Interjú Maurer Milán táncművésszel

Sajtó
Undefined
Interjú
Szepesi Boglárka
DreamRoom
HU

Interjú Maurer Milán táncművésszel

Szepesi Boglárka @ Dream Room
2015.09.20.

A Dream Room legelső interjúját Maurer Milán táncművésszel készítettem el, stílusosan a Balettcipő Bisztróban. Úgy vélem, hogy sokak számára példaértékű lehet, amit a mindössze 21 éves fiatalember véghezvitt. Korához képest nagyon komolyan gondolkozik a táncművészetről és az életről. Csodálatos élmény volt hallgatni Milánt, ahogy az álmairól, a szakmájáról mesélt.

„15 évesen fogalmazódott meg bennem először, hogy a tánc lesz a meghatározó pont az életemben."

Mikor határoztad el, hogy táncművészettel szeretnél foglalkozni? Mesélj magadról!

MM: 15 évesen fogalmazódott meg bennem először, hogy a tánc lesz a meghatározó pont az életemben. A nyolcadik osztály elvégzése után, a Pécsi Művészeti Gimnáziumba jelentkeztem. 5 éves képzésben vettem részt, ahol a fő tantárgy a klasszikus balett volt, mellette modern-kortárs táncot tanultunk. Érettségi után elmentem Németországba egy kurzusra, ahol felajánlották az Otevrel Ballettschule igazgatói (Daniel Otevrel, Oscar Cordóba), hogy felvennének. Az ezt követő évben az Augsburgi Színház vezetője keresett meg. Mindkét lehetőség sok tapasztalatot adott, és előre vitt a szakmai fejlődésemben. Utána hazaköltöztem, körülbelül hat hónapig voltam Miskolcon balett táncos, és a Nemzeti Táncszínházzal is dolgoztam. Majd Frenák Pál megkeresett és felkért, hogy az új kreációjában, a „Birdie”-ben táncoljak. Azóta a társulat tagja vagyok.

Mikor figyeltek fel rád először?

MM: Először a kezdeteknél, Kovács Zsuzsanna és Uhrik Dóra mesternőim figyeltek fel rám. Majd életem egyik első balett versenyén Téri Evelyn (a Wiener Staatsoper Ballettschule egyik legendás tanára), aki a megmérettetés után felkért, hogy táncoljam el klasszikus variációmat Bécsben, a Theater Odeonban. Eközben Daniel Otevrel, Cordula Eccarius és Oscar Cordóba voltak a mestereim Augsburgban. Közös együttműködéssel, Kovács Zsuzsannával készítettek fel a már említett versenyre. Egy időben megismerkedtem a japán és európai kortárstánc elegyével. Mesterem Ema Kawaguchi volt, aki egy meghatározó koreográfiát készített számomra  „Vivaldi: Négy évszak- Nyár (Vihar)” tételére. Ezt az Augsburgi Teátrum vezetői és az Augsburg Ballett is látta. Így keresett meg Yseult Lendvai és Robert Conn, majd felajánlottak egy ösztöndíjas szerződést egy évre. Miután vége lett, hazaköltöztem. A „Birdie”-t megelőzően volt egy fontos szerep az életemben, a „P.P.Pasolini project”, amely Nemes Zsófia és Szemán Béla közös darabjaként látott napvilágot. Emellett nagy örömömre szolgált, hogy Szakály György (Kossuth és Liszt díjas, a Magyar Táncművészeti Főiskola rektora) és Spala Korinna (Harangozó díjas) táncművészekkel dolgozhattam együtt.

„Szakmailag kiugrásnak tekintem a kint eltöltött időszakomat."

Nagyon fiatalon mentél ki Németországba. Hogy élted meg ezt az időszakot mind szakmailag, mind pedig a magánéletben?

MM: A magánéletben kicsit nehezen. Az első év egyedül, magányosan zajlott. Mindent itt hagytam. Viszont ott voltak a nagynénémék, náluk laktam egy évig. Sajnos szoros időbeosztásom miatt mindig elkerültük egymást. A tanórák este voltak, így a délelőttjeim szabaddá váltak, akkor feltérképeztem a várost, és nyelveket tanultam. Szakmailag kiugrásnak tekintem a kint eltöltött időszakomat. Egy új kultúrával ismerkedhettem meg, amely néha még most is hiányzik.

„Megtanultam, hogy ki kell állnod magadért, mert nagyon gyarló és kegyetlen ez a szakma."

Milyen tapasztalatokat adott neked a már említett Otevrel Ballettschule és az Augsburg Ballett?

MM: Az Otevrel Ballettschule érdekes volt számomra. Amit megtanultam Pécsen, azt teljesen lecsupaszították rólam, és az igazi, merev klasszikus balettot verték belém. Az iskolában találkoztam Andrej Matinkinnel, aki megismertette velem a karaktertáncot. Magyarországon nem divat karaktertáncot oktatni, ezért azzal megszenvedtem néha. Az Augsburg Ballett fantasztikus volt. Akkor már egyedül laktam, elköltöztem a belvárosba, ahol amerikai lakótársaim voltak. Nagyon sokat adott ez az időszak. Megtanított, hogy ki kell állnod magadért, mert nagyon gyarló és kegyetlen ez a szakma, nyomnod kell magad előre mindennap. El kell hitetned mindenkivel, hogy te vagy a legjobb, mert enélkül nem tudsz előre jutni. Sokat köszönhetek az Augsburg Ballettnek. Olyan zseniális koreográfusokkal működhettem együtt, amire előtte nem lett volna lehetőségem. Ott volt Michael Pink, Itzik Galili, Leonardo Centi, Edward Clug és Stayce Camparo.

Mit gondolsz, miben más a hazai és a külföldi piac a balettművészetben?

MM: A külföldi piac sokkal nyitottabb, mint a magyar. Kint egy színházon belül több stílussal találkozhatunk. Van klasszikus, neoklasszikus, modern és kortárstánc. Ellenben Magyarországon az intézményekhez köthetőek a műfajok. A magyar táncművészet valamiféle stagnálást mutat számomra. Vannak elismert társulatok, viszont nincsen reklámozva, vagy forgalmazva, hogy elismertek legyenek. Nem terjeszkedünk világszinten sem. Az Operában főként klasszikus darabokkal találkozhatunk, és persze „kortárs” (inkább neo-klasszikus) kezdeményezésekkel. Pécs a modern balett hazája Eck Imre alapítása óta, Szeged a kortárs balettművészeté. A Markó Iván által alapított győri társulat is kiemelkedő sokszínűségében. A fővárosnak is vannak kisebb társulatai, mint például Fodor Zoltán, vagy Nemes Zsófia együttese, akik műfaj szempontjából a kortárstánc hullámzó, technikai keverékeiben mozognak. Szintén Budapesten működik Frenák Pál Társulata, ami Magyarországon és Európában is az egyik legismertebb és legnívósabb kortárs táncegyüttes.

Milyen Frenák Pál Társulatában táncolni? Milyen tapasztalatokat adott neked eddig?

MM: Sokszor megerőltető a munka, viszont nagyon jó tapasztalatokkal jövök el nap mint nap a teremből. Át kell venni egy olyan érzetet és egy olyan technikát, amivel a testem még nem nagyon találkozott előtte. Ilyen például a csípőnyomás, és a kezek fontossága. Szeretem az együtt töltött órákat a teremben. Mindig van valami új, amit elsajátíthatsz.

„A koreográfiáiban fontos szerepet kap a dinamika, a testiség, a táncosok személyisége és színpadi jelenléte, a jelnyelv."

Azt meg tudod mondani, hogy mitől lett Frenák Pál stílusa ilyen meghatározó és kiemelkedő az európai és magyar táncművészetben?

MM: Frenák Pál volt az első koreográfus, aki behozta a jelbeszédet a táncművészetbe. Süket-néma szülők gyermeke volt, majd intézetbe került, ahol sok megpróbáltatás érte. Ezután Franciaországban dolgozott, ott alapította az első együttesét és saját technikát, mozgásnyelvet fejlesztett ki. A koreográfiáiban fontos szerepet kap a dinamika, a testiség, a táncosok személyisége és színpadi jelenléte, a jelnyelv. Az ő művészete fontos szerepet játszik abban, hogy süket-néma emberek megértsék azt, amit a színházban látnak. A társulat nagy odafigyelést szentel annak, hogy sérült embertársaink is boldogsághoz jussanak. Magyarországon a Frenák Pál Társulat szervezett először beavató tánc előadásokat, ami a középiskolásokat viszi közelebb a kortárs táncművészethez. Frenák Pál koreográfiában láthatott az itthoni közönség először függesztéses rendszert, kötélen lebegő táncosokat. Az ő színpadi világa a kezdetektől fogva rendkívüli és most is az.

A „Birdie”-ben való szerepeddel mennyire tudsz azonosulni?

MM: Teljes mértékben azonosulni tudok vele, mivel ehhez mi saját magunkat is hozzáadjuk. A „Birdie” bezártságról szól, a lelki elnyomottságról és a fájdalomról, amivel nagyon is tudok azonosulni, mint emocionális lény. Megtekintettük a „Birdy”című filmet, emellett a témához kapcsolódóan különböző dokumentumfilmeket. Ezek közül nekem a velencei Saint-Clément szigeten lévő őrültek háza tetszett a legjobban. A „Birdie” hasonló érzéseket közvetít számomra, mint az említett film. Az őrültek ott bolyonganak, azon a szigeten, és te be vagy zárva abba a rácsba, abba a ketrecrendszerbe.  Ki akarsz törni, de nem tudsz. A „Birdie”-ben van egy hatalmas, fém rácsszerkezet, amely Lakos Dániel (Logifaces) és a Tervhivatal közös munkáját dícséri. Számomra ez a hatalmas szerkezet jelenti a szigetet. A szemem, illetve az egész fejem be van kötve, ez elég horrorisztikus képet ad a közönségnek.

„Fontos, hogy elfogadd azokat, akikkel együtt dolgozol, ne gyűlölködj, ne tartsd magad se többnek, se kevesebbnek a másiknál."

A közönség hogyan fogadta a darabot? Mit adott számodra a szerep?

MM: Nagyon jól fogadták. Kicsit más, mint egy megszokott Frenák darab, de lehet, hogy épp ez a változás adta ezt a nagy sikert a kreációnknak. Remélem, hogy töretlen sikerrel fogjuk továbbra is játszani. Ott van például az „InTimE”, a „Tricks&Tracks2”, melyek mindig emblematikus, legendás Frenák darabok maradnak. Bevallom, nekem a „Tricks” az egyik hatalmas kedvencem. És akkor most jött a „Birdie”, amelyben ott van ez az egészen különleges díszlet, amelyben az dübörgő elektroakusztikus zene mellett ott a klasszikus zene is. Más, mint az eddigi darabok. Emberi érzelmeket és szituációkat mutat be, ugyanakkor a mozgásvilága a madarak mozdulataiból építkezik. A „Birdie”-ért megkaptuk Veszprémben a legjobb kortárs előadásért járó fődíjat és a közönségdíjat is.

Mennyire van a művészetnek fontos szerepe hazánkban?

MM: A művészet valamiféle elhanyagoltságba fordult, a társadalom többségét nem érdekli, nem foglalkoznak vele. Inkább beülnek a televízió elé, nézik a valóság show-kat, az igénytelen sorozatokat, ahol „kulturált” emberek sorait látjuk felsorakoztatva. Ezt szomorú dolognak tartom.

„A színház, a kortárs táncművészet évről-évre küzd a túlélésért."

Mit gondolsz, ez ellen lehetne valamit tenni?

MM: Igen, határozottan! Régen volt az M1-nek is olyan műsora, ahol balettlépéseket mutattak be. Közben a francia elnevezéseket és jelentéseit is elsajátíthatta az érdeklődő. Ez már nincs. Úgy gondolom, hogy a médiának nagy szerepe van abban, hogy az emberek elfordulnak a kultúrától. Ha nem lenne ennyi felesleges pénzkidobás, illetve kevés támogatás, akkor talán jobb lenne a mi helyzetünk is. A színház, a kortárs táncművészet évről-évre küzd a túlélésért.

Fiatal korod ellenére hatalmas sikereket értél el. Mi kellett ahhoz, hogy kövesd az álmaidat, és ne térj le az utadról?

MM: Kitartás. Hogy mindig keressek olyan célt, ami motivál, hogy meg tudjak újulni. Nekem ez nagyon fontos. Ha nem érzem jól magam egy helyen, akkor azt közlöm, és keresek magamnak új kihívásokat. Ez éltet.

„Hatalmas álom volt, hogy Frenák Pállal dolgozhassak együtt."

Milyen célok vannak előtted?

MM: Jelenleg nagyon jól érzem magam Frenák Pál Társulatában. Egy hatalmas álom volt számomra, hogy vele dolgozhassak.

Mit gondolsz, hogy mi a siker titka?

MM: Megint csak azt tudom mondani, hogy kitartás kell hozzá, és szeresd azt, amit csinálsz. Elfogadd azokat, akikkel együtt dolgozol, ne gyűlölködj, ne tartsd magad se többnek, se kevesebbnek a másiknál.  Fontos, hogy motiváljuk és partnerként kezeljük egymást. Úgy gondolom, hogy sokat tanulhatunk a kollégáktól. Az a legjobb, ha együtt vagytok, egy csoport, egy életközösség, és akkor az agyatok is szinte egy hullámhosszon jár, ha táncoltok.

„Találd meg a magad útját, a saját egyéniséged, ez sokkal többet jelent."

Ki a példaképed?

MM: Tanulóként az orosz balett csillagokat néztem folyamatosan, egy idő után ez megváltozott. Úgy gondolom, hogy nem kell egy embert felvenned, hogy olyan legyél, mint ő. Találd meg a magad útját, a saját egyéniséged, ez sokkal többet jelent.

„Az a legnagyobb baj a mostani generációval, hogy nem azt akarják megmutatni, hogy kik ők legbelül, hanem, hogy mekkora táncművészek."

Mit tanácsolsz a pályakezdőknek?

MM: Járjanak sok kurzusra. Ha inspirálódni szeretnének, akkor Lőrinc Katalint, az MTF és egyéb független társulatok kurzusait tudom ajánlani. Megtanulsz lélegezni, nem görcsösnek lenni. Az a legnagyobb baj a mostani generációval, hogy nem azt akarják megmutatni, hogy kik ők legbelül, hanem, hogy mekkora táncművészek. És nem azok. Én sem vagyok az. Nekem is rengeteget kell még tanulnom, van még hova fejlődnöm. Azt tanácsolom nekik, hogy próbálják a saját lényüket előhozni, amikor a színpadra állnak, illetve szeressék azt, amit csinálnak. És persze ezt hatalmas alázattal.

Milyen díjakat tudhatsz magad mögött?

MM: Az első díjam a Pro Talento díj volt, melyet 2008-ban kaptam. 2013-ban a Fülöp Viktor ösztöndíjat vehettem át, erre vagyok a legbüszkébb.

Hol tekinthetünk meg legközelebb?

MM: Szeptemberben és októberben több helyen is. A Művészetek Palotájában a „Birdie”-t, a Trafóban a „Tricks”-et mutatjuk be, utána Franciaországba Evreux-be is kilátogatunk, ott lesz a "Birdie" franciaországi premierje. A darabot Szlovákiába, Németországba, Erdélybe is invitálták ebben a szezonban, szóval sok helyen fogunk megjelenni, amire büszkék vagyunk és örülünk.

"Nagyon hálás vagyok a családomnak."

A közeli hozzátartozóid hogyan viszonyulnak a szakmádhoz, az elért sikereidhez? Mit gondolsz megérte az álmaidat követni?

MM: Teljes mértékben megérte, azt csinálom amit szeretek. Anyukám és nagymamám azok, akik segítenek lelkileg és anyagilag is. Igen, mind a mai napig. Nagyon hálás vagyok nekik. Ők büszkék rám, és mindig is támogattak az álmaimban. Úgy gondolják, hogyha valamit elkezdtem, végig kell vinni, nem éri meg feladni.

Forrás: http://dreamroom.blogger.hu/2015/09/20/interju-maurer-milan-tancmuvesszel

A színpadon elengeded a saját személyiségedet

Sajtó
Undefined
Interjú
L. Horváth Katalin
Fidelio
HU

"A színpadon elengeded a saját személyiségedet"

L. Horváth Katalin @ Fidelio
2016.05.14. 

Frenák Pál és társulata nemrégiben tért vissza Németországból, és miközben a Birdie című előadást játsszák itthon és külföldön, már készülnek Veszprémbe, a Tánc Fesztiváljára, ahol május 28-án új előadást mutatnak be. A Hevesi Sándor-díjas táncművész-koreográfussal ennek kapcsán beszélgettünk.

Úgy hírlik, nagy sikert arattatok Németországban.

FP: Két vvel ezelőtt már jártunk Aachenben a nemzetközi Schrittmacher táncfesztiválon és a közönség akkor nagyon jól fogadta a Fiúkat. Bár az együttes járt már Németországban, én is koreografáltam például a Bielefeld Tanzteater számára, mégis meglepett minket, hogy milyen gyorsan terjedt az előadás híre és nagyszerű volt a kritikai visszhang is. A szervezők így idén arra kértek fel, hogy mi legyünk a záróprogram. Négy estén játszottuk a Birdie-t, és még nagyobb sikerünk volt, mint tavalyelőtt. A márciusi előadásokra már több hónappal korábban elkelt minden jegy és állva tapsolt a közönség. Pontosabban nem csak tapsoltak, hanem a több mint négyszáz fős hatalmas nézőtéren a lábukkal dübörögtek az emberek, mert ott az a szokás.

Milyen helyszínen adtátok elő a Birdie-t?

FP: A fesztivált mindig egy rendhagyó, különleges térben tartják. Egy olyan régi gyárépületben, melyet kizárólag a fesztivál kedvéért alakítanak át technikailag tökéletesen felszerelt játszóhellyé úgy, hogy közben a tér nem veszíti el az ipari karakterét. A hatalmas, hosszú, körfolyosós csarnokban még ott vannak a hatalmas, régi emelődaruk, a vasszerkezetek. Ez a tér számomra különösen inspiráló, ezért is örülök annak, hogy a fesztivál igazgatójának felkérésére jövőre valószínűleg kifejezetten arra a közegre formálhatok egy darabot. Úgy képzelem el, hogy a belső udvar közepén lenne egy ring, amit oldalról és a körfolyosóról, fölülről is lehetne látni. A darukat is beépíteném az előadásba.

Itthon előbb is láthatunk Frenák-előadást. Mivel készülsz a veszprémi táncfesztiválra?

FP:Az Egy faun délutánjából kiindulva szembeállítok egy archaikus, ősi faunelképzelést egy mai faunnal, aki például egy száguldó motoros is lehet. A figura organikus jelenléte érdekel, UN lesz a darab címe: ez egyszerre merít a faun szóból, ám még inkább az Deleuze-i értelemben vett világ, azaz univerzum kifejezésből és a francia un, azaz egy szóból, amely azt jelöli, hogy most egy, egyetlen karakter/jelenség/minőség áll a koreográfia fókuszában. És készülök egy saját szólóval is.

A pályádon meghatározó volt, hogy a Villa Kujoyama programmal hónapokat töltöttél Japánban. Még volt szerencséd találkozni a butohtánc egyik alapító nagymesterével, az azóta elhunyt Kazuo Ohnóval is. 

FP: Nagyon izgatott a japánok zárt nonverbális kommunikációja. A pályázatom arról szólt, hogy a japán kommunikációs rendszerben és a siketek jelbeszédében mi a közös. Kazuo akkor kilencven-valahány éves volt. Állni már alig tudott, de a nagyon lassú butoh mozgásformával még mindig gyönyörűen dolgozott a teste, és hihetetlen, titokzatos energia áradt belőle. A fizikai leépüléssel a tudás áthelyeződik máshová, és a test képes lesz az Univerzum energiáit használva mozdulni. Kazuo transzparens volt. Ott volt, ugyanakkor már máshol, távozóban az életből. Többször étkeztünk együtt, nem szólt hozzám, nem nézett rám, vagy ha rám nézett is, nem azt látta, aki a testemben vele szemben ült, hanem mögém és elém látott. Nem átnézett rajtam, hanem átláthatóvá és átjárhatóvá tett.

Tudta, hogy átmenet vagyok.

FP: Ő volt az, aki a legerőteljesebben szembesített önmagammal. A legnagyobb tanítása az volt, amikor szótlanul ültünk, és egyszer csak elém tolta a rizsestálkáját, anélkül, hogy rám nézett volna. És anélkül, hogy akár csak egy kicsit is remegett volna a kilencven-valahány éves keze. Ezzel azt mondta: nem tehetek érted semmit, magadnak kell megtalálnod az utadat. Akkor azt éreztem, hogy most már elmehetek, megkaptam a tanítást.

Hogyan élnek tovább benned, illetve a munkáidban a mester tanításai?

FP: A vele való találkozás inspirálta a Tricks & Tracksot. Megtanultam, hogy nem kell állandóan rohannom. Kialakult a szólórendszerem, az előadás végén látható fehér emberé, akiben végre megtaláltam magam. A rengeteg energiával lüktető, néha destruktív, néha konstruktív, egymásba csapódó akciók káosza oda vezetett, hogy én már elég vagyok magamban, úgy, ahogy vagyok. Ráadásul ott van a siketek jelrendszere. Kommunikálok, de konkrétan nem mondok semmit, csak inspirálok.

Megszületett a konstatív létezés lényege.

FP: A kreativitás egy út önmagad felé is, csak nem szabad frontálisan beakadni magadba. Idáig sikerült elkerülnöm, mert mindig hagyok átjárhatóságot. 

A veszprémi fesztiválra egy Kazuo ihlette szólóval készülök. A kilencvenes éveiben járt, amikor egy idős nőt interpretált. A tradicionális japán színházakban sok esetben férfiak alakították a női szerepeket, ez önmagában is érdekes, de bennem az elmúlás, az elfogadás kérdése, a nő–férfi átjárhatósága is felmerül. Egyrészt belenyúlok ebbe a kettősségbe, másrészt a butohtánc lényegébe megpróbálom bevinni a siketek és nagyothallók nyitott kommunikációs lehetőségét.

A butohtánc kiindulópontja az üresség, a semmi állapota.

FP: Ez azt jelenti, hogy nincsenek érzéseid, gondolataid, megszűnik minden, ami te magad vagy, kiürülsz. A színpadon elengeded a saját személyiségedet, és a tested csatornáján keresztül általános, mindenki által megélt érzéseket, gondolatokat közvetítesz. Kipróbálom, mit tudok megvalósítani egy absztrakt női formarendszerben, és egy kicsit az anyám képébe is belebújok.

Kicsit a nővéremmé is válok, aki öngyilkos lett. Amikor a nővérem látta a Kazuo-szólót, azt mondta, olyan, mintha nekem koreografálta volna. Nem vagyok negatív, de próbálok közeledni a halálhoz. Nem tudom, miért érzem, hogy ezt kell tennem. Talán azért, hogy közelebb kerüljek azokhoz az emberekhez, akik nagyon fontosak nekem. Lehet, hogy ez is egy út ahhoz, hogy még inkább velük legyek. Sokan találkoznak a halállal, csak nem veszik észre. Én sokszor észreveszem. Számomra ismerős, amikor valaki még nem tudja magáról, de mi látjuk, hogy ő már úton van. A szemekben, a tekintetben, a gesztusokban ott vannak a jelei. Az a baj, hogy nem figyelünk rá eléggé.

Sosem felejtem el azt az utat, amikor az apósomat kísértem a halálba. Már nem tudott önállóan enni, táplálni próbáltam, hogy erőre kapjon. Egy doboz málnával kezdtük, aztán fél doboz lett, aztán már csak négy szem málna, végül már csak egy. A doboz málnától az egy szem málnáig körülbelül hat hónap telt el. Rákos volt. Ha nem foglalkozunk a halállal, nem figyelünk eléggé az életre, egymásra.

 

Forrás: https://fidelio.hu/tanc/a-szinpadon-elengeded-a-sajat-szemelyisegedet-17944.html

Videók:

https://vimeo.com/147348303

https://youtu.be/ZUjhQLB0hXY

https://vimeo.com/126340256

 

A nem létező valóságot kivetíteni

Sajtó
Undefined
Interjú
Szentgyörgyi Rita
Taxi Magazin
HU

A nem létező valóságot kivetíteni

Szentgyörgyi Rita @ Taxi magazin

2017. május

A kortárs táncművészet nagy hatású, kísérletező alkotója a Frenák Pál Társulat alapítója, Frenák Pál új térforma elképzeléssel mutatkozik be a budapesti Operaház színpadán. A nemzetközi viszonylatban legtöbbet turnézó magyar mozgásszínház A fából faragott királyfi új változatát a Magyar Nemzeti Balett táncosaival közösen jegyzi.

TM: Gyakran dolgozol vendégkoreográfusként külföldi együttesekkel. Milyen kihívást jelent számodra Bartók táncjátékának a színrevitele a Budapesti Operaházban?

FP: Szabad kezet kaptam az Operaháztól, így a rám jellemző organikus mozgásrendszert alkalmazom, összekötve a klasszikus technikával, a szépen kidolgozott vonalakkal. Természetesen tanulmányoztam a különböző feldolgozásokat, a korábbi koreográfiákat, amelyek közül számomra szcenikailag is és koreográfiailag Seregi Lászlóé a legeredetibb. Nagyon fontos volt, hogy beleérezzek Bartók zenei világába, az ő kaotikus rendszerű, tökéletes kompozíciójába építsem be az emberi kapcsolatokat. A fából faragott királyfi alaptematikája az, hogy valakit nem fogadnak el, ezért megalkot magának egy személyiséget, hogy azon keresztül fogadtassa el magát. Hármas szerkezetet alkottam, három királyfival, három királylánnyal, három tündérrel, ahol a szerepek is áthelyeződhetnek. Ebben megjelenik a múlt, a jelen, a jövő, illetve a test, a lélek, a szellem szimbolikája abból az elgondolásból, hogy az ember nem csak az, amit elhitet magáról vagy ahogy kinéz. A happy enden is változtattam, a királyfi és a királylány egymásra találása csak látszólagos. Végtelenbe tartó lejtőt, csúszdarendszert találtam ki izgalmas térformaként, ami az összes résztvevőnek újszerű, destabilizáló, és azonnal egy közös megoldandó feladatba rendezi őket. Nincsenek sztárok és alárendeltek.

TM: Sokan az utóbbi tíz év legfontosabb Frenák-műjének tartják a skandináv mitológiát, az izlandi harcművészetet is felhasználó Lutte című produkciót. Te magad is egyfajta összegzésnek szántad?

FP: Nem úgy álltam neki, hogy összegezni akarok. Valószínűleg egyfajta szintézist, bölcsességet hoz az idő. Az áramló „jóindulat” nyilván azt sugallja, hogy a művész ismétli magát. Szerintem meg nagyon nehéz következetesen ugyanazt csinálni, és abban elmélyülni. Sok mindent csinálni sokkal könnyebb, mint egyre koncentrálni.

TM: Darabjaid állandó stílusjegye a siketek és nagyothallók jelnyelve, a függeszkedő mozgásrendszer, a letisztult színpadi tér. A klasszikus balettől a néptáncon át a japán butoh-ig sokféle hatásból építkezel.

FP: A megélt valóságokból, örökségekből építkezem. Egész életemet két pólus határozta meg. Anyám révén beleszülettem a csend világába, miközben a hallók világában kellett magamra találnom. Ugyanígy van egy francia és magyar kettős identitásom. Képtelen voltam egyikbe vagy másikba beazonosítani magamat. Traumatikus, agresszív élményeket tapasztaltam meg a családi szférámban éppúgy, mint a nevelőintézetben, ahol nyolc évet töltöttem. Az osztálytársaim nyolcvan százaléka elkallódott, velem is ez történt volna, ha nem lép be az életembe a kreativitás. Az intézeti tükör előtt kezdtem el egy nem létező valóságot kivetíteni. Folyamatosan kutatom, hogy a verbalitáson túl milyen kommunikációs lehetőségek vannak, s a siketnémák metakommunikációját, minimális gesztusrendszerét is beépítettem a koreográfiámba.

TM: Miben áll a Frenák-módszer lényege?

FP: Minimális eszközökkel maximális feszültséget létrehozni. A természetes mozgásfolyamatok és a megszerzett tudás összekötésével egy személyes kifejezésmódot megtalálni. A belső építkezés vezeti a táncosokat a külső kifejezési eszközhöz. A lényeg az, hogy a szellemi és a testi energiákon keresztül visszataláljanak önmagukhoz. Hogy aztán a tényleges valóságukban léteznek az életben és a színpadon is.

TM: Kerek évfordulót ünnepelsz idén. 60 éves vagy, 40 éve vagy a pályán. A sikerek mellett őrzöl megbánásokat?

FP: Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de valószínűleg semmit nem csinálnék másképpen, nem bántam meg semmit. Sok lehetőség állt előttem, nagyobb karriert futhattam volna be, de ahhoz el kellett volna adni magam fizikai és szellemi értelemben. Több mint harminc éve vagyok együtt a francia feleségemmel, aki komoly lelki hátteret nyújt nekem. Időnként elkövetem azt a hibát, hogy megsértek embereket, de mindenkinek a szemébe tudok nézni. Nem vagyok világhírű, csak ismert a világban Japántól Németországon át Franciaországig.

TM: Esetenként ma is szerepelsz a saját koreográfiáidban, legutóbb az UN-ben. Mit gondolsz, van felső korhatár a táncban?

FP: Remélem, nekem nem lesz. Nyitott vagyok. Hű maradok magamhoz, igyekszem tartani a makacs önazonosságot és azt a fajta önkontrollt, hogy elfogadom bizonyos emberektől a kritikákat. És persze odafigyelek a testemre. Kifejlesztettem egy tréninganyagot, amit húsz éve minden reggel gyakorolok. Szinte nincs olyan nap, hogy ne tornáznék, jógáznék legalább másfél órát. Szükség van erre ahhoz, hogy másokkal építkezni tudjak, akár napi öt, tíz órákat koreografáljak.

TM: Hogyan kezdesz neki egy új darabnak: mindig egy erőteljes vizuális, gondolati koncepcióból indulsz ki, amihez inspirációk társulnak, vagy az inspirációk állnak össze koncepcióvá?

FP: Is-is. Jelenleg most Bartók és A fából faragott királyfi köt le aktívan, ami egy konkrét, adott rendszer, de már egy absztraktabb témával, a Szerelmem, Hiroshimával is foglalkozom, ami várhatóan a Müpában kerül bemutatásra. Nagyon hatott rám a japán kultúra. Éltem is Japánban, hamarosan visszamegyek egy tanulmányútra. A cím lényegében ürügy arra, hogy a társadalmi önpusztítás és a közöny folyamatáról beszéljek az új atomfenyegetés kapcsán. Amikor ledobták a bombát Hiroshimára, a testek élve foszlottak szét, volt, hogy tíz-húsz évig bomlottak le.

TM: Sok fiatal táncos megfordult a Frenák Pál Társulatban az elmúlt közel húsz évben. Általában ők lépnek tovább, vagy te unsz rájuk?

FP: Furcsamód ők választanak ki és hagynak is el. Még nem fordult elő olyan eset, hogy idővel ne jöttek volna vissza valamilyen formában. Sokan nem fogadják el a kritikát, nem kérdőjelezik meg magukat. Bárki, aki megfordult a társulatban, nem panaszkodhat arra, hogy nem provokáltam ki nála a kreativitást. Kevesen vannak azok, akik azért mennek el, mert mély kreatív meggyőződés van bennük a saját formarendszerük kialakítására. Manapság divat a konceptuális művészet meg a new, a new, a new, a new a „fejvadászok számára”. A kortárs táncot hiába tartják sokan nyitotabb formarendszernek, ezek az irányzatok önmagukba zárkóznak.

TM: Foglalkoztat a kérdés, hogy kineveld az „utódodat” a társulatban?

FP: Nagyjából három táncos volt az életemben, akinek átadtam volna a stefétabotot, illetve megosztottam volna velük a feladatokat. Remélem, hogy most egyikük úton van az elfogadáshoz.

 

Destabilizáció és új pólusok

Sajtó
Undefined
Interjú
Octogon
HU

Destabilizáció
és új pólusok

Octogon
2017.04.01.

100 Éve
mutatták be Bartók Béla táncjátékát
a Fából faragott királyfit. Ennek apropójából
az Operaház három Bartók művet vitt
színpadra. A Fából faragott királyfit
Frenák Pál dolgozhatta fel, a díszletet pedig a
paradigma:ariadné tervezte. Az iroda építészei
Csóka Attila, Molnár Szabolcs és Smiló
Dávid beszélgettek Frenák Pállal a
díszletről, építészetről,
színházról a közös munka kapcsán.

PA: A Fából
faragott királyfi szövegkönyvét Balázs
Béla fogalmazta meg. Ebben néhány sor adott
támpontot Bánffy Miklósnak az első díszlet
megtervezéséhez, amely úgy fogalmazott, hogy a
darab téri szituációja egy „groteszken
primitív kép”, egy mesebeli táj
erdőcskével, váracskával, tavacskával.
Ez a táj az évek során sokat változott,
de az erdő és a két vár viszonya –
már csak a darab története miatt is – fontos
maradt. Az évfordulóra készült
feldolgozásodban számodra mit jelent inkább ez a
díszlet? Erdő, azaz a természet? Vagy a vár?
Esetleg egy absztrakt mesebeli táj?

FP: Elsősorban
természet, mint egy elem amellyel meg kell küzdenie a
darab szereplőinek, de a táncosoknak és a nézőknek
egyaránt. Persze fontos, hogy asszociálhassuk a várra.
Ez a sík lehet az emelkedett torony ahonnan alászáll
a király és a királylány is. Ha valakinek
van egy kis fantáziája, ezek nem távoli
asszociációk. Főleg, hogy a darab története
száz éve ismert. Nekem elsősorban az volt a
fontos, hogy egy távlatokat nyitó térrendszert
hozzunk létre, amin létrejöhet az a milliónyi
asszociációs kapcsolat, amelyet a darab megteremt. Ez
az előnye ennek a térformának, hogy benne van a
vár, benne van a tó, benne van az erdő, a
visszatükröződés, a mélység, a
lent és a fent, a különböző pólusok
lehetősége, azok a fogalmak, amelyek Bartók
zseniális műve kapcsán felmerülhetnek.

PA: Ahogy erről
beszélünk felmerül újra Gilles Deleuz neve,
akiről a tervezés folyamán is kiderült, hogy
fontos referencia számodra. Ez nekünk azért volt
inspiráló, mert Deleuze az építészetben
is meghatározó filozófus, aki a parametrikus és
a folding építészet teoretikai hátterét
adta. Ezek lényege pont az, hogy a kint és a bent, így
aztán a fent és a lent közötti határok
elmosódnak. Minden építészeti elem
rizomatikus kapcsolatban, hierarchia nélkül működik.
Innen nézve a darabodat úgy tűnik, hogy nem csak a
díszlet szerepe, de a sok királylány, a sok
tündér és a sok királyfi párhuzamos
szerepeltetése parametrikus építkezésként
is értelmezhető.

FP: Részemről
a cél inkább az olvashatóság
multiplikálása volt. Ma már nem lehet egyértelmű
darabokat készíteni. Nem lehet rábökni egy
szereplőre, hogy ő a király, a másik pedig a
királylány. Nem lehet definiálni sem, hogy az
egyik ilyen, a másik olyan. Mi pont ennek nyomatékosítása
miatt tripláztunk meg minden szerepet.

Deleuze abból
a szempontból fontos, hogy a megjelenő térhasználat
bele illik az ő plié(folding) elméletébe,
miszerint ahol megbontunk egy teret, ott felszínre kerül
és kibontakozik egy másik tér. Ha
leegyszerűsítve akarok fogalmazni, akkor ez a díszlet
olyan, mint egy Rubik kocka. Van egy egységes rendszer, egy
érezhető irányítottság lefektetett
szabályokkal, amik mégis végtelen lehetőséget
adnak. Ha valaki meglátja ezt a díszletet, az rögtön
megkapja az alapvető információkat. Ez kell ahhoz,
hogy aztán szabadon lehessen értelmezni és
felépíteni magadban a darabot nézőként.
Ha ti egy konkrét erdőt terveztetek volna, az egy
szájbarágás lenne.

PA: Ahogy
megfigyeltük ez a szájbarágás mentesség
azokban a díszletekben is visszaköszönt, amiket
korábban használtál. De az a fajta
destabilizáció is, ami ennek a díszletnek a
sajátja, a Frisson című darabodban mintha már
megpróbáltad volna kibontani.

FP: A Frissonban
tényleg megjelent már egy enyhébben döntött
sík, de ott ezzel egy másik anyaméh típusú
izolált tér jött létre az adott téren
belül. Annál a belső és a külső tér
találkozása volt a lényeg. Ez persze a Fából
faragott estében is elmondható, hiszen a táncosok
egy külső térből, a sötét semmiből
kerülnek elő a díszletre és oda is húzódnak
vissza. A jelenlegi díszlet esetében a lejtés
mértéke is jelentősebb, így ez inkább
a távlatokról szól, ezt a díszletet a
táncosok keresztüljárják, átcsúsznak
rajta. Bartók kaotikusan ható perfekcióját
egy nyitott átjárható és közben
távlatokat nyitó tér jobban visszaadja, mint egy
megába zárt. És azt se felejtsük el, hogy
ez a díszlet egy markáns destabilizált helyzetet
teremt, ami újragondolásra készteti a
táncosokat. Újra kell értékelniük a
súlyrendszerüket és azt, amit eddig a táncról
tudtak. Erre a színpadra felszaladni sem egyszerű nemhogy
egy organikus mozgásanyagot átadni közben.


PA: Ez a fajta nyitottság a Deleuze-i hivatkozás miatt
talán magától értetődő is, hogy
a te munkáid esetében olyan díszletekre van
szükség, ami egyfelől elkerüli a már
említett szájbarágást, másfelől
megengedi hogy a táncosok és a tér közötti
interakció kötetlen legyen és hogy egyedül a
koreográfia legyen ami határt szab. Ennek ellenére
el tudsz képzelni olyan jövőbeli Frenák Pál
koreográfiát, ami valósnak tűnni akaró,
vagy akár konkrét valós terekben jön létre?
Olyasmire gondolok, mint amilyen a Chevrolet volt a K.Rush című
darabodban. Az egy elég reális forma volt.
Elképzelhető, hogy még tovább merészkedj
egyszer?

FP: A Chevrolet
az egy kísérlet volt, ami egy szürreális
képet eredményezett, és az autó nem
tudott saját valóságában megmaradni.
Egyfelől mert szétbontottuk, másfelől a tánc
miatt. Az abban a helyzetben inkább egy Duchampi WC kagylóként
szerepelt. Engem a valós tárgyak ebből a
szempontból érdekelnek, hogy miként forgathatók
fel.

PA: Azért
kérdeztem ezt, mert nekünk az volt a benyomásunk,
hogy a koreográfiáid absztraktak, abban az értelemben,
hogy inkább asszociációkat ébresztenek.
Így merült fel a kérdés, hogy ha ezek az
absztrakt mozdulatok, absztrakt háttérrel találkoznak,
akkor nem veszítjük-e el a lehetőségét,
hogy feszültséget hozzunk létre. Minden intakt a
darabban.

FP: Ha ennél
a darabnál kinyílik a függöny és
feltárul a megvilágított díszlet az már
feszültséggel teli. Miközben nekem arra is gondolnom
kell, hogy Bartók zenéje önmagában
feszültséget eredményez. A kontraszt amire utalsz
az létrejön, csak a díszlet és a zene
között, nem pedig a tánc és a díszlet
között. Ha a közönséget be akarod húzni
egy univerzumba, azt – ahogyan te fogalmaztál –
intakt módon kell megtenned, máshogy szétesik az
univerzum. Nem mindegy hogy bizonyos tereket miként laksz be.
A Louvre piramisában sem csinálsz disznóólat.

PA: Az előző
kérdéssel pont arra próbáltam utalni,
hogy az is jelenthet valamit, ha egy üvegpiramis disznóóllá
lesz. Ott létrejön egy feszültég a tartalom
és a forma között.

FP: Értem,
ez akkor egy performansz lenne. Disznók a Louvre piramisában
és legelésző tehenek a Champs Elyseen. Ez egy jó
kontraszt, de szerintem provokáció. Én ezt el
akartam kerülni.

PA: Miben érhető
tetten számodra a forradalmiság, amit meg szoktál
fogalmazni a koreográfiáiddal kapcsolatban? Van
forradalom provokáció nélkül?

FP: Szerintem
önmagában forradalmi, hogy lehelyeztük ezt a döntött
síkot a színpadra. Ahogy a nyitóképbe
belezuhan a tündér a semmiből, a közönség
azt kérdezni magában, hogy ez most a tündér,
vagy mégsem? Mit akarsz ennél többet? Ha a néző
nem ismeri fel a szereplőjét egy darabnak az a
forradalom.

Nekem mindig azt
mondják, hogy ugyanazt csinálom. Erre az a válaszom,
hogy ugyanazt csinálni a nehéz. Picasso is ugyanazt
csinálta, nem is lehet összekeverni Francis Baconnel.
Ebből a szempontból nincs kockázatvállalás
a részemről. Nem így akarok forradalmi lenni.
Ismerem magam, tudom hogy mi érdekel és hogy mit akarok
csinálni. Egy vonalat meghúzni a nehéz, engem az
érdekel, hogy ez a vonal honnan hová tart.

Forrás:
https://www.octogon.hu/design/destabilizacio-es-uj-polusok/

Őrület vagy szabadság

Sajtó
Undefined
Interjú
kultura.hu
HU

Őrület
vagy szabadság? – debütál a Birdie

Végh Nóra @ kultura.hu

2015.04.10

Nagyon büszke vagyok arra, amikor azt hallom - és
sokszor hallom - hogy egy Frenák-táncos bármikor
felismerhető. Hatalmas technikai tudás és erős
színpadi jelenlét jellemzi mindegyiküket és
a képesség, hogy kilépjenek a komfortzónájukból,
merjék megtapasztalni saját fizikai és lelki
határaikat." – meséli Frenák Pál
táncosairól Juhász Dóra, a társulat
művészeti menedzsere, aki vadonatúj, a Művészetek
Palotájában április 17-én premierre
kerülő Birdie című produkciójukról
is árult el érdekességeket.


A Birdie egy amerikai filmdráma inspirációja
útján született. Milyen párhuzamot
vonhatunk le a két történet között?

JD: A William Wharton amerikai íróregénye
alapján készült Birdy című
filmdráma fontos inspirációs forrásként
szolgált Frenák Pál számára,
akárcsak a San Clemente című dokumentumfilm, amely
egy már nem létező, olaszországi
elmegyógyintézet mindennapjait mutatja be. San Clemente
egy elkülönített kis sziget Velence mellett, amely
hajdan elmegyógyintézetként funkcionált,
ma pedig hotelként működik, ahol egyébként
Frenák Pál maga is járt. A helynek az volt az
érdekessége, hogy az ott lakókat hagyták
a maguk természetességében létezni. Úgy
éltek azon a szigeten, és abban az épületben,
mintha otthon lennének, közben mindenkinek ott volt a
saját kis őrült világa, bizarr mikroklímája,
amiben létezett. A dokumentumfilm felkavaróan és
pontosan mutatja meg ezt a - bármit is jelentsen -
"normalitáson" túli önazonosságot.
Ugyanakkor bár megvannak az említett filmes, irodalmi
referenciák, a Birdie esetében mégsem
azok adaptációjáról van szó, ahogy
a Frenák-darabok esetében sosem. Ez egy sokkal
nyitottabb forma, egy olyan kreáció, amely különböző
inspirációs forrásokból táplálkozik
és a táncosokkal mély és szoros
együttműködésben születik. A repülés
motívuma egyébként is nagyon fontos Frenák
Pálnak, és ez a gyerekkori emlékeihez köthető.
A koreográfus siket szülők gyermeke - a jelnyelv
volt az első nyelv, amit elsajátított - ám
a ’60-as évek Magyarországában nem volt
könnyű helyzetben egy sokgyermekes, siket édesanya,
így Pál kisfiúként intézetbe
került Balatonlellére. Ez a néhány év,
amit ott töltött, gyermekkorának meghatározó
tapasztalatai közé tartozik, talán érthető,
hogy a bezártság és a szabadság kérdése
nem véletlenül fontos számára.


Tehát akkor a szabadság fogalma már akkor is
foglalkoztatta.

JD: Az intézet udvarán nagyon sokat nézte a
madarakat, bevésődött az, ahogyan elképzelte,
hogy kirepülhetne onnan. Ez egy személyes szál,
egy rendkívül személyes élmény,
ugyanakkor az előadás semmiképp sem
autobiografikus, Frenák Pál sokszor, sok helyen vallott
erről: ő már nem magáról akar beszélni
a színpadon, fontosabb számára a személyes
érintettségen keresztül érzékenyen
megláttatni valami általánosat, valamit, amivel
mindenki képes azonosulni. Talán a szabadság
kérdése a legfontosabb a darabban, és nem is a
konkrét szabadságé, inkább arról
van szó, hogyan teremtünk magunk köré
különböző élhető és élhetetlen
struktúrákat, rendszereket - szabályokból,
korlátokból, nyitott és zárt kalitkákat.
Olykor megrázó rájönni, hogy voltaképp
mi döntjük el, hogy milyen életet szeretnénk
élni és mi a "normalitás" számunkra,
nem pedig a társadalom, a politikai helyzet vagy a szociális
státusz, miközben mindez mégis definiál
minket. Ez az, amit a Birdy című filmben
is látsz, és ami a dokumentumfilmben is megjelenik:
valaki - menekülésképp vagy a boldogságát
keresve - úgy dönt, ő egy madár. Így
él. Ez van. Ez Frenák Pál számára
nagyon erős kép, erős metafora. Te alakítod
ki a világot magad körül... és ha ebben jól
érzed magad, ha az a te valóságod, amiben jól
működsz, akkor tulajdonképpen ki az, aki
megítélheti, hogy ez őrület-e, vagy inkább
végtelen szabadság? Persze a Birdie nem
akar erre kategorikus válaszokat adni, itt sokkal erősebb
a kérdésfelvető attitűd, azt vizsgáljuk,
hogyan is viszonyulunk a szabadsághoz, a fizikai, a mentális
szabadsághoz vagy a fantázia szabadságához.
Nagyon szépen és tudatosan dolgozik ezzel a koreográfus
és társulat. A kortárs tánc egy absztrakt
műfaj, asszociatív rendszer - a madárság és
a madárlét különböző variációin
át valami nagyon is emberihez kerülnek-kerülünk
egyre és egyre közelebb.


A díszlet szempontjából milyen
különlegességeket terveztek?

JD: Frenák Pál előadásaiban mindig nagyon
fontos a díszlet, ami rendszerint valamilyen rendkívül
letisztult, absztrakt, ugyanakkor instabil, különleges
struktúra: függesztett kötélrendszer, döntött
színpad, felfújható plasztikmedence vagy épp
egy óriás háló. A koreográfus
ezzel olyan térbe és szituációba
kényszeríti a táncosokat, amely - szó
szerint - kibillenti őket a megszokás, a rutin
egyensúlyából. Ahhoz, hogy képesek
legyenek mozdulni ezekben a különleges terekben, meg kell
válniuk a berögzült formáktól, újra
kell értelmezniük önmagukat a térben. Ez most
is így lesz, hiszen izgalmas, egyedülálló
dologgal készülünk, Lakos Dániellel és
csapatával, a Tervhivatal építészeivel
dolgozunk együtt és a közös munka során
a tervezőcsoport design díjas 3D logikai játéka,
a Logifaces szolgált inspirációul. Amikor
megláttuk a csodaszép aszimmetrikus kis betongúláikat,
azonnal megragadott bennünket a játékossága
és variálhatósága. Ez tökéletesen
illik ahhoz, amit gondolunk a szabadságról, arról,
hogy játékosan és mégis komolyan újra-és
újraépíthetjük, újrarendezhetjük
a rendelkezésünkre álló információt
és teret. Így a Birdie díszleteként
ezeket az asszimetrikus elemeket "növesztettük meg"
2,5 méter magasra - a Logifaces mint struktúra és
forma maradt, csak nem tömör felületek, hanem légies,
hatalmas alumínium csőrendszer formájában
született újjá. Mivel a Művészetek
Palotájában lesz a bemutató, helye és
tere van a grandiózus megoldásoknak, elképesztően
szép lesz.



Külföldi művészek is részt vesznek a
produkcióban?

JD: Alapvetően egy magyar-francia társulatról van
szó, az pedig külön öröm és
büszkeség, hogy több magyar táncos külföldről
érkezett haza a produkció kedvéért, Mauer
Milán például Németországban
dolgozott korábban, Simon Renáta Svédországban,
Yosmell Calderón Mejías a kubai balett szólistája,
aki kifejezetten a Frenák Pál Társulattal való
együttműködés miatt jött Európába.
Kubai kötődésünk egyébként is
van, hiszen Nelson Reguera közel 10 éve a társulat
emblematikus táncosa. Zseniális képzettségű
és teherbírású táncosokkal
dolgozunk együtt: van, aki a modern balett világából
jött, van, aki kortárs technikákat tanult,
mindannyian lenyűgözőek. Amikor új emberek
lépnek be a társulatba - most ugye három új
táncos csatlakozott a csapathoz - izgalmas látni azt a
folyamatot, ahogy Frenák Pál képes kizökkenteni,
formálni, megnyitni őket. Szuggesztív,
kérlelhetetlenül őszinte társulatvezető,
aki ugyanakkor minden pillanatban, minden idegszálával
figyel a táncosaira és abszolút belőlük
építkezik, a személyiségükből
dolgozik.


Pedig a profikat nyilván nehéz formálni,
alakítani, irányítani.

JD: Igen, mivel nyilván mindenki hozza a saját kis
eszköztárát, tapasztalatait, egóját,
rutinját. Ez így is van rendben. Ugyanakkor nagyon
büszke vagyok arra, amikor azt hallom - és sokszor hallom
- hogy egy Frenák-táncos bármikor felismerhető.
Hatalmas technikai tudás és erős színpadi
jelenlét jellemzi mindegyiküket és a képesség,
hogy kilépjenek a komfortzónájukból,
merjék megtapasztalni saját fizikai és lelki
határaikat.


Hogyan zajlanak a próbák?

Hét hete nagyon intenzíven, napi minimum 6-8 órát
próbálnak a Művészetek Palotájában.
Mivel a díszlet is fontos része az előadásnak,
ezért az óriási fémszerkezetek már
a kezdetek óta ott állnak a próbateremben.
Frenák Pál egyébként - és ez talán
érdekes és meglepő lehet az olvasóknak -
nem zenére koreografál, ez nem csak most van így,
mindig is így dolgozott. Úgy véli, a táncosoknak
kell, hogy legyen egy belső ritmusa és tudása a
koreográfáról, így csendben próbál,
hogy ne a zenétől függjön a táncosok
lendülete, energiája, dinamikája, hanem magukból,
belső ritmusukból építkezzenek. Általában
csak a legvégén, az utolsó két hétben
érkezik meg a zenei anyag, a zeneszerzőnk most a
szemtelenül fiatal és tehetséges berlini kortárs
komponista, Norman Levy, aki elektroakusztikus és klasszikus
zenei betéteket használ, valamint egy csellista is
feltűnik majd a színpadon.


A premier után hol találkozhatunk még az
előadással és a társulattal?

A bemutató 17-én lesz, majd játsszuk 18-án
is, ha minden igaz már mindkét előadás
teltházas. Június 2-én lesz a következő
alkalom, amikor a Birdie-t ismét láthatja a
közönség, természetesen akkor is a Művészetek
Palotájában, a Nemzeti Táncszínház
szervezésében. Közben április 29-én
az InTimE című előadással az
Átrium Film-Színházban ünnepeljük a
Tánc Világnapját. Május elején
Fiúk című produkcióval
turnézunk Németországban, majd 21-22-én
Tricks and Tracks 2. című előadás
látható a Trafóban és vendégei
leszünk a veszprémi és a győri
táncfesztiválnak. Intenzív, sűrű
időszak jön, de ennek nagyon örülünk.


---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Juhász Dóra pályáját
színikritikusként, táncszakíróként
kezdte, hat éven át dolgozott a Trafó Kortárs
Művészetek Házában, 2012 óta a
Frenák Pál Társulat művészeti
menedzsere. 2013-2015 között a washingtoni Kennedy Center
for the Performing Arts és a kulturális
menedzserek-vezetők képzésével foglalkozó
DeVos Institute of Arts Management Nemzetközi Fellowship
Programjának egyetlen magyar résztvevője, 2015-ben
az ISPA - International Society for the Performing Arts ösztöndíjasa,
a WERK Akadémia művészeti menedzser képzésének
egyik tanára.

-

Forrás: http://www.kultura.hu/orulet-szabadsag-debutal



La danza “politica” di Frenak

Sajtó
Undefined
Interjú
Katja Casagranda
Trentino
IT

La
danza “politica” di Frenak

Trentino
@ Katja Casagranda
2019.09.01.

Il
Festival Oriente Occidente. Il coreografo ungherese stasera al
Melotti con il suo “Birdie”. «La gabbia è
sempre più stretta, bisogna ribellarsi»
In programma
al Teatro alla Cartiera anche la prima nazionale di “Long Time
no see!” firmato dalla coppia Beatrix Simko e Jenna Jalonen

ROVERETO.
Intensa giornata oggi, 1 settembre a Rovereto , con il Festival
Oriente Occidente che propone ben tre spettacoli. Replica al Mart
“Soma” di Martin Talagaore 19e segue alle 20.30 lo
spettacolo “Birdie” di Pal Frenak in Auditorium Melotti,
mentre alle ore 22 Teatro alla Cartiera ospita il lavoro in prima
nazionale di Beatrix Simko e Jenna Jalonen, ungherese l’una
efinlandese l’altra “Long Time no see!” in cui
portano in scena l’isolamento delle proprie terre d’origine.
Si parla di gabbie e prigioni, interiori e fisiche invece in Birdie,
di cui racconta il coreografo ungherese Pal Frenak.

Come
nasce Birdie?


C’è un'isola, non lontano da Venezia,
che ho visitato e poi ho visto il documentario di Raymond Depardon,
intitolato San Clemente. Qui i pazienti pur confinati sull’isola
potevano vivere relativamente liberi. Ciò mi ha impressionato
e affascinato come prigionia e libertà potessero convivere,
sentendo propria l’isola, lontani dal resto del mondo. Il mio
lavoro è stato ispirato e influenzato dalla pellicola di Alan
Parker “Birdy” tratto dal libro di William Warthon, la
cui resa fotografica mi ha riportato ai ricordi d’infanzia. Ho
vissuto 7 anni in orfanotrofio dopo la morte di mio padre, avevo 6
anni, equesto film mi ha fatto capire come la situazione vissuta da
me e dai bambini nell’orfanotrofio fosse molto simile a quella
del film. Inoltre ciò succedeva nel periodo comunista, un
sistema chiuso, in cui io ero anche una minoranza perché
figlio di genitori sorranza perché figlio di genitori sordi.
Bambini abbandonati, rinchiusi, lasciati indietro. Il film eil libro
mi hanno aiutato ad elaborare e usare la mia arte e il mio vissuto
per affrontare il ricordo di questo confinamento e scrivere la
drammaturgia. Ricordo la recinzione da cui guardavamo il mondo e per
sopravvivere unica ancora era la fantasia che mi ha salvato, non cme
centinaia di bambini abbandonati dai genitori, dal governo che
muoiono. È una questione sociopolitica a cui do voce nei miei
lavori.

Politica
e arte che rapporto hanno?

La
politica appare sempre nell’arte. Non la politica direttamente,
ma la sociopolitica. Com’è possibile che oggi, nel
nostro mondo, i sordi, i disabili fisici o le persone svantaggiate
non siano rappresentati allo stessomodo? Ho lavorato per 9
anni in un ospedale, creando un programma per bambini fisicamente
disabili. Lotto contro l’indifferenza,
perché molte persone non riescono a vederla in profondità,
vedono solo la superficie enon conoscono la discriminazione verso le
minoranze. Ho scelto di diffondere questo messaggio. Nei paesi
dell’Est si lotta contro molti ostacoli per fare arte e
diffonderla, ma ho incontrato resistenze anche in Francia dove
risiede la mia compagnia. Ladanza contemporanea ha difficoltà
a capire cosa intendiamo, noi dell’Est, per tensione corporale.
Essaper noi rappresenta una tensione emotiva e sentimenti
profondamente oppressi. Siamo cresciuti in un’epoca di
oppressione e questo lo traduciamo nella danza e questo in Francia
non veniva za e questo in Francia non veniva compreso o accettato da
parte di chi conduce la vita culturale, la leadership, non parlo del
pubblico. Sono molto preoccupato per il futuro deciso da chi
monopolizza il mondo nell’indifferenza. Nel mio vivere l’Est
e l’Ovest, Budapest e Parigi, vedo come i problem stiano
diventando davvero simili. In entrambi i paesi, la
gente pensa di essereimmortale ed è terribile vedere come si
forma il business e come guida le strutture e i sistemi sociali.
Èsconvolgente vedere come questi paesi civilizzati uccidano,
anche se in modo civile. Per esempio, negli Usa, come
lepersone siano sistematicamente avvelenate dalla propria industria
alimentare. La gabbia è sempre più stretta, dobbiamo
svegliarci o sarà troppo tardi esolo alcuni privilegiati
lafaranno franca.

Az egész életünk egy őrültekháza

Sajtó
Undefined
Interjú
Birdie
Krupa Zsófia
Fidelio
HU

"Az
egész életünk egy őrültekháza"
– interjú Frenák Pállal


Krupa Zsófia @ Fidelio

2015.03.22.


Bezártság,
izoláció, szabadság és végtelenség.
A tavaly tizenötödik évét ünneplő
Frenák Pál Társulat új bemutatójában,
a
Birdie-ben
a pszichológiai, történelmi, szociális és
fizikai határokat, falakat kutatja. Frenák Pál
koreográfussal egy próba után beszélgettünk.

INTERJÚ


A
leírásban William Wharton 1978-as regényét
és két filmet is említ, amik inspirációs
forrásként szolgáltak a mostani előadáshoz.
Mégis, a
Birdie
szabadságról
és falakról szóló tematikája
mintha mindig is ott munkált volna korábbi darabjaiban
is. Mi tette ezt aktuálissá?

FP: A Birdie
nekem több mint két szabadságról és
bezártságról szóló film vagy egy
regény élménye. Egyszer jártam
Olaszországban, egy Velence melletti kis szigeten, a San
Clemente hotelben, ami korábban elmegyógyintézetként
működött. Raymond Depardon dokumentumfilmje is ennek
az intézetnek a betegeit mutatja be, engem pedig megérintett
a hely szelleme, és tanulmányozni kezdtem a témát.
Egy-két betegként kezelt ember olyan fantasztikus
dolgokat mondott, amiben én lenyűgöző logikát
fedeztem fel. Bár őrültként kezelték
őket, mert abban a korban a vízióik nem feleltek
meg a társadalmi elvárásoknak, engem mégis
erősen elgondolkoztatott.


Őrült
beszéd, de van benne rendszer?

FP: Pontosan. De még
azoknál az egyértelműen orvosi eseteknél is
van valami nagyon érdekes az őrületben, amikor
valaki például órákig áll egy zárt
ajtó előtt és egyfolytában csak kopogtat.
Úgy éreztem, hogy mindannyian elemelkedtek a megszokott
realitástól, és a látomásokon
keresztül egyfajta szabadságra tettek szert. Egy dolog
biztosan közös volt bennük: egyetértettek
abban, hogy tulajdonképpen mindannyian madarak vagyunk. Én
tehát most azt próbálom bemutatni, hogy minden
individuum a végén eljuthat ebbe a különleges
„madárállapotba", ami valamiféle
korlátok nélküli, végtelen, légies
állapotot jelenti, egyfajta gondolati szabadságot. A
színpadi tér is ezt a szabadság-bezártság
helyzetet idézi elő.


A
most is előttünk álló díszlet egy
geometriai formákból összeállított
fém vázrendszer, ami részben a Logifaces design
játék továbbgondolása. Abból a
szempontból ismerős frenáki elem, hogy a táncosok
mozgását akarja destabilizálni. A próbán
azt lehetett látni, hogy a tér alakítja a
mozdulatokat, nem pedig fordítva.

FP: Ebben a díszletben
minden elem külön életet él és
önállóan is belső teret képez,
ugyanakkor egymáshoz illeszthetők, amiből így
horizontálisan és vertikálisan is labirintus
alakul ki. Egyszerre zárt és nyitott, azt az érzetet
kelti, mint egy kalitka, ami látszólag szabad, de a
madarak mégsem tudnak elrepülni belőle. Érdekes
módon a bezárva tartott madarakkal gyakran előfordul
az, hogy amikor szabadon engedik őket, azok mégis
maguktól visszarepülnek a ketrecbe, vagyis a saját
börtönükbe. Egy kicsit ez is benne van a
koreográfiában.


Elmegyógyintézet,
párhuzamos fantáziavilágok építése,
magunk köré emelet falak - a darableírás
mind utal ezekre az összefüggésekre. Nem nehéz
ebbe beleérteni a mai kor virtuális-kommunikációs
betegségeit sem.

FP: Természetesen
ez is benne van. Az egész életünk egy őrültekháza.
Hogy ez mennyire kortünet, azt innen nehéz eldönteni.
Engem az érdekelt, hogy ezen belül miként kezeljük
a dolgainkat, hogy sikerül-e megoldanunk a saját
bezártságunkat. A mostani darabomnál is sokszor
kapcsolódok a Gilles Deleuze filozófiájában
és Francis Bacon festményein is megjelenő
fragmentáltsághoz. Talán úgy tűnik,
hogy ismétlem magam, de ez mégsem ismétlés,
hanem elmélyülés a lényeg megtalálása
érdekében.


Ami
Deleuze-nél a fragmentum és Bacon képein a
széttöredezett, nyers húsnak látszó
arc, az hogy jelenik meg mozgásban?

FP: Torzió
formájában. Bacon festményein is kicsavarodott
testeket látunk, ebbe az irányba fogom én is
elvinni a táncosok mozgását. Az új
táncosaim közül van, aki a Kubai Nemzeti Balettől
érkezett Magyarországra csak azért, hogy velünk
dolgozzon, van, aki a Svéd Királyi Balettből tért
haza. Nagyszerű technikájú és tehetségű
táncosok mindannyian. A próba mostani szakaszában
még azt látom, hogy túl esztétikusan
mozognak, ezen fogunk csavarni még egyet és elvinni az
őrület felé úgy, hogy közben mégsem
vesztik el teljesen kontrollt, mert nem esnek le a szerkezetről.
Egy bizonyos fokig le kell rombolni, el kell torzítani a test
formáit, és végül a lehetetlenben
megtalálni a lehetőséget. A táncosoknak meg
kell tanulniuk fuzionálni ezzel a kemény anyaggal,
ahogy tették azt például a kötéllel
is a Fiúkban.
Ezeken a vékony csöveken is meg kell tanulniuk
átfordulni. Amíg ők tanulnak, közben én
is az individualitás határait és változásait
keresem.


Ez
az állandó változásra törekvés
- magában az alkotási folyamatban is - nem hozza azt a
félelmet, hogy valami le is zárulhat? Hogy véglegessé
válik?

FP: Dehogynem.
Alkotóként mindig ott munkál a félsz,
hogy nem tudunk továbblépni, nem tudunk újat
mondani. Azt tapasztalom a kor előrehaladtával, hogy
egyre többet kell dolgozni azért, hogy azt a kevés
lényeget, azt a letisztult lelkületet elérjük
és megmutassuk.


A
Birdie-hez
most két zenész is színpadra áll.

FP: Felfedeztem egy 22 éves
elektroakusztikus zeneszerző őstehetséget, ő
Norman Levy, rá fogom bízni a zenét. Ezzel
együtt egy csellista is lesz a színpadon, aki
keresztbevágja ezt, keresztüljárják egymás
hangzását. De a zenét általában
csak később szoktam hozzátenni, az utolsó
pillanatig várok, rizikózok.


A
zenével való rizikózás jót tesz a
mozgásanyagnak?


FP: Kifejezetten
jót tesz neki, mert nem szabad, hogy a táncosok
ellustuljanak a napi rutinban. Sok esetben a táncos a zenét
segítségnek használja, de így egy idő
után elfogy a táncból az a löket, ami a
színpadon pluszt ad. Ezért nálam sokszor van az,
hogy tudatosan nem zenére próbáljuk az előadást,
és csak az utolsó próbaidőszakban
illesztjük össze a kettőt. A tavalyi Tricks
& Tracks 2
-nél
meg is tanítottam a csapatot zene nélkül próbálni
azért, hogy a ritmustól függetlenül is meg
tudjuk teremteni azt az energiát, amit a színpadra be
akarunk vinni.



Forrás:
https://fidelio.hu/tanc/2015/03/22/frenak_pal_visszarepulnek_a_ketrecbe



A kulcsszó: Bartók

Sajtó
Undefined
Interjú
Braun Anna
Opera Magazin
HU

A
kulcsszó: Bartók

Braun
Anna @ Opera magazin
2017.nyár

Három
műfaj, három neves alkotó, egy zeneszerző
három műve – az Opera Magyar Évadának
keretében Frenák Pál koreográfus
társulata, a Juhász Zsolt vezette Duna Művészegyüttes
és a Magyar Nemzeti Balett egyazon estén
Bartók-darabokat kelt életre. A produkció a
Bartók TáncTriptichon nevet viseli, amelyről
Solymosi Tamás balettigazgatóval és
koreográfusokkal beszélgettünk.

Száz
éve született meg Bartók nagy hatású
műve,
A fából
faragott királyfi
, az
opera mégis úgy döntött, hogy nem
„magányosan”, hanem egy elég szokatlan,
különleges helyzetben mutatja be. Miért történt
ez így?

Solymosi
Tamás: A világon mindenhol ismerik, szeretik és
tisztelik Bartók Béla műveit, ezért itthon
talán még több a feladatunk és nagyobb a
felelősségünk abban, hogy méltóképpen
ápoljuk a munkásságát. Ezért lett
ennek az estének a kulcsszava Bartók, aki nagyon
sokszínű muzsikus, és ezt szintén szerettük
volna megmutatni. Seregi László a klasszikus balett
nyelvén beszél, Frenák Pál az egyik
legnevesebb, legismertebb kortárs koreográfus ma
Magyarországon, rengeteg figyelemreméltó munka
kötődik a nevéhez, mégsem tudtuk még
az Operaházban mutatni őt, illetve meginvitáltuk
Juhász Zsoltot és a Duna Művészegyüttest
is, hogy Bartók klasszikus és modern értelmezése
mellől ne maradjon kel az a népiesség, amit ő
képviselt. Mindhárom alkotó: Seregi, Frenák
és Juhász nagyon nagy közönséget
tudhat magáénak, ez a közös munka pedig
reményeim szerint rávilágít arra is, hogy
mennyire ízlésesen és professzionálisan
járhatók át a táncműfajok.

A
Seregi-balett felújítás lesz, vagy sok
változásra számíthat a közönség
?

ST:
A csodálatos mandarin
volt Seregi László egyik legkedveltebb alkotása,
nagyon régen volt színpadon, ezért is láttuk
elérkezettnek az időt a felújításra.
Nem kell aggódnia senkinek, az eredeti darabot látják
majd viszont a nézők. Szerencsére Kaszás
Ildikó együtt dolgozott a mesterrel, minden lépésre
emlékszik és be is tanítja a táncosainknak.
Egy apró módosítás azért lesz:
Bartóknak anno csonkolnia kellett a művét, de
nekünk birtokunkban van az eredeti kotta, így ki tudjuk
egészíteni a darabot. Ebben is Kaszás Ildikó
van a segítségünkre.

A
fából faragott királyfi

története jól ismert a hazai közönség
számára, öntől viszont elég szokatlan,
hogy ennyire ismert témát dolgoz fel. Inspiráló
vagy inkább akadályozó ez a kötöttség?


Frenák Pál: Magyarországon
általában nem tudják, hogy dolgoztam más
színházaknak is, az itthoninál sokkal
rögzítettebb formákban, akár Temesváron,
akár Franciaországban. Nyilván más
gondolkodást igényel ez a feladat, így a zenéhez
nem is nyúlok. Az Opera kérésére
megtartom az ötvenperces verziót.

Ezek
szerint le kell mondanunk a humorról is?

FP:
Természetesen nem, de ezúttal nem a zenei szellemesség
lesz az alap. Számomra a groteszk, a humor elemien fontos, de
most már eszközrendszerrel fejezem ki, magába a
szerkesztésbe csempészem be. Szerintem Bartókot
meg kell érteni, fel kell dolgozni, át kell rajta
jutni, és amikor ez teljeséggel megtörtént,
akkor lehet úgy elrugaszkodni tőle, hogy mégse
vele szembe induljon el a készülő darab. Legalább
százötven-kétszázszor hallgattam a zenét,
áttanulmányoztam az össze létező
koreográfiát, hogy tudjam és értsem,
honnan jövünk, mi történt eddig A
fából faragottal
...

Mennyire
tart ki az eredeti történet mellett? Mesél vagy
absztrahál?

FP:
Nem a cselekményhez, inkább annaka szinte végtelen
értelmezési lehetőségéhez
ragaszkodom. Nem butítom le, nem „infantilizálom”,
és ami talán a legfontosabb számomra, nem is
vulgazirálom. Indirekt módon beszélnük az
illúzió és a valóság
természetéről, arról, hogy vajon képesek
vagyunk-e a saját lábunkra állni. Beszélünk
a felelősségről, ami egy emberben kell, hogy
munkáljon, amikor egy másik létezőt teremt
– még akkor is, ha ez a másik egy fabábu.
Úgy dolgozom, mintha egy Rubik-kocka lenne a kezemben,
milliónyi forma és lehetőség áll
rendelkezésre. Az a dolgunk, hogy a társdalomban
meglévő kapcsolatok miriádját megpróbáljuk
felvillantani, és feltegyük a kérdést: hova
megy az új generáció, mi és ők,
képesek vagyunk-e felemelkedni?

A
jelenidejűség a néptáncszínház
sajátja is, legalábbis egy korábbi interjújában
azt mondta, hogy kísérletet tesznek rá, hogy az
aktualitásokra reagáljanak. Megvalósulhat az
igény, ez a próbálkozás a
Táncszvit
esetében is?

Juhász
Zsolt: Abszolút! Szerintem az összes Bartók-műnek
van időszerűsége, ezért az én válaszom
ott kezdődik, hogy ha néző, a befogadó
hagyja, hogy jelen időben, a mai tapasztalatait is formálva
hasson rá ez a zene, nyilvánvalóan megtalálja
Bartókban a „mait” – jobban, mint valaha.
Pusztán a szándék nem elegendő, de ha a
befogadói oldalon megvan, kell, hogy az alkotó is
keresse a kapcsolódást.

Egyesíteni
Pestet és Budát?

JZS:
Eredetileg a Táncszvitet
Pest és Buda egyesítésének ünnepére
írta meg Bartók, és egy olyan történelmi
helyzetre reflektált, amikor az egységességnek
egészen érzékeny igénye jelent meg.
Trianon után vagyunk, amikor még Bartók számára
is megnehezedett a gyűjtés, hiszen szülőfaluja
is hirtelen határon túlra került. Nekem ez a darab
– és erről Bartók is ír, nem így
szó szerint, hanem a táncok nyelvén – az
összetartozásról szól. Ezért mondom,
hogy aktuálisabb, mint valaha. Koreográfusként
is az együvé tartozás vágyának
megfogalmazása a célom. Amikor Solymosi Tamás
felkért erre a munkára, tényleg azt éreztem,
hogy megvalósulhat valamiféle összefogás,
hiszen magyar néptáncegyüttés az
Operaházban, az Opera táncosainak közreműködésével
még nem lépett fel korábban. Erre nem volt még
precedens. Ahogy Bartók beemelte a népzenét a
magasművészetbe és képes volt úgy
megmutatni azt, ahogy előtte senki, úgy bizonyos
szempontból most ugyanez történik a táncban
is. Ezzel a gesztussal egy balettegyüttes építette
be a néptáncot a saját repertoárjába
– ez is egy szép, szimbolikus párhuzam.

Mi
fog történni most a színpadon? Ki „veszi át”
a másik mozgásnyelvét?

JZS:
A tizenhét perces Táncszvit
koreográfiájának a teljes matériáját
én készítem, egy pár táncol az
Operából, de több szereposztással
készülünk. Nyilván a néptáncból
építkezve hozom létre a darabot, de egy
pillanatra sem hiszem, hogy ez gondot okozna nekik, nagyon jól
képzett művészekről van szó: olyan
alaptechnikával rendelkeznek, hogy semmitől sem jönnek
zavarba. Az együttesemnél pedig éppen az szeretném
erősíteni, hogy néptáncosok vagyunk.
Felmerült bennem, Bartók zenéjéből is
fakad, hogy a kísérletező táncinvenciók
felé induljak el, de maga a kontextus arra ösztönzött,
hogy éppen az ellenkező irányt válasszam.
Persze autentikus néptáncot nem lehet erre a zenei
matériára járni, de törekszem a
rusztikussága. A dunás táncosok a paraszti
kultúrát képviselik majd a darabban, a
balettművészek pedig az urbánus világot.

A
fából faragottban

a balett-táncosok számára mennyire komplikált
az organikus nyelv?

FP:
Kíváncsiak, nyitottak és fizikailag teljesen
felkészültek, úgyhogy ilyen szempontból nem
mondanám, hogy nehezükre esik ez a fajta mozgás.
Temrészetesen kicsit másképp formálják
meg a mozdulatokat, ami ebben a helyzetben kifejezetten előnyös
számomra. Amikor a táncosaimmal együtt dolgoznak,
már a technikájuk miatt is erősítik
egymást, mindenki önmagából adódóan
lesz az,akivé a darab során válnia kell. Akárkit
állítasz rá egy lejtőre vagy „dobsz
rá” egy trambulinra, annak meg kell tanulnia a
megváltozott körülmények között
dolgozni. Ezek az új térformáj, a gravitáció
okozta kényszerek erősebbek minden korábbi tanult
vagy beidegzett mozdulatnál, formánál.

Mennyiben
beszél össze a három darab?

JZS:
Most mindannyian a próbákkal vagyunk elfoglalva, de
korábban találkoztunk a többi alkotóval,
elfogadtuk a terveket és persze váltottunk néhány
szót is. Frenák Pál jelenléte és A
csodálatos mandarin
feújított
verziójának bemutatása elképesztően
inspiráló környzetet teremt, így ezek azok
a felületek, ahol az érintkezés létrejöhetett.

Pages

menu
x
Archive
Archive