"Több önbecsülés kellene"

Article
Undefined
Interview
Hamvay Péter
Népszava
HU

Több önbecsülés kellene

Hamvay Péter @ Népszava
2010. 12. 17.

Egy valóságos road-movie látható a Trafó Kortárs Művészetek Házában vasárnapig. Frenák Pál legújabb koreográfiája, a k.Rush a színpadon álló Cadillac segítségével a húszas évektől a hetvenes évekig röpíti a nézőt. A koreográfus szerint a darab üzenete, hogy képesek vagyunk egymás mellett élni. Frenák Pál arról is beszélt, hogy saját megmaradásunk érdekében le kell győzni a szélsőséges, kirekesztő erőket.

Legújabb darabját, a k.Rusht Pécsett mutatták be a Pécs2010 projekt programjaként. Mit tapasztalt Európa Kulturális Fővárosában?

FP: A számos külföldi fellépés és turné miatt sajnos kevés programot tudtam megnézni. Pécs nagyszerű és hangulatos város, nagyon örültem a lehetőségnek, hogy mi is részt vehettünk a Pécs2010 projektben. Bár a felkészülési körülmények nem mindig voltak teljesen megfelelőek.

Az előző kormánnyal is sokat harcolt a függetlenek érdekében, ám úgy tűnik, a jelenlegi koalíciónál újabb küzdelmekre kell számítani.

FP: Ne szaladjunk annyira előre. Tavasszal derül ki, hogy kell-e küzdeni, akkor tudjuk meg, mennyi pénzt kapnak a függetlenek. Remélem, megkapjuk a törvény garantálta 8 százalékot. Közben igyekszem meggyőzni a jelenlegi kulturális kormányzatot, hogy a több éve hazai és nemzetközi sikereket elérő társulatok minimum 3-5 évre tervezhessenek előre és ne kelljen minden évben egy kuratórium előtt bizonyítaniuk, hogy méltók a támogatásra vagy sem. A külföldi fesztiválok és fellépések miatt az ilyen társulatoknak több évre előre kell látniuk, és tudniuk kell, hogy megvan-e hozzá az anyagi fedezet, hogy képesek fenntartani a társulatot. Emellett évek óta hangoztatom azt is, hogy szükség lenne táncközpontokra, befogadó színházakra, de nem csak Budapesten, hanem országszerte. Olyan helyekre, ahol a fi atal koreográfusok dolgozhatnak és kipróbálhatják magukat. Rengeteg pénzt és energiát lehetne ezzel megspórolni, mert nem kényszerülnének együttes alapításra a még kiforratlan csoportok.

Gondolja, hogy a jelenlegi klíma alkalmas most erre? Alföldi Róbert rendezéseit a parlamentben ócsárolják azok, akik nem is látták az előadásokat, a színház előtt tüntetők buzizzák a rendezőt, kiutasítják Závada Pál drámáját a Művészetek Palotájából…

FP: Reméltem, hogy ezeken az indulatokon már túl vagyunk. És remélem, hogy ezt a hisztériát csak egy kisebb réteg gerjeszti. Jó volna, ha képesek lennénk egy élhető országot teremteni. Mi lehet ennek a módja? Nagyobb önbecsülésre lenne szükségünk. A világ, de még Európa számára is sajnos csak egy kis pont vagyunk, és azok is maradunk, ha nem becsüljük meg önmagunkat és nem küzdünk meg ezekkel az erőkkel.

Miről szól a legújabb bemutatója?

FP: Kapcsolódik ahhoz is, amiről most beszéltünk. Szeretném megmutatni, hogy képesek vagyunk egymás mellett élni. A darab egy olyan roadmovie, amelyben több generáció van jelen, a húszévestől a hetvenévesig, de akik mégis képesek a jelenben megélni önmagukat.

Honnan, milyen forrásokból táplálkozik a koreográfia?

FP: Főleg filmekből, a húszas évektől a hatvanas évekig számos műfaj idéződik meg, természetesen nem szigorú kronológiában. Különösen David Lynch munkái voltak nagy hatással rám, de emellett olyan szereplők is megidéződnek egyegy mozdulatban, mint Isadora Duncan, Jim Morrison, Marilyn Monroe, Paul Newman vagy Janis Joplin.

Felismerhetőek lesznek?

FP: Nem hiszem. A próbafolyamat legelején még konkrétan jelentek meg, de mostanra szublimálódott a személyük, ahogy a filmek is. Ráadásul a táncosok által eljátszott jeleneteket tovább árnyalják vagy éppen ellenpontozzák a videón látottak. A valóság tehát állandóan keveredik az illúzióval.

Legutóbbi munkája, a Seven is egy utazás története, igaz, másféle…

FP: Ott az üldözöttek, az emigránsok reménytelen és nehéz utazásáról volt szó. Ha emlékszik, hatalmas gumibelsőket húztak maguk után, erejüket megfeszítve a szereplők. A mostani darabomban viszont az utazás, az úton levés éppen az ellenkezőjét jelenti: a szabadságot.

…melynek jelképe a rózsaszínű Cadillac, de hát ez az utazás nem merő giccs?

FP: Ezért nem rózsaszín, hanem fehér. Mindezen túl tovább árnyalja a gondolatot, hogy a második világháború elől menekülők képe is feltűnik.

Sőt az atombomba képével zárul a darab…

FP: Ám a nézőnek kell eldönteni, hogy melyik valóságszinten történik a tragédia. Nem biztos, hogy egy már megtörtént esetről van szó, inkább arra figyelmeztet, hogy merre megyünk, milyen veszélyek fenyegetnek, s el tudjuk-e kerülni azokat.

"Egyszerű, letisztult dolgokban gondolkodom"

Article
Undefined
Interview
Szepesi Krisztina
Pesti Műsor
HU

Egyszerű, letisztult dolgokban gondolkodom
2012-08. szám / Szepesi Krisztina

Frenák Pál egyre konkrétabban fogalmaz darabjaiban, így a legutóbbi, Hymen címűből, mely újra látható szeptemberben a Trafóban, már sokkal kiélezettebb társadalomkritika sugárzik. A koreográfus beszél arról, hogyan éli meg magyarságát, és miért lehetséges az, hogy egy több mint tíz éve készült darabja ma is lehet aktuális.

Legutóbbi darabod, a Hymen mintha sokkal közérhetőbb lenne, mint az eddigiek.

F. P.: Ez az a darabom, ahol a belső tartalom és a kifejezési forma a legjobban fedi egymást. Talán attól, hogy a téma sokkal égetőbb és aktuálisabb, mint eddig valaha. Az általános félelem, ami nem tudni, hogy kapcsolatban van-e a gazdasági és a morális válsággal, körülvesz minket. Nem ítélkezem, inkább szeretnék rávilágítani, hogy a félelem szülte óriási hajsza a megélhetésért és a karrierért mennyire felszínessé teszi az emberi kapcsolatokat. Már meg sem hallgatjuk egymást, emiatt pedig rengetegen küzdenek pszichés problémákkal. Ez ugyan kortünet, de mostanra került igazán előtérbe. De ami leginkább motiválta a darabomat, az az egyre jobban felszínre kerülő rasszizmus. Azt gondolom, hogy valahol az egésznek a gyökere a másikra való figyelem hiánya, ami nem-értést, a nem-értés pedig zavart, távolodást, extrém esetben gyűlöletet szül. 

Miközben a darab egy esküvő körül játszódik.

F. P.: Bár a figurák nagyon élesen kidolgozottak, absztrakt marad a megfogalmazás, szabad asszociációs rendszerben épül fel az előadás. A Hymen valahol a fantázia, az álomvilág és a kemény realitás határán egyensúlyoz. Meglepő szcenográfia – egy áttetsző, óriási plexi-medence áll a tánctér közepén –, erős fizikalitás és dinamika jellemzi. Egy családi struktúrán belül mutatja be a társadalmi rétegek közti fertőzött kapcsolatrendszert, ám mégsem a család a lényeg, hanem az öt egészen különböző karakter viszonya, az el nem fogadás, a megfelelési kényszer, a kitaszítás, a visszautasítás. Ez pedig egy esküvő keretében talán még érdekesebb, hiszen ott két mikroközösség köti össze az életét. Ma megtörténhet, hogy akár a saját családunkon belül sem beszélhetünk, vitatkozhatunk például lelki, erkölcsi vagy politikai szemléletkülönbségekről. A színpadi konfliktus közepében van egy mozgássérült, autisztikus, kommunikációjában korlátozott karakter, aki fantasztikus belső erőből szól hozzánk. Sokat foglalkoztam mozgássérültekkel, szellemi fogyatékosokkal, s megfigyeltem, hogy bár nehezebben fejezik ki magukat, bizonyos dolgokat jobban értenek, mint mi. Holoda Péter táncos pedig dekordinált mozgásával, hiteles fizikalitásával nagyon pontosan jeleníti meg ezt a figurát. Ő, ahogy az egész előadás is, a kapcsolatteremtésre való képtelenségünkkel szembesít minket. A videón pedig megjelenik egy nagyon idős nő, hófehér esküvői ruhában. Örök menyasszony? Az elmúlás maga?

Milyen reakciókat tapasztaltok, amikor külföldön játsszátok az előadást?

F. P.: A darab lényege és mondanivalója mindenhol aktuális. Persze sok múlik az adott közönségen, azon, hogy mit szeretne kiolvasni belőle. Az eddigi külföldi előadások alkalmával azt tapasztaltuk, hogy nagyon erősen hat a darab, megérinti a nézőket. Miközben az üzleti szférában dolgozó ismerőseimen keresztül szembesülök azzal, hogy itthon a kultúrába fektetni pillanatnyilag egyszerűen nem rentábilis, pedig hosszú távon sokkal nagyobb értéket jelenthet, hiszen ahogy járjuk a világot az előadásainkkal, a sikerünkkel Magyarországot és a kultúránkat képviseljük. 

Az előadás szeptember 6–8. között a Trafóban látható. Az intézmény igazgatóváltása kapcsán felmerül a kérdés: te például miért nem pályáztál?

F. P.: Felmerült bennem. Ha pályáztam volna és tovább kellene vinnem a Trafót abban a funkcionális, kulturális, morális rendszerben és anyagi helyzetben, ahogy eddig működött – tisztelve azt, ahogy megszületett és amivé vált –, az csak úgy lenne lehetséges, ha lemondanék a művészi karrieremről, és az összes szakmai és gazdasági tapasztalatomat használva semlegesen irányítanám az intézményt.

Pedig a Frenák Pál Társulatnak igazán nagy szüksége lenne már egy saját alkotóműhelyre. 

F. P.: Igen, 20 éve nem tudjuk ezt elérni. Igazából egy saját, önállóan működtethető próbahelyre, stúdióra lenne szükségünk.

Külföldön magyar alkotóként kezelnek?

F. P.: Ez nem kérdés: engem mindenhol a világban magyar alkotóként tartanak számon, még Franciaországban is, amely a második hazám, a francia feleségemnek, gyerekemnek és az országhoz kötődő munkáimnak köszönhetően. 

A darabjaidban arra reflektálsz, amit tapasztalsz, és közben arról beszélsz, hogy felújítanád a Tricks and Trackset, mert ma nagyon is aktuális lenne. Ezek szerint nem változott semmi?

F. P.: A Tricks and Tracks című koreográfiám lényege a hipermodernizmus és az erős tradíció konfliktusa. Az előadás az emberi tűrőképesség határairól szól, arról, hogy a tradíció és a rohanó fejlődés kettős szorításában hogyan lehet megtalálni egyfajta egyensúlyt. Ez most is nagyon aktuális.

A jövő évben új előadásra készülsz.

F. P.: Tervek mindig vannak, de most fontosabb kérdés, hogyan maradnak fenn a társulatok. Lehet, hogy sok mindent újra kell építenünk. Egyszerű, letisztult dolgokban gondolkodom.

Forrás: http://www.pestimusor.hu/index.php?sect=koracikk&alsect=cikk&id=5345

Ha lehull az álarc, ha elvész a kontroll

Article
Undefined
Interview
Gát Anna
hvg
HU

Ha lehull az álarc, ha elvész a kontroll - interjú Frenák Pállal

Gát Anna @ HVG
2012. 09. 05.

A színtér akkor jó, ha ürügy és tele van konfliktussal. Az előadás akkor jó, ha lehull az álarc, elvész a kontroll. Magyarország egyik legismertebb koreográfusa ismét bemutatja legújabb botrányos és gyönyörű darabját, a Hyment. Interjú meztelenségről, hajszáról, botránycsinálásról, gesztusokról, jelbeszédről, szavakról, országokról Frenák Pállal.

hvg.hu: Párizs és Budapest között ingázik. Hol tölti ideje javarészét?

Frenák Pál: Az életem egyik fele Párizsban zajlik, hiszen a feleségem francia, építész, és kint él a 20
éves lányunk is, aki egyetemista. Az életem másik fele szorosan Budapesthez fűz, itt van az édesanyám, itt vannak a testvéreim, ide köt a munkám is. A nyolcvanas évek derekán kínálkozott egy alkalom: egy fellépést követően hosszabb időre kint maradtam. Párizsban hoztam létre a Compagnie Pal Frenakot is, majd 1999-ben hazajöttem és megalapítottam a magyar társulatomat, amelyben a magyar táncosok mellett francia művészek is dolgoznak. Magyarországon igazán a Trafó nyitásakor, sőt már korábban, Szabó György (a Trafó nemrég elbocsátott igazgatója - a szerk.) Petőfi Csarnokban szervezett programjainak keretein belül kezdtünk megjelenni. Amikor Gyuri létrehozta a Trafót, ez egyfajta aranykor beköszöntét jelentette Bozsik Yvette-nek, nekem és még sok már hazai kortárs táncosnak is. És ekkoriban történt, hogy egy ösztöndíjjal Japánban tölthettem egy fél évet, a Villa Kujoyamában. A program célja, hogy kortárs művészek betekintést nyerhessenek a japán kultúrába. Számomra ebből életre szóló meghatározó élmény lett!

hvg.hu: Hogyan, miért került épp Japánba?

F.P.: Mivel mindkét szülőm siket és nagyothalló, és ezért nekem gyakorlatilag a jelnyelv az anyanyelvem, mindig rokonságot éreztem azzal, ahogyan a japánok kommunikálnak. Náluk is kiemelkedően fontosak a gesztusok, a testbeszéd. Gyakori eset, hogy az ember leül egy japán mellé, szép csöndben, az pedig órákig meg sem szólal. Ilyenkor a testbeszédét kell megérteni. Amikor azonban megszólít, ha ezt hosszú várakozással kivárjuk, abból életre szóló kapcsolat születhet. A nyugati ember szemrevételezi ugyanis a másikat, de egy japán, ha végre figyelemre méltat, ő valóban megnéz, meglát. Mindig is lebilincselt a butohtáncművészet, és volt lehetőségem a nagymesterrel, Kazuo Ohnóval találkozni. Már nagyon öreg volt, mozdulatlanul ült, elmerülve saját magában, csak ritkán mozdult. Sok órával később – ezalatt egyszer végigpásztázott a szemével, de hozzám se szólt – felém tolta a rizses tálját. Ennél erősebb gesztust tőle elképzelni sem lehetett volna: ezzel tudatta velem, hogy ne tanulni akarjak, hanem menjek és csináljam, amihez értek. Hát jöttem. A japánokkal ez az elfogadás teljesen kölcsönös volt: szinte minden japán nagyvárosban felléptünk azóta a társulattal, vagy épp workshopot adtam, tanítottam. Aztán bemutattuk a Tricks & Tracks című darabomat, amely erősen a japán hatás alatt született. Ebben az előadásban kulcsfontosságú volt a lemeztelenítés, ám itt a meztelenség megjelenése egy lelki-gondolati sík felmutatásának, megláttatásának eszköze volt, a darab pedig tele volt egyéb erős jelekkel, a fehér, tiszta térben sokkoló elemekkel – korai volt, jó másfél évig sokakból leginkább felháborodást váltott ki Magyarországon.

Hiszen megfogalmazásában, formanyelvében, a színpadi fény használatában, szcenográfiájában is radikálisan újat hozott: a konkrét látvány erős illúziót teremtett, a színpadon egyfajta láthatatlan energia öltött testet. Az új dolgokra vágyó nézők ezt rajongva fogadták, nagyon megszerették az előadást és a társulatot is, hálásak voltak azért, hogy mi mertünk őszinték lenni, mertünk kockázatot vállalni. Épp most gondolkozom a felújításán, mert sosem volt ennyire aktuális.

hvg.hu: Az a világszemlélet, melyet ön képvisel, az együttes napi munkáját is meghatározza?

F.P.: Teljes mértékben. Az én együttesem tagjainak nem „megfelelni” kell, nem technikából dolgoznak. Minden darabomban belső utazást kell végigjárniuk, filmeket nézünk, beszélgetünk. Az InTime kapcsán a Postás mindig kétszer csenget volt az egyik kiindulási pont. Két ember totális rezonanciája, test és lélek intenzív találkozása. Jessica Lange és Jack Nicholson olyan szenvedéllyel esnek egymásnak a lisztes konyhaasztalon, hogy a két test már-már fuzionál egymással. 
Ezt akarom látni a táncosaimtól is. Látni, milyen az, amikor két ember teljes összhangba kerül, és robban – amikor megmutatják magukból egymásnak azt, amit senki másnak. Ahogy a számomra meghatározó francia filozófus, Gilles Deleuze is mondta: az igazi sárm ezekben az öntudatlan pillanatokban kerül a felszínre – lehull az álarc, elvész a kontroll. A táncosaimtól ezért mindig elvárom, hogy valami elementárisan személyeset vigyenek minden darabba, és mégis jussanak el az univerzalitás szintjéig

hvg.hu: Esetleg ebben még az is benne van, hogy a táncosnak bele kell halnia a színpadon?

F.P.: Persze, ilyenkor is fontos, hogy ez színház, látvány. A táncosaim gyakran túl messzire mennek, Vasas Erika például kórházba is került a Hymen egyik próbáján. Ilyenkor mindig mondom nekik: nekem nincsenek kék-zöld foltjaim, én nem verem szét magam. A látványnak kell hatásosnak lennie – de ebbe az előadónak nem feltétlenül kell belehalnia. De a technikát, az üres mozdulatokat, melyeket az iskolában tanítanak a táncosoknak, azt mindenképp el kell felejteniük.

hvg.hu: A Frisson a nő és a férfi ősi harcáról szólt. Ezt a témát boncolgatja a Hymen is.

F.P.:  Hymenben is megjelennek a Frissonra jellemző intenzív, szexualitástól fűtött táncelemek, de ez az előadás egy magasabb szintre emeli az egész kérdéskört. Adott egy esküvő, amelyre összegyűlik a család. Egy esküvő, amely színtér, ürügy, konfliktus. Egy szituáció, amelyben felszínre tör mindaz, ami a társadalmunk mélyén fortyog. Előítéletek, féltékenység, ellentétek. A saját környezetem, egészen konkrétan egy esküvő ihlette a darabot. Szomorúnak tartom, hogy korunkban akár a saját családunkat is ilyen mélységesen meg tudja osztani az, hogy ki bal- és ki jobboldali – hogy ki cigány és ki nem az. Ezek olyan szakadékok ma, melyek mellett nem tudnak botránycsinálás nélkül elmenni az emberek.
A Hymenben mindezen energiák robbannak ki. A férfi és a nő háborúja így először a család szintjére emelkedik, majd az egész társadalom problémáit láthatjuk rajta keresztül. Hiszen ahogyan kicsiben, úgy nagyban, ugye… A rétegek, a rasszok feszülnek egymásnak az ember minden irracionalitásával. Van tehát a Hymennek narratív cselekménye, mégis zsigerből kell nézni, megérteni.

hvg.hu: Tehát ismét az ösztönéletből közelít?

F.P.: A kommunikáció, a figyelem felől közelítek. Az ösztön önmagában semmi sem ér, sőt romboló erővé válhat. Az önmegismerés, az ösztöneinkkel való harmónia az, ami engem érdekel és ehhez elengedhetetlen a figyelem. Sokat foglalkoztam autista gyerekekkel, és azt vettem észre, náluk is hatalmas fejlődést lehet elérni puszta figyelemmel, nyitottsággal, egyedi nyelvük elsajátításával.
Az emberek a türelmetlenség és a veszélyeztetettség érzete miatt zárkóznak be, nagy károkat okozva ezzel. Az orvosok, a szülők mind felelősek. A saját életemben is tapasztaltam ilyesmit: a lányom születésekor a feleségem életébe kerülhetett volna, ha nem vagyok elég figyelmes az adott tragikus szituációban, mert ha nem figyelmeztetem az ott lévő ápolónőt, hogy valami nincs rendben, a feleségem elvérezhetett volna.
Ahhoz is figyelem, meg- és belátás kell persze, hogy felismerjük: mindenkiben ott az egyedi, a különböző, de nem az választ el minket, hogy valaki fekete-e vagy épp fehér. A Hymen a hajszáról is szól, arról, hogy az életünk egy rohanás – nincs időnk elmélyülni, figyelni. Ezt a politika felhasználhatja mindkét irányban: van, hogy egyfajta egyensúlyt teremt és van, hogy kiélezi az ellentéteket, mi pedig manipulálhatóvá válunk. Ha a figyelmünk elterelődik a lényegről, akkor ugyanis egymást marjuk, magunkat és a körülöttünk élőket is felőröljük saját frusztrációinkkal.
A Hymenben a kiindulásunk erősen realista, bár vannak futurista projekciók is a darabban. A helyzet jelenkori: hajtjuk magunkat, és nem tudunk lassan kinyílni egymásnak, ragaszkodunk a görcseinkhez, jobb híján. Aminek a vége persze az, hogy minden robban, esik szét. Az előadás végén pedig Emese, a menyasszony, rá kell jöjjön, hogy nem a másik az ellenség, nem az a baj, hanem ő maga…  amikor ráébred, hogy a társadalmi nyomás, az előítéletek és a megfelelési kényszer hatására egy saját magától teljesen idegen szerepbe kényszerült, minden megváltozik. Amikor végül szembenéz önmagával és az érzéseivel: akkor lesz önazonos. 
A darabjaim valóban dinamikusak – a zsigerekre hatnak. De bármennyire is kirobbanó a hatásuk, az előadóktól iszonyatos pontosságot követelnek. Az előadásaimban mindig olyan szcenográfiai elemeket próbálok beemelni, amelyek destabilizálják a táncosok mozgását. Ilyen a Frissonban a döntött a színpad, a Fiúkban a függesztett kötélrendszer, a Hymenben a felfújható medence, ami elasztikus, így nekiütődnek-visszapattannak a táncosok, egymás erejét használják, mint a keleti harcművészek. Egy centit sem lehet tévedni. Így nincs, nem lehet unalom, túlzott magabiztosság, rutinból megoldott koreográfiai sor, hiszen a táncosoknak mindig újra és újra kell élniük a teret, a tér adta lehetőségeket, újra és újra meg találniuk önmagukat a térben és a darab tematikai rendszerében.

hvg.hu: Hogyan kezd neki egy darabnak – le tudná írni az ihlettől a színpadig vezető utat?

F.P.: Pozsonyból jöttünk haza a turnébusszal, amikor Emese, az egyik táncosom, a telefonján megmutatta az esküvői fotóit. Mire hazaértünk, a fejemben kész volt a darab. Varga Mátyás író készítette a szinopszist, akivel sokszor dolgozom. A próbák elején szövegkönyvünk is volt, de ezt végül nem használtuk – nem kell a dolgokat kétszer elmondani. Külön dolgozom a táncosokkal a koreográfián, aztán összerakjuk egyben, és ahol marad űr, oda készül átvezetés. Az improvizációnak, a saját megoldásoknak is nagy szerepe van, ettől lesz a szereplők számára az egész igazán személyes és átélhető, ettől kapja azt a plusz energiát a koreográfia. Aztán amikor kész a darab, én lepődök meg a legjobban a végeredménytől. A Tricks & Tracks-nél volt az első nagy sokkom: ki csinálta ezt?, kérdeztem magamtól. És tetszett, és bevont a darab engem is! Mert mindig van az előadásaimban valami, ami önálló életre kel, ami fölött nincs kontrollom. Megvalósul valami, ami több mint én. Ahogy Francis Bacon, egyik nagy idolom is mondta: a ceruza elindul magától. Lesz egy labirintusrendszer, amit bár te kreálsz, neked is utat kell találnod benne.

hvg.hu: Mennyire közösségi a Frenák Pál Társulat alkotói folyamata?

F.P.: Olyannyira közösségi, hogy a közönség is részt vesz benne! Deleuze megmondta: egy mű mindig fragmentumokból épül, mindig nyitott – egyik eleme a másikból nyílik ki és minden néző továbbgondolhatja, a magáévá teheti!  Impulzusokkal, szenvedélyekkel dolgozunk.  Amiről szó van, a verbalitás számára nem hozzáférhető, ezért a táncosaim instruálása mindig törékeny folyamat. Időnként előtáncolok nekik, de gyakran inkább zenei jamre emlékeztet az egész. Bent ülök, és nem csak felület vagyok, hanem tényleg figyelek: átélem, amit a másik átél, folytatom a mozdulatát, vagy ő az enyémet. Sokszor előfordul, hogy remekül megy minden, de amikor kimegyek, futnak utánam: nélkülem nem működik. Egy organikus mozgásfolyamat szerves része vagyok. A táncosaimtól teljes átélést várok. A korporalitás és a tartalom viszonya nagyon fontos: a kifejezési forma a belső tartalom kivetülése, a kettő szorosan összefügg, egymásra épül. Ahhoz, hogy valakinek ereje legyen a színpadon, hogy feszültség legyen körülötte, hogy a gyomrodban érezd, amikor fut, aztán egyszer csak megáll, ahhoz nagy belső töltet kell. Engem nem érdekel az, ha valaki csak tökéletes technikával ugrabugrál. A narratívát a nézőnek kell összeraknia. Mindig meglepve olvasom a kijelentő kritikákat. Amikor egy-egy újságíró szerint a darabom erről vagy arról szól. Mire gondol a költő stb. Ugyanis én mindig inkább kérdezek, mint kijelentek! És persze azt sem szeretem, amikor övön aluli dolgokat írnak. Kinek mi köze van az én magánéletemhez, vagy annak mi köze a darabjaimhoz - nem értem.

hvg.hu: Olvassa tehát a kritikákat?

F.P.: Szoktam, bár ritkán meghatározók a számomra. Én egy alkotó ember vagyok, ez az életem, ezt csinálom minden áldott nap. Ha valakinek például sokkoló, hogy meztelenséget lát egy előadásomban, azt nem tekinthetem konstruktív észrevételnek. Az fontosabb visszajelzés, hogy a nézők hogyan reagálnak, amikor megpróbáljuk bevonni őket. Amikor az esküvői őrületnél például lehetőségük van a közönség tagjainak is táncolni. Minden este más – és én már azt is állásfoglalásnak tekintem, ha valaki csak mozdulatlanul értetlenkedik! De például nemrég egy néző, egy férfi teljesen felszabadultan táncolni kezdett!

hvg.hu: Kívülállónak tekinti magát a hazai táncéletben?

F.P.: Amikor az ember nagyon utakon jár, az mindig egyfajta kívülállás. Erős, organikus montázsrendszerrel dolgozom, karakteres, felismerhető stílusjegyekkel, nem idomulok már meglévő rendszerekhez sem Magyarországon, sem máshol a világon. Franciaországban a kortárs tánc területén egyre erősebb az intellektuális megközelítés, metodikusabb a színpadi formavilág, jobban analizálható. Abban a kulturális közegben, ahol a verbalitás erősebben hat a koreográfiai munkára, ott kevésbé látható az a nyers, erőteljes fizikalitás, ami például az én előadásaimat jellemzi. Ezek intenzív produkciók, amelyekben nem riadunk vissza az erotikus töltöttségtől, a meztelen test letisztult, őszinte megmutatásától sem. Egészen furcsa, hogy ebben a kavargó, kaotikus világban az emberek az interneten, titokban, anonim módon élik ki és élik meg a vágyaikat, ám nem képesek szembenézni önmagukkal, így aztán a színházban sem tudnak mit kezdeni a világos, őszinte színpadi megfogalmazással, a nyíltsággal. Van, hogy egy alkotó stílusa, formanyelve, karaktere előnnyé válik bizonyos közegben, és ugyanaz a jelleg hátránnyá egy másikban. Ha valaki hű marad önmagához és meggyőződésből alkot, az egyszerre hatalmas szabadság és közben egyfajta egyedüllét, kívülállás is. A minőséget mindenhol elismerik, relatíve sok meghívásunk van, ám a befogadóhelyek egyre inkább a könnyen utaztatható darabok iránt érdeklődnek, tehát nekünk is alkalmazkodnunk kell a piaci elvárásokhoz: formailag is mindig újra- és újra kell értékelni magunkat.

hvg.hu: Mi a helyzet itthon? A Trafó megmarad, de megmarad-e a közönség ház iránti érdeklődése?

F.P.: Nem tudni, mi lesz a Trafó után – vagy az új Trafóval. Szabó Gyurit három gyerekkel rakták ki az utcára, a házat egészen augusztus 31-ig ideiglenesen megbízott vezetőség irányította. Gyuri a semmiből épített fel valamit, amiből a hazai táncélet majd’ minden tagja profitált – fejlődtünk, alakultunk, éltünk. Ráadásul a Trafóban remek a tér, nincs nagy távolság, be lehet vonni a nézőket. Persze, az Operában is tudnék érdekes darabokat rendezni, ha már ott tartanánk, hogy igazán kortárs előadókat hívnak. Amíg azonban nem tartunk ott, addig küzdünk, ahogyan eddig. Más energiákból dolgozunk a színpadon, mint mások, ezért mindig lesz, akinek ez nem tetszik. Vagy túlságosan, felkavaróan nyíltak vagyunk, vagy épp a perfekcionizmusunkat róják fel. A múltkor beszóltak, hogy túl szépek a táncosaim – pedig ez igazán nem fedi a valóságot. Egyszerűen átlényegülnek az előadás közben, ettől tűnnek olyan szépnek! Számomra ez fontos: mikroszabadságot adni nekik, meghagyni a koreográfiákban azt a kicsi teret, amit nekik kell betölteni. Amikor újra előveszünk egy darabot, és kicsit átdolgozzuk, az nem csak újraértékelés céljából történik, hanem pont, hogy a rutin megszűnhessen. Hogy ne szokják meg a táncosok, ne automatikusan menjen, hogy máshol legyenek a betöltendő rések. Ettől lesz olyan élő az egész, emiatt kavarja fel a közönséget.

hvg.hu: Vannak a társulata mögött erős támogatók?

F.P.: Nem szeretek panaszkodni, de nem teljesen ideális a helyzet. Egy ilyen társulat számára, mint az enyém is, létszükséglet az állami szektorból érkező működési támogatás, amely egyfajta financiális folytonosságot, biztos hátteret és minimális megélhetést biztosít a társulat számára. A folytonosság, a tervezhetőség rendkívül fontos: hiszen így tudunk hosszú távú stratégiában gondolkodni, így lehet a meglévőkön túl újabb és újabb partneri együttműködéseket elindítani és fenntartani, ehhez tudnak kapcsolódni a francia és a nemzetközi partnerek is. A támogatási keret és a pénz egyre csökken, holott pont azoknak a társulatoknak lenne érdemes egyfajta hátteret és stabilitást biztosítani, akik karizmatikus művészi profillal, kialakult identitással rendelkeznek, akik nem fantomtársulatok, hanem ténylegesen saját csapatot tartanak fenn, és ami talán a legfontosabb: akik nem csak a hazai, de a nemzetközi platformon is képesek arra, hogy sikeresen képviseljék a magyar kortárs művészeti szcénát. Ugyanakkor a kisebb alkotóműhelyek, produkciók projekt-alapú finanszírozása is fontos, az állami támogatáson túl pedig mecénások kellenének, nekünk pedig a mostani támogatás triplája a minimális önfenntartáshoz. A Frenák Pál Társulat például nem rendelkezik saját próbateremmel, azaz a minimális infrastruktúra sem biztosított. Most jövünk Amerikából, Houstonból, ahol imádtak minket, a fesztiváligazgató külön kiemelte a társulatot, kuriózumként emlegették az előadásunkat, tehát azt gondolom méltó módon képviseltük a magyar kortárs kultúrát. De mit jelent tulajdonképpen ma magyar művésznek lenni? Hol a helyünk a világban? Hogyan lehet talpon maradni és alkotni? Sok hasonló kérdés fogalmazódik meg bennem a fellépéseinkkor, legyen az itthon, Párizsban vagy épp Temesváron.

Forrás: https://hvg.hu/kultura/20120905_magyar_vernasz_frenak_interju

 

"Teljesen mindegy lesz, hol fogsz megfulladni"

Article
Undefined
Interview
Szentgyörgyi Rita
hvg.hu
HU

"Teljesen mindegy lesz, hol fogsz megfulladni”

Szentgyörgyi Rita @ HVG
2016. szeptember. 21.

 

Lutte címmel, az önmagunkra mutató gyilkos agresszió módozatait térképezi fel a Frenák Pál Társulat legújabb produkciójában. Honnan jött a skandináv tematika, az izlandi harcművészet, beemelése az előadásba? Mennyire ápol kapcsolatot a kultúrpolitika szereplőivel? Mi lesz a vége annak, ha a társadalmak ennyire széthúzó módon működnek? Interjú.

hvg.hu: Hogy kerültek új darabjába az izlandi harcművészet elemei?

Frenák Pál: Évekkel ezelőtt intuitív módon kezdtem el foglalkozni a skandináv művészettel. Tavaly elutaztam Izlandra, kíváncsi voltam a kultúrájukra, felkerestem többek között a Harpa művészeti központot és számos múzeumot, kiállítóteret is, belenéztem az izlandi tradicionális harcművészetbe. Kiderült, hogy a glima tartalmazza azt a megjelenítési formát – szíjjakba kapaszkodó testekkel –, amit már korábban kigondoltam a harc tematikával foglalkozó koreográfiámhoz. Emellett a bokszból, a cselgáncsból, a dzsúdóból mint küzdősportokból is merítettem inspirációkat. Úgy vélem, hogy a jelenkori társadalmi helyzet beszorítja az embert az örökös harc állapotába.

hvg.hu: A  harc, a  küzdelem, a versengés  a Frenák-koreográfiák visszatérő motívuma. A Lutte egyfajta sűrítménye a külvilág felől érkező végtelen agressziónak a párizsi, brüsszeli, nizzai terrortámadásokon át a menekültekkel szembeni embertelen bánásmódig? Ez indította arra, hogy hangot, képet, mozgást adjon korunk hadban álló világának?

F. P.: Igen, Lutte a jelenkor konkrét eseményeiből táplálkozik, miközben absztrakt módon reflektál rájuk. Szájbarágós megjelenítési forma helyett erős olvasatát szeretnénk adni korunk civilizált barbarizmusának. A test relációjának a hatalommal, az „öröklét” tévhitével. Sokan azt hiszik, hogy tartható állapot az a tévtudat, hogy itt és most mindent birtokolhatnak. Ebből fakad a mértéktelen fogyasztás is. Nem az örökkévalóságban, a szellemi, lelki tartalmak továbbvitelében hisznek a további generációk számára.

hvg.hu: A saját elkeseredését, dühét is belefogalmazza az előadásba?

F. P.: Nyilvánvalóan. Lehetetlen állapotban, kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. A „nem tudsz mit tenni” érzése kissé olyan, mint amikor egy zuhanó repülőgépen ülsz. De sok mai művésszel ellentétben, akik direkt módon, manifesztumszerűen kommunikálnak, én szeretnék hű maradni ahhoz, hogy a művészi munkámon keresztül párbeszédbe léptessem a különböző oldalon álló embereket. Oly sok lehetetlen állapotban élő emberrel, mozgássérültekkel, siketekkel és nagyothallókkal, autistákkal is kommunikáltam a tánc mozgásforma rendszerén keresztül.

hvg.hu: A Frenák Pál Társulat elsőként honosította meg a kortárs táncban Magyarországon a beavató előadásokat, a hátrányos helyzetű közösségekkel zajló fejlesztő foglalkozásokat. Visszatérés ez a saját gyökereihez siket-néma szülők gyermekeként, illetve egyfajta missziónak is tekinti a társadalmi szerepvállalást, a szolidaritást?

F. P.: Franciaországban tíz éven keresztül folytattam pedagógiai munkát Lille-ben Amiens-ben, Normandiában és Pikárdia régióban autistákkal, siketekkel és nagyothallókkal, nehéz körülmények között élő gyerekkel. Magyarországon a támogatási struktúra hatalmas problémájának tartom azt, hogy képtelenek vagyunk rendszerességet biztosítani. Akkor látnám ennek a jövőjét, ha legalább három évre kapnának minisztériumi támogatást az oktatást is végző társulatok, és nem minden évben kellene pályázni rá. Folyamatos szubvenció hiányában nem tudom kigazdálkodni a fejlesztő foglalkozásokat tartó táncosaimnak a bérét sem, nem beszélve a vidéki csoportokkal való együttműködés költségeiről. A Norvég Alaptól kapott támogatás ebben az évadban nagyjából egy éves perspektívát nyújt ehhez és ez rengeteget számít. Hatalmas segítség és nagy lehetőség. Ez megerősíti a kreatív munka lehetőségét, teret és támogatást ad a kutatásra, a pedagógiai munkára, a kontextusteremtésre, a nemzetközi tapasztalatcserére és mindez az alkotás kidolgozottságában, finomságaiban is megmutatkozik. Legközelebb a MU Színházban tartunk workshopokat az UN című előadásunkhoz kapcsolódóan, és sok foglalkozást tartunk a Lutte kapcsán is, halmozottan hátrányos helyzetű kamaszoknak, frissen állami gondozásba került gyerekeknek, siket- és hallássérült csoportoknak. Amikor a Müpában léptünk fel, a próbaterembe is sikerült becsempészni a gyerekeket, akik megnézték az előadást, majd felvittem őket a színpadra. Volt egy kis srác, akiről nem tudtam, hogy az apján kívül senkinek nem hagyja, hogy megfogja. A passzivitásában is észrevettem, hogy óriási figyelemmel van irántam. Végigjárattam egy rúdon, ő döntött úgy, hogy kapaszkodik belém, és végül el is tudta engedni a kezem. Nem állítom, hogy csodákat művelünk, de a színház közege segít a feloldódásban.

hvg.hu: A Frenák-rajongóknak kialakul egy törzsközönsége a Trafóban. A Nemzeti Táncszínházzal, a Müpával az elmúlt években szélesebb tereket is belaktak. Változott a megítélésük a hivatalos kultúrpolitika részéről?

F. P.: Nem tudom, egyetlen kultúrpolitikai vezetővel sem ápolok közeli kapcsolatot, sem az előző, sem a mostani kurzusban nem éreztem feladatomnak a direkt kulturpolitizálást, nekem az a dolgom, hogy asszociatív, absztrakt módon beszéljek bizonyos fontos társadalmi kérdésekről, akkor is, ha ezt sokan provokációnak tartják. Jó ideig csak egy szűk réteg ismert minket a Trafóban, a Müpával új dimenziók nyíltak a társulat előtt.
Amikor először léptünk fel a Müpában, egy neves rendező kolléga megkérdezte tőlem: „Mi van, Palikám, eladtátok a lelketeket?" Furcsa volt ezt hallani. Lesújtónak tartom ezt a piti, provinciális gondolkodásmódot, és nem vagyok hajlandó foglalkozni a kulturális terület vélt vagy valós demarkációs vonalaival. Ha kötelező előítéletek, előre gyártott skatulyák vannak, akkor nincs párbeszéd, nincs figyelem és nincs megértés sem. Én pedig a párbeszédet keresem akkor is, ha mások úgy gondolják, hogy ez lehetetlen.

Folyamatosan dolgozunk a Trafóban és a MüPában, attól függően, hogy a darabunk építészeti struktúrájához, szcenográfiai elképzeléséhez mi illeszkedik, és úgy érzem, hogy a MüPában is sikerült megnyitnunk közönséget a kortárs művészet, a kevésbé elfogadott táncstílus felé, ez nagy eredmény. Az UN című előadásunkat meg például a MU színház jóval kisebb, intimebb terében játsszuk majd, mert ezt kívánja meg a darab. Ezek organikusan születő döntések. Talán makacsnak, öntörvényűnek tűnhetek kívülről, de engem megfojt egy elvárásokkal-megalkuvásokkal teli közeg, szerintem nincs a művészetben nagyobb érték, mint az önazonosság és a szabadság, de ezt mindenki saját magának teremti meg.

hvg.hu: A terek, a szemléletmódok közötti átjárhatóság jegyében rendezi meg jövőre a budapesti Operaházban A fából faragott királyfit?

F. P.: Brigitte Lefévre, a Párizsi Opera balettkarának volt igazgatónője kortárs tánckoreográfus múlttal érkezett. Preljocaj éppúgy koreografál a Garnier Operában, mint kisebb, kortárs előadóművészeti helyszínen, fesztiválon. Egy koreográfus munkáját nem determinálhatja a helyszín, kizárólag a művészi értéke és kapacitása határozza meg, hogy mit képes és hol megcsinálni. Nem az én problémám, hogy bizonyos közegek önmagukat redukálják. Fantasztikus művészi kihívásnak tartom A fából faragott királyfit, absztrakt módon szeretném megközelíteni egy egészen különleges térrendszerben és sajátos, organikus mozgásformával. Először nyúlok Bartók-műhöz, mindamellett, hogy többször rendeztem-koreografáltam már klasszikus profilú nagy együtteseknek, például Temesváron, Kassán vagy éppen Oroszországban.

hvg.hu: Félig Franciaországban élve, a világot járva bizonyára nagyobb rálátása van a hazai táncéletre, a táncművészeten belül is működő klikkrendszerre. A kívülálló státusza egyszerre jelent távolságtartást és szabadságot?

F. P.: A legnagyobb problémát abban látom, hogy ahelyett, hogy a művészek rájönnének, hogyan lehetne együttműködésben érvényesíteni a közös érdekeket, egymást zabálják fel. Még azt se mondanám, hogy egyre kevesebb lehetőségünk van, hiszen nagyon sok európai projekt létezik. Amíg önmagunkat is roncsoljuk, nem szabad meglepődni azon, hogy minket is roncsolnak. Hiányzik az egységes kiállás. Az sem feltétlenül egészséges, hogy a kuratóriumokban, különböző szövetségekben téthelyzetben a közeli kollégák egymást értékelik, minősítik úgy, hogy ezen kívüli, valós, egymásnak őszinte véleményt formáló szakmai párbeszéd nincs. Miért nem vagyunk képesek felkérni filozófusokat, zeneszerzőket, építészeket, képzőművészeket, akik egy másik terület szempontjait is képesek beemelni?

hvg.hu: Jövőre lesz 60 éves. Régi vágya, hogy könyvet írjon a nevelőintézeti évek alatt megtapasztalt lelki agresszióról, a hatalom és a test viszonyáról. Hol tart vele?

F. P.: Igazából egy filmet szeretnék készíteni, aminek ez a könyv volna az alapja a hatalomról és a testről, ami olyan sokszor a visszaélés vagy a hatalomgyakorlás eszköze. Ez a tematika részben megjelenik a Lutte-ben is. Pórázon tartjuk a többieket, amíg kiszolgálnak minket, simogatunk, de abban a pillanatban, hogy kicsit mozdulnak, mennének, visszarántjuk őket. "Csak annyit tehetsz, amennyit engedek." Az elfogadás, a befogadás, a térfoglalás általános problémáit hozzuk felszínre. A föld nem privilégium, sokkal tágabb fogalom. Ha a társadalmak ennyire széthúzó módon működnek tovább, elérkezünk arra az önromboló pontra, amikor ennek a kérdésnek már nem lesz jelentősége. A levegő, a víz kérdése tíz-húsz év múlva mindent felülír. Teljesen mindegy lesz, hol fogsz megfulladni. Lehet hatalmas luxusvillád, akkor is bele fogsz fulladni. Gondolhatod, hogy hatalmad van és jogod van megmondani a másik embernek, hogy mit kellene csinálnia ebben vagy abban a helyzetben – de ez is egyfajta agresszió. A manipuláció agressziója. Akit a félelem vezet, az saját magát pusztítja. Lövöldözik összevissza, és a végén saját magát találja el. Erről szól az új darabom.

Forrás: https://hvg.hu/kultura/20160921_Frenak_Pal_Teljesen_mindegy_lesz_hol_fogsz_megfulladni

Az izlandi sagák motívumaiból

Article
Undefined
Interview
Magyar Narancs
HU

Az izlandi sagák motívumaiból” - Várnagy Kristóf táncos

Magyar Narancs
2016.09.23

Birkózás, küzdelem, Gilles Deleuze: Frenák Pál új bemutatójáról beszélgettünk a koreográfiai asszisztenssel.

rés a présen: Idénre visszatértél a Frenák Pál Társulathoz. Miért mentél el annak idején, és mi hívott vissza?

Várnagy Kristóf: Hogy miért mentem el anno, az egyrészről társulati belügy, másrészről hajtott a kíváncsiság. És most ugyanebből a kíváncsiságból kifolyólag vagyok ismét Pál mellett, táncosként és koreográfusasszisztensként is, hogy kiderüljön, tudjuk-e és hogyan tudjuk egymást újra inspirálni, hogyan és merre folytatódhat a közös utunk.

rap: Mikor lesz a Lutte bemutatója, és milyen koncepcióra épül?

VK: Az előadás ősbemutatója szeptember 23-án lesz a Trafóban, és további két estén át játsszuk még, 24-én, 25-én, majd vidéki és külföldi helyszínek után decemberben ismét a Trafóban. A Luttefrancia szó, jelentése birkózás, küzdelem. A cím, a téma körül dolgoztunk, kutattunk hosszú inspirációs listából. Egyebek mellett merítünk Gilles Deleuze filozófus gondolataiból, a dzsúdó és a glima mozgásvilágából és az izlandi sagák motívumaiból – ez utóbbiért külön köszönet az izlandi/mitológiai író konzultánsunknak, Dunajcsik Mátyásnak.

rap: Miből áll a koreográfiai asszisztens munkája?

VK: Olyasmi szerep ez, mintha terapeuta lennék. Gyakran csak meg kell hallgatnom Pált, és miközben ő verbalizálja a gondolatait az alkotás során, már aközben választ talál a kérdéseire. Ugyanakkor ebben a produkcióban mindenki koreográfusasszisztens: segítjük egymás munkáját, támogatjuk a másikat a próbatermen kívül és belül.

rap: Kikből áll most a társulat, mik a tervek?

VK: A társulat sok korszakváltáson van túl, most ismét egy ilyen fontos megújulás zajlik, van mozgás a csapat körül. Néhány táncos időszakosan vagy végleg máshol folytatja, Jantner Emese, aki a társulat emblematikus táncosa, most szülési szabadságát tölti, úgyhogy érdemes lesz figyelni az új arcokat a Lutte-ben: Eoin Mac Donncha ír táncművészt, Esterházy Fannit vagy Keresztes Patrikot. Ebben az évadban az együttes nagyon sokféle, eltérő méretű és karakterű intézménnyel dolgozik együtt: a Lutte remélhetőleg külföldön is jól fogadott bemutatóját követi majd – veszprémi premier után – az UN budapesti bemutatója a MU Színház intim terében, közben repertoáron marad a Művészetek Palotájában a Birdie, 2017-ben pedig Pál Bartók Fából faragott királyfiját rendezi a Magyar Állami Operaházban.

rap: Számodra mi a jövő?

VK: A társulattal ez a kreáció egy újrakezdés, ez még a próbaidőszak, figyeljük egymást, nagy tervek vannak, de minden a próbateremben és a színpadon dől el: meglátjuk, hogy merre halad majd az évadban a közös munka. Emellett olykor dolgozom a Movein Missionben és a DART dinamikus duójával, Varga Kingával és Nagy Emesével.

rap: Veszélyes üzem a tánc?

VK: Frenák Pál mellett feltétlenül, mert ő általában olyan szcenográfiában álmodja meg a táncosait, amiben csak egy igazi adrenalinfüggő érzi jól magát.

Forrás: https://magyarnarancs.hu/snoblesse/az-izlandi-sagak-motivumaibol-100830

Rezonanciák

Article
Undefined
Interview
Uhrik Dóra
Ellenfény
HU

Rezonanciák

Uhrik
Dóra @ Ellenfény
2011/1

Frenák
Pál új darabjának, a K.RUSH-nak az ősbemutatója
Pécsett volt az Európa Kulturális Főváros
programsorozat egyik záróeseményeként.
Ezután került sor a budapesti bemutatóra. Frenák
társulatának fiatal tagjai közé meghívott
néhány idősebb táncost is az előadásba.
Közülük az egyik, UHRIK DÓRA beszélgetett
a koreográfussal.

Milyen
meggondolásból hívtad a darabodba az idősebb
generáció táncosait? Miért pont őket,
azaz helyesebben minket választottál?

FP:
Adta magát a választás. Létrejött
köztünk egy azonos rezonancia, egy emberi, művészi
szimpátia. Te, Lőrinc Kati és Lovas Pali mindig
kíváncsiak voltatok az előadásainkra,
morálisan és művészileg is elfogadtátok
személyemet és alkotásaimat.

Nagyon
impulzív érzékenységre utal az, hogy
neked fontos, te ezt számon tartod, hogy mi elmegyünk az
előadásaidra.

FP:
Mert ez megerősít engem. Ti pozitív energiát
hoztatok mint nézők, beleláttatok a
gondolkodásomba, filozófiámba. Ezért is
hívtalak benneteket. A darab tematikája –
movie-moving, road/moving – megengedte, hogy a mi korosztályunk
és a tanítványaink együttműködhessenek.
Sokféleképpen vagytok részesei az előadásnak:
bizonyos struktúrákat vezettek, pedagógiai
feladatot végeztek, és mint előadóművészek
is aktívan működtök. Új generációknak
adtok új ízeket a tapasztalatotok és a tudásotok
mellett, ezenfelül nyitottak vagytok egy újszerű,
dinamikus formanyelv befogadására. A mi
korosztályunknak egészen más a feladata a
színpadon, mint a fiataloké. Mi egyfajta esszenciális,
minimális mozgásrendszert kell, hogy használjunk,
maximálisan építve a személyiségre,
míg ők a kirobbanó fizikalitás, a tökéletes
és organikus testi megvalósítást
képviselik. A k. Rush-nak egyébként két
változatát tervezem, az egyik ez a több generációs
movie-moving, a másik a road/moving, csak fiatalokkal.

Csodálatosan
megépíted a táncosaidat, bámulatra méltó
a fizikai és mentális teherbírásuk
egyaránt. Miként juttatod el a fiatal táncost
odáig, hogy megfeleljen az elvárásaidnak?

FP:
Szembesítem őket önmagukkal. Ez hosszú idő.
Először szembehelyezkednek velem, ami személyes
konfliktushoz vezet. Ezt a konfliktust nagyon intelligensen kell
kezelni. Meg kell értetni, hogy ez nem személyes
ellentét, minden a tanulásért történik.
A táncosnak meg kell értenie, hogy minden érte
történik, a felesleges mozdulatokat le kell fejteni, a
szituációkban élni kell. Minimális,
letisztult megjelenési formákkal a legmaximálisabb
feszültségeket lehet képezni. A természetesen
használt gesztusok visszaadják lényünket
egy globális mondanivalón keresztül.

Életem
egyik legizgalmasabb próbafolyamata volt ez, millió
ötletet „sziporkáztattál”, dolgoztál
ki, majd elhagytál, megváltoztattál sok mindent.
Mindig így dolgozol?


FP: Igen. Van egy szükségszerűség,
egy mély belső hang, ami a racionalitást felülírva
irányít. Szűrünk, szűrünk, és
szinte sosincs vége a folyamatnak. Ez az alkotói
szabadság egyik lehetősége.

Sokszor
úgy éreztem, minek csiszolunk annyit egy ötletet,
hiszen úgyis megváltozik. Azután rájöttem,
ez egy óriási tanulási folyamat: amiket
kipróbálunk, azok megmaradnak bennünk,
mélyrétegként.

FP:
Minden információhoz egy megélt valóságon
keresztül jutunk. Nem rombolunk, minden megmarad, még ha
nem is használjuk fel, a miénk lesz, beleivódik
az emberbe.

Rajongva
nézem, amikor „minimalizálsz”, de tudom,
hogy közben neked is vannak kételyeid.

FP:
Ez a munka szép tapasztalat volt mindannyiunknak. Rólunk,
az idősebb generációról azt hihetik, hogy
már sokat megéltünk, tehát sokat tudunk. De
ez nem így van, mert mi kételkedünk a legjobban.
Minél magasabb szinten vagyunk, annál jobban keressük
a pontosság „igazságát” és
azt, hogy hol fedi a kifejezési forma a tartalmat.

Rendkívül
érzékeny ember vagy, néha türelmetlen és
kérlelhetetlenül maximalista. Mindenkivel, magaddal
leginkább. Megvisel a próbafolyamat?

FP:
Nagyon megvisel, nem tudok aludni, ez már szinte mazochista
szinten megy nálam. Például a negyedik előadáson
derült ki, hogy a videó továbbalakítása
milyen fontos lenne, de nem adatott meg nekünk az, hogy még
egy hétig színpadi körülmények között
dolgozhassunk. Nem tudtuk fejleszteni a darab komplexitását,
a zene, a videó és a koreográfia
összehangolását. Ez meglátszott a
premieren, a művészeken, az én elégedetlenségemen.
Ez a nyugtalanság munkálkodott bennem a próbafolyamat
alatt végig, ezt ti is érezhetéttek.

Jól
érzem, hogy szeretsz provokálni, s néha keresed
a feszültséget, a konfrontációt?

FP:
Lehet. A konfliktus nem mindig rossz, olykor hatékony is
lehet. Nem szeretem a képmutatást, amiben élünk.
A test mindent kifejez, ezért fontos integrálnunk a
testet a mondandónkkal.

Nem
lehetek objektív, hiszen benne vagyok a darabban, de úgy
érzem, hihetetlen energiák működnek a
színpadon, torokszorító érzések
lepnek meg engem is az előadást alatt. Te hogy látod?
Elképzeléseid szerint valósult meg minden?

FP:
Én úgy gondolom, igen, de van egy szűk szakmai
réteg, aminek az elvárásai számomra
terhet jelentenek. Úgy érkeznek a premierre, hogy azt
érzem mindig: elérhetetlen elvárásaik
vannak. Én a darabjaimat nem csak a „hozzáértőknek”
szánom, és nem is csak filozófusoknak vagy
esztétáknak – nem hozzájuk szólok.
Amikor a második, harmadik napon már más a
közönség, az ő elfogadásuk
megnyugtatóbb, mondhatnám értékesebb
számomra. Azt érzem, a szűk szakmai közönség
elvárása visszahúz, mert többsége
nem tart távolságot, hanem önmagát
projektálja. A szélesebb rétegből
összetevődő közönség pozitív
visszajelzése után biztosabb vagyok a szabad
kreativitásban, visszajutok az eredeti elgondolásomhoz,
hű maradhatok az elképzeléseimhez.
A feleségem
francia és komoly építész. Mellette
betekinthetek egy másik kultúrába, ezért
van egy kis távolságtartásom. Ha nekem valami
nem tetszik, attól még tudok köszönni, és
tudom tisztelni az alkotót, és próbálom
megérteni a pozitív pontjait a darabnak. De itthon azt
tapasztalom, hogy a szakmán belül nehezen fogadjuk el
egymást. Nem szükségszerű, hogy imádjuk
egymást, kritikát mondjunk a másikról, de
megoszthatjuk a teret, közölhetünk dolgokat egymással,
és segíthetünk egymásnak.

Ez
szerintem kommunikációs probléma. És
gyakran a kritika sem segít ezt feloldani. A személyeskedés
olykor ott is megjelenik, és ez számomra
elfogadhatatlan.

FP:
Nem szeretem a közönyösséget, a vélemény
hiánya nem visz előre. Ha van egy rossz kritika, de
hordoz valami tartalmat, az segít. De sokszor az az érzésem,
hogy a sok „fikázás” közben már
a minőséget sem vesszük észre.

Hogyan
tudsz megbirkózni azokkal a nehézségekkel,
amelyek a független létből következnek?

FP:
Folyamatosan nyomasztanak az ebből adódó
bizonytalanságok. Lesznek-e anyagi forrásaink? Hány
évre tudunk tervezni? Tudunk-e tervezni egyáltalán?
Állandóan nyugtalanít ez a kérdés,
hogyan tudom fenntartani az együttesemet. Az infrastruktúrát,
a munkatársak, a technikusok munkáját tudom-e
finanszírozni? Hogyan tudom ezt a produkciót Lille-be
elvinni? Itthon hogyan játszhatjuk? Nem értem, hogy
Magyarországon mit keres az együttesem egy bizonyos
besorolásban, mikor nem odavaló, más a
dimenziója, más a funkcionalitása. Ez nem a jó
vagy a rossz minősítés kérdése,
egyszerűen más struktúrába tartozunk, mint
azok az együttesek, akiknek minden évben pályázniuk
kell. Mi nagyobb biztonságot szeretnénk, 3-5 évre
tervezhetőt. Azon kevés együttes közé
tartozunk, amelyek a nemzetközi táncvilágban is
képviselik Magyarország kortárs táncéletét.
A minőség fontosabb szempont kellene legyen a
szakmánkban, mint a mennyiség.

Ez
a bizonytalanság a teljes hazai kortárstánc-életet
meghatározza, elszívja az alkotó energiákat.

FP:
Valóban rossz az anyagi helyzetünk, de nem lehet mindent
a pénztelenségre hárítani. Az a félelmem,
hogy megélhetési forma lett a művészetünk.
Több kreatív központot kellene létrehozni,
ahol több fiatal képes dolgozni anélkül, hogy
rögtön önálló együttessé
kellene válnia. Meg kellene várni egy művész
„kiforrását”, mert csak utána lehet
együttest építeni. Saját tapasztalatom
alapján mondom ezt, hiszen én 8-9 évig dolgoztam
fiatalokkal, és csak a 7.évben alapítottam meg
az együttesemet. Itt most kicsit előbb alakulnak
együttesek, és csak utána jön a tapasztalat.

Csodálatos,
ahogy lépdelsz egyik műből a másikba, ahogy
egy befejezett dolog inspirál a következő műre.
Biztosan foglalkoztat már a következő darabod,
legalábbis motoszkál valami új terv a fejedben.

FP:
A movie-moving-on szeretnék továbbmenni. Egy levegős,
akrobatikus dolgot szeretnék létrehozni. Van Svájban
egy fürdőváros Vals, ahol a víz jelenléte
és Peter Zumthor kortárs építészetének
találkozása óriási motiváció
egy új darabhoz. Zumthor egy nagyon alapvető elemet, a
vizet képes egy nagyon futurista, letisztult közeggel
ötvözni, miközben tovább hangsúlyozza az
anyag erejét. Ebből az inspirációból
szeretnék új darabot alkotni. Magyarországon a
gyógyfürdők, a források régóta
foglalkoztatnak, és Japánban is módomban volt
ezeket tanulmányozni. Visszavezetik az embert valamihez, talán
létünk lényegéhez, ami mindannyiunkban
közös, de amit próbálunk egyre jobban
elfelejteni. Ez helyez engem szembe a közönnyel, a
rasszizmussal, és sorolhatnám. Három szereplőre
gondoltam, a hármas szám szimbolikájára –
amit majd bizonyára elvetek, hiszen ismersz. Ez motoszkál
bennem, azaz nagyon tisztán látom már ennek a
keretét, persze még keresem magam ebben.

Milyen
alkotói ars poeticát fogalmazol meg a műveidben?
Ember és a társadalom? A mi kicsinységünk
az univerzumban? Emberi viszonyok?

FP:
Ezt konkrétan nem fogalmazom meg, még keresem a
meghatározást. A társadalomhoz való
viszonyom? Gyerekkorom óta a hűség és a
tolerancia izgat. A hűségben ott van minden. A szeretet,
a szerelem, a tolerancia. Egy hűséges ember akkor
hűséges, ha képes toleráns
lenni.
Visszatérve a k.Rush-ra, úgy érzem, ez
a legteljesebb darabom. Nem értem, miért mondják,
hogy több irányba megy, holott mindig azonos ponton halad
keresztül, ez pedig az autó. A kocsinak sok jelentése
lehet, lehet fallikus szimbólum, lehet más. A videóval
végtelenné válik a tér. A kocsi több
irányba forgatható, de ez a többféle irány
mindig egy fontos központot kíván. Ez egyben a lét
kérdése is. Egy dolgot sokkal nehezebb csinálni,
mint sokat. Az ember nem száz dologban, hanem egyben
kristályosodik ki. Én ezt követem, s bár
örökké ismétlem magam, mind jobban
elmélyülök.

Ösztönökről másképpen

Undefined
Article
Interview
Szentgyörgyi Rita
Horizon
HU

Ösztönökről
másképpen

Szentgyörgyi
Rita @ Horizon
2007. augusztus


Beszélgetés
Frenák Pállal

Lenyűgöző
vizualitással elevenít meg egy reménytelen
világot. Frenák Pál koreográfiái
mindig bátrak, szemtelenek, merészek. Táncosait
kemény fizikai és pszichikai próbák elé
állítja. Mindenkor belső meggyőződésből,
hitből és fantáziából dolgozik.
Legközelebb augusztus 7-én, a Szigeten láthatjuk a
Frenák Pál Társulat új darabját
előpremieren. Novemberben a Trafóban lesz a hivatalos
bemutatója a német-francia-magyar koprodukcióban
készülő alkotásnak.

Nemrég
töltötte be az ötvenet. Milyen visszatekintésre,
illetve előrenézésre készteti a kerek
évforduló?

FP:
Edith Piat szavaival élve: „Je ne regrette rien” –
nem bánok semmit sem, a hibákat is beleértve.
Sokszor az éreztem, hogy olyasmi történik velem,
aminek nem kéne történnie, mégis ezek a
dolgok hozták meg számomra az előnyt. Valahogy nem
érzem az ötven év súlyát. Mintha
most értem volna el ahhoz, hogy belekezdjek valami másba.
Sokat gondolkodom azon, hogy írni kellene egy könyvet az
élettapasztalataimról. Mindarról, amit
gyerekként tapasztaltam a siketnéma világban, a
jelrendszerben. Arról a huszonnégy évről,
amit Párizsban éltem, meg Japánban. A fotózás
is egyre jobban érdekel.

Nemzetközi
viszonylatban a legtöbbet turnézó kortárs
magyar mozgásszínház alapítójaként
melyi kdarabját tartja a legsikerültebbnek?

FP:
Furcsa módon nem azokat a darabokat érzem magamhoz
igazán közel, amelyeket nagy sikerrel követtek
évekig. A Tricks and Tracksnak óriási sikere
volt, bejárta a világot Tokiótól
Berlinig, a Trafóban szinte szétverték a házat.
Mégis a Gördeszkák vagy a Milan közelebb áll
hozzám.

Milyen
formai és tartalmi kísérleteket kínál
az Instinct (Ösztönök)?


FP: Az Ösztönök csak munkacím,
inkább Labirintus vagy Soha lesz a végleges címe.
Eltüntetem a konkrét arcokat, szereplőket azért,
hogy milliónyi arcot felszínre hozzak. Hogy ha ránéz
valaki, akkor szinte a saját arcát lássa.
Valamilyen formában eltűnnek a konkrét szereplők
is, és a lelkiségül marad meg. A szcenográfiai
elképzelésem egy siílepályából
kiinduló körrendszer, ami a biológiai
életciklusokat, az élet folyamatát, az anyaméhet
szimbolizálja.



Different instincts

Undefined
Article
Interview
Szentgyörgyi Rita
Horizon
EN

Different
Instincts

Rita Szentgyörgyi
@ Horizon
2007. August


Conversation
with Pál Frenák

Bringing a
hopeless world into life with enthralling visuality. Pál
Frenák’s choreographies are always brave, bold and
daring. His dancers are put through a hard physical and psychological
test. Internal conviction, faith and fantasy are the foundation of
his work. The pre-premiere of the Pál Frenák Dance
Company’s new performance, a German, French and Hungarian
co-production, takes place at the Sziget Festival on 7 August. Trafó
House will host the official premier in November.

You recently
attained the age of fifty. Having reached that round anniversary, how
do you reflection both the past and the future?

PF: To quote
Edith Piaf, „Je ne regrette rien” – I do not regret
anything, including my mistakes. I have often felt something
inappropriate was happening with me, yet those occasions have also
represented an opportunity. Somehow, I don’t feel the weight of
being fifty, as if I had reached a point when I can get into
something different. I often think I should write a book about my
life experience, about all I went through as a child in the world of
the deaf and mute with its sign language, and about those twenty-four
years when I lived in Paris or Japan. Taking photographs also
increasingly interests me.

As the founder
of Hungary’s contemporary movement theatre most on tour abroad,
which of your productions do you consider the best?

PF: Strangely, I
am very fond of those which were on stage most successfully for
years. Tricks and Tracks was a box-office hit. It toured the world
from Tokyo to Berlin and it was also a great smash at the Trafó.
Nevertheless, I feel Skateboards or MILAN closest to my heart.

What
experiments in concept and form does Instincts offer?


PF: Instincts is only a working title. The final one my be
’Labyrinth’ or ’Never’. I am to make actual
faces and characters disappear in order to bring millions of faces to
the surface, so that when someone looks at it he or she would almost
see their own face. The concrete characters will also disappear in a
way, with only their spirituality remaining. My scenographic idea is
a system of circles from a ski slope, symbolising the biological
cycles, as well as the womb and the process of life.





Intim viszonyok

Article
Undefined
Interview
Hegedűs Claudia
olvassbele
HU

Intim
viszonyok

Hegedűs
Claudia @ olvassbele
2013. 06. 03.

Hosszú idő
után ismét hazatalált a Frenák Pál
Társulat mérföldkőnek számító
darabja – az InTimE. A Trafóban 2008 decemberében
bemu­tatott táncmű, az évek során
bejárta fél Európát, meghódítva
többek között a francia, belga, olasz, lengyel és
dán közönséget is. Az emberi kap­csolatok
sokrétegűségét boncolgató előadásra
június 6-án az Átrium Film-Színházba
ülhet be a közönség. Az InTimE
koreográfusa Frenák Pál, akit nemcsak a
vörös kanapéról kérdeztünk.

Lassan négy
éve, hogy ilyen ráérősen beszél­get­tünk.
Akkor éppen a Seven bemutatójára
készül­tetek, és hihetetlenül impulzívan
meséltél a darab világáról. Látva
az azóta elkészült munká­idat, úgy
érzem, semmit sem változtál! Továbbra is
az a nyughatatlan alkotó vagy, aki a felmerülő
kér­dé­sekre kérdésekkel
válaszol…

Valószínűleg
ez azért van így, mert tetszik, nem tetszik, a jelenben
élek. Nem az a fajta koreográfus vagyok, aki még
mindig abból próbál újra meg újra
megvalósulni, amit harminc éve csinált. A
munkáimban mindig arról beszélek, ami engem itt
és most érdekel. Az új darabjaim –
beleértve az áprilisban bemutatott x&y című
koreográfiát –, nagyon erősen reflektálnak
azokra az alapvető emberi összetevőkre – lelki,
szellemi, fizikai, zsigeri tartalmak –, amelyek engem a
hétköznapokban is foglalkoztatnak. A munkáimban
tehát olyan alapkérdéseket érintek,
amelyek az emberi létezés kardinális pontjait
feszegetik. Az évek során az újabb és
újabb előadásaimban azt a kaotikus helyzetet
próbáltam megfogalmazni, ami maga az élet, és
amiben én magam is benne kavarodom. Sokszor arra gondolok,
hogy olyan vagyok, mint egy dugó, ami a tengeren hánykolódik.
S bár az elég nagy baj, hogy ott hányódom,
abban az esetben nem süllyedek el, ha azt teszem, ami a
legbensőmből fakad. Aki ismeri a munkáimat tudja,
hogy azokban mindig volt valami nem oda nem illően
„revolucionális” hatás. Egyrészt a
darabok organikus és lüktető mozgásvilágnak
köszönhetően, másrészt ezek a
koreográfiák a megélt valóságon
keresztül kialakult spontán – lelki, szellemi,
erotikus – projekciók megvalósulásai. Ha
elkezdenék olyan előadásokat készíteni,
amelyek csak egy-egy aktuális problémára adnának
lehetséges válaszokat, az már valószínűleg
nem az én táncnyelvem lenne. Szerintem ugyanis minden
az energiáról szól, ami pedig a jelenlétből,
a figyelemből, a libidóból táplálkozik.



Korábban
azt mondtad, hogy ha úgy érzed, valamit befejeztél,
attól megijedsz. Még mindig újraértelmezed
időnként a darabjaidat?
Az ember megalkot egy darabot,
amire aztán rárakódnak a pluszok, de közben
interakcióba lép a közönséggel. Nagyon
érdekes, mert sokan azt mondták az x&y kapcsán,
hogy nem vagyok hű önmagamhoz, mert ez az előadás
nem olyan pulzáló, mint az InTimE. Erre csak azt tudtam
válaszolni: »De könyörgök, nem is arról
szól!« Az új darab esetében volt egy
kézzelfogható tematika: Ádám és
Éva. Ebből indultam ki, ami egyébként elég
banális lenne, hogyha csak így lecsupaszítva
kezelné az ember. Engem viszont az izgatott, hogy ebben a
lehetetlen mai korban, ez a nő és ez a
férfi hogyan képes rezonálni egymásra. Ez
egy picit futurista projekt, ahol nem tudni, hogy Ádám
és Éva isten teremtményei vagy emberi bőrbe
bújt robotlények. Szóval nem nagyon értem,
hogy miért érezheti bárki is úgy, hogy
eltávolodtam volna önmagamtól ezzel a darabbal,
miközben én pont az ellenkezőjét élem
meg. Olyan lényegi kérdésekben tudtam elmélyülni
ebben a műben, amelyek már nagyon hosszú ideje
kikívánkoztak belőlem, de csak most tudtak így
megszólalni. Az InTimE esetében pedig szintén
megvolt a feszítő kiindulópont, ami inspirált,
majd a próbák során – ahogy az sokszor
előfordul nálam – elvesztem a történetben,
az alapmotívum átértelmeződött, s
valami új fogalmazódott meg a végére.

Ne csak
rébuszokban beszéljünk az InTimE-ról. Ez az
előadás az emberi viszonyok sűrűségét,
sokszólamúságát jeleníti meg a
tánc nyelvén. Mi volt az eredeti kérdés,
ami feszített?
Az InTimE-ban az emberi kapcsolatok
rétegzettsége, sokszínűsége,
bonyolultsága volt a kiindulópont. A hasonlóság,
a másság kérdése, a találkozások
minősége, amikor nő nővel, férfi
férfival lép kapcsolatba. A darab azokat a
lehetőségeket, organikus viszonylatokat próbálja
kiélezni, amelyek a hiperenergikus testek „összecsapódásából”
létre jöhetnek. Ennél a táncműnél
az foglalkoztatott, hogy ezek a férfiak és nők
hogyan hatnak egymásra, és mi történik
akkor, ha bekapcsolódik egy harmadik. Amikor a három
test fuzionál, már nem tudod, hogy melyik a férfi,
melyik a nő, hogy »egyáltalán mi van?«.
Hidd el, hogy sokszor én is csak egy nagy kompozíciót
látok, egy hatalmas polipot, ami ebben az egységben
megalkotódik.



Azt mondod, a
jelenben élsz, ahol egymásra rakódnak az
impulzusok. Eszembe jutott, hogy az x&y-ban van egy szólód,
ami egyfajta kapaszkodót ad ennek az emberpárnak,
az InTimE vörös kanapéja pedig szintén
egyfajta menedék, kezdő- és végpont. Ilyen
értelemben az Ádám–Éva történet
egyfajta letisztult folytatása az intim viszonyoknak, vagy
erre az a válaszod, hogy fenéket az!
Nem, nem, félig
egyetértünk. Az InTimE-ban, ha úgy vesszük,
frontálisan ütköztetjük az embereket, ezért
abban a darabban a kanapét mint akadályt helyeztem oda.
Ugyanakkor ez a hétköznapi bútor persze nemcsak
fal, hanem egy icipici elhagyott kis – intim – sziget a
nagy semmiben, ahova a szereplők valahogy megérkeznek. A
gyökeres különbség az, hogy míg
az InTimE-ban több ember kapcsolatrendszerét
boncolgatjuk, az x&y-ban pedig csak a férfi-nő
reláció bomlik ki.

Persze az számít
igazán, amit a közönség lát bele a
történeteinkbe. Globálisabbá és
átfogóbbá válik ugyanis a mondanivaló
azáltal, hogy az alkotó személyisége
beleolvad a létrehozott mű teremtett világába.
Azt érzem, hogy ezek a táncművek lényegi
dolgokról beszélnek, amit bárhol, bárki
megérthet, és szabadon értelmezhet.




Forrás:
https://olvassbele.com/2013/06/03/intim-viszonyok-frenak-pal-tarsulat-intime-atrium-film-szinhaz/

video:
https://youtu.be/DpSC7UxB8MU

Hősök egy racionalitáson túli dimenzióból

Article
Undefined
Interview
Szász Emese
Fidelio
HU


Hősök
egy racionalitáson túli dimenzióból

Szász
Emese @Fidelio
2017. november

Frenák
Pállal, a Nemzeti Táncszínházzal és
a CAFe Budapesttel koprodukcióban készülő,
október 31-én a Müpában látható,
HIR-O
című előadásáról beszélgettünk
az egyik próbája után. A darabban társulatának
tagjai mellett a Táncművészeti Egyetem végzős
modern szakos tanulói is bemutatkoznak.

Fidelio:
Elnézve a próbán a HIR-O díszletét
és jelmezeit, ennyire konkrétan talán még
egyetlen Frenák-darabban sem jelent meg a japán
kultúra.
Frenák Pál:
Valóban, ilyen direkt módon még soha nem nyúltam
hozzá. Közvetlen inspirációim voltak
Marguerite Duras könyve és Alain Resnais ennek alapján
készült filmje, a Szerelmem,
Hirosima
és a hirosimai
atomkatasztrófát drámaian megörökítő
eredeti dokumentumok, filmek, mint a Fekete
eső
, és természetesen
saját közvetlen emlékeim, amiket a Villa Kujoyama
koreográfusi díjasaként szereztem Japánban.
A mű emberi kapcsolotokon keresztül vizsgál
egyetemes társadalmi problémákat: képes-e
a társadalom felelősséget vállalni a
közelmúlt tragikus eseményeiért, és
tanulva abból kilépni a folyamatos önpusztításból.

F:
Mi az oka, hogy a korábbi darabjaival szemben most először
vállaltan társadalmi üzenetet is megfogalmaz a
hirosimai atomkatasztrófa megidézésével?
FP:
Valamennyi darab megfogalmaz egyfajta társadalmi üzenetet.
Azt gondolom, hogy az emberiség jelen pillanatban különböző
politikai és gazdasági érdekrendszerekben
gondolkodik, holott sokkal globálisabb problémákat
kellene először megoldani. Például, hogy
miért dolgozik az ember a természet ellen, ha tudja,
hogy az előbb-utóbb úgyis felülkerekedik az
akaratán? Ez szerintem nemcsak politikai, de emberi létkérdés
is. Ugyanakkor nem szeretnénk tragikus képet festeni –
a darab sokkal inkább keresi a fejlődés
lehetőségét és reménytelien közelíti
meg az alaptematikát.

F:
Az Ön által korábban tanulmányozott butoh
tánc és annak filozófiája hogyan jelenik
meg az előadásban?
FP:
Mozgásanyagban, a tiszta fehér szín
dominálásában, a testfestésben és
a bambuszból készült díszletelemekben
visszautalok a butoh konkrét kifejezési eszközeire,
miközben teljesen újszerű formában mutatom
be. A butoh tánc arról szól, hogy az ember
belakja a testét, tehát a lélek, a szellemiség
és a test egységét próbálja
megteremteni. Ennek elérésére egy élet is
kevés, de már az erre való törekvés
is szép dolog. Legyünk őszinték: a mai
világban annyit érsz, amennyit mutatsz magadból.
Ez probléma! A HIR-O nem akar több lenni, mint ami; az
embert önvalójában mutatja be.

F:
Köztudott, hogy a táncosaitól is megköveteli
a sallangmentességet, és a próbán is
látható volt, hogy a Táncművészeti
Egyetem hallgatóiról próbálta
lenyesegetni a túlgondolt mozdulatokat.
FP:
Fantasztikus dolog, hogy most együtt dolgozunk a Táncművészeti
Egyetem modern szakos végzőseivel. Szeretném
elérni, hogy ne önmagukat mutogassák, hanem valami
mondanivalóra hívják fel a figyelmet, tehát
láttassanak. Ők most belekóstolnak ebbe a világba,
kapnak pár pofont, hogy rájöjjenek: a táncban
– és egyáltalán a művészetben
– nem szabad racionálisan gondolkodni.

F:
A bambuszból készült díszlet milyen kihívás
elé állítja a táncosokat?
FP:
Ez az egyik legveszélyesebb eszköz, amivel valaha
dolgoztunk, mert az általunk kialakított struktúrákban
folyamatos mozgásban van, ami a táncosoktól
fokozott figyelmet követel. A bambusznak a japán
kultúrában lényeges szerepe van, úgy az
építészetben, mint a mindennapi életben:
rengeteg tárgy készül belőle, többek
között a táplálkozáshoz használt
eszközök. Fontos, hogy az egész előadást
végigkíséri ennek a létanyagnak a
spirális mozgása. Ezzel is azt próbáljuk
érzékeltetni, hogy bármit is tesz az emberiség,
nem fog tudni ellenszegülni a természetnek.

F:
A butoh táncműfajt alapító Kazuo Ohnóval
való találkozása hogyan befolyásolta a
szemléletét?
FP:
Amikor találkoztam vele, kilencvennégy éves
volt. Ő egy hatalmas művész, és pontosan
érezte, hogy nekem nincs mit mondania. Ez volt a legnagyobb
tanítása: „én nem tehetek érted
semmit”. Én is ezt csinálom a táncosokkal:
magukra hagyom őket. Segítek nekik, ha elakadnak, de
Kazuo Ohno még ezt se tette. Ő már egy
racionalitáson túli dimenzióban mozgott, és
azonnal meg tudta állapítani, hogy ki milyen ember.
Nálam is ez van: bejössz a terembe, és annyi vagy,
amennyi. Vannak művészek, akik csak eljátsszák,
hogy művészek. Ha valaki önazonos, akkor nem kell
semmit eljátszania.



Pages

menu
x
Archive
Archive