Mások a testtartások, más a kommunikáció

Undefined
Article
Interview
sisso
Magyar Narancs
HU

"Mások a testtartások, más a kommunikáció" - Frenák Pál koreográfus

Sisso @ Magyar Narancs
2010.01.21.

1999-ben tért vissza Magyarországra, hogy megalapítsa a francia-magyar Frenák Pál Társulatot, és újszerű kifejezési formáival felkavarja a hazai kortárs táncéletet. Az elmúlt tíz évben a nemzetközi sikereken kívül azt is elérte, hogy nemcsak bemutatói, hanem a megújult társulatával rekonstruált régi darabjai is telt házakat vonzanak. Frenák Pál koreográfus-táncossal a Trafóban, a Fiúk című felújított darab előadása után beszélgettünk.

Magyar Narancs: A Seven című új darabod az életműveden belül új témával, az emigrációval foglalkozik. Miért csak most került ez elő?

Frenák Pál: Mindig sorozataink voltak: a Gördeszkákkal indult a Petőfi Csarnokban tíz évvel ezelőtt, aztán egy újabb korszak kezdődött az első nagy sikerünkkel, a Tricks and Tracksszel egészen a Káosz című darabig, és egy újabb lendületet vettünk a Fiúk-Csajok-Frisson trilógiával. Akkor már kezdtek beskatulyázni minket, hogy csak a nemi identitásról beszélünk. A Seven persze szól erről is, de nem a testiség a fő kérdés, hanem az otthon, az otthon elhagyása. A Csajokban egy nő szemén keresztül akartam megmutatni a világot, és nagyon fontos volt benne az anyám és a négy nővérem szerepe vagy a nők szociális helyzete a hatvanas években, ahogy az anyámat a nyolc gyerekével kitaszította a társadalom, és rákényszerítette, hogy minket intézetbe adjon - mindemellett a darabjaim nem rólam szólnak, csak megpróbálok a táncon keresztül láttatni dolgokat. Nagyon fontos a Seven, mert azt bizonyítja, hogy tíz év után ki tudok lépni magamból, nagyobb távolságba helyezni a személyes témákat, miközben nem kell meghazudtolnom magam.

MN: Nem igazán válaszoltál arra a kérdésre, hogy miért épp most jött elő ez a téma.

FP: Ez egy újra kiélezett probléma, de valójában mindig aktuális kérdés volt nekem. A mindennapi élet szintjén is két nyelvvel, két kultúrával állok kapcsolatban, amelyeknek mások a rezonanciái, mások bennük a testtartások, más a kommunikáció. Ezek egymásra hatása megjelenik a darabokban, meg a táncosok sokfélesége is ad egy pluszt a társulatnak, mert minden egyes alkalommal újra kell értékelniük az egymás közötti kommunikációs rendszerüket, és meg kell kérdőjelezniük önmagukat. Az első emigrációm szintén kommunikációs volt, a verbalitásból a jelrendszerbe. Anyanyelvként a siketnéma jelrendszerrel kezdtem el kommunikálni az életben, holott nem vagyok siketnéma, csak a szüleim miatt, és ez a legborzasztóbb emigráció, amikor úgy tudod, otthon vagy, de a kommunikációd mégis kívülállóvá tesz.

MN: Mi az otthon a számodra?

FP: A munkám kötődik legjobban az otthon kérdéséhez, mert abban tudom megvalósítani magam. Az interpretáción keresztül érek el azokhoz is, akiket nagyon szeretek. Így találok harmóniát a családommal, a feleségemmel, a lányommal. Talán egoistának tűnök, de nekem a próbaterem az otthon, ott tudom átadni magam a lelki-testi kifejezésnek.

MN: Nagyon sok szexualitás és agresszió van a munkáidban.

FP: A koreográfiáimnak sok köze van a szexuális energiához, a libidóhoz. Már Picasso is elmondta, hogy a művészet és az erotika ugyanaz. Amióta ezt elolvastam, kezdek megnyugodni, mert egyébként azt hiszik rólam, hogy pusztán egy szenvedélyes alak vagyok. Számomra ugyanolyan értéke van a szexualitásnak, mint a lelkiségnek vagy az intellektualitásnak. Nyíltan kezelem ezt úgy önmagammal, mint a kreációimmal kapcsolatban. A tánc, a mozgás maga a testiség, akkor miért kezelnénk ezt hipokrita módon? A testnek van egy olyan nyers állapota, amit ha egy koreográfus nem vállal fel, akkor mással kell foglalkoznia. Régebben nem tudtam eléggé megvédeni ezt az álláspontomat, és valóban sokat bántottak miatta, de ma már tudom, hogy a ruha levetésével egészen más kapcsolatot lehet teremteni a külvilággal, olyat, amit kívülről nem lehet látni, de olyan energiák vannak benne, amik jobban belakják a teret.

MN: Ha már az otthonról és az emigrációról beszélünk, te Japánban is tanultál és dolgoztál, sőt több darabodban visszatérsz oda.

FP: Hat év után ősszel voltunk újra Kiotóban vendégszerepelni. Japánban olyan, mintha hazamennék, és ebben nincs semmi nosztalgia. Ott a "nem kommunikáció" az érdekes: nem szólnak hozzád, nem néznek rád, nem érintenek meg. Japánban élni egy európainak olyan, mintha elmenne autistákkal foglalkozni. Az ember először belehallgat a csendjükbe, és próbál belőle szituációkat teremteni. Ha valaki úgy érkezik oda, hogy előre tudja, mit fog csinálni, akkor a bukás borítékolható. Amikor megérkezem, órákig kell szótlanul várnom, hogy a másik megteremtse velem a kapcsolatot. A legutóbbi alkalommal el tudtam tölteni pár napot spirituális terekben, csak ülni és hallgatni. Erős és meghatározó élmény, ezért vissza szeretnék térni oda, hogy dokumentumfilmet készítsek a csendről, ahogy például a semmit képesek feldolgozni egy fürdési szertartással. A darabjaim megalkotásánál is ez a lényeg, hogy képes legyek elengedni a dolgokat. Passzív állapotba kerülni, időt adni magamnak, hogy megérjenek bennem a dolgok. Ezekben az immobil állapotokban fogalmazódnak meg a koreográfiák.

MN: Az instabilitás is fontos elem a koreográfiáidban, hiszen a terek legtöbbször a táncosok destabilizálására szolgálnak. Miért nehezíted meg a dolgukat?

FP: Szeretném kimozdítani őket a hagyományos térformákból. A tér használata egy koreográfusnál alapvető. Arra törekszem, hogy képesek legyenek megtalálni az átjárhatóságot egy labirintusban is. Mindent tudnunk kell elhagyni egy kicsit, és ebben a halál fogalma is benne van már persze, de ettől lesznek magabiztosabbak.

MN: A vertikális tér használata is jellemző a Frenák-darabokra. A Fiúk felújításában akrobatát is szerződtettél a köteles kunsztokhoz.

FP: Az akrobata mozgásrendszerét újra kellett értékelnem, preparálnom a tánc szempontjából. Le kellett szednem a parazita mozgást, ami nagyon sok munka, ahogy neki is sok munka elfelejteni, amit megtanult, de ebben a táncosok is segítettek neki. A vertikalitásban nálam a kölcsönhatás a fontos, hogy ezt az organikus folyamatot a levegőben is megvalósítsák. Három-négy akrobata már cirkusz volna, de mi nem frontálisan, hanem periferikusan kezeljük a dolgokat.

MN: A tizedik évfordulóra a Káoszt újítottad fel. Gondolom, nem véletlenül, hiszen sok régi táncos benne van.

FP: Valamilyen formában a teljes új gárda is, így a 18-20 évesek találkoztak a valaha volt táncosokkal, Juhász Katával, Gergye Krisztiánnal, illetve Zambriczky Ádámmal, akik ma már önálló koreográfusok. A régiek meg visszatértek kicsit az alapformákhoz, az alapérzésekhez, és ez számukra is nehéz volt. Amikor japánban Kazuo Onót láttam kilencvennégy évesen táncolni, számomra az volt benne a fantasztikus, ahogy mindennap képes volt visszatérni az első gesztushoz.

MN: Vannak a Frenák Pál Társulatnak az előadókhoz köthető szakaszai?

FP: Nem a táncosok szerint szakaszolok, inkább alkotói hullámok szerint. Meghatározó táncosok voltak, de mégsem ők determinálják a társulatot. Van valami, ami fontosabb náluk is és nálam is, ami még engem is irányít, a hullámok, a dolgok alkímiája. A művészi munkának vannak olyan szakaszai, amikor már megvan a mondanivaló, de nem született meg még az új formanyelv, vagy eltolódik a belső mondanivalótól. Mindig azzal küzdök, hogy a forma vagy a tartalom viszi-e el a darabot. A nagyobb szakaszok pedig ott kezdődnek, ahol új a tartalom, de a nyelv még kevésbé kialakult, a formát kell hozzáalakítani.

MN: Mitől függ, hogy milyen darabok vannak nálatok repertoáron?

FP: Mivel a nemzetközi piacon is mozgunk, egyensúlyt kell találni a könnyen utaztatható és a nagyobb darabok között, ezért 4-5 darab folyamatosan műsoron van. Az összes város, ahol szólóval vagy duóval léptünk fel, vissza akar minket hívni egy komolyabb előadással is. A repertoár megtartja az együttes frissességét is. Ha a táncos mindig ugyanazt táncolja, belefásul a darabba, és ezt a közönség is észreveszi. A végén beáll egyfajta rutin, ami mozgás, de nem tánc. Sajnos ez a jellemző külföldön. Magyarországon meg az, hogy a darabok sokszor csak a premiert élik meg, pedig vannak fesztiválok, ahol lehetne őket játszani, de mi nem nagyon jutunk el oda. Amikor Pécsen felléptünk az InTimE-mal, a közönség majd szétverte a bodegát. Kíváncsiak, megérzik az őszinte megfogalmazást.

MN: Te magad táncolsz még?

FP: Persze, Japánban én táncoltam a Mennono szólót, és a Pécs2010 projekt kapcsán tervezem, hogy összehozom az ötvenen felüli és a huszonéves táncosokat, abban én is táncolnék.

MN: Tánciskolát nem tervezel?

FP: Foglalkozom az új generáció nevelésével meg autistákkal és mozgássérültekkel is, és ezek politika feletti dolgok. Az túlzás, hogy minden koreográfusnak legyen színháza, de kellene egy műhely vagy afféle megosztott helyek, amelyek színesebbé tennék a táncéletet és az oktatást. Épp választások előtt állunk, úgyhogy nem tudni, mit hoz a jövő.

MN: Bármi van, te visszamehetsz Párizsba, ez nem vigasztaló?

FP: Bárhova visszahúzódhatok. Ha Oroszországba vagy Japánba akarnék menni, ott is tárt karokkal várnának. Bárhol taníthatnék holnaptól, de én ragaszkodom Magyarországhoz. Egy művésznek nem ott kell lennie, ahol a legkényelmesebb neki. Bár örülnék, ha jönne egyszer egy kulturális miniszter, és adna a homlokomra egy pecsétet, hogy magyar vagyok.

Forrás: https://magyarnarancs.hu/film2/masok_a_testtartasok_mas_a_kommunikacio__frenak_pal_koreografus-72994

Az alkotás életforma

Undefined
Article
Interview
Frenák
Szentgyörgyi Rita
Elixír
HU

Az alkotás életforma

Szentgyörgyi Rita @Elixír
2010. február

Elszigeteltség és kapcsolódási vágy fájó gyötrelme lüktet az előadásaiban. Belülről ismeri a test magányát, a megérzések hatalmát, az ösztönök labirintusát. Táncosait nemcsak fizikailag, de lelkileg is lecsupaszítja. Frenák Pál a kortárs tánc, vizualitás, mozgás radikális megújítója. Rehabilitációs programokat szervezett mozgássérülteknek, siketnémáknak Franciaországban. Európa legnagyobb táncközpontja, a párizsi Centre National Danse részéről is felkérést kapott erre. Tíz év hite, munkája, verítéke árán 1999-ben Magyarországon is meghonosította a Frenák Pál Társulatot. A jubileumi évforduló alkalmából beszélgettünk gyökerekről, lelkületről, átjárásról anyag és szellem között.

A kegyetlen tánc maghatározását alkalmazzák az előadásaidra. Egyetértesz vele?

FP: Ezen én mindig elcsodálkozom. Azt keresem, hogy mennyire tud önmaga maradni a táncos. Abban a pillanatban, amikor valaki felvesz pózokat, és „parazita” mozgásanyagokat valósít meg, számomra ez soha sem kegyetlenségről szól, inkább egy pontos megfogalmazásról, borzasztó őszinteségről. Úgy alkotom az előadásokat, hogy asszociációkban gondolkodjon a néző. Nem szeretem az olyan előadásokat, amiknek egy olvasata van. A többség konkrét érthetőséget akar, holott az én darabjaimnak nagyon szabad átjárhatósága van.

Az új daraboddal, a Sevennel, a hontalanság, a száműzetés témájához nyúltál. Mennyiben inspirálta a saját sorsod?

FP: Nem jutott eszembe, hogy akár rólam is szólhatna valamilyen szinten. Már az is száműzöttség, hogy egy halló világban száműzötten éltem, a siketek és nagyothallók jelrendszerével kommunikálva anyámmal. Sok mindent átfog a Seven Magyarország történéseiből, 56 örökségéből, amik ránk hullottak. Persze ennek semmi köze a darabhoz. Ami érdekel minket, valamiből eljutni valahová. Egy teljesen más közegben kell az embernek felülmúlnia, megtalálnia az újraélhető lehetőséget. Ha valaki nem megy tovább bizonyos személyi problémákon, akkor nem tud újra életre kelni. Nézd meg, hogy mennyire aktuális a száműzetés, ahogy embereket kényszerítenek területek elhagyására, akár a természeti csapások, a politikai, szociális, etnikai nyomás hatására! Szcenográfiailag érdekesek a mozgó traktorgumik. Én ezeket úgy alkalmaztam, hogy utána a kubai táncosom mesélte, hazájából évtizedeken át menekültek az emberek Amerikába. A felfújt gumikat húzzák, viszik, gurítják, vonszolják a táncosok, mint a csiga a házát. Sok kérdést felvet, hogy ez teher vagy sem, le tudnak-e válni róla, vagy sem. Van egy mozgó szcenográfiai lehetőség, ami a teret formálja, a mozgást befolyásolja. Annak idéjen a Gördeszkákban csináltam ilyet, ami áttételesen az intézetben töltött hét-nyolc évemről szólt, itt meg egy kifejlődött változatban folytatódik. Van benne küzdelem meg olyan értelmezés is, hogy húzzuk az életet a hátunk mögött. A kérdés az, hogy mennyire vagyunk életképesek.

Cipeljük a keresztünket?

FP: Vannak dolgok, amiktől soha nem tudunk megválni. Mindezt tapasztalatból mondom. Amíg meg akarok válni olyasmitől, ami a testem része, a belső énem egyik éltetője, addig szenvedek. Ha viszont megérzem, kezdem belakni vagy kissé megidomítani az ördögömet, akkor megértem. Kezdek rájönni, hogy nagyon sok fájdalom van bennem, de nem hiszem, hogy ezt a fájdalmat kellene kultiválnom. Nagyon hosszú időbe tellett, amíg ezt felismertem, nyilván az alkotás sokat segített. Az ember könnyebben szenved, mint hogy megváljon tőle. Molnár Gál Péter egyszer megírta, senki nem tud jobban szenvedni, mint Frenák Pál.

Különbség van azért a kreatív szenvedés az önszenvedtetés között...

FP: Pontosan. Egyébként hol van az egyensúly, hogy az éltető energiákat szül vagy bumerángszerű dolgokat? Megpróbálok beszélni róla, megpróbálom magam kérdezni. Talán valaki más jobban rá tud tapintani. Nem tudom, hogy egyáltalán egy ember képes-e önmagát teljes mértékben megismerni.

Az önismeret útját járod?

FP: Valószínűleg abban van szerencsém, hogy ráléphettem az útra, és azt csinálom, ami a mély meggyőződésem. Hónapokig rajzolgatok, olvasgatok, összeállítok valamit, és megpróbálok önmagamból megalkotni mindent. Nagyképűség ez?

Mi másból dolgoznál?...

FP: Én ezt soha nem tudtam elképzelni. Azt el tudom képzelni, hogy adnak útvonalakat. Egyben hiszek: a megélt valóságon, az élettapasztalatokon keresztül jutok információkhoz. Nem biztos, hogy az ember az emberrel találkozik, hanem egy anyaggal. Tehát én úgy is kapcsolatban állok Gilles Deleuze-zal, hogy olvastam az írásait. Nem kell találkoznom vele ahhoz, hogy csereakcióba lépjek vele. Minden szcenográfiai anyagot is úgy kezelek, mint élő partnert. Nálam az érzések nem feltétlenül ember és ember között zajlanak. Az ember a talajjal, a talaj a levegővel, a levegő a szagokkal, a szag a láthatatlannal találkozik. Minden mindenhol valamilyen formájában átjár.

Beljebb vagy önmagad megértésében akár a korral, akár a megélt tapasztalatok feldolgozásával?

FP: Igyekszem feldolgozni, de nem mondhatom, hogy már feldolgoztam. Úgy gondolom, hogy amíg alkotok, ez örök folyamat marad számomra. Nekem az alkotás életforma, valószínűleg ez biztosítja a levegőt, hogy ne legyek öngyilkos.

Fontos számodra a harmónia az életedhez?

FP: Szükségem van bizonyos kérdésekre, ha nem is konfliktusokra. A harmóniát inkább a természetben találom meg, mint az emberi kapcsolatokban. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, két embernek egyszerre kell elengednie az egóját. És ez igen ritka. Én valamilyen formában megtaláltam a harmóniát. Van egy olyan ember mellettem, akihez oda tudok bújni, akit ez éltet, és aki engem éltet.

A feleségedről beszélsz?

FP: FP: Én is néha elcsodálkozom magamon. És ami fantasztikus számomra, hogy huszonöt év után egyre jobban vágyom utána. Bennem ez nem gyengült, csak erősödik, és lehet, hogy a halál felé menet még erősebb lesz. Nagyon sokszor eszembe jut, hogy ha meg kell halni, akkor legalább legyenek mellettem. Ha azt érzem, hogy az az egy-két ember, aki fontos, mellettem áll, akkor valószínűleg könnyebb lesz.

Félsz a haláltól?

FP: Még nem vagyok abban a stádiumban, mint az édesanyám, aki fantasztikus módon reagál a világra, és nem fél a haláltól.

Nem az élettől félünk?

FP: Mondják, a haláltól nincs mit félni. Valamitől rettegek, még van mit dolgozni önmagamon.

Foglalkoztat a spiritualitás, a traszcendencia, az a hit, hogy nem a véletlen vezet minket?

FP: Nyolcadik gyerek vagyok, ahová születtem, ahogyan születtem, minden arra utalt, hogy belőlem soha semmi nem lesz. Apám elhagyott, anyám kénytelen volt megválni tőlem hét évre. Gyerekkoromban is volt bennem valami hit, kivetítettem anyám szeretetét. Volt egy tanárom, aki behozta az életembe a francia vonalat. Annyira messze voltam attól, ahol ma élek, hogy néha azt mondom, ez csoda. Hét-nyolc-kilenc évesen már kivetítettem, hogy Párizsban fogok élni. A fizikai fejlődésemet, a fallosz szimbolikáját projektáltam. A férfiaknál ez eléggé központi kérdés. Én már el tudom engedni. Amim van, az olyan, amit megteremtettem. Be tudom lakni a testemet.

Volt egy képed magadról, amivé válni szerettél volna?

FP: Globálisan vetítettem ki egy vonalat. Nem egy száznyolcvankilenc magas férfiideált, hanem valami lelkiséget, fizikalitást, szexualitást, potenciális energiát. Azért tudok fejlődni, mert már nem sok dolog van, amiről nem tudnék lemondani. Mindennap tegyél meg valamit, amit nem tennél, és ne tegyél meg valamit, amit megtennél! Bent vagy nyolc-tíz órákat a próbateremben, és ez lehetetlen, hogy egy idő után ne lépj túl a fizikális szinten. Talán nem hiszed el, néha nem is tudom, hogy ki instruál. Én beszélek, de nem tudom, hogy ezt én mondtam. Még az is előfordul velem, hogy azt kérdem: ez honnan jött, ezt én sose gondoltam, nem volt bennem tudatos. Az a valaki mondhatta, aki kapcsolatba lépett a belső énemmel. Valahogy szintézisbe jön az énemmel, megszólal magától. Sokkal jobban tud valaki fogalmazni bennem, mint én. Mi nem tudunk semmit szerintem, de megteremtettük magunknak azt a szférát, amelyben keresni, kutatni lehet. El kell tudni felejteni azt, hogy megélhetsz belőle. Ehhez nagyon kurázsi kell, és szerencse, hogy az a pár ember, akivel vagy, tudod, hogy akkor is ott lesz, ha egy fillért sem kapsz sehonnan.

Hálás vagy-e a sorsnak mindazért, amivé váltál szegénységből, intézeti létből?

FP: Úgy gondolom, felszínen kell tartani egyfajta toleranciát, józan látást, hogy nem hitetünk el magunkról olyasmit, ami nincs. Olyan életem van Budapest, Párizs, a családom, a hallóság, a süketség, a feleségem, az itteni barátok között, ami állandó folyamat, nem engedi meg, hogy ne legyél éber. Engem nagyon józanon tart az élet. Bizonyos helyzetekben megéreztem a mindenséget: Japánban, Isztambulban, a Hagia Szophiában, Firenzében a dóm kupolája alatt. Ott állsz mint isteni teremtmény, és azt érzed, hogy te is ennek a része vagy. A vallást ennyiben elfogadom, belehelem. A mai napig emlékszem, hogy Marokkóban a hegyekben kecskeháton jött egy gyerek, és a tekintete olyan energiákat adott át nekem, hogy évekre elég volt. Nagyon érzékenyen megérintenek bizonyos pontok az életben. Valaki egyszer nyúl hozzád, de az benned olyasmit vált ki, hogy leélsz mellette egy életet. Ez az alkímia, amit nem tudsz megmagyarázni. Mi ez, ha nem az isteni erő?

 

„Szabad és asszociatív játékra hívom a nézőket”

Undefined
Article
Interview
Hanzli Péter
frissmeleg.hu
HU

Szabad és asszociatív játékra hívom a nézőket” – Interjú Frenák Pállal

Hanzli Péter @ Frissmeleg.hu

2010.06.02.

Május 14-én és 15-én játszották a Gödörben Frenák Pál nagysikerű, felújított darabját, a FIÚK-at, melynek kapcsán a táncos-koreográfussal beszélgettünk a darabjairól, az emberi testről és a kapcsolatokról.

2004-ben volt a FIÚK premierje, melyet azóta is folyamatosan műsoron tartotok. Mit gondolsz, mi lehetett a szűnni nem akaró siker titka?

FP: Talán mert a FIÚK előtt sem koreográfiában, sem színházi előadásban nem jelent meg ilyen humorosan és tisztán a férfi nem számos ismert vagy éppen elrejtett aspektusa. Ehhez a témához társult egy szintén újszerű szcenográfiai elem: a kötél. Ez egyszerre kapcsolódik a tematikához, mint fallikus szimbólum, és egyszerre kölcsönöz légiességet a darabnak. A kötelek használata bár megkíván bizonyos akrobatikus elemet, mégis megmarad a táncon belül. Ezt nevezték Franciaországban légtáncnak. Ráadásul a darab a férfi szerepeket hol humoros, hol groteszk formában jeleníti meg, így a paródia sem áll távol az előadástól. Nagyon erős képekkel dolgozik a darab, melyek szinte beégnek a néző agyába. Például amikor a három táncos meztelen háttal ül a nézőknek és saját magukat próbálják átölelni. Ebben a részben megjelenik a magányosság is, mely nem csak a férfiak sajátja. Az ilyen érzések és a nők hiánya a darabban, bár áttételesen, de a gyengébbik nemről is beszél.

Mennyit változott a darab az elmúlt hat évben?

FP: Teljesen lecserélődött az eredeti szereposztás és nyílván van egy belső fejlődése is a darabnak, így akár előadásról előadásra változhat. A munkáim szinte kortalanok. Az olyan korai darabjaim, mint a Gördeszkák vagy a Tricks and Track, meglepő módon mind a mai napig nagyon aktuálisak. Ennek az lehet az oka, hogy a munkáim inkább jelenségeket boncolgatnak, vizsgálgatnak. Nem megoldásokat kínálok a nézőknek, hanem gondolatokat, érzéseket. Egy szabad és asszociatív játékra hívom a nézőket, amiért ők nagyon hálásak. Hiszen lehetőséget kapnak, hogy felfedezzék önmagukat, meglássanak társadalmi problémákat. A mai táncosok talán technikailag képzettebbek, mint a tíz évvel ezelőttiek, valamint személyiségüknél fogva kicsit finomítják, átformálják a koreográfiában is megjelenő viszonyrendszereket. Ez egy fajta újraértékelést is jelent, amely nem engedi rutinszerű körülmények közé a darabot.

A darabjaidban sokszor közvetlenül is megjelenik a meztelenség, a testiség, a szexualitás. Korábban ezt sokan provokációnak tekintették, de mi a helyzet mostanában?

FP: Meglepő módon nem a közönséggel van a probléma. A mai generációnak már nincsen szüksége a narratív elemekre, az elbeszélésre. Ők nagyon is nyitottak és értik is az én asszociatív, gondolatokat ébresztő koreográfiáimra. A szakmában van egy réteg, amely egyszerűen képtelen elfogadni, hogy a kor halad előre, és így a kifejezési eszközök is változnak. Szomorú, hogy nem tudnak fejlődni, hogy képtelenek kilépni a saját zárt kereteikből. Ami az erotikát illeti, Picasso-tól származik a mondás: a művészet és az erotika ugyanaz. Persze Picasso tablóin ez nem jelenik meg olyan élesen, hiszen nem élő emberi testekkel dolgozik, mint egy koreográfus. Más élőben és mozgásban látni testeket, mint egy absztrakt festményen. Az én munkáim erősebb konfrontációt okoznak egy olyan közönségnek, amelyik az operához és a tütübe bújtatott balettosokhoz szokott. Nálam a testiség sosem öncélú, ezért nem is annyira a testiséggel, az erotikával van a probléma. A koreográfiáimban megjelenő újszerű formanyelv, a robbanékony és lüktető kifejezési eszközök azok, amik provokálóan hathatnak egyesekre.

Mit gondolsz arról, hogy a férfikép, vagy általában a nemiség képe hogyan változik a világban. Nemrég olvastam Hadas Miklós: A férfiasság kódjai című kötetét, és az is arról szól, hogy az elmúlt mintegy száz évben jelentősen megváltozott a férfikép. Maga a férfikutatás sem túl régi terület, ám különösen érdekes ez a kérdés az ún. posztmodern fordulat urán, amikor már a „férfi feminitás” is vizsgálatra méltó jelenség. Sokak szerint vannak olyam normák, szokások, viselkedési módok, amelyek a férfiak cselekedeteit befolyásolják, életüket irányítják, megszabják ízlésüket, behatárolják párválasztási szokásaikat. Ezek a „kódok” azonban többnyire rejtve maradnak. A legtöbb társas helyzetben a belénk kódolt „férfi” vagy „nő” nyilvánul meg, illetve többek között az is megnyilvánul. Te mit gondolsz erről?

FP: Szerintem az a legfontosabb, hogy a belső tartalom és a külső forma harmóniában legyen. Sajnos egyre többször tapasztalom, hogy ezek elcsúsznak, s így egyre több a sérült férfi és nő, egyre többen nem ismerik a saját testüket, vagy félreismerik azt. A külső formában és a belső tartalomban is elvesztik azt a biztos pontot, ami irányt adhat, ami mértéket szabadhat annak, hogy mi és hogyan épüljön köré. A belső és külső elcsúszása nagyon jól megfigyelhető a mai társadalomban, amit egyre inkább a divat ural és irányít. Nem a belső tartalom számít, hanem az, amit elhitetsz magadról. Nem csak az öltözködésben, de a viselkedésben is mintákat követünk. Nem önmagunk akarunk lenni, hanem valaki másnak szeretnénk megfelelni és így nagyon messze kerülhetünk a benső énüktől. Ha elveszted a stabilitást, könnyen egy olyan spirálban találod magad, ahonnan nagyon nehéz kikerülni. Az embereknek meg kell tanulniuk időt szakítani önmaguk megismerésére.

A darabjaidban a testnek központi szerepe van – ez mondjuk egy táncnál logikus is. Törekszel arra, hogy lehetőleg minél többféle emberi testet mutass meg? Szépeket és kevésbé szépeket, magasakat és alacsonyakat, kövéreket és vékonyokat? Egyáltalán mitől számít egy test a számodra szépnek?

FP: Nem a testek szépsége, hanem a testek őszintesége érdekel. Az egy másik dolog, hogy az a fajta mozgásstílus, amit a munkáimban használok és megkövetelek a táncosoktól, ahhoz elengedhetetlen egyfajta fizikum, képlékenység, lazaság. Mivel az őszinteségen van a hangsúly, ezért sokszor kerülnek be a társulatomba érdekes személyiségek, akik képesek a már említett határvonalakon mozogni.
A táncosaim erős mozgásfolyamatokon mennek át, ami kemény és brutális erőfeszítést igényel tőlük. Ezek a mozgásanyagok csak akkor tudnak természetes módon megjelenni a színpadon, ha azt önmagukon is átszűrik, ha képesek lesznek magukévá tenni, Egy jó előadásban ez úgy jelenik meg, mintha önmagukat adnák. Ez a természetesség vonja be a nézőt is, aki megtalálhatja bennük saját magát is. Nem szép testeket választok, nem szép táncosokat keresek. Őszinteség és természetesség – ez a kulcs a szépséghez.

Hogyan születnek meg ezek az őszinte darabok?

FP: Az alkotás számomra életforma. A darabjaim nem csak a stúdióban formálódnak, hanem most az interjú alatt is, ahogy járok a városban, ahogy megfigyelek két embert egy asztalnál. Az alkotás egy folyamat, ez jól látható a darabjaimon is. Ha nem tudod mikor készültek a koreográfiáim, akkor is sorrendbe tudod rakni, mert egymásból építkeznek. Sosem vagyok készen egy darabbal, hiszen mindegyik új problémákat vet fel, vagy előfordul, hogy nem jól oldottam meg és újra neki kell veselkednem.

A Művészetek Palotájában látható Seven című darabod, mintha egy erőteljes kontrasztra épülne. Az előadást nagyrészt sötéttónusú, erősen disszonáns zene jellemzi, amit egy könnyed és vidám befejezéssel oldasz fel.

FP: Szeretek játszani az ellentétekkel, mert lehetőséget teremt, hogy a megszokottat szétromboljam. A Seven a száműzetés, az otthontalanság, az otthonkeresés, az útonlevés problematikáját járja körül. Amikor erre a darabra készültem, nagyon sokszor eszembe jutott a Kis herceg is. Az ő színes kabátja és hosszú sálja ihlette a zárókép színkavalkádját. Éreztem, hogy a darab egésze nagyon sötét tónusúra sikeredett és akartam a végére valami nagyon vidámat. Feloldásként.

Szinte az egész világban fellépsz: a társulatoddal bejártad Európát, sőt tavaly Japánban is turnéztál. Hol szeretsz a legjobban lenni?

FP: Nagyon szeretek Japánban lenni. Kyotoban huzamosabb ideig is szerencsém volt élni, mert elnyertem egy ösztöndíjat és a világ számos művésze mellett nekem is lehetőségem volt a Villa Kujoyama –a római Villa Medici mintájára hozták létre - feltöltődni, inspirálódni, elmélyülni. A japán kommunikációs rendszer nagyon különbözik az európaitól, de én elég jól elboldogultam. Siketnéma szülők gyermekeként könnyebben olvastam a mozdulatokban, a kifejezésekben. Japánban nagyon keveset beszélnek az emberek. Nagyon jó hely a türelem és az alázat tanulásra. Ott meg lehet tanulni figyelni és hallgatni. Nagyon érdekesnek és izgalmasnak találtam azt a kontrasztot is, amely az ősi tradicionális és a hipermodern Japán között van.

Japánban ismerkedtem meg a butoh tánccal, melyben az akkor kilencvennégy éves Kazuo Ohno mester volt a segítségemre. Úgy gondoltam, hogy majd a butoh megteremtője megmondja nekem, hogy mit is kell csinálni. De nem így történt. Rám se nézett, vagy inkább átnézett rajtam. Furcsa, de pont ez volt a legnagyobb tanítás: nem tehetek érted semmit, neked kell megoldanod. Ezt követően készítettem el a Tricks and Tracks-ot, az egyik legsikeresebb darabomat.

A tánc nyelvét ugyanúgy megértik minden országban, minden kultúrában? Vagy vannak különbségek a dekódolásban?

FP: Bár a tánc valóban egy nemzetközi nyelv, mégis nyomot hagynak benne az adott kulturális szokások. Mindenki le akart beszélni, hogy Isztambulban bemutassuk a FIÚK koreográfiámat. Azonban a színház igazgatója ragaszkodott hozzá és nem kellett semmit változtatni rajta. Bizonyos arab országokban biztos nem lehetne eljátszani. De ilyenkor nekünk is alkalmazkodnunk kell az adott ország kultúrájához, szokásaihoz, tradícióihoz. Általában olyan helyekre hívnak, ahol a darabjaimat be lehet mutatni. Érdekes, hogy a legnagyobb sikereket mindig ott aratjuk, ahol éppen a legjobban tartunk a fogadtatástól.

Sokan állítják, hogy a munkáidban felfedezhetők homoerotikus momentumok. Ez valóban így van, vagy inkább csak belemagyarázzák?

FP: A szexualitásnak része homoerotika is. Ha a darabjaimban megjelenik, az azért van, mert úgy életszerű. Sajnos a civilizációs szokások, a vallás sokat rontott a szexualitás megítélésben. El kezdtük azt is kategorizálni, vizsgálni, osztályozni.

A FIÚK bemutatója kapcsán az akkori legjelentősebb meleg újság, a Mások készített Veled egy interjút, s abban feltettek egy kérdésnek „álcázott” állítást arról, hogy a melegséget a nagy többség elítéli, szégyellni vagy titkolni valónak tartja. Változott azóta a világ?

FP: Európa fejlettebb országaiban ennek már nincs igazán jelentősége. Közép-Európában, és itt Magyarországon még mindig megfigyelhető egyfajta rasszizmus, de talán ez is oldódik.

Hogyan befolyásolja ezt az oldódást a minden évben heves vitákat kiváltó melegfelvonulás?

FP: Bár a felvonulás egy jó dolog, számos országban amolyan ünnepként kezelik, én mégis úgy gondolom, hogy a problémát ezzel nem lehet megoldani. Számomra fontosabb az egymás felé való odafigyelés. A kultúrába való bekapcsolódás, egyfajta gondolkodás népszerűsítése vagy átfogóbb projektek készítése talán sikeresebben tudná a melegeket integrálni a társadalomba. És akkor valóban ünnepi lehetne a felvonulás is.

 

Interview with Pál Frenák

Undefined
Article
Interview
Frenák
Szentgyörgyi Rita
Horizon
EN

Interview with Pál Frenák

Rita Szentgyörgyi @ Horizon magazine
2011 may

He progresses along his own unique, modern road of choreography, music and visuality. With taboo-free sincerity, he probes the boundaries of sensuality. On the basis of sign language and Japanese Butoh dance, he reinterprets the art of movement with each performance. Frenák’s world involves an acrobatic contest of pure dynamism, eroticism and clashing bodies. He recently created a road movie-like vision, k.Rush, and he has directed a play for the first time at the National Theatre in Timisoara. The Pál Frenák Company is one of the few outstanding Hungarian contemporary dance troupes which can hold its own in both at home and abroad.

What turned you towards directing?

PF: I received an invitation to direct Mátyás Varga’s sWitch, which in essence we had written together using my conceptions. I projected the issues of female identity and reproduction into a futuristic world with robot-like masked figures, test-tube babies and visions of the future. I also created the scenery and the choreography.

Why particularly Timisoara?

PF: The new director of its National Theatre had seen some of my works, including InTime and Seven. He said he’d like to introduce that type of atmosphere with its use of light and space to Romania.

Since Seven, which deals with migration, you’ve turned towards collective themes, while earlier you were concerned with the individual and with gender roles. With k.Rush, however, inspired by cinematic history you are sweeping right across the 20th century.

PF: With k.Rush I was experimenting with the crossover of different generations. Cinema inspired me. I was greatly affected by David Lynch and by the road movie concept. I wanted to put new life into movement in the manner of a film.

Talking of influences, what drew you to Paris in the early 80s?

PF: As a kid I lived in a children’s home. I escaped that collective imprisonment since by the age of eight or nine I knew how to handle the kids and the teachers put them in my charge. They realised I wasn’t like the others. I found writing and speaking very difficult. Moreover, my father wanted to teach me by banging my head on the table. One of my teachers was a great Francophile. On Saturday evenings I used to watch films in secret. Simone Signoret, Jean Gabin and Yves Montand had a great effect on me.

So you might have become a film director...

PF: I’d like to shoot a film, to go back to those years in the home and show how that child saw the world through a barrier, and how that would be projected into his future memory. I’d like to show a world where you don’t know what is real and what isn’t. I would describe that 1960s incarceration, the strange situation where among the children of alcoholics and prisoners I was considered odd or different with my deaf and dumb mother.

Did that ’prison’ experience make you set off for the world with next to nothing when you started your career as a dancer?

PF: I wanted to break away and the sound of Edith Piaf lured me. Paris itself, the free expression of the body, the ideal of ’liberty, equality, fraternity’. Later, of course, I didn’t experience French life as I had imagined it. When the police first threw me against the wall at the Place Pigalle and severely beat me I certainly asked myself what’s going on here.

Still, there’s no cause for complaint – with stubborn work you’ve managed to get to the top.

PF: I established my own company and have expressed what I wanted to formulate in the language of choreography.

Your trademark became incorporating sign language into the idiom of contemporary dance.

PF: Not many people are involved with that, at least not like I am. I’m not building on what I’ve studied but on lived reality. The way my deaf and dumb mother communicated with me is something which cannot be learnt. That’s why I turned sign language into something abstract. For example, at the end of Tricks & Tracks I remain alone on stage for several minutes – a figure painted white in the spotlight. You don’t know what he is saying, though he communicates with sign language.

Do you feel yourself French or Hungarian?

PF: I lived for 25 years in France and I’m even a French citizen. I feel fine there, but I didn’t become French. I feel I’m a citizen of the world. I’ve inherited Hungarian culture from my childhood, from my physical memories – it’s in my roots, in my guts and in my nerves. Today everyone’s beating their breast, proclaiming they are Hungarian. I sadly see that there’s self-destruction underway, that in this manner the Hungarian people are ruining themselves. I don’t communicate anguish, but reflect the struggling Hungarians, fighting for aims, who wrestled with the communist system, with minority existence, whose families carved something out of nothing. Wherever I go in the world I feel like an honorary ambassador. I’m qualified to transmit to people a positive impetus and creative energy, and whether or not people like what I do, they’ve never questioned the quality and personal strength which characterise my work. Through my efforts the country also gains esteem.

As an alternative company, what difficulties have you had to face in Hungary?

PF: Right now everyone’s waiting for the tender competitions to be announced. For years I’ve been stressing that the principle of quality should take precedence over quantity. People have often told me they don’t support this type of sensuality, these effusive emotions. I would like the decision-makers to come to our performances and get to know the world of contemporary dance, as happened in the time of Zoltán Rockenbauer. Meanwhile, every morning we have to be able to stand erect and be happy we can get on with our work.

 

"A legtöbbet azzal tehetem, ha alkotok"

Article
Undefined
Interview
Frenák
Ménesi Gábor
Műút
HU

A legtöbbet azzal tehetem, ha alkotok”

 

Ménesi Gábor @ Műút

2013. október 26.

Frenák Pállal beszélget Ménesi Gábor

 

Honnan eredeztethetők és melyek voltak első meghatározó élményeid a mozgáshoz, a tánchoz kapcsolódóan?

FP: Viszonylag hamar találkoztam a mozgás élményével, amikor még nem voltam ennek tudatában. Minden bizonnyal valamiféle hiányérzetből fakadt, hogy ösztönösen próbáltam keresni az önkifejezés lehetőségeit, ami oldotta a bennem felgyülemlett feszültséget. Mivel szüleim siketnémák, először az általuk használt jelnyelvet ismertem meg, vagyis az lett az anyanyelvem. Egy racionális világ durván meg akart fosztani ettől, hogy belekényszerítsen a kizárólag verbalitásra épülő iskolarendszerbe, ám ennek sokáig ellenálltam, egy ideig nem voltam hajlandó szavakkal kifejezni magam, mert úgy hittem, megcsalnám azt a világot, ahonnan jöttem. Nyolcan voltunk testvérek — később már hatan maradtunk —, rendkívül nehéz körülmények között éltünk, mindannyian egy szobában laktunk, és gyakran éheztünk, de édesanyám lelki tisztaságával, szeretetével mindezt elviselhetővé tette. Édesapámat hamar elveszítettük egy súlyos betegség következtében, akkor anyám pszichésen megroppant, az állam pedig úgy döntött, hogy egy siketnéma asszony egyedül nem alkalmas gyermekei ellátására és felnevelésére, ezért elválasztottak bennünket egymástól. Én hatéves voltam, amikor Balatonszabadiba kerültem, az ottani nevelőintézetbe, ahol nemcsak a bezártság és a kiszolgáltatottság változatait tapasztaltam meg, hanem azt is, hogyan éleződik ki a másság és tör felszínre a gyermekek közötti erőszak bizonyos helyzetekben. Gondold meg, hogy egy kisgyermek szinte belehal abba, hogy az édesanyja magára hagyja, bennem is mély sebeket ejtett, ami történt. Annyira szerettem anyámat, hogy nem mutattam a fájdalmat, amikor letett az intézet kapujában, de miután elment, a szívem szakadt meg, és évekig nem tudtam feldolgozni ezt a traumát. Tizennégy éves koromban sikerült kikerülni ebből a rendszerből, ami erősen rányomta bélyegét mindannyiunk életére. Csak néhányan tudtunk talpra állni, a legtöbben elkallódtak.

Hogyan tudtad valamiképpen túlélni az intézetben töltött éveket?

FP: Leginkább úgy, hogy egy saját álom- és fantáziavilágot próbáltam kialakítani magamnak, amelynek része volt a test és a mozgás felfedezése is. Éjszakánként kiosontam a folyosóra a tükör elé, ahol gyötörtem, kínoztam magam, csavargattam a testem. Megjelent ezekben a mozdulatokban az erőteljes fizikalitás, a nárcizmus és az erotika, de mindenképpen ellensúlyozta a bennem lévő fájdalmat, és segített a túlélésben. Volt egy nagyszerű tanárom, Váradi József, aki ezt pontosan felmérte, és egy-egy apró gesztussal mindig át tudott lendíteni a nehéz pillanatokon.

Mikor indultál el tudatosabb, határozottabb léptekkel a tánc felé?

FP: Jóval később. Miután kijöttünk az intézetből, anyám és a nevelőapám a Semmelweis utcában kaptak lakást, és odaköltöztünk. Az Astoriába kerültem előbb pincértanoncként, majd pikolófiú lettem. Nagyon szerettek, mert gyorsan dolgoztam, és mindenkivel kedves voltam. Szerencsém volt, mert Jeszenszky Endre tánciskolája éppen fél emelettel alattunk működött. Egy alkalommal véletlenül beléptem, és attól a naptól megváltozott az életem, mert mindent a tánctanulásra tettem fel.

Tizenkilenc éves voltál ekkor, vagyis meglehetősen későn kerültél oda. Mi segített abban, hogy mindenféle előképzettség nélkül megtaláld a helyed Jeszenszky stúdiójában?

FP: Egyrészt az, hogy rendkívül hajlékony voltam, sokat sportoltam, főként röplabdáztam és kézilabdáztam, másrészt pedig a csecsemőkorom óta használt jelnyelv segített nagyon sokat.
Talán nem mindenki tudja, hogyan kapcsolható ide ilyen módon az említett jelrendszer. A jelnyelv a verbalitás helyett a testbeszédre helyezi a hangsúlyt, miközben erős koncentrációt igényel, mert apró nüanszokra kell odafigyelned. Ezáltal olyan korporális figyelem fejlődik ki benned, amelynek segítségével könnyebben és gyorsabban tudod a mozdulatok forrását és lényegét megtalálni. A siketek és nagyothallók elsősorban a kézfejüket használják, én azonban a redukált gesztusokat nagyon hamar kiterjesztettem az emberi test egészére, később egyre tudatosabban használtam, és a koreográfiáimba is beépítettem ezeket a tapasztalatokat. Ugyanakkor az említett nyelvhasználat a másság iránti érzékenységet is felerősítette bennem, amit az előadásaim több ponton érintenek.

Miért volt rád nagy hatással első mestered, Jeszenszky Endre? Mit lehetett tőle leginkább megtanulni?

FP: Jeszenszkyről mindenekelőtt azt gondolom, hogy rossz helyre született, és tehetsége, szellemisége okán sokkal többre volt hivatott. Táncszemléletében termékenyen kapcsolódtak egymáshoz a különféle hatások, beemelte az organikus mozgáselemeket, módszerét a parallel és az en dehors technika ötvözésével alakította ki. Gondolkodásmódja nem állt gyökeresen szemben a klasszikus operaházi irányzattal, inkább kiegészíthette volna azt, felfogása mégis eretneknek számított akkoriban, és már-már bűnt követett el, aki bejött a stúdióba. Többen jártak hozzá az Operaházból, egyesek például úgy szöktek át, hogy részt vegyenek az órákon. Nagyon sokat kaptam Jeszenszkytől, hiszen egyrészt magas színvonalú technikai tudással vértezett fel, másrészt pedig — és talán ez volt a fontosabb — pedagógiája komoly hangsúlyt fektetett a személyiség kibontakoztatására. Nála befelé kellett dolgozni, erőteljes korporális figyelemmel. Gyorsan fejlődtem, és emlékszem, hogy már a harmadik vagy negyedik órán felém fordult — hátul valamelyik sarokban dolgoztam —, és azt mondta: „Gyere ide előre, mostantól itt van a helyed!” Két év elteltével már tanítottam mellette, de mindig arra figyelmeztetett, hogy ne áruljam el, milyen kevés ideje tanulom a táncot. Később pedig az Állami Artistaképző Intézetbe kerültem asszisztensként, ahol elsősorban külföldieket oktattam. Mindemellett Jeszenszky a fiának fogadott. Már az első pillanatban felmérte, milyen szociális körülmények közül érkeztem, és lelkileg, szellemileg egyaránt támogatott, perspektívát adott nekem. Megismertetett például a filozófiával, és görög szerzők munkáit is a kezembe adta. Egy idő után megpróbáltam új utakat keresni. Jeszenszky nagyon nehezen engedett el, de végül belátta, hogy mennem kell.

Merre indultál?

FP: Kitérőt tettem a Rock Színházba, majd Győrbe hívtak, ahová abban a reményben mentem, hogy megismertetem a jazz-technikát, és hozzáteszem a magam tudását az ott folyó, leginkább klasszikus módszerekre alapozó munkához. Erre azonban esélyem sem volt, mert erősen ragaszkodtak a berögzült hagyományokhoz, elzárkóztak az új hatások elől, s a bennem lévő tehetségre egyáltalán nem figyeltek. Tőlem már akkor is távol állt az „Istenek vagyunk, és megváltjuk a világot” felfogása, ami az ottani légkört jellemezte. Számomra a darabok koreográfiai megvalósítása nem arról szól, hogy önmagamat állítom a középpontba, inkább a látásmódomat és azokat a tapasztalatokat próbálom átadni a velem dolgozó művészeknek, amelyek eddigi életem során összegyűltek bennem. Győr tehát csalódás volt, hamar rájöttem, hogy az egy süllyesztő számomra, és mielőtt lezuhantam volna, eljöttem onnan.

Utána visszatértél Jeszenszkyhez, és létrehoztatok egy jazz-balett együttest.

FP: Így van. Olyan erős mozgásanyaggal rendelkeztünk, amire fel lehetett építeni a társulatot. Ehhez kapcsolódóan Jeszenszky koreografált nekem egy emlékezetes szólóprodukciót, amelyben egyik karommal kígyót formáltam, s hosszas küzdelem után végül elpusztítottam. Azt próbáltuk bemutatni, hogyan viszonyulnak egymáshoz az ember belső lényéből fakadó sajátosságai és a korporális kifejezőeszközei, illetőleg hogyan lehet ezeket egységként megjeleníteni. Egészen más felfogásban beszéltünk a testiségről, mint akkoriban szokványos és elfogadott volt.

Aztán nemcsak Jeszenszkynek és a társulatnak mondtál búcsút, hanem az országot is elhagytad. Úgy érezted, itthon nem tudod magad igazán megmutatni?

FP: Mindenképpen másra vágytam, és úgy éreztem, itthon elfogyott körülöttem a levegő. Nagy szerepet játszott ebben, hogy láttam egy kortárs francia társulatot a Budai Vigadóban, akik a klasszikus eszközök közül csupán az egyenes vonalvezetést tartották meg, rendkívül érdekes, izgalmas mozgásvilágot jelenítettek meg, amely valamiképpen az őslényekre, az állatokra jellemző. Produkciójuk erősen hatott rám, és megfogalmazódott bennem, hogy egyszer dolgozni szeretnék velük. Nem volt azonban egy fillérem se, hogy kijussak, éppen ezért beneveztem egy táncversenyre, amit megnyertem, így jutottam ki Londonba, majd a véletlennek köszönhetően Párizsba kerültem. Ott nem tudott leszerződtetni az említett társulat, ugyanis nem voltak rendben a papírjaim. Ugyanakkor csábítottak a Moulin Rouge-ba, és mivel Párizsban akartam maradni, igent mondtam. Belekóstoltam a csillogásba, a showbusiness világába, ahol egymás után léptek fel a világsztárok. Bizonyos dolgokat belülről láttam, de szakmailag nem jelentett előrelépést az ott eltöltött időszak, és nem is ez volt az életcélom.

Igen, ekkor már nála is dolgoztam. Nagyon kemény évem volt, mert hajnalban végeztem a Moulin Rouge-ban, tíz órakor pedig már a balettrúdnál kellett állnom. Az is nyomásként nehezedett rám, hogy nem jöhettem haza, hiányzott a családom, egyedül éreztem magam még akkor is, ha nagyon hamar új barátokra tettem szert. Silva révén ismerkedtem meg Janine Charrat-val, aki új munkájához szólistát keresett, és engem választott. Charrat valódi legendának számított: együtt indult Roland Petit-vel, Maurice Béjart-ral, ő volt az, aki a közös alkotómunka során bevitt az opera, a klasszikus és neoklasszikus balett világába. Felléptünk a Centre Georges Pompidou-ban, a Casino de Paris-ban, egy színpadon táncoltam Vlagyimir Derevjenkóval, Vasziljev tanítványával, a világ egyik legnagyobb klasszikus táncosával, aki aztán a Drezdai Operaház igazgatója lett, vagy a nagyszerű balerinával, Marie-Claude Pietragallával, aki pedig később a Marseille-i Operaházat vezette. Egy gálában táncoltam a francia balett kiemelkedő szólistáinak egész sorával. Számos alkalommal jött hozzám gratulálni maga Vasziljev, vagy a tánctörténet nagyasszonya, Irene Lidova is. Mégis hiányérzetem támadt, és egyre inkább úgy éreztem, arra van szükségem, hogy alkossak valamit. Akkoriban találkoztam egy tehetséges francia táncosnővel, Christine Merlivel, illetve Pascal Giordanóval, és velük kísérletszerűen összeraktam egy koreográfiát, amit valaki véletlenül észrevett a minisztériumból, kaptam egy csekély támogatást, a Theatre Chatillon pedig szerződést ajánlott. Ott mutattuk be következő előadásunkat, a Gördeszkákat, amely komoly kritikai figyelmet kapott. Dominique Frétard, a Le Monde újságírója majdnem az égbe emelt, amikor azt írta, hogy fantasztikus belső erőket tükröz a darab, és erősen személyes, egyéni kifejezési formákat jelenítünk meg a színpadon. Láthatóan valamibe nagyon beletaláltam a mozgásvilág tekintetében éppúgy, mint az előadás mondanivalójával.

 

Ebből az együttműködésből formálódott nem sokkal később társulatod, a Compagnie Pal Frenak?

FP: Igen. Láthatóan itthon az a jellemző, hogy bárki alapíthat társulatot, és függetlenül attól megkapja a támogatást, hogy néhány év múlva képes lesz-e valamilyen előadást összerakni. Ezzel szemben úgy gondoltam, hogy először kísérletezzünk, csináljunk különböző koreográfiákat, és ha mindez működőképesnek bizonyul, akkor jöhet szóba a társulatalapítás. A harmadik előadás után mondtuk ki, hogy társulatként létezünk, és eleinte minimális támogatásra számíthattunk, magunk fizettük a díszleteket és a kellékeket. Közben megismerkedtem György Kurtág Juniorral, és más, azóta már világhírű zenészekkel, akik hiába kerestek, nem találtak olyan táncost, aki képes improvizálni bármilyen formában. Mivel még aktívan táncoltam, felajánlottam, hogy szívesen dolgoznék velük. Két évig jártuk a világot, közös produkciónknak nagy visszhangja volt, fontos kapcsolatokra tettem szert, és ahol megfordultunk, később mindenhová visszahívtak a társulatommal.

Milyen nyomvonalon indult el a közös munka a táncosokkal? Hogyan emlékszel vissza első saját munkáidra? Mik voltak azok jellegzetességei?

FP: Gördeszkák című darabom nagyon erős inspirációt kapott az intézeti évekből. Arról akartam beszélni, hogyan éltük meg a bezártságot a fülledt levegőjű kommunista rendszerben, illetve hogyan viszonyult az egyén a csoporthoz az intézet zárt közegében, ahová beférkőzött az elhagyatottságból fakadó erőszak, a brutalitás.

Mondják is többen, hogy korai munkáid alapvetően önéletrajziak.

FP: Ez sosem volt így. Vannak, akik leszűkítik előadásaim értelmezési tartományát, és csak bizonyos vonatkozásokat ragadnak ki, legyen szó a meztelenségről, a szexualitásról, adott esetben a homoerotikus jelenetekről. Az én felfogásomban csak erotika van, és mivel nincsenek előítéleteim, a munkáimban kifejezetten a mássággal szembeni megkülönböztetés ellen emelem fel a hangom. Nem beszélhetünk egyetlen érvényes megközelítésről, hiszen sokféle olvasat létezhet egyidejűleg anélkül, hogy szájba rágnánk, hogyan kell érteni az adott alkotást. Ezért is hatott rám különösen Gilles Deleuze gondolkodásmódja és filozófiája, akivel úgy találkoztam személyesen, hogy fogalmam sem volt arról, ki ő. Egy házban laktunk ugyanis Párizsban, és szinte minden nap szembejött velem ez a furcsa ember, átható volt a tekintete, a körmei végtelen hosszúságúnak, szinte állatiasnak tűntek. Deleuze beszél arról, hogy a művésznek nem az a feladata, hogy koncepciót alkosson, hiszen mindenhonnan valami újszerű bomlik ki, nem tudhatjuk, hogy éppen mit hozunk felszínre, ezért szüntelenül keresni, kutatni kell. Azt hiszem, természetes, hogy ha koreográfusként alkotok, beépülnek munkáimba az önéletrajzi vonatkozások, a személyes tapasztalatok. Ahogy Durkheim mondja, a megélt valóságon keresztül juthatunk információkhoz. Mégsem Frenák Palikáról beszéltem korai darabjaimban, hanem a gyermekkorról, a bezárt gyermekek kiszolgáltatottságáról, akik vágyakozva tekintettek a rácson túli világra, és elérhetetlen boldogságnak tűnt számukra, ha az utcán egy parasztgyerek felvett a földről egy almát, és beleharapott.

Már csak azért is, mert mindazt, amit személyesebbnek tartott munkáidban felmutattál, így például a szorongás, a kiszolgáltatottság, a bezártság tapasztalatát, más dimenzióba is helyezhette a befogadó, hiszen valamiképpen közös huszadik századi élményeinkre mutatnak rá.

FP: Erről van szó. Azt a klímát próbálom visszaadni, amely mindannyiunkat körülvett. Említettem, hogy az intézetben valamiképpen a fantázia és az álom világán keresztül szabadultunk fel, és menekültünk el a valóság elől. Beépült alkotói világomba a repülési vágy, gyermekkorom egyik alapélménye, ahogyan folyton fölfelé tekintettem a tiszta kék ég felé, elvágyódtam, menekülőutat, perspektívát kerestem. Előadásaimban kinyitottam a teret, különféle függesztési rendszerekkel dolgoztam, felállítottam például egy hatalmas létrát, ami felemelkedett a levegőbe, majd óriási szárnnyá alakult, és annak segítségével el lehetett repülni. Visszatérve eredeti kérdésedhez, nyilvánvalóan belőlem indulnak ki bizonyos kérdések, alapproblémák, de leginkább az érdekel, hogy a művészeim mit gondolnak az általam felvetett dilemmákról, illetve hogyan szűrik át saját személyiségükön. Nincs annál felemelőbb, mint az érezni, hogy a táncosok egy alkotáson keresztül kiteljesednek és megtalálják önmagukat.

Milyen hozzáállás kell ehhez az ő részükről?

FP: Meg kell nyílniuk, el kell fogadniuk önmagukat, és persze engem is. Amikor megkérdezik, hogy most mit kell csinálni, mindig azt szoktam válaszolni, hogy nem tudom. Meghatároztam a darab szellemiségét, gondolati leheletét, megadtam a kiindulópontokat és a szükséges szcenográfiai elemeket. A többit nekik kell hozzátenniük, és megkeresni a kapcsolódás lehetőségeit. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy honnan építkezik a táncos, de valahonnan építkezzen. Éppúgy célravezető lehet, ha a gondolatvilágából indul ki egy emocionális kifejezési forma, ami a fizikalitásban jelenik meg, mint ahogy az is, ha intuitív módon hoz felszínre valamit, de nem éli meg tudatosan. Jeszenszkynél azt tanultam, hogy a racionális technikai tudás önmagában nem sokat ér a pályán, ha nincs mögötte a személyiséged, a lelki-szellemi jelenléted. Tudod, hányan jönnek hozzám, és büszkélkednek azzal, hogy mit tudnak? Én viszont arra vagyok kíváncsi, amit nem tanultak meg. Sokszor nem kell több, csak menjen végig előttem, elég, ha csak látom őket. Most éppen Kassán dolgozom — az ottani balettegyüttes művészeivel a Chatotica című darabot próbáljuk —, és azt látom a táncosokon, hogy magas szinten tudják nyújtani mindazt, amit megtanultak, és folyamatosan dolgozik bennük a megfelelési kényszer. Mindig azt mondom, hogy próbáljanak ettől megszabadulni, és a lelkiségből, a sternumból vagy az alsó hasi részből indítsanak valamit, és így jussanak el a teljes lemeztelenedéshez, ahhoz a nyers, természetes állapothoz, amikor visszatalálnak önmagukhoz, és nem akarnak megfelelni.

A Petőfi Csarnokban bemutatott Vadócokkal körvonalazódott annak a párizsi és budapesti székhelyű társulatnak a képe, amely a Tricks & Tracks munkafolyamata közben formálódott meg. Miért éppen akkor láttad ezt megvalósíthatónak?

FP: Nagyon inspirálónak tűnt az akkori légkör, amihez természetesen hozzájárult a Trafó beindulása és Szabó György tevékenysége, aki biztatott, hogy most kellene társulatot alapítani. Éppen Japánból jöttem — féléves ösztöndíjjal vendégeskedtem a Villa Kujoyamában —, ahol megismerkedtem az ottani kultúrával, tanulmányoztam a butoh táncot, sokat utaztam az országon belül, tudatosan kerestem azokat az archaikus és tradicionális tereket, természeti képződményeket, forrásokat, ahol a japánok is ritkán fordultak meg, fantasztikus volt megélni, ahogy a több évszázados múlt és a jelen találkozik ezeken a helyeken. Kutattam, igyekeztem megfigyelni mindent. Találkoztam Kazuo Ohnóval, a butoh táncművészet egyik nagy mesterével, aki kilencvennégy éves volt akkor. Azt reméltem, hogy majd utat mutat nekem, ehhez képest napokon keresztül ott ültem mellette egy asztalnál, de tudomást sem vett rólam. Egyszer csak elém tolt egy tál rizst, amivel azt jelezte, hogy most már elmehetsz. Ennyit tudok érted tenni. Ennyi vagyok. Ennyi vagy. Később értettem meg, hogy ő már más dimenzióban volt, valahol az élet és halál határán, és mintha azt sugallta volna, hogy nincs mestered, aki megmondaná, mit kell tenned, magadnak kell rátalálnod a helyes útra. Japánban megtapasztaltam, hogy szinte agresszíven kereszteződnek a hipermodern törekvések és a tradicionális elemek. A helyi társadalom ettől nagyon szenved, mert képtelenek megtalálni az ideális egyensúlyt és a megfelelő kapcsolódási pontokat. Miután hazaértem, ebből az élményből alkottam meg a Tricks & Tracks című darabomat, amelyben Kazuo Ohno személyiségét vittem színpadra, pontosabban azt, ahogyan őt láttam, és megéltem a vele való találkozást, ezen kívül férfi és nő kapcsolatrendszerét állítottam fókuszba, a testiséget, a meztelenséget mutattam meg a maga brutális nyersességében. Japán kalligráfiák segítségével minden este saját kezűleg festettem meg a férfi (Gergely Attila) egyik felét, illetve a nő (Juhász Kata) másik felét, és próbáltuk megjeleníteni, ahogy a két test egymásba olvad, és elválaszthatatlan egységet alkot. A hatást fokozta Fred Bigot pulzatív, agresszív zenéje, amely akkor még ugyancsak újszerűnek hatott. Az előadás végig lendületes, dinamikus volt, ám a végére hirtelen lelassult, csak én álltam a színpadon anyaszült meztelenül, fehérre lefestve, és a jelnyelv segítségével absztrakt improvizációt mutattam be. A néző látta, hogy valaki kommunikál, de azt nem tudhatta, hogy hozzá akarja eljuttatni az üzenetet, esetleg valaki máshoz. A végén tehát ott maradt a letisztult semmi, és addig vártam, amíg a közönség kiment, ezzel is jelezni akartam, hogy nincs vége, benne vagyunk egy folyamatban. Mondhatnak bármit, de a kortárs magyar táncművészet egészét befolyásolta, amikor elindultunk ezzel a darabbal, csaknem mindenkit inspirált az általunk használt organikus mozgásanyag és térrendszer. Magyarországon és Európában is az elsők között voltam, akik új térrendszerekben gondolkodtak a táncszínpadon, azzal, hogy függesztettem a táncosokat, ami korábban csak az akrobatikában és a cirkusz világában volt megszokott.

Darabjaid leginkább asszociációkra építenek, és nem a történetmondás válik meghatározóvá, sokkal inkább képek, jelenetek, mozgások, benyomások követik egymást a néző gondolkodásában, és legtöbb előadásodban megfigyelhető, hogy a jelenetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, sőt, akár a sorrendjük is megváltoztatható. Milyen munkamódszert, közelítést hív elő mindez? Miből indulsz ki, amikor elkezdesz dolgozni egy darabon?

FP: Sokszor egy gondolatból, hangulatból, érzésből, képből indulok ki, vagy olyan problémákból, amelyek éppen akkor foglalkoztatnak. Hogy konkrét példát is mondjak, a Fiúkban a maszkulinitás változatai érdekeltek, az, hogy a mindennapokban hogyan éljük meg a férfiasságot, illetve milyen társadalmi elvárások kapcsolódnak hozzá. Az is foglalkoztatott, hogy egy férfi hogyan tudja a saját feminin oldalát integrálni, és önmagát egységként megélni. Ha valaki odafigyel a darabra, megláthatja a női nemet is anélkül, hogy közvetlenül jelen lenne. Komoly hangsúlyt kap az előadásban a kötél, a fallosz szimbóluma, amely azt mutatja, hogy a legtöbb férfi addig tud egyenesen állni, amíg fogja a kötelet, de abban a pillanatban, ahogy elengedi, elesetté válik, mert hiányzik a szellemi és lelki stabilitás. Ezért válhat egy agresszív, macsó férfi a következő pillanatban magatehetetlen, cumizó csecsemővé. Egy évvel később elkészült a Csajok című darab, és sokan rácsodálkoztak, mennyi mindent tudok a nőkről. Nem volt nehéz dolgom, mert anyám és négy nővérem mellett láthattam, milyen problémákkal küzdenek.

Amikor belépsz a stúdióba, jellemzően hogyan kezdesz dolgozni a táncosaiddal?

FP: Mindenekelőtt olyan térbe és szituációba kényszerítem a művészeket, amely kibillenti őket a megszokás egyensúlyából, amelyben meg kell válniuk a berögzült formáktól, amelyben újra kell értékelniük önmagukat és teret. Utána kiindulópontokat adok, ami lehet egy gondolat, valamilyen lelki, szellemi vagy akár korporális inspiráció. Természetesen beszélek a darab mondanivalójáról, az is előfordul, hogy filmekre vagy könyvekre hívom fel a figyelmüket. Nagyon sokat jegyzetelek a próbafolyamat közben, egy ideig hagyom pihenni, szabadon lebegni az anyagot, és előbb vagy utóbb minden a helyére kerül. Sok esetben a véletlen is közrejátszik, de ehhez állandóan figyelnem kell. Amikor a táncosok bejönnek a próbára, gyakran csúsznak-másznak a földön, és akár ebből is születhetnek jó színpadi megoldások. A KáOszt próbáltuk, amikor Takátsy Péter kijött az egyik szünetben, és a cigarettájával játszott. Erre én felfigyeltem, és végül ebből lett a darab egyik legemlékezetesebb szólója. Időnként saját magam lepődök meg leginkább azon, hogy a kiindulóponthoz képest új irányba indulunk el, mert megtalálunk valami egészen mást.

Miközben az évek során láthatóvá válik a munkáidon egyfajta markáns stílusjegy, hogyan kerülhető el a rutinszerűség, az önismétlés veszélye, és ezzel együtt hogyan tartható fenn alkotóként az állandó frissesség?

FP: Gyakran vágják a fejemhez, hogy önmagamtól lopok. Ki mástól lophatnék? Még mindig jobb önmagamtól lopni, mint másoktól. Nem? Az ismétlés az én felfogásomban nem más, mint elmélyülés. Ha egymás mellé tesszük Francis Bacon, Picasso vagy Giacometti alkotásait, úgy tűnik, mintha ugyanannak a változatait látnánk. Kérdezed, hogyan kerülhető el a rutinszerű ismétlés. Csakis egy módon: folyton ki kell húznom a talajt a lábam alól. Ez egyébként annál nehezebb, minél többet alkotok, és minél előbbre tartok egy bizonyos úton. De a legfontosabb, hogy mindig őszintén, belőled szülessen, amit létrehozol, és megmaradj önmagadnak, hogy minden reggel bele tudj nézni a tükörbe.

Az interjú végéhez közeledve beszéljünk a Frenák Pál Társulat — és ezzel együtt általában a kortárs táncegyüttesek — mai helyzetéről. Hogyan éled meg a nemzetközi elismertség és a hazai kisszerű küzdelmek kontrasztját? Gondolok itt a pályázati-támogatási körülményekre, a megítélt támogatás zárolására, a független társulatok ellehetetlenítésére.

FP: Igen, ez valóban éles kontraszt, de Magyarországon nemcsak az én társulatom szenved ettől, hiszen általános problémáról van szó. Évtizedek óta járom a világot, és mindenütt nagy tisztelettel és figyelemmel fogadnak, mint a kortárs magyar művészet egyik közvetítőjét. Nálunk viszont egy alacsonyabb osztályú futballcsapatot jobban támogatnak, miközben mi több ezer emberhez jutunk el. Sokan még ma is képtelenek felmérni, mekkora ereje van a kortárs táncnak és színháznak. Kétségkívül komoly nehézségeket okoz az elhibázott finanszírozási rendszer, és ennek következtében mindenki panaszkodik, mondja a magáét, de úgy gondolom, mégsem ez a legnagyobb baj, hanem a mentális hozzáállás. Nálunk hiányzik az egymás iránti figyelem és megbecsülés. A pénzhiány még jobban kiélezi az egymással szembeni rivalizálást és utálatot, s ha valamelyik társulat 2-3 millióval többet kap, akkor már ellenségként tekintenek rá. Éppen ezért képtelen a független szféra összefogni és egyetlen érdekrendszert alkotni, hogy markánsan kiálljon a saját érdekei mellett. Jól mutatja ezt a helyzetet mindaz, ami a Trafó körül zajlott. Megmondom neked őszintén, hogy ha pályáztam volna az intézmény vezetői posztjára, akkor abbahagytam volna a koreográfusi tevékenységemet. Ha viszont erre nem vagyok hajlandó, akkor nem kortárs művészeti központ vezetését tervezem, hanem egy koreográfus központ kialakítását tűzöm ki célul. Márpedig a kettő nem ugyanaz.

A Trafóval kapcsolatban írtál egy nyílt levelet…

FP: Igen, abban leírtam, amit gondolok, de aztán rájöttem, hogy a legtöbbet azzal tehetem, ha alkotok. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a közélet történéseit, de egy előadás potenciálját nem lehet a politikai hovatartozás alapján meghatározni. Bizonyos művészek aktuálpolitikai üzenetekből építik saját karrierjüket. Számomra nem ez a járható út, hiszen úgy is üzenhetünk a színpadon, hogy elkerüljük a direkt politizálást.

A te darabjaidra ez jellemző, a legújabbak közül elég a Hymenre gondolni.

FP: Pontosan. Benne van a rasszizmus, a nacionalizmus, de nem nyíltan kimondva, hanem finom áthallásokban. Meggyőződésem szerint sohasem egy ember okozza a problémát, mindig valamilyen torz gondolkodásmóddal van baj, amit érzékeltetek a darabjaimban. Ez nem csupán most van így, a különféle mássággal és kisebbséggel szembeni megkülönböztetés ellen nem csak most emelem fel a hangom, évtizedek óta ezt teszem. Az ilyen jellegű társadalmi érzékenység, a kívülállás és az egymásra való figyelem tematikája ott volt az Intime-ban, a Fiúkban, a Tricks & Tracksban, és korábbi alkotásaimban is, csak nem vették észre.

Mindannak tükrében, amit az imént elmondtál, hogyan és meddig tekintesz előre, milyennek látod a társulat jövőjét?

FP: Nehéz erre most mit mondani. Abban hiszek, hogy alkotni kell, tenni a dolgunkat, önmagunkból építeni struktúrákat még akkor is, ha a független terület most teljesen kiszámíthatatlan. A túlélés és a fennmaradás a cél, miközben a munkánk művészi oldalát nem rombolhatja az sem, hogy a hosszú távú stratégiai tervezés most szinte lehetetlen. Kreatív megoldásokat kell találnunk, és magunkból kell építkeznünk. Az idő, a múlt, a jelen és a jövő kérdése érdekel most: amikor például megcsináltam a Tricks & Tracksot, sokan azt mondták, hogy idő előtt jött, jövőbe mutató volt, megelőzte a korát. Most azt érzem, hogy aktuálisabb, mint valaha, pont ezért lesz izgalmas jövőre a Tricks & Trackshoz, a darab alapgondolataihoz nyúlni, és az alapmotívumaira építve, tizenöt év tapasztalatait felhasználva, aktuális koreográfiai eszközökkel létrehozni egy új kreációt.

 

Forrás: http://www.muut.hu/archivum/3890

"Úgy járok az utcán, mintha színházban lennék"

Article
Undefined
Interview
Frenák
Dömötör Niki
HU

Frenák Pál: úgy járok az utcán, mintha színházban lennék

Dömötör Niki @ Szeretlekmagyarorszag.hu
2014.09.29

A kortárs tánc megkerülhetetlen alakjával régi-új darabja kapcsán beszélgettünk a magyar és a külföldi művész-létről, inspirációról, alkotásról.

- Hosszú időt töltöttél külföldön, sorra járjátok a világot a társulattal. Mit gondolsz, a külföldi alkotói és befogadói közeg mennyiben más, mint az itthoni?

FP: Nincsenek illúzióim. Sokan azt hiszik, hogy egyik országban jobb, mint a másikban, de van egy általános probléma: annyit érsz, amennyit elhitetsz magadról. Ezért van az, hogy oda megyek, ahol azt csinálhatom, amit ténylegesen én akarok. Olyan az utam, mint a kötéltáncosé, nem fogok leesni jobbra se, balra se, csak megyek egyenesen.

- Mi volt az, ami annak idején, a 90-es években visszahozott Franciaországból Magyarországra?

FP: Amikor visszajöttem Japánból, akkor indult be Magyarországon a kortárs művészet. Pozitív volt minden és mindenki, nyoma sem volt a művésztársak között most tapasztalható konkurenciának és már-már közutálatnak. Valamilyen formában ma is nosztalgiát érzek a korszak után. Én, aki a süketnéma jelrendszerben nőttem fel, annyira élesen érzem ezt az őszintétlenséget. Évekig frontálisan ütköztem az egész szakmai világgal, de ma már vége, nem érdekel.

- A Tricks and Tracks című darabodat tizenöt éve láthatta először a közönség, aztán idén, 2014-ben újra elővetted, csiszoltad, átformáltad, megint műsorra került. Mi az, ami arra késztetett, hogy újragondold?

FP: Mert ennyi év elteltével aktuálisabb, mint valaha volt. Nem felújítani akartam, hanem előre lépni belőle. A szereplők a színpadon néznek szembe tizenöt évvel ezelőtti önmagukkal. Az egész darab tele van sziluettekkel, emlékképekkel, átjárásokkal, ami anno narratívabb volt, ma már kicsit absztraktabb. Akik korábban egy szerepet vittek végig, ma már három-négy karakterbe bújnak bele. Próbálják levetni magukról a jelzéseket – bundát, bukósisakot, nyakkendőt –, amiket a társadalom, a politika, a kultúra, a magánélet, a vágyak aggattak rájuk, a menekülés önmaguk elől.

- Miért gondolod, hogy aktuálisabb, mint valaha?

FP: Ma olyan világban élünk, ahol annyit érsz, amennyi pénzed van. Tizenöt éve ez nem volt ennyire intenzív, sőt agresszív, az új generáció pedig már ebben a társadalmi közegben nő fel. Én intézetben nevelkedtem hét évig, ahol persze jelen volt valamiféle agresszivitás a mindennapokban, de azt gondolom, a mai generációnak nehezebb a dolga, mint az enyémnek. Nekem nem kellett embereket lerombolnom ahhoz, hogy bebizonyítsam, vannak értékeim. Eljutottunk odáig, hogy minden el van fojtva, az emberek uniformizálódnak, meg van adva nekik, mihez igazodjanak. A tehetségnek kétszer annyit kell küzdenie, hogy érvényesüljön. Sokszor látom, hogy egy tehetséges ember akkor válik művésszé, ha jön egy vadász – mondjuk így: kultúrvadász – és lelövi, úgymond felfedezi. Ha éppen belekerül a szórásba, bárki lehet belőle. Csak épp nem mindig a legtehetségesebb kerül oda, hanem az, akit a relációk juttatnak egyre magasabbra. Én büszke vagyok arra, hogy soha senkinek nem adtam el magam. Az 1999-es Tricks and Tracks eleve felvetette az önrombolás problémáját, azt a barbarizmust, ahogy élünk egy kultúrában kulturálatlanul. A hipokratizmust, hogy mosolygunk egymásra, mintha minden rendben lenne, közben pedig semmi nem igaz – ha megkérdezik, hogy vagyok, már az sem biztos, hogy igaz. Ezért hiszek én a megélt valóságban, a direkt kapcsolatokban, a korporalitásban. A testbeszéd, a testhelyzet, ahogy leül valaki, annyi mindent elárul.

- A próbákon azokkal a táncosokkal dolgoztál együtt, akik szinte a kezdetek óta veled vannak és azokkal is, akik szinte újonnan kerültek a társulatba. Okozott ez feszültséget a generációk között?

FP: Igen, de ezt az élményt a koreográfiai munka, a kreáció során fel is használtuk, a generációváltás problémái beépültek a darab szövetébe. Emese (Jantner Emese) volt tizenöt évvel ezelőtt a nagybetűs Nő, és most, amikor visszajött, nem találta a helyét, mert ott állt Marie-Julie (Marie-Julie Debeaulieu). Szembesülnie kellett azzal, hogy jelen van az új generáció, szembesülnie kellett önmagával. Ez a próbateremben és a színpadon egyaránt megtörtént-megtörténik: végül muszáj volt elfogadnia, hogy valaki áll a helyén. Neki nem kell konkurálnia Marie-Julie-vel – ahogy én sem vagyok a húszéves Gergő (Bukta Gergő) vagy a harmincöt éves Nelson (Nelson Reguara) sem –, csak megtalálnia a helyét.

„Valamilyen formában minden reggel megújulok. Kiesek az ágyból és másfél óráig újulok, jógázom, gondolkodom, meditálok – nem feltétlenül az intellektuális értelemben, önmagammal akarok kapcsolatba lépni. Ahhoz, hogy fel tudjak állni, szükségem van másfél órára, mert korporálisan fel kell készülnöm, de amikor a testem korporálisan dolgozik, az nekem mentális munka is egyben.”

- Mit vársz a táncosaidtól: technikai brillírozást vagy átlényegülést? Lehetséges a kettő egyszerre, nem mennek egymás rovására?

FP: Épp emiatt van néha konfliktusom a fiatal táncosgenerációval, hajlamosak elmenni a brillírozás felé. Ehhez érniük kell, még nagyon fiatalok és nagyon szeretnének bizonyítani. Volt olyan páros, akik, bár a próbán remekül megtalálták a kontaktust egymással, a premieren pedig versenyeztek – azt hittem, megtépem magam. A színpadra nem a bizalmat vitték fel, nem egymásra figyeltek, hanem magukra. Ha csak frontálisan jelennek meg és önmagukat mutogatják, az borzasztó. Nem önmagukat kell mutogatniuk, hanem azt, ahogy megjelennek egy társadalmi szituációban.

- Ezek szerint sokszor kíméletlenül meg kell dolgoznod az egójukat.

FP: Az maradhat velünk, aki fejlődik, aki nem, az lelép. Ha nagyon kapaszkodnak az egójukba, nehéz velük mit kezdeni. Sokszor tanácsolom nekik azt, hogy mielőtt kérdeznének, várják meg, hogy kibontakozzon valami, engedjék bele önmagukat, nézzenek rá, érezzenek rá, érintsék meg a másikat, aki ott van velük szemben, vegyenek róla lenyomatot. Képzeljék el, hogy kapcsolatban állnak egy másik térrel, ami beszívja vagy kilöki őket. Ez egyfajta fuzionálás, mély figyelem. Engedjék el a technikai részét, engedjék át magukat egy anyagrendszeren, ne frontálisan akarjanak vele ütközni. Ezt egy táncosnak nagyon-nagyon kell tudnia.

- Tudnia vagy éreznie? Ez tanulható is vagy pusztán érezhető?

FP: Azzal a technikával, amit én csinálok, legalábbis megközelíthető. Annyiban tanulható, hogy az illetőnek egy hosszú utat kell megtennie önmaga felé. Ehhez pedig nem árt kitekinteni abból a közegből, ahol ők élnek, egy olyan közegbe, ahol a többi ember él.

- Te magad is ebből szerzed az inspirációd?

FP: Az élet, az utca a legnagyobb inspiráció. Én úgy járok az utcán, mintha színházban lennék, egyfolytában figyelek, csodálom az életet. Az emberek néha visszanéznek, néha megkérdezik: „Ismer?” vagy „Mit néz?”. Néha úgy is érzem, mintha „kívül” élnék.

- Mennyire tudatos ez a nyitott szemmel járás?

FP: Nem tudom, gyerekkorom óta az utca színházában élek. Amikor édesanyám hatéves koromban elhagyott minket, számomra egy mentőöv volt az, hogy figyeljem a világot, hogy érezzem és érzékeljem, és így valamilyen formában elmeneküljek a konkrét realitásoktól. Persze ez nyilván nem azt jelenti, hogy nem veszem észre, mi történik. Inkább még még élesebben látom. Torziókkal, kifordított testekkel dolgozom, amelyek részben a szenvedésről beszélnek. Arról, hogy a fájdalom mennyire szorít görcsbe és hogyan kell kijönni belőle. Épp erre a spirális energiára vagyok kíváncsi, az egész munkám erről az organikus rendszerről szól: test a testből, fuzionálás egymással, a térrel, a hálóval, a kötéllel, a tárggyal.

- Hogyan alkotsz? Mennyit alakítanak a táncosok azon, ami a te fejedben megszületik?

FP: Én egy koncepciót alkotok, a szó szoros értelmében nem koreografálok meg minden egyes lépést. Ha látom, hogy elakadnak, akkor próbálok segíteni nekik. Sokszor az is elég, ha csak ülök bent a próbán, pusztán jelen vagyok és figyelem a munkájukat. Nekik is kell egy külső szem, egy inspiratív, szuggesztív energia, amit néha az intellektuálisra, néha a lelkiségre hat.

- Mi a módszered arra, hogy a táncosok ne fásuljanak el, ne legyen rutinszerű a munka a sokadik előadás után sem?

FP: Állandóan formálom és alakítom a darabokat, de őket magukat is sokszor megzavarom, például azzal, hogy azt mondom nekik: ne itt gyere be, hanem ott.

- Ez ösztönzi őket vagy inkább nyomasztja, kizökkenti?

FP: Az a fontos, hogy legyen bennük feszültség, különben miből oldódnának? Nem lehet halálos nyugalommal bemenni, mert mindenki el fog aludni.

- Az önmagában nem feszültség, hogy közönség elé kell állniuk?

FP: Nem, egy ilyen szférában már nem az, előbb-utóbb beleszoknak. Olyan, mint amikor már nem hat az antibiotikum. Állandóan helyzetbe kell hozni őket, persze ezt nem mindenki tudja elviselni. Voltak, akik „elmenekültek” tőlem nagy nemzetközi balettegyüttesekhez, aztán évek múlva visszajöttek azzal, hogy hát Pali, a lelkemmel mégiscsak te tudtál a legjobban foglalkozni… Én az a fajta koreográfus vagyok, aki mindenkit egyenként művel meg, mint egy-egy ékszert. Ennek egy mély, autentikus kapcsolat az alapja. De nem azt jelenti, hogy akihez közel vagyok, tegeződünk és megpaskolhatja a vállam, az mindent megengedhet magának, mert a szerepekért és a szerepekkel ugyanúgy meg kell küzdeni.

„Mert annak a tárgynak lelke van. Az nem egy élettelen valami. Életre fog kelni, ha hiszel benne és adsz neki egy dimenziót. Abban a pillanatban, ha másképp kezeled, megengedi neked, hogy bármit tegyél vele. Nem erőszakolni kell, hanem fuzionálni. A táncos mozgása hat a kötélre, de a kötél is provokál egy mozgásanyagot. Minden egyes mozdulatunkért meg kell küzdenünk.”

 

Forrás: https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/frenak-pal-ugy-jarok-az-utcan-mintha-szinhazban-lennek/

"A jelenben éljük meg a lehetőséget"

Undefined
Article
Interview
Rostfrenák
faktor.hu
HU

A jelenben éljük meg a lehetőséget - interjú Frenák Pállal

Factor.hu
2015. november

A november 13-ai Rost&Frenák est egyik különlegessége, hogy egyenrangú lesz a zene és a mozgás, a kortárs tánckoreográfia és a klasszikus dallamok egységet alkotnak. Az előadásra Rost Andrea kérte fel Frenák Pált, aki a jelenleg is zajló próbákról és a közös munkáról beszélt a Faktornak.

Hogyan emlékszik az együttműködésük kezdetére Rost Andreával?

FP: A Birdie című előadásunk bemutatóján, ahová Andrea is eljött, még nem volt igazán alkalmunk beszélgetni. Egy bemutatón az ember mindig megkérdőjelezi önmagát. De úgy érzem, nem baj, hogy akkor látott engem, olyannak, amilyen vagyok, hiszen ez a kölcsönös őszinteség vezetett aztán egymáshoz minket.

Rost Andrea erről azt mondta, hogy az Önök találkozása nem lehetett véletlen.

FP: Elmondok erről egy meseszerű történetet. 3 vagy 4 évvel ezelőtt voltam egy minőségi használtruha-kiárusításon, és nagyon sok ruhát megvettem, amelyeket később használtam is bizonyos előadásokban. Volt egy ruha, amelyikről viszont azt mondtam, még nem tudom, miért kell megvennem, de éreztem, hogy mégis muszáj. Jó lesz majd egyszer valakinek, valahogyan… Nem tudtam semmilyen konkrétumot, de ilyen a „véletlenek” találkozása: amikor megkaptam Rost Andreától ezt a felkérést, elkezdtünk beszélgetni a térbeli megvalósításról és a kosztümökről. Mintegy „véletlenül” elvittem ezt a ruhát Andreához, és olyan volt, mintha csak őrá szabták volna! Ráadásul tartalmilag is azt szolgálja, amit meg szeretnénk valósítani. Az előadás egy bizonyos részében csodás kontrasztot ad majd, ahogyan a táncosok megjelennek mellette.

Ön hogyan fogadta magát a felkérést? Hiszen a kortárs tánc és a klasszikus zene ilyen jellegű ötvözése merész kísérletnek számít.

FP: Rost Andrea felkérése művészi és emberi értelemben is megtisztelő. Lehetőség számomra, hogy én is egyfajta új formában valósuljak meg, egy olyan művésszel együtt, akire tudok rezonálni, akitől energiát kapok, aki nem azt várja tőlem, hogy betéttáncokat tervezzek elé, fölé vagy mögé. Ehelyett nagy nyitottsággal lehetőséget ad nekem, hogy megfogalmazzak egy térformát, és abban együtt megszervezzük, hogyan leszünk ennek mi is része. A másik fontos dolog pedig az, hogy megengedi egységében láttatnom ezt az előadást. Tehát nem arról van szó, hogy vannak dalok és első, második, harmadik rész, hanem megteremtünk egy univerzumot, egy atmoszférát, egy lelkiséget. Ahol a táncosok megjelenési formája rezonál a dalok tartalmára, Andrea személyiségére, sőt, ki is vetíti azt: talán Andrea már éppen nincs is színpadon, de egy táncos viszi tovább a megkezdett jelenetét. Aztán újra megérkezik Andrea, és ismét ez indít el valamit. Tehát egy örök folyamat részei vagyunk, a koreográfia és a színpadképek pedig egy teret, egy architektúrát, egy hangulatot, egy atmoszférát kreálnak.

Hogyan valósul meg mindez? Milyen részleteket szabad elárulni az előadásról?

FP: Most próbálunk, még zajlik a munkafolyamat gyakorlati része. Anélkül, hogy túl sok konkrétumot árulnék el, van egy jelenet, ahol egy hatalmas kék ruha kerül a középpontba. Egyetlen befordulás segítségével meg tudunk jeleníteni egy centrifugális erőt, egy spirális erőt, tehát minimális mozgásformával maximális látványosságot tudunk elérni. Mindeközben a dalok tartalmi lényegével is összecseng ennek a spirális résznek az üzenete, azon felül, hogy úgy gondolom, új energiaforrást hozhat. Az üzenete az, hogy valamiképpen az ember mindig önmagához akar visszajutni. Ahhoz a spontán és termékeny erőhöz, amely ott van bennünk. De az életben sokszor csak körözünk magunk körül. Mint művészek pedig, ugye, folyamatosan újrakérdezzük önmagunkat.

Ez az üzenet az egész előadásra érvényes?

FP: Ha el is tűnik a semmibe, az örök, ahogyan ez a nő állandóan feláll. Tehát fel kell, hogy álljon. Ez most magára a női nemre is vonatkozik. Természetesen itt nemcsak erről van szó, hanem a reprodukcióról, a küzdelemről a közömbösség ellen… Itt belemehetnénk egy globálisabb üzenetformába, de ezt mi nem akartuk így megfogalmazni. Hiszen ott lesz benne a képek megfogalmazásában, abban, ahogyan bizonyos megjelenéseket, szekvenciákat összekötünk. Mi sok mindenre gondolunk, de nem biztos, hogy mindent meg is kell magyaráznunk.

Ön nemcsak koreográfusa, hanem rendezője is a közös estnek. Úgy tudjuk, a látványvilág megteremtésében a mozgásokon kívül a fényeknek is komoly szerepet szán.

FP: Nagyon fontos rendezési és koreográfiai, sőt, szemléleti kérdés, hogy a fényekkel hogyan láttatsz vagy törsz meg valamit. Mert azzal, hogy megtöröd, lehet, hogy a lényegét még jobban láthatóvá teszed. Fontos, hogy mikor kell megvilágítani egy profilt, mikor nem kell megvilágítani egy arcot. De úgy a rendezésben, mint a koreográfiában kulcsszerepe van a tereknek, a térformának is. Amikor megkaptam a felkérést, rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy milyen teret alkotunk meg Rost Andreának, mibe lép be, hol lesz része a térnek. Annak is van jelentősége, hogy amikor Andrea már nincs jelen, mi az, ami még pereg tovább. Az utolsó részben Andrea elhagyja a színpadot, de a táncos valamilyen formában az ő üzenetének a lenyomata. Hálás vagyok, amiért Andrea nem akarta, hogy mögötte narratív módon táncoljunk. Így a táncos végigviheti azt a szólót, amelyet Andrea előtte tartalmilag odaadott, és másfél percig annak a lelkületét erősítheti, ami előtte ott volt a színpadon. A főszereplőnek sem mindegy, hogy mi történik az ő színre lépése előtt és után.

Említette, hogy még zajlanak a próbák, formálódnak az elképzelések az előadásról. Törekszenek a műfaji határok további kitágítására, kísérletezésre?

FP: Volt egy olyan ötlet is, például, hogy a siketek és nagyothallók jelrendszerével kommunikáljunk valamit. Tehát olyan eszközökhöz is nyúlnánk, amelyek rendhagyóak. Nem tudná a közönség, hogy mit kommunikálunk, egyszer használnám ezt, absztrakt módon. Nem a konkrét tartalmat, hanem azt, hogy valaki kommunikál, egy olyan jelrendszerben, egy olyan formában, ami váratlan. Ezt is meg kell néznünk, hogy működhet-e. Felvetődne a kérdés, hogy most vajon lefordítja nekünk valaki az adott dalt, és elmondja, hogy mi a tartalma? Nem tudjuk, csak azt látjuk, hogy itt valaki kommunikál valamit egy egészen más formarendszerben. Közben azt sem tudjuk, hogy hozzánk vagy Andreához beszél-e, nem tudjuk, hogy Andrea beszél-e ehhez a figurához, tehát semmit nem tudunk, viszont ez asszociatív módon, kreatív módon beindítja a közönség fantáziáját. Millió ember milliófélét fog gondolni. Ennél fantasztikusabb dolog pedig nincs!

Korábban hangsúlyozta, hogy csak akkor tud elvállalni egy felkérést, ha képes azonosulni a zenével, amellyel dolgoznia kell, ha rezonálni tud rá. Ebben az esetben ez a helyzet?

FP: Azért tudok a dalokkal azonosulni, mert Andrea meghagyja nekem a szabadságot és a teret. Nem kéri tőlem, hogy illusztráljam a zenét. Így aztán semmilyen problémám nincs. Engedi, hogy a dalok engem is átjárjanak. Előfordulhat, hogy egy zenei dallamnak kontrasztot ad a térforma. Lehet, hogy egy adott ponton fehér ruhás, csizmás fiúk fognak keresztbe járkálni a színpadon. De ha alaposan belegondolunk, akkor tartalmilag ez igenis rezonálhat bizonyos dallamokra konkrétan, de azt nem lehet tudni, hogy pontosan melyikekre. Nem fontos, hogy ami a színpadon a harmadik percben látható, az konkrétan arra rezonáljon, ami tartalmilag ott van a dalban a harmadik percben. Tehát az például, amikor Andrea bespirálozik, beforog abban az említett kék ruhában, lehet, hogy egy későbbi szekvenciában is megjelenik. De akkor már nem őt látjuk, hanem egy róla készített videofelvételt, ahol fentről látszik, ahogyan Andrea eltűnik ebben a spirálban. Tehát több síkon megy minden, van egyfajta átjárhatóság.

Rost Andreát olyan művésznek nevezte, akire rezonálni tud. Hogyan működik a közös munkában a kölcsönös inspiráció?

FP: Andreán azt látom, hogy ő is figyel, és nem engedi elmenni maga mellett a lehetőségeket. Nagyon sokan élünk úgy, hogy szembejönnek velünk a dolgok, és elengedjük őket, mondván, hogy holnap is jó lesz még. Nem lesz jó. Andrea valószínűleg él az adott pillanattal, én legalábbis így érzem vele kapcsolatban. Senki sem tökéletes, mindenki tévedhet. Nem arról van szó, hogy mi most belekezdünk egy kreatív, újszerű munkafolyamatba, és akkor az tökéletes lesz. Mi nyitottak vagyunk valamire, és persze nagyon próbálunk figyelni arra, hogy egyfajta vonalat tartsunk, de vannak külső körülmények is. Tehát végül is a végső kérdés az, hogy mennyire tudunk önmagunk maradni, bármit is csinálunk.

Elképzelhető, hogy a november 13-ai előadás után is folytatódik kettejük együttműködése?

FP: Rost Andreával létrejött egy tényleges találkozás köztünk. Még nem tudjuk, hogy ebből mi teremtődik meg. Nem azon gondolkodunk, hogy jót vagy rosszat fogunk csinálni, hanem egyszerűen csak vagyunk. Próbáljuk maximálisan megélni ezt az adott lehetőséget, aztán majd eldől, hogy lesz-e belőle alkímia. Ha így állunk hozzá, akkor már most elmondhatjuk, hogy van valami közöttünk - és belőlünk, körülöttünk, bennünk. Valami mindenképpen meg fog valósulni. A jelenben éljük meg a lehetőséget.

 

Forrás: http://faktor.hu/faktor-a-jelenben-eljuk-meg-a-lehetoseget-interju-frenak-pallal

Dávid-szobor, szmokingban?

Article
Undefined
Interview
Frenák
Patakfalvi Dóra
Elle
HU

Dávid-szobor, szmokingban?

Patakfalvi Dóra @ Elle
2017. május

Bizonyos tartalmak csakis úgy ábrázolhatók, ahogy azokat az Isten megteremtett, állítja a kortárs tánc egyik legfontosabb alakja, akivel prüdériáról, a testek tökéletes rezonálásáról és a képmutató párizsi művészvilágról beszélgettünk.

ELLE: Két apropója biztosan van a találkozásunknak: a magazin test tematikája és az önközelgő, kerek születésnapja. Leírhatjuk?

Írhatja: május 4., 60. Engem ez abszolút nem zavar, szerintem gyönyörű kor. És borzasztó, hogy a társadalom azt gondolja, hogy negyven után nincs élet. Amikor negyvenévesen a Tricks&Tracks című darabomban a fehérre festett, meztelen testemmel voltam jelen a színpadon, többen azt kérdezték, hogy nem szégyellem-e magam, hogy ilyen öregen mutogatom magam. Pedig én láttam táncolni a japán butoh tánc mesterét, Kazuo Ohnót is, aki akkor már nyolcvan felett járt, mégis egészen csodálatos volt. Elszomorító, hogy a mai társadalom leír mindenkit, akit nem tart elég fiatalnak. Egy középkorú nő három gyerek után talán már nem néz ki úgy, mint egy húszéves, de valószínűleg jóval erősebb potenciállal rendelkezik nála. Én miattuk is álltam ki meztelenül a kamera elé: tessék, ez vagyok én hatvanévesen – és?

ELLE: Láthatólag nem is volt zavarban.

Mert sosem a testet, hanem a test által mutatok meg valamit. Az előadásokban is mint egy végtelen eszköztárral bánunk vele és fogalmazunk meg általa lelki vagy gondolati tartalmakat. A fotókon is egy organikus formarendszerben létezem, mégpedig azzal az egyszerűséggel, ahogy az életben is – nem kamuzok.

ELLE: Akik a meztelenség miatt skandalumot kiáltanak, prűdek vagy hipokraták?

Mindkettő. Akikből elutasítást vált ki mások meztelensége, jó eséllyel nem lakják be a testüket. És értsük meg, hogy vannak bizonyos tartalmak és formarendszerek, amik csakis úgy ábrázolhatók, ahogy azokat az Isten megteremtette. Michelangelo sem tudta Dávid szobrát szmokingba öltöztetve megalkotni. Látni egy testet a színpadon, ahogy a maga legtermészetesebb módján formálódik meg – ennél nincs is fantasztikusabb.

ELLE: A napi rutinjában hogyan foglalkozik a testével?

Amikor reggel kiesem az ágyból, másfél órát csak magammal foglalkozom, és lelkileg is felépítem magam, hogy képes legyek konfrontálódni a napi problémákkal. A feleségem erre azt mondja, ez luxus. Hát, teremtsd meg rá az időt magadnak! Pedig amióta megbeszéltük, hogy foglalkozzon ő is többet magával, érdekes módon neki is jobb a közérzete. Sosem szabad elhagynunk magunkat.

ELLE: Ha generációs szempontból vizsgájuk a testtudatot, talán azt feltételezhetjük, hogy az idősebbeknek összességében több a primer tapasztalatuk, a fiatalabbaknak meg a másodlagos, vagyis felvilágosultabbak. Ön ezt a gyakorlatban hogy érzékeli?

Én fiatal táncosokkal dolgozom, de ennyi emberrel, akinek problémája van a testével, korábban nem találkoztam. Tizenöt évig tanulnak táncolni, és mindent tudnak a formákról, csak éppen a saját lábukat nem találják meg. Le kell rombolni a kliséket, hogy aztán a nulláról építsék fel magukat. Szinte agresszív módon ragaszkodom a kreativitásukhoz. Amikor a balettrúd mellett eltöltött évek után a lábuknál fogva, fejjel lefelé föllógatjuk őket, akkor egész új információkhoz jutnak a testükről.

ELLE: Gyakran a szemére vetik, hogy keményen bánik a táncosaival.

Ha rendesen elvégzik a dolgukat, azért valóban nem jár dícséret, de ha van egy szép pillanatuk, odamegyek és átölelem őket. Azt viszont rosszul tűröm, ha az egót a csapatszellem fölé helyezik.

ELLE: A pályája során először dolgozik az Operaházban, májusban mutatják be Bartók A fából faragott királyfi című mesebalettjét, amit alapvetően a bátor önmagunkba nézés útján elérhető szerelem metaforájaként szoktak értelmezni. Ön mit tart meg ebből?

A táncosok is kérdezgettek, hogy mit fogunk csinálni. Mondtam, hogy azt biztos nem, amit a korábbi koreográfiákban. A színpadi teret például egy lejtőre helyezem – mert mi a lejtő? Amin lecsúszhatsz vagy följuthatsz, és ha följutsz, sem biztos, hogy ott is maradsz. A szcenikai megoldások miatt szinte a semmiből kerülnek majd elő a táncosok: valóság ez, vagy csak illúzió? És mindezt átjárja Bartók zenéje, ez a tökéletes káosz és kiismerhetetlenség, ami szinte beszippant, és elveszel benne.

ELLE: Egy interjúban elmesélte, hogy az InTime című produkciójuk kapcsán egy film, a Postás mindig kétszer csenget egyik jelenete adta a kiindulási pontot: Jessica Lange és Jack Nicholson találkozása a lisztes konyhaasztalon. Vitathatatlanul impresszív képsorok, de pontosan mit akart bennük megmutatni a táncosainak?

Azt a brutális nyersességet, ahogy két test tökéletesen képes fuzionálni és rezonálni egymással. És tudja mit? A színészek azt a jelenetet nem eljátszották. Azt akartam látni a táncosaimnál is, hogy milyen az, amikor két ember teljes összhangba kerül, és olyat mutatnak meg magukból egymásnak, amit senki másnak. Figyeltem, hogy a társulatban kik képesek egymással hasonlóképpen rezonálni.

ELLE: Jantner Emese egy korábbi cikkünkben ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy „Frenákkal dolgozni olyan, mintha egy folyamatos pszichoanalízisen vennél részt. Egy mágus”.

Legtöbbször sokkal meztelenebbre vetkőztetem őket, mint ha korporálisan lennének azok. Ahhoz az energiához és őszinteséghez, amit például Emese mutatott, óriási bátorság kellett. Ez már az a dimenzió, ahol nincs kontroll, nincs pedál. De mi miatt szeretünk bele valakibe: a korrektségébe vagy az őrültségébe?

ELLE: Piccasóra hivatkozva szokta mondani, hogy művészet és erotika ugyanaz. Vagyis: művészet nincs is erotika nélkül?

Miért, van? A libidó maga az életenergia, és művészeknek ezt a bennük fortyogó energiát kell kivetíteniük. A kérdés inkább az, hogy hol van a szellem, a lelkiség és a testiség egyensúlya. Ezt keressük az előadásokban.

ELLE: Érdekes az az ellentétes tendencia, hogy míg a prózai műfajok alkotói között a férfiak, a táncszcénában a nők vannak túlsúlyban. A Frenák Pál Társulat viszont mindig is nagyon jól állt remek férfi táncosokból.

Valóban, a táncban a női nem dominál, és hozzám tényleg szeretnek jönni a férfi táncosok, valószínűleg azért, mert itt megvalósíthatják magukat. Akik egy év velem eltöltött munka után képesek felnőni testileg-szellemileg a feladatokhoz, azok általában a társulatban is maradnak.

ELLE: Az olyan darabjai, mint az X&Y, a Fiúk vagy a Csajok a szexualitás komplexitását, sokoldalúságát ábrázolják. Ez nyilván összeér azzal a genderszemlélettel, amely változatosabb és rugalmasabb nemi szerepeket hirdet.

Erről van szó. A Fiúkban megjelenített macsóság mellett ott volt a törékenység, egy izmos férfi tütüben. Érdekes, hogy a párizsi melegszcéna szerint itt rajtuk gúnyolódtam, sőt, volt, aki azzal vádolt, hogy homofób vagyok. Pedig a koreográfiák soha nem rólam és az elfojtott vágyaimról szólnak – egy művész nem önmagáról, hanem önmagán keresztül beszél. A Csajokban is ugyanúgy megmutattuk a női testi szépség erejét, ösztönös vágyait vagy a kiszolgáltatottságát, amikor egy lányt a hajánál fogva rángatott a partnere. Mert ilyenek is vagytok, férfiak.

ELLE: Párizsi-budapesti kétlakiságát máig nem adta fel?

Nem. Hazamegyek, otthon vagyok; hazajövök, itthon vagyok. Ez luxus. Bár a francia társulatom tíz éve megszűnt – akkorra jöttek rá, hogy nem vagyok nekik eléggé francia, előtte meg nem voltam eléggé magyar. Pedig sikerült egészen magas szintekig beépülnöm a francia kultúrába, csak bizonyos egyéni érdekek miatt kitessékeltek onnan. Kellett a hely a barátoknak.

ELLE: Pedig európaiként talán a párizsi művészvilágról vannak a legromantikusabb elképzeléseink.

Elég naivan. Franciaorszgában sokkal nagyobb a képmutatás, mint itthon. Itt legalább tudod, hogy ki utál, ott viszont mosolyogva szúrnak hátba. De ilyen körülmények között is meg tudtam őrizni a szabadságomat és a függetlenségemet, és nem adtam el a lelkemet senkinek, legfeljebb mostanában Bartóknak. A személyiségemből fakadóan nem is tudok olyasmit csinálni, amiben nem hiszek, mert belebetegszem.

ELLE: Franciaországban egy időben sokat foglalkozott autista és mozgássérült gyerekekkel, miért hagyta abba?

Mert meg akarták határozni, hogy mit és mennyit tanítsak; még alig kezdtem el foglalkozni a gyerekekkel, már jött az igazgató ellenőrizni, hogy hogy haladunk. Egy idő után ebből a számonkérésből elegem lett. Szerintem az oktatásnak itthon is az a problémája, hogy a tanárok nem periférikusan, hanem frontálisan tanítanak, a gyerekektől pedig nem kreativitást, hanem pusztán racionalitást várnak el. A lányom hatéves koráig csodálatos színeket használt a rajzain, aztán amikor bekerült az iskolarendszerbe, soha többé nem festett olyan színesen.

ELLE: Siketnéma szülők családjába született, később intézetben nevelkedett. Milyen felnőtt világot képzelt el akkoriban magának?

Amikor apám halála után anyámat az állam rákényszerítette, hogy a nyolc testvérem közül engem hatévesen árvaházba adjon, az intézetben néha kiszöktem a tükörhöz, és próbáltam megismerni azt a sovány, szerencsétlen kisfiút, aki úgy érezte, hogy a világ elhagyta. Ez volt az az eszköz, amivel át tudtam lépni önmagamon, és kinyitotta a fantáziámat – egy álomvilágba képzeltem magam.

ELLE: Most mit mutat a tükör?

A fiút, aki látja, hogy megöregedett. De legalább mindig hű maradt önmagához.

 

Tánc, ami összeköt

Article
Undefined
Interview
Frenák
HU

Tánc... ami összeköt

Nők Lapja Évszakok
2017. ősz

Frenák Pál

Koreográfus, táncművész

Bár a verbalitáson túli világban dolgozik, ahol a test, a jelzések és a finom érzékeltetés beszélnek a hangok helyett, Frenák Pál szavakkal is ugyanolyan pontosan fogalmaz, mint testével, átrsulatával, darabjain keresztül: „Mindennap meg kell küzdeni érte, hogy az ember önmaga maradjon. Nem maga előtt vagy maga után járva, hanem az adott pillanatban az adott állapotat kell belakni. Ez egy örök probléma, engem egész életemben ez motivált. Hogy bármilyen pozícióban, szituációban légy hű magadhoz” – reflektál a koreográfus egyszerre a fotózás és a táncra is. Vallja, hogy mély türelemmel, odafigyeléssel, önkontrollal és nyugalommal a másikat is odavezethetjük, hogy megtalálja azt a kreatív képességét, amivel bármilyen szituációban képes adaptálódni. Ez munkamódszerének lényege is egyben.

A koreográfus önismeretet vár el táncosaitól. Azt, hogy képesek legyenek belehallgatni önmagukba, és hajlandóak legyenek a művészei érés útjára lépni. „A legjobb képesítéssel rendelkező táncosok jönnek hozzám, és azt mondom nekik: azt mutasd meg, amit nem tanultál! Ne magadat mutasd, hanem láttass valamit! Ez egy óriási különbség. Fontos, hogy nem mutogatunk, hanem érzékeltetünk valamit. Nem mondjuk meg, hogy mit kell tenned, hanem reflexióra hívjuk a közönséget. Aki megnéz egy Frenák-darabot, annak gondolkodnia, éreznie kell. És ha nem, akkor frontálisan elutasít. Egy biztos: nem tud közömbös maradni.”

A mai társadalom csak racionális, verbális, frontális kommunikációból építkezik. Ezt kell érzékenyebbé tenni, egybehozni a megérzéseinket, a gondolkodásunkat a racionális valósággal. Bármilyen témához nyúl, Frenák ennek lehetőségeit keresi. Ugyanakkor igyekszik mindenbe beleépíteni táncművészeinek személyiségét is. „Kell egy egység, a koreográfus, aki összefogja az egészet, aki ad egy keretet, teret. Sokszor előfordul, hogy megnézem az elkészült darabot, és rácsodálkozom: hát ezt meg ki csinálta? Ez egy jó dolog, mert azt jelenti, hogy bár a koncepciót én állítottam össze, közben annyira nyitott voltam, hogy mindenki bele tudott épülni.

Jelbeszéd az anyanyelve

Article
Undefined
Interview
Frenák
Sándor Zsuzsanna
168óra
HU

Jelbeszéd
az anyanyelve

Sándor
Zsuzsanna @ 168óra
2005. Február

Frenák Pál
táncról és gesztusokról


A nyolcvanas években elhagyta Magyarországot, és
Párizsban alapított társulatot. Hamarosan már
nemzetközi sikereket arattak. Táncelőadásaiban
visszatérő motívum a kiszolgáltatottság,
szabadságvágy. Nemrég kelet-európai
turnén jártak, a közönség állva
tapsolta őket. Itthon viszont még önálló
stúdiójuk sincs. Új darabjukat - Apokalipsis
Frisson - a Trafóban mutatták be. SÁNDOR
ZSUZSANNA interjúja.

Új
előadásának egyik jelenetében gázmaszkos,
meztelen férfiakat vezetnek pórázon, egy lány
„vérben” fetreng, a többiek vidáman
táncolnak. Gyakran mondják stílusáról:
provokáló, sokkoló
.

FP:
Nem hiszem, hogy az. Hat éve mutattuk be itthon a Tricks and
Tracks előadásunkat: a meztelenség, a szokatlanul
dinamikus mozgás és az eredeti térformák
akkor teljesen újszerűek voltak. Egyesek nem tudtak
velünk mit kezdeni, ezért ránk fogták:
agresszívak vagyunk. Pedig mi csak az emberi viszonyokat
mutatjuk be a maguk nyers valóságában. A táncban
az őszinteség a legfontosabb: a mozdulatnak pontosan kell
kifejeznie az érzelmeket. A hamis gesztusok könnyen
lelepleződnek.

Szülei
süketnémák. A tánc is egyfajta jelbeszéd.

FP: Nekem a
jelbeszéd az anyanyelvem. Szüleim miatt előbb
tanultam meg jelelni, mint magyarul. Nem azt mondom, hogy számomra
a verbalitásnak nincs jelentősége, de fontosabbak
a ki nem mondott dolgok. Régebben süketnémáknak
is tartottunk előadásokat. Amit mások agresszívnak
hisznek - a lappangó indulatok kitörését, a
robbanásszerű hangfoszlányokat -, az a siketeknek
természetes. Gyerekkoromban a jelelők között
voltam otthon. A hallók világa elől menekültem.

Miért?

FP: Nehezen
viseltem, hogy a szüleimet fogyatékosként kezelik.
Sokszor engem is süketnémának néztek. De
nem ez volt az igazi probléma. Édesapám halála
után anyám nem tudott egyedül gondoskodni rólam
és a nővéreimről. Ennivalóra sem
futotta. Azt gondolta, ha intézetbe ad, ott mindenünk
meglesz. Mi a nyomorban is inkább maradtunk volna vele.
Ráadásul elszakítottak a testvéreimtől
is, szétszórtak bennünket az országban.

Hová
került?

FP: Hétévesen
egy Balaton melletti intézetbe vittek, ahol több mint
háromszáz gyerek volt. Egyenruhában jártunk,
harminchatan aludtunk egy szobában. Nehezen viseltem el, hogy
kiszakadtam a süketnémák összetartó
közegéből, és bekerültem egy militarista
rendszerbe. A hetvenes években az intézet börtönszerű
hely volt. A valóság elől a fantáziámba
menekültem. Például már kilencévesen
elképzeltem, hogy egyszer majd Francia- országban fogok
élni. Az egyik tanárom sokat mesélt Párizsról,
francia zenéket hallgatott. Egy másik neve- jjj löm
olykor kivett a csoport- § ból, hazavitt, hogy a kis- £
lányára vigyázzak. Náluk I kicsit
megnyugodhattam, g De ügyelt arra, hogy a többi- S ek észre
ne vegyék a „kivételezést”. Megöltek
volna azért a gyerekek. Mindenki megbosszulta, hogy intézetbe
került. Mivel a családjukon, az államon nem tudtak
bosszút állni, a másikat bántották.
Egymást kínoztuk, hogy minél jobban bírjuk
a fájdalmat, és megedződjünk.

Az intézetben
kezdett táncolni. Ez lett a kiút?

FP: Igen.
Éjszakánként kiosontam a hálóból.
Volt egy nagy tükör, előtte mozogtam összevissza.
Lassan megszerettem azt a kisfiút, akit a tükörben
láttam. Gyakran szinte transzállapotba kerültem a
tánctól. Ez oldotta a lelki fájdalmakat. Aztán
amikor tizennégy lettem, visszamehettem az anyámhoz.
Dolgozni kezdtem, hogy anyagilag rendbe jöjjünk. Italt
szolgáltam fel az Astoriában. Akkor már éreztem,
hogy tehetségem van a tánchoz, de nem tudtam, mit
kezdhetnék vele. Ha valaki éveket tölt a
„szakadékban”, túl nagy lesz benne a
félelem. Az intézetis gyerekek megbélyegzettek
voltak. Tudtuk, ha kiderül, honnan jöttünk, eleve be
sem juthatunk a legtöbb iskolába. Emlékszem,
amikor együtt mentünk valahová a társaimmal,
még a legszegényebb parasztgyerekek is megvetően
mutogattak ránk.

Későbbi
koreográfiáiban is visszatérő motívum
a kiszolgáltatottság, bezártság, erőszak,
szabadságvágy.

FP: Már
gyerekkoromban felnőttként kellett élnem.
Felelősséget éreztem anyám iránt,
soha nem mutattam előtte, hogy rossz nekem. Csodáltam,
szerettem, nem akartam fájdalmat okozni neki. Felnőve
lett bátorságom megvalósítani mindazt,
amiről korábban fantáziál- tam.
Darabjaimban sok olyan elem van, amelyet ki- lenc-tíz évesen
találtam ki. Sokkolók lennének? Én láttam
majdnem elvérezni az egyik társamat, amikor megpróbált
elszökni az intézetből, és a kerítés
átszúrta a torkát. Nem mindenkinek volt akkora
szerencséje, mint nekem. Akik nem találtak valamiféle
belső kiutat, teljesen elkallódtak.

Állítólag
a véletlennek köszönheti, hogy mégis táncos
lett.

FP: Ugyanabban a
házban működött Jeszenszky Endre
mozgásstúdiója, ahol anyámmal laktunk.
Tizennyolc évesen beállítottam hozzá, és
ott ragadtam. Jeszenszky hitet adott önmagamhoz, s ennél
többet senkitől nem kaptam. Inkább mindenki le akart
beszélni a táncról. Azt mondták, az
„romlott pálya”, legyek inkább
hoteligazgató vagy bármi. Egyedül egyik nővérem
- aki később öngyilkos lett - tanácsolta:
„Azt kell csinálnod, amit érzel!” Hál’
istennek hallgattam rá. Ugyanakkor semmi lehetőségem
nem volt arra, hogy a balettintézetbe vagy az Operába
felvegyenek. Amikor kiderült, mikor kezdtem a tánctanulást,
úgy néztek rám, mint egy eretnekre. Annyira
fullasztott az itthoni légkör, hogy a nyolcvanas évek
közepén Párizsba menekültem.

Párizs
„levegősebb- nek” bizonyult?

FP: Álltam
két bőrönddel a Champs-Élysées-n,
senkit nem ismertem, nem beszéltem a nyelvet. Mégis azt
mondtam magamban: „Én itt lábra fogok állni.”
Ehhez öt év kellett. Megérkezésem után
felhívtam egy ottani táncegyüttes chilei
vezetőjét. Evekkel korábban láttam őket
Budapesten, akkor ismerkedtem össze a koreográfusukkal,
aki sokkal előbb megérezte, mint a magyarok, hogy van
bennem valami. Párizsban rögtön leszerződtetett.
Hogy megéljek, egy évig a Moulin Rouge-ban is
felléptem. Később érdekelni kezdett a
táncterápia is, az ameins-I kórházban
mozgássérült gyerekek rehabilitációjával
foglalkoztam, Lille-ben süketnémákkal,
autistákkal. Közben többször elutaztam
Afrikába, Japánba.

A tánc
gyökereit kutatta?

FP: Japánban
egy évig a köznapi jelrendszert tanulmányoztam.
Köztudomású, hogy a japánok sokat
mutogatnak, és keveset beszélnek. Ha az ember nem
olvassa ki az arcukból, a testtartásukból, hogy
mire gondolnak, sosem derül ki. Jártam Isztambulban is,
láttam, hogyan mosakszik meg valaki tetőtől talpig
egyetlen pohár vízzel. Én a táncban is
ezt keresem: miként lehet minimális eszközökkel
maximális hatást elérni.

Saját
társulatot alapított Párizsban — magyar,
francia, perui, brazil, columbiai, ma- dagaszkári tagokkal.
Nem nehéz összetartani egy ilyen soknemzetiségű
csapatot?

FP: Régóta
kétlaki életet élek. Franciaországban van
egy színház, amely támogat minket, itthon
többnyire a Trafóban lépünk föl.
Táncosaimmal ingázunk Párizs és Budapest
között. Egyébként ma már a világban
természetes, ha sokféle kultúrájú
művészek együtt dolgoznak, hiszen ez többletet
ad az alkotáshoz.

Társulatával
sorra aratta a nemzetközi sikereket, de a hazai kulturális
élet mintha még mindig nem fogadta volna be.

FP: Rengeteget
járjuk a világot, és mindenhol Magyarországot
képviseljük. Itthon viszont még állandó
helyünk sincs, független társulatként
működünk. Azt hiszi, nem foglalkoznék boldogan
Magyarországon is mozgássérültekkel vagy
süketnémákkal? De hol? A magyar táncosaimnak
jelenleg is komoly megélhetési gondjaik vannak. Ha nem
volnának a turnék, a kulturális tárca
kiemelt működési támogatása és
a francia kapcsolataim, már rég nem működnénk.
Persze sokszor érzem úgy, hogy nagyobb tisztelettel
fogadnak minket Franciaországban vagy Japánban, mint
idehaza. Nálunk a kortárs táncművészetnek
évtizedek óta ugyanazok a hangadói, néhány
ember döntheti el, mi számít értéknek.
Ez törvényszerűen a minőség romlásához
fog vezetni, mert a fiatal táncosgeneráció
tagjai lehetőségek híján külföldre
mennek majd.

Megfordult a
fejében, hogy nem érdemes hazajönni?

FP: A közönség
befogadott bennünket, számomra ez a legfontosabb.

Pages

menu
x
Archive
Archive