A jelenben éljük meg a lehetőséget - interjú Frenák Pállal

Factor.hu
2015. november

A november 13-ai Rost&Frenák est egyik különlegessége, hogy egyenrangú lesz a zene és a mozgás, a kortárs tánckoreográfia és a klasszikus dallamok egységet alkotnak. Az előadásra Rost Andrea kérte fel Frenák Pált, aki a jelenleg is zajló próbákról és a közös munkáról beszélt a Faktornak.

Hogyan emlékszik az együttműködésük kezdetére Rost Andreával?

FP: A Birdie című előadásunk bemutatóján, ahová Andrea is eljött, még nem volt igazán alkalmunk beszélgetni. Egy bemutatón az ember mindig megkérdőjelezi önmagát. De úgy érzem, nem baj, hogy akkor látott engem, olyannak, amilyen vagyok, hiszen ez a kölcsönös őszinteség vezetett aztán egymáshoz minket.

Rost Andrea erről azt mondta, hogy az Önök találkozása nem lehetett véletlen.

FP: Elmondok erről egy meseszerű történetet. 3 vagy 4 évvel ezelőtt voltam egy minőségi használtruha-kiárusításon, és nagyon sok ruhát megvettem, amelyeket később használtam is bizonyos előadásokban. Volt egy ruha, amelyikről viszont azt mondtam, még nem tudom, miért kell megvennem, de éreztem, hogy mégis muszáj. Jó lesz majd egyszer valakinek, valahogyan… Nem tudtam semmilyen konkrétumot, de ilyen a „véletlenek” találkozása: amikor megkaptam Rost Andreától ezt a felkérést, elkezdtünk beszélgetni a térbeli megvalósításról és a kosztümökről. Mintegy „véletlenül” elvittem ezt a ruhát Andreához, és olyan volt, mintha csak őrá szabták volna! Ráadásul tartalmilag is azt szolgálja, amit meg szeretnénk valósítani. Az előadás egy bizonyos részében csodás kontrasztot ad majd, ahogyan a táncosok megjelennek mellette.

Ön hogyan fogadta magát a felkérést? Hiszen a kortárs tánc és a klasszikus zene ilyen jellegű ötvözése merész kísérletnek számít.

FP: Rost Andrea felkérése művészi és emberi értelemben is megtisztelő. Lehetőség számomra, hogy én is egyfajta új formában valósuljak meg, egy olyan művésszel együtt, akire tudok rezonálni, akitől energiát kapok, aki nem azt várja tőlem, hogy betéttáncokat tervezzek elé, fölé vagy mögé. Ehelyett nagy nyitottsággal lehetőséget ad nekem, hogy megfogalmazzak egy térformát, és abban együtt megszervezzük, hogyan leszünk ennek mi is része. A másik fontos dolog pedig az, hogy megengedi egységében láttatnom ezt az előadást. Tehát nem arról van szó, hogy vannak dalok és első, második, harmadik rész, hanem megteremtünk egy univerzumot, egy atmoszférát, egy lelkiséget. Ahol a táncosok megjelenési formája rezonál a dalok tartalmára, Andrea személyiségére, sőt, ki is vetíti azt: talán Andrea már éppen nincs is színpadon, de egy táncos viszi tovább a megkezdett jelenetét. Aztán újra megérkezik Andrea, és ismét ez indít el valamit. Tehát egy örök folyamat részei vagyunk, a koreográfia és a színpadképek pedig egy teret, egy architektúrát, egy hangulatot, egy atmoszférát kreálnak.

Hogyan valósul meg mindez? Milyen részleteket szabad elárulni az előadásról?

FP: Most próbálunk, még zajlik a munkafolyamat gyakorlati része. Anélkül, hogy túl sok konkrétumot árulnék el, van egy jelenet, ahol egy hatalmas kék ruha kerül a középpontba. Egyetlen befordulás segítségével meg tudunk jeleníteni egy centrifugális erőt, egy spirális erőt, tehát minimális mozgásformával maximális látványosságot tudunk elérni. Mindeközben a dalok tartalmi lényegével is összecseng ennek a spirális résznek az üzenete, azon felül, hogy úgy gondolom, új energiaforrást hozhat. Az üzenete az, hogy valamiképpen az ember mindig önmagához akar visszajutni. Ahhoz a spontán és termékeny erőhöz, amely ott van bennünk. De az életben sokszor csak körözünk magunk körül. Mint művészek pedig, ugye, folyamatosan újrakérdezzük önmagunkat.

Ez az üzenet az egész előadásra érvényes?

FP: Ha el is tűnik a semmibe, az örök, ahogyan ez a nő állandóan feláll. Tehát fel kell, hogy álljon. Ez most magára a női nemre is vonatkozik. Természetesen itt nemcsak erről van szó, hanem a reprodukcióról, a küzdelemről a közömbösség ellen… Itt belemehetnénk egy globálisabb üzenetformába, de ezt mi nem akartuk így megfogalmazni. Hiszen ott lesz benne a képek megfogalmazásában, abban, ahogyan bizonyos megjelenéseket, szekvenciákat összekötünk. Mi sok mindenre gondolunk, de nem biztos, hogy mindent meg is kell magyaráznunk.

Ön nemcsak koreográfusa, hanem rendezője is a közös estnek. Úgy tudjuk, a látványvilág megteremtésében a mozgásokon kívül a fényeknek is komoly szerepet szán.

FP: Nagyon fontos rendezési és koreográfiai, sőt, szemléleti kérdés, hogy a fényekkel hogyan láttatsz vagy törsz meg valamit. Mert azzal, hogy megtöröd, lehet, hogy a lényegét még jobban láthatóvá teszed. Fontos, hogy mikor kell megvilágítani egy profilt, mikor nem kell megvilágítani egy arcot. De úgy a rendezésben, mint a koreográfiában kulcsszerepe van a tereknek, a térformának is. Amikor megkaptam a felkérést, rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy milyen teret alkotunk meg Rost Andreának, mibe lép be, hol lesz része a térnek. Annak is van jelentősége, hogy amikor Andrea már nincs jelen, mi az, ami még pereg tovább. Az utolsó részben Andrea elhagyja a színpadot, de a táncos valamilyen formában az ő üzenetének a lenyomata. Hálás vagyok, amiért Andrea nem akarta, hogy mögötte narratív módon táncoljunk. Így a táncos végigviheti azt a szólót, amelyet Andrea előtte tartalmilag odaadott, és másfél percig annak a lelkületét erősítheti, ami előtte ott volt a színpadon. A főszereplőnek sem mindegy, hogy mi történik az ő színre lépése előtt és után.

Említette, hogy még zajlanak a próbák, formálódnak az elképzelések az előadásról. Törekszenek a műfaji határok további kitágítására, kísérletezésre?

FP: Volt egy olyan ötlet is, például, hogy a siketek és nagyothallók jelrendszerével kommunikáljunk valamit. Tehát olyan eszközökhöz is nyúlnánk, amelyek rendhagyóak. Nem tudná a közönség, hogy mit kommunikálunk, egyszer használnám ezt, absztrakt módon. Nem a konkrét tartalmat, hanem azt, hogy valaki kommunikál, egy olyan jelrendszerben, egy olyan formában, ami váratlan. Ezt is meg kell néznünk, hogy működhet-e. Felvetődne a kérdés, hogy most vajon lefordítja nekünk valaki az adott dalt, és elmondja, hogy mi a tartalma? Nem tudjuk, csak azt látjuk, hogy itt valaki kommunikál valamit egy egészen más formarendszerben. Közben azt sem tudjuk, hogy hozzánk vagy Andreához beszél-e, nem tudjuk, hogy Andrea beszél-e ehhez a figurához, tehát semmit nem tudunk, viszont ez asszociatív módon, kreatív módon beindítja a közönség fantáziáját. Millió ember milliófélét fog gondolni. Ennél fantasztikusabb dolog pedig nincs!

Korábban hangsúlyozta, hogy csak akkor tud elvállalni egy felkérést, ha képes azonosulni a zenével, amellyel dolgoznia kell, ha rezonálni tud rá. Ebben az esetben ez a helyzet?

FP: Azért tudok a dalokkal azonosulni, mert Andrea meghagyja nekem a szabadságot és a teret. Nem kéri tőlem, hogy illusztráljam a zenét. Így aztán semmilyen problémám nincs. Engedi, hogy a dalok engem is átjárjanak. Előfordulhat, hogy egy zenei dallamnak kontrasztot ad a térforma. Lehet, hogy egy adott ponton fehér ruhás, csizmás fiúk fognak keresztbe járkálni a színpadon. De ha alaposan belegondolunk, akkor tartalmilag ez igenis rezonálhat bizonyos dallamokra konkrétan, de azt nem lehet tudni, hogy pontosan melyikekre. Nem fontos, hogy ami a színpadon a harmadik percben látható, az konkrétan arra rezonáljon, ami tartalmilag ott van a dalban a harmadik percben. Tehát az például, amikor Andrea bespirálozik, beforog abban az említett kék ruhában, lehet, hogy egy későbbi szekvenciában is megjelenik. De akkor már nem őt látjuk, hanem egy róla készített videofelvételt, ahol fentről látszik, ahogyan Andrea eltűnik ebben a spirálban. Tehát több síkon megy minden, van egyfajta átjárhatóság.

Rost Andreát olyan művésznek nevezte, akire rezonálni tud. Hogyan működik a közös munkában a kölcsönös inspiráció?

FP: Andreán azt látom, hogy ő is figyel, és nem engedi elmenni maga mellett a lehetőségeket. Nagyon sokan élünk úgy, hogy szembejönnek velünk a dolgok, és elengedjük őket, mondván, hogy holnap is jó lesz még. Nem lesz jó. Andrea valószínűleg él az adott pillanattal, én legalábbis így érzem vele kapcsolatban. Senki sem tökéletes, mindenki tévedhet. Nem arról van szó, hogy mi most belekezdünk egy kreatív, újszerű munkafolyamatba, és akkor az tökéletes lesz. Mi nyitottak vagyunk valamire, és persze nagyon próbálunk figyelni arra, hogy egyfajta vonalat tartsunk, de vannak külső körülmények is. Tehát végül is a végső kérdés az, hogy mennyire tudunk önmagunk maradni, bármit is csinálunk.

Elképzelhető, hogy a november 13-ai előadás után is folytatódik kettejük együttműködése?

FP: Rost Andreával létrejött egy tényleges találkozás köztünk. Még nem tudjuk, hogy ebből mi teremtődik meg. Nem azon gondolkodunk, hogy jót vagy rosszat fogunk csinálni, hanem egyszerűen csak vagyunk. Próbáljuk maximálisan megélni ezt az adott lehetőséget, aztán majd eldől, hogy lesz-e belőle alkímia. Ha így állunk hozzá, akkor már most elmondhatjuk, hogy van valami közöttünk - és belőlünk, körülöttünk, bennünk. Valami mindenképpen meg fog valósulni. A jelenben éljük meg a lehetőséget.

 

Forrás: http://faktor.hu/faktor-a-jelenben-eljuk-meg-a-lehetoseget-interju-frenak-pallal