Visszaemigráltam - FRENÁK PÁL

2009. november 28.

Vida Virág

Néhány évvel ezelőtt, egy véletlen folytán Frenák Pállal utaztam együtt a vonaton. Ez volt az első személyes találkozásunk, egy istenadta alkalom, amikor szóra bírhattam. Szóra bírhattam egy olyan alkotót, aki gyermekkorában alig ismerte a hangok világát, siket szüleivel a jelnyelv segítségével kommunikált, amíg fel nem tárult előtte egy másik világ hangokkal, majd egy harmadik a mozdulatokkal. Akkor egy folytonosan vívódó, önmagát újra és újra definiáló művészt ismerhettem meg. Azóta sem változott. Beszélgetésünk után legújabb darabja, a Seven próbájára tartott.

Vázlatfüzettel, vázlatokkal érkeztél. Mindig rajzolsz a koreográfiáidhoz? Így szoktad megtervezni a darabokat?

FP: Ezek a rajzok már hónapokkal ezelőtt megszülettek. Folyamatosan fejlődtek a próbafolyamat során, egy részét kidobtam, egy részét megtartottam, egy részét átdolgoztam. Úgy kell elképzelni a librettómat, mint egy szétszedett Rubik-kockát, vagyis az egyes fázisokat külön-külön írom le. Egy három-négy hónapos munka után tegnap jutottunk el odáig, hogy összeraktuk a Seven Rubik-kockáját. A rajzaimon ennek a folyamatosan változó munkafolyamatnak a lenyomatai követhetők nyomon. Ebben a munkamódszerben az a legizgalmasabb, hogy az elemek többféle módon is összeállíthatók. Ez az, ami igazán érdekel! Szinte minden darabomra jellemző, hogy a jelenetek sorrendje megváltoztatható. Az InTimE-ot akár a végéről is kezdhetnénk. Sőt, talán úgy még izgalmasabb lenne.

A jelenetcserékkel viszont megváltozna a kontextus és az egyes részek koherenciája. Más értelmezési utak nyílnának meg. Nem borítaná fel ez túlságosan az alapkoncepciót?

FP: Valóban megváltozna a részek közötti koherencia, azonban a darab ugyanazt az érzelmi világot teremtené meg. Megjelennének újabb olvasatok is, míg mások elvesznének, de a darab lelke nem változna. A darabjaim akkor működnek, ha a közönség képes megtalálni ezt a lelkiséget.

Mióta forgatod magadban a Seven tervét?

FP: A Seven gondolata már az InTimE készítése közben elkezdett formálódni. Az InTimE-ban az emberi kapcsolatok színességével foglalkoztam. Ezt az állandóan pulzáló, változó, sokrétű kapcsolatrendszert próbáltam a koreográfiámban képekbe sűríteni. A Sevenben egy sokkal globálisabb probléma adja a szüzsét: az emigráció, a hontalanság, a térbeli territórium, az identitás keresése.

Te magad majdnem két évtizedet töltöttél Franciaországban, emigrációban. Mit gondolsz a hontalanságról? 

FP: Egy alkotónak bizonyos távolságot kell tartania a megélt élményeivel. Ezek a tapasztalatok, érzések csak akkor tudnak hitelesen megjelenni a színpadon, ha egy tágabb kontextusban is megállják a helyüket. A művész a saját élményeiből építkezik, de túl is kell lépnie azokon. Az alkotó nem önmagát mutogatja a színpadon, hanem kivetíti, megszűri a több forrásból táplálkozó élményeit. A hontalanság kérdésében valóban van személyes tapasztalatom. Sok külföldön töltött év után "visszaemigráltam" a hazámba. Vannak saját emlékeim azzal kapcsolatban is, hogy milyen érzés, amikor valaki hat-hét évig nem térhet haza. Amikor kimentem, le kellett zárnom a múltat, újra meg kellett születnem egy másik kultúrában, közegben. De létezik belső hontalanság is, ami nem azonos azzal, hogy valaki akaratán kívül, kényszer hatására hagyja el az otthonát, ha természeti csapás, háború vagy egyéb ok miatt kell egy új környezettel konfrontálódnia. Hazátlan akkor is lehet valaki, ha látszólag van otthona és kialakult élete.

Hogyan jelenik meg az identitáskeresés témája a Sevenben?

FP: A Sevenben az emigráción, a hontalanságon túl az olyan történelmi események is benne vannak, mint az '56-os forradalom, az auschwitzi deportálás, a Gulag, vagy a berlini fal emlékének fájó öröksége. A darab egy kicsit ezeket is magába foglalja, ám nagyon absztrakt módon. A művészi munkának nem feladata ezeket megoldani, de a közös felelősségünkre felhívhatja a figyelmet. Fontos, hogy az ember tisztában legyen azzal a korral, amiben él. Ez olyan felelősség, amelynek egy művész sem, egy alkotó sem fordíthat hátat. Bár az előadásban benne lesznek az ismert "frenáki jegyek", például az izgalmas szcenikai megoldások, mégis sok új dolog is megjelenik benne. A táncosaimtól partneri munkát várok el. Tudom, nagyon kemény vagyok, de a mozgásanyagban nem szeretem a parazita elemeket. Mindent, ami azért van, hogy csak szép legyen, kiirtok. A darab azt feszegeti, hogy egy új, instabil, ismeretlen környezetben hogyan vagyunk képesek megteremteni önmagunkat, elengedni a múltunkat és megtanulni a jelenben élni A Sevenben az önmegvalósítás lehetőségeit keresem, de nincs szó benne önsiratásról.

A Seven mellett rendhagyó bemutatóra is készül a Compagnie Pal Frenak. Az együttes magyarországi megalapításának tízéves évfordulóját ünneplitek decemberben a Trafóban; erre az alkalomra Ká.Osz!-t újítod fel. Miért ezt az előadást választottad?

FP: A Ká.Osz!-nak van egyfajta családias performance jellege, ami kiválóan alkalmas az ünneplésre. Nem fogjuk magunkat a Ká.Osz! eredeti koreográfiájához tartani. Az előadás improvizatív lesz és fesztelen hangulatú, ahol a közönség vörösbort kortyolgat, amit lehet, hogy a táncosok fognak kitölteni. Erre az alkalomra meghívtam néhány táncost az eredeti darabból is, hogy az ünneplés valóban a társulatról szóljon.

Egy társulat életében természetes folyamat a táncosok kiválása. A fiatalok saját utakat keresnek, koreográfusként próbálják ki magukat. Te hogyan éled meg, amikor egy volt táncosod önálló alkotóként mutatkozik be és munkáiban visszaköszön a frenáki formanyelv? 

FP: A koreográfusok tudják, hogy a táncosok elhagyják a társulatot. Ez a változás természetes folyamat, amelyben a táncosok is új utakon indulhatnak el egy másik koreográfussal, és én is új utakat fedezhetek fel a fiatal táncosokkal. És vannak azok a táncosok, akik a saját útjukat kezdik el járni, de ez már az ő felelősségük, nem az enyém. Két dolog azonban szokott zavarni: ha valaki a saját alkotásának a felelősségét rám próbálja visszahárítani, valamint, ha direkt módon visszaköszönnek mozgáskombinációim, előadásrészleteim mások munkáiban. Lelkileg nagyon megvisel egy-egy ilyen történet. Viszont nagyon tudom becsülni, ha valaki úgy indul el, mint például Gergye Krisztián, egy saját úton, önmagát keresve.

Ha egyszerre hagyna el minden táncosod, akkor is létezne Frenák Pál Társulat?

FP: A Frenák Pál Társulat szellemi tőkéje én vagyok, ezért létezne. Egy ilyen helyzet igazi megmérettetés lenne. Fel kellene tennem a kérdést magamnak, hogy ez miért történt meg velem. S a választ csak táncban tudnám megtalálni és kifejezni. Lehet, hogy egy szólóban, lehet, hogy egy új csapattal.