, hiába képes fizikailag mindent megcsinálni. Érdekes, hogy Svédországban negyven fölötti táncosnőkből is van jó pár a színpadon, akik tíz évet szemrebbenés nélkül letagadhatnának. Persze fontos a genetika is, de a mentális állapot rengeteget nyom a latban.

És te mit teszel azért, hogy mentálisan frissen tartsd magad? Hogyan töltődsz, inspirálódsz?

SR: Fontos, hogy újabb és újabb hatások érjenek, új emberekkel, újfajta gondolkodásmódokkal ismerkedjek meg. Akár egy galériában, képeken keresztül, vagy otthon, egyedül, regényt olvasva. Fiatalon, amíg még annyi minden hat az újdonság varázsával, nagyon könnyen megy, de ahogy múlik az idő, egyre tudatosabban kell tenni érte. Van, amikor az tesz jót, ha egy hétig nem is gondolok a táncra, néha pedig fogom magam, és egyszerűen hazamegyek a szüleimhez Győrbe, mert érzem, hogy arra van szükségem. Gyerekek közelében is remekül tudok töltődni, néhány barátom családjában már vannak kicsik, sokszor meglátogatom őket.

A Birdie-t április 17-én és 18-án mutatjátok be a MüPában. Milyen szerepben láthatunk téged?

SR: Talán nem árulok el nagy titkot, ha elmondom: madarak leszünk. Ez a „madárság” itt szimbolikus persze, ugyanakkor mindenkinek van egy fő karaktere, nekem a flamingó. Amikor készültem rá, elsősorban a mozgását tanulmányoztam, hogy minél igazabban tudjam interpretálni. Nem emberként akarom eljátszani, hogy flamingó vagyok – azzá akarok válni.

Forrás: https://marieclaire.hu/kultura/2015/04/14/simon-renata-epp-az-a-fontos-hogy-kulonlegesek-legyunk/

Két világban, két kultúrában

Undefined
Article
Interview
Szabó G. László
Új Szó
HU

Két világban, két kultúrában

Újszó @ Szabó G. László

2018. március 10.

„Minden darabom alapja a megélt valóság és az, amit örökül kaptam...”

Éles őszinteségével mindennapi hazugságainkról, eltitkolt vágyainkról, életünk viszontagságairól rántja le a leplet Frenák Pál. Ikonikus darabjai, a Tricks&Tracks, a Fiúk és az InTimE a kortárs magyar táncélet erős pillérei, ő maga pedig a műfaj egyik maghatározó alkotója. Két legutóbbi koreográfiája közül az egyik a Magyar Állami Operaházhoz köti, ahol A fából faragott királyfi című Bartók-művel ötvözte összetéveszthetetlen formanyelvét. A másik, a HIR-O a hirosimai atomtámadásnak állít emléket. Frenák Pál Budapestről indult, majd Londonon keresztül jutott el Párizsba, ahol le is telepedett. Ott alapított nemzetközi társulatot, amellyel az elmúlt évtizedek során a fél világot bejárta, az utóbbi esztendőkben azonban már minden darabja Magyarországon született meg.

Hosszú az út, amelyet eddig megtett. Kilométerekben mérve is.

John Travolta és a Szombat esti láz után volt egy nagy diszkótánclánz a világban, amely Magyarországra is betört. Én akkor jazzbalettet tanultam Jeszenszky Endrénél, és beneveztem az első itthoni televízió diszkótáncversenyre, amelyet meg is nyertem. Így jutottam ki Londonba, a világversenyre. Csórók voltunk, pénz nélkül nem volt más lehetőségem elindulni a pályán. Én már akkor is a modern irányzatokkal foglalkoztam, azok a technikák érdekeltek, amelyekkel akkoriban nálunk még nem foglalkozott senki. A mesterem pedig biztatott. Azt mondta: „Neked Pali, ez az egyetlen lehetőséged, hogy kijuss külföldre, próbáld meg!” A nyolcvanas évek legelején jártunk, mindketten tisztában voltunk azzal, hogy nem vagyok diszkótáncos. A televíziós gálát Vitray Tamás közvetítette. A feje fölé ugrottam a műsorban. Fotó van róla.

Közben Párizs volt a nagy álma. 

Még itthon láttam egy kinti modern társulatot. Organikus mozgásformával dolgoztak, ami nagyon megfogott. Ámulattal néztem őket. Úristen, így is lehet táncolni? Nem akartam hinni a szememnek. Londonban különdíjat kaptam, mert nem tudtak kategorizálni. Nem is a versenyben kaptam helyet, hanem a gálaműsorban. Egy kígyószámot mutattam be, amelynek akkora sikere volt, hogy konkrét szakmai ajánlatokat kaptam, maradjak Londonban. De mennem kellett. Világosan láttam az utamat.

Megvan még az a pillanat, amikor megérkezett Párizsba?

Ültem a repülőn, sírtam örömömben. Siketnéma szülők gyerekeként intézetben nevelkedtem, egyszer csak ott álltam Párizs szívében. Feszes nadrágban, orosz bundás csizmában, az amerikai nagybácsimtól kapott bőrönddel a kezemben. Bámultak az emberek, hogy ki lehetek. El voltam veszve. Senki nem várt rám, egy szót sem beszéltem franciául. December volt, irtó hideg. Azt sem tudtam, hol fogok aludni. Eszembe jutott, hogy a Lidóban táncol az egykori növendékem, akinek itthon még ruhákat is adtam. Megkerestem őt, pár napra elszállásolt. Előbb egy cirkusz gálaműsorában szerepeltem, ahonnan gyorsan leléptem. Azt mondtam, én itt nem fogok ripacskodni. Aztán bekerültem German Sylva társulatába, akit egykori hazájában, Chilében ugyanúgy istenítettek, mint Béjart-t Európában. Közben lejárt a vízumom, ki kellett találni, hogyan tudok Párizsban maradni. A Moulin Rouge-ban Miss Doris segített. A Lidóban ő volt akkor a csúcs. Engem mindig a nők mentettek meg. Látta, mire vagyok képes, csak sajnos minden táncosnő magasabb volt nálam. Csináltatott nekem egy speciális cipőt, hogy alkalmazni tudjon. Másfél év múlva onnan is továbbálltam. Elég megerőltető élethelyzet volt az. Este tíztől éjjel kettőig kétszer ment le a műsor, reggel tíztől már egy másik társulatnál tréningeztem. Hajnalban hazakóvályogtam, és fél négy-négy körül aludtam el. Catherine a legjobbkor talált rám. Festőművész. Ő mondta ki, hogy változtatnom kell az életvitelemen, más megoldást kell keresnem. Feleségül vettem.

A párizsi Opera gálaműsorába is bekerült, ahol az akkor világsztárnak számító Vlagyimir Gyerevjankóval táncolt.

Tíz percre laktam a Moulin Rougetól. Cselédszoba, kis ablak. Huszonhét éves voltam. Minél inkább biztattak, hogy itt mindent szabad, annál kevésbé éreztem szabadnak magam.

A francia nyelvvel könnyen megbirkózott?

Eleinte szótárból nyomtam a szöveget. Sokan megmosolyogtak. Itthon nem volt módomban franciául tanulni. A túléles volt az egyetlen célunk. Anyagi és lelki nyomorban éltünk. Nagyon mély szakadékból másztam ki. Ahogy kikerültem az intézetből, pikolófiúként dolgoztam az Astoriában, ott találkoztam Jancsó Miklóssal, Balázsovits Lajossal. Filmet forgattak. Tizennégy éves voltam, a művészvilág azonnal megfogott. Jancsó Miklós aztán, amikor visszajöttem Magyarországra, megnézte a Tricks&Tracksot. „Mi ez?”- kérdezték sokan a veszprémi fesztiválon. Ő pedig, a híres filmrendező, bejelentette, ha nem a Frenák nyeri meg a fesztivált, lemond az elnökségi tisztről. Később is mindig kiállt mellettem. A francia nyelv elsajátításában végül az segített, hogy direkt nem jártam magyar társaságba, integrálódni akartam a kinti közegben. Tanultam, táncoltam, trégningekre jártam. Két év alatt nagyon magas szintre fejlődtem fel. A párizsi Opera balettmestere azt mondta: „Ilyen energiájú táncos nincs még egy a városban!” Vlagyimir Vasziljev, a moszkvai Bolsoj világszerte ismert táncosa a Casino de Parisban egy este háromszor jött be hozzám az öltözőbe, hogy gratuláljon.

Hány évnek kellett eltelnie, míg hazalátogathatott végre?

Öt év után keveredtem haza két hétre. Az alatt az öt év alatt egyszer láthattam a szüleimet, ők jöttek ki hozzám, Párizsba. Apám nem sokkal később meghalt. Közben a magánéletemben is történt egy komoly változás. Három hónappal az esküvőm után találkoztam a mai feleségemmel. Építészmérnök, ő vezetett be a festészetbe, a képzőművészetbe. Múzeumokba vitt, kiállításokra, hogy ne csak a táncnak éljek. Azt mondta: „Van egy másik világ is, nemcsak a tiéd!” Ő intézte a válásomat. Ültünk az ügyvédnél, aki ezt kérdezte: „Maguk tényleg el akarnak válni? Hiszen láthatóan jól megértik egymást.” Végig értetlenül nézett ránk. „Nem, mi még nem válhatunk, mert még össze sem házasodtunk, én intézem a válását” – közölte vele a mostani párom. – Csak tudja, az én nevem is Catherine. Bizonyára ez tévesztette meg magát.” Huszonnyolc éves a lányunk, Lyonban végzett. Ő is építészmérnök lett.

Nagyot változott a szemében Párizs, amióta francia állampolgár? Vagy inkább azóta, hogy a Bastille-ban hatalmas sikert aratott a Tricks&Tracks

Nem tudom, mitől van ez, én minden egyes alkalommal úgy érzem, először érkezem meg Párizsba. Annyira grandiózus város. Nem is tudom belakni még. A feleségemmel csodálatos fészket teremtettünk, és jó helyen, egy barátunk juttatott hozzá fél áron. Ha jógázom, az eget és a repülőket látom az üvegtetőn keresztül. Gyönyörű perspektívája van a lakásnak. Az InTimE bizonyos részeit is ott komponáltam meg. Vettem egy kanapét, majdnem olyat, mint amilyen az előadásban van, és azon próbáltam.

Volt már haragban Párizzsal?

Bár szeretem, állandóan haragban vagyunk. Harmincöt éve lakom ott. Csak akkor vagyok Budapesten, ha dolgozom, vagy ha előadásaink vannak. A feleségem francia, a lányom francia, francia állampolgárságom van, mégsem vagyok a francia társadalom része.

Miért nem?

A francia kulturális vezetés iszonyatosan érzéketlen. De ha megszeretnek, még az sem jelenti azt, hogy végérvényesen be is fogadtak. A „Szabadság, egyenlőség, testvériség” csak egy jelszó. Felszín. Nyolcévi támogatás után egyik napról a másikra elvesztettem a kinti kulturális vezetés anyagi támogatását. Megváltoztak az érdekek. A táncéletet limitált közeg irányítja. Amit húsz év alatt kint felépítettem, pénzben teljesen lenullázták. Már nem voltam elég francia. Akkor döntöttem el, hogy Magyarországon folytatom, itt tartom életben a társulatomat. Párizsban, fontos helyen, már azt is megkérdezték tőlem, miért nem költözöm haza, van itt elég külföldi. A szakmai életem tehát Budapesthez köt, a családi Párizshoz is.

Lélekben mekkora távolság van a két város között?

Nem olyan nagy, mert mindkét helyet szeretem. Kilencvenegy éves az anyukám, itt vannak a nővéreim, annyi figyelemmel és szeretettel vesznek körül, hogy mindig örömmel jövök hozzájuk. El is kell dobnom minden alkalommal egy lelki pakkot, hogy könnyebb legyen a visszaút Párizsba. A teljes nyugalmat sosem fogom megtalálni. Ilyen vagyok, ilyennek születtem. 

Talán mert nem egy fából faragott királyfi, hogy ilyen „olcsón” kössek arra a munkájára, amellyel az évad végén Pozsonyban vendégszerepel a Magyar Állami Operaház társulata.

A senki földjéről, a senki fiaként kezdtem el a pályát. Minden hiányomat pótolni szeretném, de vannak sajnos pótolhatatlan dolgok. Bartók zenéjén százötvenszer átrágtam magam, kívülről tudom, melyik rész mi után következik. Csodálatos a mű. Becsal egy labirintusba, de nem vezet ki, neked kell eldöntened, melyik irányt választod. Kaotikus rendszerben mozogsz. A természet kaotikus rendszerénél azonban nincs tökéletesebb alkotás. Ezt is Bartók súgja. 

Milyen úton indult el felé?

Először is megnéztem itt az összes fellelhető feldolgozást, a korábbi koreográfiákat. A legeredetibbnek és a leginkább időt állónak Seregi László alkotását láttam. Magát a zeneművet már vezényelni is tudnám. Tökéletes kompozíció. Csak bele kellett építenem az emberi kapcsolatokat, összekötve a klasszikus technikával és a rám jellemző organikus mozgásrendszerrel. Hármas szerkezetet találtam ki három királyfival, három fából faragottal és három királylánnyal, három tündérrel. Egy olyan koreográfiát, amelyben a szerepek áthelyeződhetnek. A mű alaptematikája számomra egyértelmű: ha valakit sorozatban elutasítanak, akkor létrehoz magának, magában egy másik személyiséget, hogy általa fogadtassa el magát. 

Az izgalmas térforma, a végtelenbe tartó lejtő, a csúszdarendszer kimondottan illik a Bartók-műhöz, de nem marad el darabjainak állandó stílusjegye, a siketek és nagyothallók jelrendszere sem.

Minden darabom alapja a megélt valóság és az, amit örökül kaptam. Anyám révén a végtelen csendbe születtem bele, miközben a hallók világában kellett talpra állnom. Az identitásom is kettős. Magyarként élek francia közegben. Ez két külön kultúra, és mindkettővel azonosnak kell éreznem magam. Gyerekkoromból traumatikus élményeim is vannak. Családon belül ugyanúgy megéltem sok mindent, mint az alatt a nyolc év alatt, amit a nevelőintézetben töltöttem. Hosszú utat kellett megtennem, hogy visszataláljak önmagamhoz.

Legfrisebb alkotása, a HIR-O ugyan a hirosimai tragédiából és a japán kultúrából indul ki, a kész előadás mégis egyetemesebb érzetek felé mutat, hiszen a jelen társadalmi problémái inspirálják.

Közvetlen inspirációként Marguerite Duras könyvét és Alain Resnais-nek a mű alapján készült filmjét jelölöm meg, de erősen hatottak rám azok az eredeti dokumentumok is, amelyek a hirosimai atomkatasztrófát örökítették meg. Sokat merítettem a Japánban szerzett élményanyagból is. Ami pedig a HIR-O díszletét illeti: a bambusznak nagyon fontos szerepe van a japán kultúrában. És nemcsak az építészetben, hiszen rengeteg tárgy, eszköz készül belőle. Létanyag. A természetnek pedig, bármit is teszünk, nem lehet ellenszegülni.

 

A szabadság illúziója

Article
Undefined
Interview
Birdie
Dorogi Katalin
Táncművészet
HU

Birdie – a szabadság illúziója

Dorogi Katalin @ Táncművészet
2015. június

Interjú Frenák Pállal

Raymond Depardon San Clemente című dokumentumfilmje ihlette Frenák Pál új darabját, a Birdie-t, amely az idei 17. Veszprémi kortárs összművészeti találkozón a legjobb előadás díját kapta. A Franciaországban 1989-ben alapított, majd tíz évvel később magyar-francia kortárstánc-társulattá váló Compagnie Pál Frenák innovatív test-és térhasználatával szinte berobbant a hazai táncéletbe, s már 2000-ben elnyerte Veszprémben a fődíjat. Az új darab a testi-lelki (ön)izoláció és a szabadságvágy egymásnak feszüléséről, a belső-külső falak lebontásának esélyeiről szól, ahogy alkotóknál lenni szokott, nem kevés személyes élményből táplálkozva.

Április közepén mutatták be darabját, a Birdie-t, és még a következő, júniusi budapesti előadás előtt is intenzíven dolgozott rajta. Meddig módosít, javít a koreográfiáin?
FP: Mindig igazítok. Rubik-kockaszerűen alkotom meg a darabjaimat, állandóan alakulnak. Előfordul, hogy még az előadás napján is megzavarom egy kicsit a művészeket. Nem igazán tudatosan, inkább ösztönösen teszem ezt, nem engedem, hogy a táncosok belekényelmesedjenek. A koreográfiai munka számomra képlékeny, állandóan formálható, élő dolog, örök folyamat. Mobilis, mert mindig mozgásban vagyunk – hiszen a táncról van szó.

Sok táncos nem örül, ha változatnak a koreográfián, amikor már úgy érzi, hogy végre sínen van.
FP: Szerintem egy táncosnak lelkileg és testileg örökké készenlétben kell állnia. Nem tudok olyan előadóval dolgozni, aki mindig ugyanazt akarja csinálni. Még az én táncosaimnak, ennek az új, csodálatos csapatnak is kellett néhány hónap, hogy ezt elfogadja. A bemutatók, az előadások előtt megkövetelem, hogy már az előző nap az én tréningemet végezzék. Tudom, szükség van más típusú technikákra is, a klasszikustól a modernig, de amikor koreográfusként színpadra viszek egy formarendszert, arra csak az én tréningemmel lehet felkészülni. Az egyik táncosomnak pedig azt javasoltam, hogy járjon színházi órákra, mert még nem tartom kellően kifejezőnek az arcjátékát. Nálam nem úgy megy, hogy valakinek 8 óra 20 perckor jelenése van a színpadon, addig kinn ül a büfében, aztán amikor ő következik, bemegy és letáncolja. Én ezt borzasztónak találom. Még ha olyan típusú előadásokat készítenék is, hogy megtehetnék ezt, akkor is legyenek ott a színpadnál. Nem engedem, hogy elhagyják a színpad környékét, ott kell lenniük, és még akkor is tartaniuk kell egymást, akkor is kontaktusban kell maradniuk a partnereikkel, amikor nem táncolnak. Hogy a többiek érezzék a támaszt, a kapcsolatot.

A Birdie próbafolyamata alatt nyilatkozta egyszer, hogy egyelőre túl szépnek, esztétikusnak látja a táncot. Mihez képest?
FP: Ahhoz képest, amit én keresek: egy organikus, periférikus, korporális mozgásformát. Nem azt mondom, hogy ez jobb vagy rosszabb más technikáknál, de én ezt keresem. A klasszikus megfogalmazásokban a művészek inkább frontálisan dolgoznak: a táncos elöl, és az erő oda – nekem az erő az hátul és oldalt, fönt, lent van, nem beszélve arról, hogy rögtön a vertikális munkát is perspektivikusan kinyitjuk. Annak ellenére, hogy a Birdie-ben nincsenek függesztések, mégis a szereplők azt az érzést keltik, hogy szállnak. Évtizedekkel ezelőtt kezdtem el a függesztést, és azóta szinte minden darabomban alkalmaztam valamilyen módon. Most, amikor már a darab címe miatt is várta mindenki, tudatosan nem használtam, mert a repülés érzetét, a légiességet nem kell szájba rágni. Szerintem nincs banálisabb, mint amikor drótkötélen „leszáll” egy madár a színpadon.

Így egy olyan szüzsét, problémát tudtam feldolgozni, amely egy kicsit globálisabb annál, mint hogy egy madarat bezárunk egy kalitkába. Raymond Depardon San Clemente című dokumentumfilmje volt az egyik mű, ami inspirált. A Velence melletti kis szigeten található hotelben annak idején pszichiátriai intézmény működött. Az ápoltak, akikről a film készült, relatív szabadságban éltek egy zárt térben, vagy legalábbis az az illúziójuk volt, hogy szabadon élnek, miközben nem – nagy hatást tett rám, amikor láttam, ki milyen módon viselkedik abban a közegben. Volt, aki önmagát taszította ki, mert úgy érezte, úgysem tudna beilleszkedni a társadalomba. Voltak, akik olyan szörnyű dolgokat éltek át a háború alatt, hogy inkább bezárkóztak, mint az autisták. Számos kérdés merült fel bennem a film után, amelyek végül a Birdie megalkotásához vezettek.

Említette valahol, hogy a fogságban tartott madarak sokszor akkor sem repülnek ki, ha kinyitják a kalitka ajtaját. Ez a tanult tehetetlenség az emberre is jellemző, hiába szűnik meg a ketrec, nem tud mit kezdeni a helyzettel.
FP: Hogy hogyan bontom le a ketrecet, erről is szól a darab. A saját magunkhoz fűződő kapcsolatról, az önmegismerésről és arról, hogy mit kezdünk utána ezzel. A mai társadalmi helyzetben – korporálisan és lelkileg – az emberek kicsit önmaguk elől is menekülnek. Sőt, kivel is van a legnagyobb probléma? Önmagunkkal. Állandóan próbálkozunk.

Saját táncnyelvének kialakításához nagyon sok inspirációt adott a jelnyelv, amelyet elsőként sajátított el, hiszen siketnéma házaspár gyermekeként ezen tanult meg először beszélni.
FP: A jelnyelvben a két kéz kapcsolata, illetve a kezek kapcsolatrendszere a testtel kontakt mozgásformaként már önmagában tánc. Amikor testeket dolgoztatok a színpadon, a gyerekkoromban, otthon látott kommunikációra is építek. Trauma akkor ért, amikor hat és fél évesen állami gondozásba kerültem. Attól fogva sokáig, évtizedekig gondom volt a verbalitással. Igazán akkor kezdtem a szavakkal megbékélni, amikor megtanultam franciául. Egy Párizsban élő magyar nyelvész magyarázta el nekem, hogy az én anyanyelvem nem a magyar, hanem a jelnyelv, erről tanultam meg franciául, ami végül segített abban, hogy merjek beszélni magyarul is. A hét intézeti év nehéz volt. Balatonszabadin az egyik oldalon a Balaton, a másikon kerítés és rácsos ablakok, a kerítés mögött a vonat, én meg gubbasztok a rácsos ablaknál, mint egy madár és nézek kifelé. A hálószobák ablakai persze nem a Balatonra néztek, gondolom a hideg miatt, úgyhogy azt nem láttuk, amikor állandóan az ablakban lógtunk. Az egyik tanár franciás volt, Edith Piafot hallgatott, szerette a francia filmművészetet, egy kis Eiffel-tornyot tartott a szobájában. Nos, én akkor elhatároztam, hogy Párizsban fogok élni. Gondolja el, egy tízéves gyerek, aki ilyenekről ábrándozik...

Tizenévesen kikerültem az intézetből, elmentem pikolófiúnak az Astoriába. Irtózatosan szegények voltunk, csórtam a sonkát meg a vajat csempésztem haza. Egyszer ott forgatott Jancsó Miklós, és én voltam a szobaszerviz. Gondoltam, ilyen közegben szeretnék majd egyszer dolgozni, élni, ilyen világ kell nekem. Aztán 2000-ben, amikor visszajöttem Japánból, és a Veszprémi Táncfesztiválon bemutattuk a Tricks & Tracksot, Jancsó Miklós kijelentette, ha nem kapjuk meg a fődíjat, lemond a zsűrielnöki posztjáról, „felmond”. És megkaptuk, pedig nagyon sokan ellenezték. „Azért szeretem a világod, mert olyan, mintha filmet néznék” – mondta. Én pedig felidéztem az egykori kis pincérfiút, aki remegő kézzel szolgálta ki a nagy Jancsót.

Pages

menu
x
Archive
Archive