"Önmagamnak egy titok vagyok"

Sajtó
Undefined
Interjú
Bóta Gábor
Pesti Műsor
HU

Önmagamnak
egy titok vagyok”

Bóta
Gábor @ Pesti Műsor
2007 november 8-14

Frenák
Pál Instinct – Soha, vagy... című új
koreográfiája még inkább az ösztönről
szól, mint eddigi darabjai. A nemzetközi rangú
táncművész azonban nemcsak saját
alkotásaival foglalkozik, hanem tánctörvény
létrejöttét is sürgeti nálunk.

Éppen
Lille-ben értelek el telefonon. Mit csinálsz ott?

FP:
A Káoszt, amit Magyarországon hét évvel
ezelőtt készítettem el a Trafóban,
újítottuk fel az itteni Nemzeti Színházban.

Magyar
és francia táncosok adják elő?

FP:
Most nyolc magyar és két francia játszik benne.
De a franciáknál nem olyan központi kérdés,
hogy milyen a táncosok nemzetisége, mint nálunk.

Ezt
nyilván azért mondod, mert itthon például
azzal az indokkal is csökkentették jelentősen az
együttesed támogatását, hogy sok francia
lép fel benne.

FP:
Felvetették azt a kérdést, mennyire magyar az
együttes, ha több külföldi állampolgár
is dolgozik benne. Ma már Európában ez nem lehet
kérdés. Éppen az a cél, hogy különböző
országokból származó európai
művészek közös produkciókat tudjanak
létrehozni. Az ilyen jellegű bemutatókat akár
kiemelten is támogatják. Ez a magyarországi
kortárs tánc fejlődését is
segíthetné, amit a többivel egyenrangú
művészeti ággá kellene fejleszteni.

Azt
is mondhatják, hogy életed jelentős részét
Franciaországban töltöd, adjanak inkább ott
pénzt.

FP:
Én sokat élek már Magyarországon , de ha
csak öt percet lennék ott, és megalkotnék
egy olyan darabot, ami méltóan, minőségi
módon képviseli az ország kultúráját,
akkor nem mindegy, hogy mennyi időt töltök ott?

Nyílt
levelet is írtál Schneider Márta államtitkárnak,
amiben nehezményezted a költségvetésetek
megkurtítását, és arra is javaslatot
tettél, mi mindent kellene másként csinálni.
Mit reméltél ettől a levéltől?

FP:
Hogy például felhívom arra a figyelmet, mennyire
fontos lenne egy tánctörvény, ami Franciaországban
már régóta van. Hogy ha ezt a nagyon specifikus
művészetet megpróbálják más
művészeti ágakkal együtt kezelni, hosszú
távon úgysem működik majd. Az pedig közel
sem szerencsés, hogy mondjuk a Magyar Állam Operaház
balettegyüttesénél úgy gondolhatják,
hogy miattunk kapnak kevesebb pénzt, vagy esetleg fordítva,
egy kortárs együttes azt hiheti, hogy az Operaház
táncosai miatt jut neki kevesebb. Ez rossz hangulatot szít.
Ehelyett radikálisan szét kellene választani a
különböző stílusokat.

Nem
különül el már amúgy is szinte kasztokra
a táncos szakma? A kortárs táncosok általában
meg sem nézik a klasszikus balttel foglalkozó
kollégáikat, és viszont, a néptáncosok
megint csak jóformán szigetet alkotnak.

FP:
Lehet, hogy Magyarországon így van, de Európa
más országaiban nem ezt tapasztaltam. Az én
együttesemben is több klasszikus alapokkal rendelkező
táncos dolgozik.

A
Trafóban színre kerülő új
produkciótokat már nyáron, a Szigeten
tulajdonképpen bemutattátok, de a téged ismerők
tudják, hogy neked nem feltétlenül a premierjeidet
kell nézni, nem biztos, hogy addigra elkészül az
előadás. Tovább szoktál dolgozni rajta.

FP:
Ebben igazad van. Én nem narratív, hanem asszociatív
táncsszínházat csinálok, ami nem azt
jelenti, hogy eseménytelen és unatkozunk. Mindig
valamit kibontunk, mindig megszületik benne valami, folyamatában
változik.

Olvastam,
hogy az Instinct – Soha, vagy... című új
koreográfiád az ösztönről szól.
Szerintem az eddigi munkáid is erről szóltak. Ha
most még inkább ez kerül a középontba,
akkor kő kövön nem marad. Akkor, némiképp
sarkítva, kibelezett emberek tobzódnak majd a
színpadon. Hiszen híres vagy arról, hogy a szó
átvitt értelmében is lemezteleníted a
szereplőket.

FP:
Most arra gondoltam, hogy maszkokkal arctalanítom őket.

A
mimika elvételével még inkább
hangsúlyozod a test szerepét, az állatiasságot?

FP:
A testiség tényleg hangsúlyosabbá válik,
de közben a szemeknek hagyott két kis nyíláson
keresztül igen erősen tükröződik a lélek
is. A test pedig ilyen szituációban dupla intenzitással
tesz láthatóvá érzéseket,
gondolatokat.

Jelent
az számodra valamit, hogy nemrég múltál
50 éves?


FP: Talán annyit, hogy mindinkább
rájövök, hogy én önmagamnak egy titok
vagyok. Ezt elfogadom, és ez engem szabaddá tesz.



Pengeélen táncolunk

Sajtó
Undefined
Interjú
sisso
Magyar Narancs
HU

"Pengeélen
táncolunk"

Sisso @ Magyar Narancs
2012/26 (06.28)

A hazai táncélet alkotóit és közügyeit
bemutató sorozatunk második felvonásában
a kortárs tánc egyik legfontosabb alakjával új
darabja, a Hymen kapcsán beszélgettünk a társulat
túlélési esélyeiről és arról,
érdemes-e itt és ma forradalmárnak lenni.


Magyar
Narancs: Eddig minden évben láthattunk új
darabot, tavaly viszont nem volt bemutatója a Frenák
Pál Társulatnak. Miért?

Frenák
Pál: Inkább csak másfél év telt el
K.Rush óta.
Próbáltam kitolni a Hymen bemutatóját,
hogy ne legyen ez a darabkényszer, viszont a minőség
fokozottan jelen legyen. A csúszás persze a támogatás
kiegyensúlyozatlanságának is köszönhető.
Nagyon aggaszt, hogy bizonyos kezdő, még alig bizonyított
együttesek közel hasonló támogatásban
részesülhetnek, mint azok, akik több évtizede
dolgoznak színvonalasan a hazai kortárs táncban.
Néha azt kívánnám, legyek kezdő,
mert akkor ezekkel a perspektívákkal jövőre
már kétszer annyi pénzt kapok. Szóval
nagyon nem arányos a támogatási rendszer, és
hiába vagyunk jelen a nemzetközi színtéren,
itthon ezt továbbra sem értékelik. Más
országokban, ha egy társulatot jegyeznek a nemzetközi
szférában, azt kiemelten támogatják, mert
felismerik, hogy az ország jó hírét és
kulturális gazdagságát építi.
Pusztán piaci alapon nem tud ma létezni a művészet.
Ha nincs meg az alapvető működési bázis,
tönkremegyünk. Most épp ezen az úton
haladunk. Például nem engedhetjük meg magunknak,
hogy egy június végi lengyelországi fellépés
akár minimális deficittel végződjék,
miközben néha képesnek kéne lenni olyan
vállalkozásokra, amelyek ma befektetést, holnap
viszont a befektetettnél jóval nagyobb, akár
erkölcsi, akár gazdasági nyereséget
jelentenek. Pengeélen táncolunk, és a
kollégáimmal azon tipródunk, hogyan oldjuk meg,
hogy a kecske is jóllakjon, de a káposzta is
megmaradjon. Szörnyű dilemma!




MN:
Mi az a módszer, amivel karban tartod az egyébként
változó társulattal a régi darabokat, és
hogyan készítesz újakat?

FP:
Felépítettem egy saját, organikus
spirálrendszerre alapuló mozgásformát,
ami kihasználja a test természetes teljesítőképességét,
ugyanakkor a limiteket is feszegeti, amihez a mentális töltést
használom. Az nyilván látható, hogy a
társulat egyre erősebb performansztechnikai adottságokkal
rendelkezik. A tréningben a mozgásformákat
visszaviszem a fundamentumokhoz, az eséseket, a csapódásokat
sokat gyakoroljuk. Ha valaki a balettintézetből jön,
és rendelkezik egy erős technikával, azt le kell
rombolnunk. Hiába van valami katonás rend a klasszikus
mozgásokban, a talajjal fuzionálás nekik sem
könnyű. Most épp egy új csapatot kell
összeállítanom, újra kell tanítanom
a táncnyelvet, mert sokan elhagynak, leginkább az
anyagi helyzet miatt.

MN:
Nem bántad meg, hogy annak idején Budapest mellett
döntöttél Párizs helyett?
 (A
Compagnie Pál Frenák 1989-ben alakult, és
1998-ban vált francia-magyar társulattá - a
szerk.)

FP:
Akkor ez nem volt kérdés, erős volt a Trafó,
és mindig kaptunk lehetőséget a fontosabb
intézményekben az alkotásra. A kétlakiságom
még megvan a család miatt, de már nem
Franciaországban működöm, kint magyar
koreográfusnak tartanak. Legtöbb darabom az identitás
kutatásáról szól, és ez a köztes
lét adott nekem inspirációt, tehát nem
bánhatom. Viszont nagyon szomorú, hogy a szakma
kitaszítja magából azokat, akik erős
művészi identitással rendelkeznek, és nem
képesek beszállni a lobbiba. Nem tudok elmenni az
érdekvédelmi gyűlésekre, de nem is látok
semmit, ami mobilizálná a művészeket. Bár
hozzáteszem, az új FESZ (Független
Előadó-művészeti Szövetség - a
szerk.)
 talán
megerősödhet. Próbáltam jelezni a kulturális
államtitkárság felé, hogy a Frenák
Pál Társulat már bőven kimeríti
azokat a kritérium-rendszereket, hogy ne kelljen kezdő
együttesekkel pályáznia ugyanazokban a
kategóriákban. De nem úgy látom, hogy
kezdenének ezzel bármit is, elgondolkoznának a
működésről.


MN:
Milyen lenne egy hatékony támogatási rendszer?

FP:
Három lépcsőt tartanék szerencsésnek,
ami a társulati működést illeti: projektalapú
támogatás az új művészeknek, éves
működési pályázati rendszer a már
meglévő társulatoknak, és hároméves
támogatás a kiemelteknek. Az odaítélt
összegek arányosan növekednének.

MN:
Miben erős szerinted a Frenák Pál Társulat?

FP:
Organikus mozgásban és karakterábrázolásban
mindenképp. Engem jobban érdekel egy-egy személyiség,
és hogy mit hozhatok ki belőle, mint az üres
technikai tudás vagy hogy milyen magasra lendíti a
táncos a lábát. Fontos, hogy a jövő
generációja is bejön az előadásainkra,
ez már nem az a közönség, akik a Tricks
& Tracks
ra
tomboltak. Tudom, nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, de az
horrorisztikus, hogy vannak, akik úgy írnak a művészi
munkámról, mint a kecskeürülékről,
csak azért, mert nem mekegek a szájuk íze
szerint, nem elégítem ki a személyes igényeiket.
De hát ahol Trisha Brownt is ócsárolják,
engem is lehordhatnak! Az a baj, hogy nagyon kevés a
konstruktív kritika, általában véve pedig
inkább olyan, amilyen a támogatási rendszer:
személyeskedő és provinciális.


MN:
Úgy beszélsz, mintha nem lenne sikerélményed.

FP:
Sikerélményben nagyon sokszor részesülök,
de nem szállok el tőle. Számomra az egész
munkafolyamat sikerélmény. Nem mártírnak
akarok tűnni, de úgy érzem, hogy alaposan
elmerülök a produkciókban, nagyon precízen
koreografálok, és személyes, hiteles, amit
csinálok - éppen ezért felismerhető.
Ugyanakkor van egy általános probléma:
kevesebben járnak előadásokra, kevesebbet költenek
kultúrára. Míg pár évvel ezelőtt
öt előadást lehetett tartani egy bemutatókor,
ma maximum hármat. Ez van egyébként, ha a
kortárs művészetet elkezdik negligálni
központilag, ami főleg a finanszírozásban
nyilvánul meg, amikor ez a vonal lehetne a leginkább
exportképes.

MN:
Kívülről úgy tűnik, nincs okod panaszra,
a
 Hymen is
telt házzal ment. Hogyan készült ez az eddigieknél
kissé konkrétabban társadalomkritikus produkció?

FP:
A kiindulópont az volt, hogy egy családi ünnep
alkalmával kiéleződnek a konfliktusok, a
művészetben ez sokszor felmerülő téma. A
főszereplő Jantner Emesével Pozsonyból
jöttünk hazafelé egy turnéról, és
a buszon megmutatta az esküvői képeit. Már
aznap éjjel megírtam a szinopszist, ami nálam
úgy néz ki, mint egy Rubik-kocka: különálló
fragmentunok, képek, amelyeket tetszés szerint lehet
variálni. Varga Mátyással (a
költővel - a szerk.)
 véglegesítettem
az elképzelést, vele gyakran dolgozom együtt, az ő
gondolkodása, látásmódja nagyon
inspirált. A darab eléggé asszociatív,
sokféleképpen értelmezhető, értelmezik
is elég sajátosan.

A
karakterek voltak meg először és az alapszituáció,
hogy az idegenekhez hogyan viszonyul egy család, főleg,
ha azok külsőleg is magukon hordozzák a másság
jelét. Nekem minden szereplővel azonosulnom kell, hogy
lássam belülről, majd pedig kívülről
a történéseket. Bele kell bújnom a bőrükbe,
és onnan tudok megcsinálni egy darabot velük
együtt. A Hymen a
társadalmi rétegek viszonyáról is szól,
és a különböző rétegek belső
viszonyairól. Tükröt tart a rasszizmus elé. A
test mint kifejezőeszköz az élére van
állítva, hogy a szavakból már
megérthetetlen kommunikációs eltévelyedések
mégis valamiféle megfogalmazáshoz jussanak a
gesztusainkon keresztül. A test végeredményben
őszinteségre kényszerít bennünket.


MN:
Merre jártatok legutóbb a nagyvilágban?

FP:
Nemrég jöttünk haza egy houstoni mustráról,
ahol világhírességek mutatták meg új
produkcióikat. A bírálatok kiemelték az
eredeti térformáinkat, az építészeti
gondolkodást és a mozgásstílusunkat.
Hyment
bemutattuk Lille-ben, és most készülünk még
Padovába, majd Belgiumba. A jövő évadban
Normandiában lesz egy turnénk, majd a párizsi
Centre National de la Danse-ban lépünk fel négy
estén keresztül, és esélyes, hogy
előbb-utóbb megnyílik a nagyon nehezen bevehető
amerikai piac is. Mindez akkor valósulhat meg, ha kapunk
reális állami támogatást!


MN:
Mi az, ami megragadja a világban most a figyelmedet, ami
inspirál?

FP:
Az utóbbi időben bezárkóztam egy kicsit, a
nagy túlélésben nincs elég időm
színházba járni. De azért ha tehetem,
figyelem a kortársaimat, főleg a Trafóban.
Kiállításokra járok, és sok filmet
nézek: David Lynch, Hitchcock és Pasolini mindig
elővehető. Az építészet - Peter
Zumthor, Tadao Ando, Herzog, Demeuron - nagyon inspirál, mivel
feleségem révén sokat mozgok ebben a közegben.
Ott van aztán a festészet, Bacon mellett Jean Olivier
Hucleux, akivel baráti kapcsolatom épült ki. Igazi
nagy művész, nem ítélkezik, segít,
támogat akkor is, ha tévedek, szerénysége
igazi példa a számomra. És persze Gilles Deleuze
filozófiája szabályosan végigkíséri
az életemet. Talán a korral egyre kevesebb, ami
inspirálja az embert, így visszatér az örök
érvényű dolgokhoz. A csöppnyi valami, amiből
merítek, talán egyre tisztább - ha másnak
nem is, önmagam számára mindenképpen. Ez
talán érezhető a darabjaimból.

MN:
Mik a társulati tervek?

FP:
Tricks
& Tracks
ot
szeretném felújítani, hiszen tíz-egynéhány
év alatt felnőtt egy új generáció,
és ez a darabom szinte forradalmasította az akkori
kortárs táncot. Jó volna megmutatni újra,
annál is inkább, mert nagyon aktuális.
Twins folytatásaként
szeretnék megalkotni egy duettet, ősszel színházban
dolgoznék, jövőre a társulattal készítenék
új produkciót. Terv van millió, csak éppen
azt nem tudjuk, hogyan fogjuk akár ezt a nyarat átvészelni.
Ha tovább tudunk működni, a művészi
lehetőségek kimeríthetetlenek.



Forrás:
https://magyarnarancs.hu/szinhaz2/pengeelen-tancolunk-frenak-pal-hymen-80678

Menni magunk előtt és magunk után

Undefined
Sajtó
Interjú
Králl Csaba
Revizor
HU

Menni magunk előtt és magunk után

 

Králl Csaba @ Revizor
2014.03.16.

 

Beszélgetés Frenák Pállal

 

„Amit akkor megvalósítottam, az ma már a múlt, amivel szembe kell néznem, amin túl kell lépnem. Valaki áll a helyemen, ahol egykor én álltam, és nem lehet eldönteni, hogy ez most hallucináció vagy önmagunkra rákérdezés.” KRÁLL CSABA INTERJÚJA.

Revizor: Rendhagyó módon nem a gyerekkorodtól, de még csak nem is a pályakezdés éveitől indítanám ezt a beszélgetést. Közvetve mégis érinteni szeretném. Viszontagságokkal teli múltad, megpróbáltatásaid ugyanis így vagy úgy beépültek a műveidbe, sőt ennyi idő távlatából már személyesen is túlkerülhettél rajtuk. Vagy tévedek?

Frenák Pál: Nem akarok csalódást okozni senkinek, de én már régóta távolságot tartok a múltamtól. És nagyon sajnálom azokat, akik engem sajnálnak, és még mindig azt hiszik, hogy én magamat sajnálom. Bár Molnár Gál Péter azt írta annak idején, hogy Frenák úgy tud szenvedni, ahogy senki más, én valójában nem szenvedek, a múltamtól aztán semmiképp, mert ha szenvednék, már nagyon régen nem is léteznék. Nekem a művészet, az önkifejezés eszköz, amellyvel folyamatosan feldolgozom a múltamat és integrálódom a jelenben. Én mindig kimondom, amit szeretnék.

R: A kimondás egyben szabadulás is? Egyáltalán, ki lehet beszélni a fájdalmat, a megrázkódtatásokat?

FP: Nekem sikerült. Úgy gondolom, már a Gördeszkák sem volt egy autobiografikus darab, nem elsősorban rólam szólt. Az más kérdés, hogy megláttatok egyfajta szenvedést, és valamilyen globálisabb, átfogóbb módon talán képes vagyok arra, hogy megmutassam a magányt vagy a különbözőségekből, fizikai vagy lelki másságból fakadó törékenységet, ám a saját szenvedésem nem érdekel, sőt, halálra idegesít. Azt nem mondom, hogy soha sincs bennem szorongás, de kiben nincs manapság, kérdezem. Nekem is el kellett sajátítanom, hogy hogyan lehet a mindennapi agresszivitástól, politikától, elvárásoktól egyfajta távolságot tartani. Én ma már nem vagyok az a törékeny, magányos kisfiú, aki rácsok mögül néz ki a nevelőintézet ablakán. A siketek és nagyothallók jelrendszere is, ami egyébként az anyanyelvem, egy csodálatos ajándék az élettől. Egy fantasztikus kifejezési eszköz gyerekkorom óta, egy otthonos kommunikációs rendszer. Egy lehetőség. Egy másik dimenzió. Számomra nem a jelnyelv használata, sokkal inkább az volt küzdelmes, hogy a verbális kommunikáció elvárásainak valahogy megfeleljek.

R: Furcsa dolog ez a kibeszélhetőség egyébként, mert bár mindenki bízott benne, talán ő maga is, de Borbély Szilárdon például nem segített. Valamiért nem segíthetett. Figyelmeztető, tragikus sors az övé.

FP: Ez fájdalmas generációs jelenség. Az egész életemet végigkísérte, hogy sokan – hozzám közelállók, művészbarátok – úgy döntöttek, hogy önként véget vetnek az életüknek. Vannak olyanok, akik egyszerűen nem tudják feldolgozni az életet, a sorsukat, és hiába tűnnek a felületes szemlélő számára sikeres alkotónak, nem tudhatod, mi játszódik le belül. Nekem szerencsém volt, hogy a nehézségeket valahogy kreatív energiává tudtam változtatni.

R: Légszomj. Ezt a kifejezést használtad, amikor a nyolcvanas évek elején elhagytad Magyarországot, és London érintésével Párizsban kötöttél ki, majd 1989-ben itt, Franciaországban alapítottál társulatot. Tíz év múlva, 1999-ben tértél haza, hogy már egy újjászerveződő, magyar-francia csapattal vidd színre máig egyik legsikeresebb művedet, a Tricks & Tracks-ot. Szinte borítékolni lehetett, hogy egyszer újra előveszed a darabot.

FP: A Tricks & Tracks határozta meg az elmúlt tizenöt évünket. Ez determinálta a stílusjegyeket, ez adott lendületet nekem és a társulatnak. Meglepő lehet, de azt érzem, hogy most talán még aktuálisabb, mint akkor volt. Elképzelhető, hogy ma, amikor bizonyos körökben dívik egyfajta álprűd hipokrácia, még provokatívabbnak hat majd, nem tudom, de az biztos, hogy legalább annyi energia sűrűsödik benne ma is, mint az ezredforduló tájékán.

R: Amikor öt évvel ezelőtt a KáOszhoz nyúltál, az csak felújítás volt.

FP: Így van. A KáOszba beállt valaki, és megcsinálta ugyanazt, mint korábban. Nem volt benne önreflexió. A Tricks & Tracks 2 esetében viszont új, tágabb értelmezést és mélyebb jelentést kapott az egész: a táncosok folyamatosan szerepeket cserélnek, arcokat vesznek át egymástól, egyszerre megyünk magunk után és magunk előtt, keresztbe-kasul egymáson. A kereteket megtartottam, de nem felmelegíteni akartam a darabot. Ha valaki nyitott, észre fogja venni a különbségeket, melyekkel önkéntelenül is rákérdezünk az azóta eltelt időre, az időhöz való személyes viszonyunkra, a generációk változására. Arra, hogyan bontakoznak ki a mai fiatalok abban a formarendszerben, azokban a stílusjegyekben, amelyeket mi annak idején rögzítettünk, és amelyekből ma tovább építkezünk. Ha tetszik, ha nem, ők, az új generáció fiataljai már egészen másfajta korporalitást, szemléletet hoznak be, néha hidegebb, néha fagyottabb, néha performansz-szerűbb, néha kevésbé emocionális lesz tőle a darab, de hát ez már egy másik korosztály, amelyik ilyen közegben is él és ennek megfelelően másként is működik.

R: Hogyan látod, mi újat hozott a Tricks & Tracks annak idején a korábbi munkáidhoz képest?

FP: A Tricks & Tracks-ot nagyon erős stílusjegyek jellemezték. Hideg színpadkép, erős vizualitás, a horizontális és vertikális mozgások markáns térbeli megfogalmazása, és még sorolhatnám. Azt az örökséget, hogy teljesen más formában prezentáltam a testet, máshogy alakítottam a test súlyrendszerét, továbbá hogy függesztve voltak a táncosok és spirálisan mozogtak, az új kreációnál is megtartottam. Viszont minden más megváltozott. Amit akkor megvalósítottam, az ma már a múlt, amivel szembe kell néznem, amin túl kell lépnem. Valaki áll a helyemen, ahol egykor én álltam, és nem lehet eldönteni, hogy ez most hallucináció vagy önmagunkra való rákérdezés. Mert van itt egy probléma, a generációváltás problémája, ami a táncos pályán még jobban kiéleződik, hiszen ez a pálya rettenetesen rövid. Egy táncos, akárhogy is nézzük, később jut el a szellemi érettségig, mint a teste. Én most vagyok kész arra, hogy elmerüljek valami másban. Lehet, hogy ez a más el is fog vinni a koreografálástól, nem tudom még, de szabadon hagyom a dolgot. Ma már úgy állok ehhez a kérdéshez, hogy nem biztos, hogy nekem életem végéig koreografálnom kell. Ne érts félre, amikor bemegyek a próbaterembe, ugyanúgy motivál, de van valami más is, ami húz. Ez egy nagyon törékeny állapot, amibe már legalább két-három éve benne vagyok, mindeközben pedig rendkívül zavar, hogy a mai kulturális élet a hozzáértést és a tudást egyre kevésbé értékeli.

R: Változott az idők során a mozgáshoz, a testhez, a táncosaidhoz való viszonyod? Hogy érzékeled ezt belülről?

FP: Vártam ezt a kérdést. Persze, változott. Annyiban, amennyiben én is más vagyok és folyamatosan változom. Amikor 1999-ben a Tricks & Tracks-ot készítettem, sokkal ösztönösebben koreografáltam. Mondhatnám azt is, hogy valójában nem is tudtam, hogy mit csinálok. Nem mondom, hogy ma már pontosan tudom, hiszen számomra most is meghatározó az intuíció és a nyitottság, de valamivel intellektuálisabban koreografálok. Az biztos, hogy a Tricks & Tracks második részéhez már eleve nem tudtam olyan ösztönösen nyúlni, mert automatikusan bejött az önreflexió. Beleléptünk egy keretbe, és meg kellett keresni azokat a pontokat, ami ezt a keretet ide-oda tudja csúsztatni különféle irányokba. Én ugyanakkor nem az az alkotó vagyok, aki feltétlenül intellektuálisan elégíti ki a közönséget. Én hiszek a Deleuze-féle átjárhatóságban, olvashatóságban, és azt gondolom, hogy nincs egyetlen érvényes olvasata a darabjaimnak. A munkám nyitott rendszer, ami elsősorban zsigeri módon hat, és rengeteg asszociációs szintet nyit meg. Annak ellenére, hogy szeretném, ha a nézők elgondolkodnának a műveimen, semmiképpen sem racionálisan akarom irányítani őket. Nézni, érteni és szeretni az előadásainkat legalább annyira korporális, emocionális és zsigeri dolog, mint amennyire intellektuális.

R: Mit szóltak a táncosok, hogy a Tricks & Tracks nem felújítás, hanem új kreáció lesz?

FP: Az elején még nehezen értették meg és fogadták el, hogy nem az ismert formarendszerben kell dolgozniuk, hanem újraértékelve önmagukat, a jelenben, a jelenből kell építkezniük. Jantner Emese ez egyetlen táncosom, aki akkor is, most is a színpadon áll majd, és közel negyven évesen egy olyan táncossal fog duettet táncolni, aki alig múlt húsz. Nyilván neki is kellett idő, hogy feldolgozza, megélje és koreográfiailag is képes legyen megmutatni, hogy ő már nem az a huszonéves lány, akit csak a dinamika mozgat és beáll a falhoz, hogy eljátssza a bombázót. Emesének volt a legnehezebb, mert kimozdítottam az eredeti helyéről, miközben ő is csak fokozatosan tudta átadni magát annak, amit az új helyzet kínált. A fiatalokat pedig nyilván bedobtam a mélyvízbe, hogy új, csak rájuk jellemző aktuális információkat és problémákat is behozzak.

R: Lételem számodra, hogy olyan táncosok vegyenek körül, akik inspirálnak?

FP: Abszolút. Lehet minket szeretni vagy nem szeretni, de azt azért még mindig keményen tartom, illetve őszintén remélem, hogy a táncosaim legalább nyolcvan százaléka pontosan tudja, hogy miért van itt. A magyar táncművészet általános betegsége, hogy a táncosok nem elég kreatívak. Ezzel persze nekem is meg kell küzdenem. Borzasztó, amikor egy táncos lefagy attól, hogy teret kap, és csak a koreográfus instrukciójára vár. Nem tudom elviselni, amikor valakiben nincs gondolat, nincs szándék. Menj haza, olvass azt, amit akarsz, töltekezz fel, csak valósíts már meg magadból valamit! – ezt mondom mindig, ha bénultságot, ürességet látok egy táncosomon. Akár állj ott a színpadon, mint a berlini fal, nem érdekel, csak tudjam, hogy tudod, hogy miért vagy itt, és mit akarsz kezdeni magaddal. Elvárom, hogy a táncosaim megnyíljanak, kilépjenek a komfortzónájukból és képesek legyenek eljutni a saját fizikai és lelki határukig, de ezt a lépést nem tehetem meg helyettük. Ugyanakkor az sem lehet, hogy belebetegedjek abba, hogy valaki hazudik a színpadon. Azt hiszem, a mostani csapat végül megértette, mit kérek, és Emese is elfogadta, hogy az ő helyén már más áll, a szerepe pedig az lesz, hogy mindig lekésik, lemarad önmagáról, mert jönnek a szelíd motorosok, az új generáció fiataljai, akik könyörtelenül kiütnek mindenkit a helyükről.

R: Talán csak a szűk szakmában ismert, hogy az utóbbi években többször rendeztél, koreografáltál más társulatoknál: 2011-ben a Temesvári Román Nemzeti Színházban állítottad színre a Witch című darabot, 2013-ban a Kassai Nemzeti Balettnél koreografáltál, hamarosan pedig Oroszországban dolgozol majd. Milyen érzés kimozdulni a saját, megszokott közegedből?

FP: Ez nekem valamilyen formában megújulás. Nem biztos, hogy te megújulásnak látnád, de nekem az. Egy teljesen más struktúrában, kőszínházi közegben, idegen emberekkel megismertetni a saját gondolataimat, elképzeléseimet mindig kihívás. Egyébként ilyenkor tudatosan úgy válogattam a szereplőket – hiszen a temesvári darabban például egy hetvenéves színésznő is játszott –, hogy magam is destabilizálódjak, és új kihívások, új impulzusok érjenek az alkotómunka során.

R: Kinek a döntése volt, hogy Temesváron csak színésznőkkel dolgozz?

FP: Együtt kezdtem el a munkát az egész társulattal, de a férfiakat annyira nehéz volt kimozdítani a szerepükből, mindig jöttek, hogy majd mi tudjuk és megmutatjuk, hogy aztán azt mondtam, csókolom, viszlát. Így maradtak a nők, pontosabban volt közöttük egy férfi is, de ő szintén női szerepet játszott. A temesvári társulat színésznői többségükben románok, de van közöttük magyar, német, orosz származású is. Azt gondoltam, hogy nem hozok kész tematikát, inkább elkezdtem velük beszélgetni. Mindenki elmondta a saját történetét, elmesélték, hogyan élték meg Ceauşescu-korszakát, a nőiességüket, a másságukat, a szakmájukat, ebből Varga Mátyás írt egy remek szinopszist, önvallomások töredékes sorozatát, amit színpadra vittem egy táncos, mozgásos keretben. Nagyon kemény dolgok jöttek elő. Látszatra semmi közük nem volt egymáshoz, mégis valamilyen formában mindenki a saját nőiességéről beszélt, amelyekben rendre felbukkantak nemi, pszichés vagy politikai erőszakkal kapcsolatos történetek. Az elején kicsit uniformizáltam a tizenkét szereplőt, mechanikus, robotszerű mozgással ültek körül egy hatalmas asztalt, a darab egy pontján azonban fellélegeztek, kivetkőztek az egyenruhából, levetették a maszkokat, és megmutatták a valódi arcukat.

R: Mire jutottál a kassaiakkal, hisz ők alapvetően balett-táncosok, akik a klasszikus nyelvezetre vannak kondicionálva?

FP: Hihetetlen rombolást kellett végezni, hogy eljussak ahhoz a nyers állapothoz, amiből elkezdhetek építkezni. Az első két hetem azzal telt, hogy kirántsam alóluk azt az erős klasszikus alapot, amivel rendelkeznek. Nincs kapcsolatod a talajjal, mondtam nekik állandóan. Tedd már le a lábad rendesen, állandóan fent lebegsz valahol a levegőben! Persze érthető, hisz ezt tanulták világ életükben, semmi mást, és akkor jön valaki, aki felborít mindent és azt mondja: legyél az, aki vagy. És miről szól a darab, kérdezték. Mondom, semmiről. Viszont menj ki a színpadra kacsázás nélkül, és állj meg a talpadon normálisan! Itt kezdődik az egész, mert amíg ez a jelenlét és önazonosság nincs meg, addig hiába beszélünk hitelességről és tartalomról. Akik átadták magukat, azok zseniálisak voltak. Kassa nekem pozitív élmény. Nagyon nehéz volt, de sikerült. Vittem nekik az Instinct díszletét, egy hatalmas csúszdát. Amikor meglátták, nem akartak hinni a szemüknek. Mondtam nekik, hogy szaladjatok föl rajta – hát ne tudd meg, mit küzdöttek a feladattal ezek az egyébként zseniális fizikumú, tehetséges emberek. Először belehaltak. Utána meg imádták. Alapvető fundamentális dolgokhoz vezettem vissza őket. Érdekes, a metódus ugyanaz bárkinél, akár profi táncosokkal, akár autista gyerekekkel dolgozom. A fundamentális kérdések ugyanott vannak. Hol van a támaszték, hogyan koordinálja valaki a testét, és hogyan hozza egyensúlyba a lelkiségét.

R: Magyarországon nem fenyeget az a veszély, hogy balettegyüttesek számára koreografálj.

FP: Nézd, én nyitott vagyok. Talán majd egyszer eljön az az idő, amikor a hazai balett szcéna, ahogy a nemzetközi, elég bátor és erős lesz ahhoz, hogy kívülről, a kortárs területről hívjon új utakat mutató, karakteres alkotókat.

 

Forrás: http://www.revizoronline.com/hu/cikk/4944/beszelgetes-frenak-pallal/?search=1&first=40&txt_ssrc=fren%C3%A1k

Kétszer kettő néha öt

Sajtó
Undefined
Interjú
Frenák
sisso
Magyar Narancs
HU

Kétszer kettő néha öt (Frenák Pál koreográfus)

sisso @ Magyar Narancs
1999

Először 1981-ben tért haza Párizsból Magyarországra önálló, Európában turnézó társulatával, a TÉR Színházzal. Furcsa, csakis frenákosként jellemezhető, szorongós és robbanékony előadásaival hívta fel magára a figyelmet a hazai fizikai színházért rajongó társadalomban. Számos bemutatója volt itt azóta, közben Kiotóban járt ösztöndíjjal, és a jövő évben is sokszor találkozhatunk majd újabb társulati formációival. A művész, aki majdnem madár, a Trafóban ült le beszélgetni velünk.

MaNcs: A tegnapi Tricks and Tracks előadás teljesen ellentmondott az eddig is érthetetlen magyar kritikáknak, melyek lilának és koncepciótlannak nyilvánítottak téged. Te is úgy gondolod, hogy ez egészen más volt?

Frenák Pál: Bizonyos dolgok, amiket csinálok, bizonyos időkben furcsán hatnak az emberekre. Nem tudják például azt, hogy a mai mozgásművészetet nem egyértelműen a tánc motiválja, hanem sok minden más: az építészet, a festészet, a harcművészet, a filozófia, a pszichológia. Az én előadásaimat ezekkel együtt kell értelmezni, ha értelmezni kell egyáltalán, és nem az elmúlt rendszerek esztétikája szerint. Ennél a darabnál egyébként magam is úgy érzem, hogy történt valami más. Talán a megjelenítési forma végre teljesen fedte a belső tartalmat, és összegezte azt, amit idáig csináltam. A maximális feszültség, amit a nézők felé sikerült közvetítenünk, a fizikai és a pszichológiai feszültség egységben volt a színpadi lények szerepeivel.

MaNcs: Londonban diszkótáncbajnokságot nyertél sok évvel ezelőtt, aztán táncoltál a Moulin Rouge-ban is, Párizsban. Egyszer úgy nyilatkoztál, hogy ezt ma már szégyelled. Nem hiszem, hogy annak, aki megcsinál egy ilyen előadást, bármi szégyellnivalója lehetne.

FP: Azt azért csináltam, mert húsz évvel ezelőtt az volt az egyetlen lehetőség, hogy elmenjek innen. Azt szerették volna, hogy maradjak ott, de ráéreztem, hogy nem szabad folytatnom, hiszen engem sokkal összetettebb dolgok érdekelnek. Volt egy gyerekkori álmom. Az intézetben, ahol hétéves koromtól tizennégy éves koromig tartózkodtam, mindig Párizsról nézegettem képeslapokat, miközben egy tanár házaspár gyerekére vigyáztam. Aztán megvalósult az álom. Tizenöt éve Párizsban élek.

Nehéz elmesélni, mi minden motivált engem. Az anyanyelvem például a mutogatás, hiszen a szüleim süketnémák voltak. Mikor bekerültem az otthonba, nehezen ment a kommunikáció. A mozgásrendszerembe is beleolvadt a süketnémaság, meghatározta az életemet és a művészi munkámat is, de persze nem erről szól. Az energiája, a dinamikája maradt meg.

MaNcs: Hogyan fogadja el ezt a társulatod? Mióta dolgoztok közös produkciókon?

FP: Egy éve van ez a lehetőség, hogy francia-magyar koprodukcióban működünk, próbálgatjuk, hogyan hat egymásra a két kultúra. A kinti társulatom kilenc éve megvan. Körülbelül három táncossal dolgozom együtt folyamatosan. Kölcsönösen választjuk ki egymást. Nem is nézem meg soha, hogy technikailag milyenek a partnereim, az a fontos, hogy miben hisznek, mit akarnak kifejezni. Sokat foglalkozom mozgássérültekkel, és már nyolc éve tanítok Lille-ben, a Süketnémák és Nagyothallók Színházának kis társulatában. Így magam is közelebb jutok a megoldásokhoz és az emberi énhez.

MaNcs: Ha kulturális hatásoknál tartunk, elég erősen érezhető ebben a darabban a Kiotóban eltöltött időd. Japánban hogyan élted meg a kommunikáció örömeit?

FP: Teljesen átérezhettem a keleti kultúra komplexitását és gazdagságát. Nemcsak verbálisan, hanem testtartásokkal is hangsúlyosan fejezik ki magukat. Korporálisan fejtik meg a másik ember lényét. Nem kell órákig beszélgetni valakivel, és a lényeg mégis megtörténik. Még az sem zavart, hogy nem beszélem a nyelvet. Klappolt a süketnéma-jelrendszerrel. Japánban az az igazán csodálatra méltó, hogy a hipermodernizmus együtt él a hagyományokkal, mégis tudnak valami egyensúlyt találni közte. Egyelőre.

MaNcs: Mi az, ami a legjobban izgat a kifejezésben

FP: Hogy hol van az a határ, amikor az ember a tudás és nem tudás között lebeg. A maximális pontig felpörgetni a dolgot, ahol már a mozgás is megszűnik. Ez az a rizikó, amit én még megkockáztatok. Olyan ez, mint mikor a rituális táncosok szinte halálra táncolják magukat, és még drogokat is szednek hozzá. Megmondom őszintén, hogy amikor táncolok, én már nem tudom, mit csinálok. És így vagyunk egymással is a színpadon, nem kalkulálunk, és ha nem vagyunk benn, akkor is érezzük a másikat. Soha nem csináltam olyan darabot, amiről tudtam volna, hogy mi lesz a vége. Csak a filozófiája volt meg, az pedig egyszerűen abból is adódhat, hogy az ember nem jár becsukott szemmel. A művész felelősséggel tartozik mindenkiért. A kiélezett szituációkat kell láthatóvá tenni, amiket bizonyos életmódok mellett nem képesek megfigyelni az emberek, ezért nekem kell azokat megmutatnom a képzelet erejével. Fontos, hogy a darabjaimat a fiatalok is megnézzék, pedig nem lehet nekik érzelgősködni, legalábbis nem úgy, ahogy azelőtt. Fred Bigot, az elektroakusztikusunk képes nagyon igényes kompozíciókat létrehozni az ő zenéjükkel. A techno nagyon érdekel, mert igen mély a lüktetése, és megfelel a mi minimál-maximál mozgásunknak.

MaNcs: A meztelenség fontos megjelenítési mód a darabjaidban, ahogy a levegőben lebegés is. Az ilyesmit sokan félreértelmezik.

FP: Kedvelem az olyan megoldásokat, amikor a térnek több irányát is fel lehet használni, mint a vertikális. Lebegni és úgy táncolni nagyon jó, bár a néző számára sokkoló lehet. A meztelenség pedig felvállaltan nagyon lényeges dolog a számomra. Egyre jobban takargatjuk a testünket, újabb képeket kreálunk magunkról a különböző dolgokkal, amiket magunkra aggatunk. A meztelen testtel való megjelenítés megváltoztatja a nézőpontot. Ha ezt a riportot például meztelenül ülve csinálnánk, egész más lenne. A darabban nincs egy olyan pillanat, ahol öncélú volna ez. Nem a testet mutogatjuk, hanem azzal mutatunk meg valami nagyon mély dolgot, és tovább is mennék, lehet, hogy a legközelebbi darabban már provokatívan kell meztelennek lennünk. Miért ne, ha az fejezi ki, amit el akarunk mondani. Ha azt kell megértetni, hogy kettő meg kettő az néha öt.
 

Forrás: https://magyarnarancs.hu/film2/ketszer_ketto_neha_ot_frenak_pal_koreografus-53891

 

Jelek, repülés, véletlenek

Sajtó
Undefined
Interjú
Frenák
Lőrinc Katalin
Népszava
HU

Jelek, repülés, véletlenek...

Lőrinc Katalin @ Népszava
2000. február 26

 

„Ha a tudatalattihoz eljutok, akkor a legbenső lényegig jutok el”

Frenák Pál néhány hónap alatt fogalommá lett Budapest színházi berkeiben. Másfél párizsi évtized után a múlt év februárjában kezdett itthon társulatot építeni, mellyel májusban már be is mutatkozott a Trafó színpadán. Az első mozdulatnyelv, melyet Frenák Pál elsajátított, a siketnéma-jelbeszéd volt. Talán ez a különös koreográfia indította el a táncművészet felé. Azt a kérdést, hogy miért hagyta el az országot a 80-as évek derekán, fölösleges feltenni. De Frenáknak, akit ma sikeres alkotóként ismernek el Párizsban, inkább az alábbi kérdést érdemes neki szegezni:

- Miért jött haza?

FP: Amilyen izgalmas volt Párizs a 80-as években, amikor a kulturális kormányzat óriási támogatást nyújtott a kortárs művészeteknek, annyira érzek most ott egy stagnálást. Mintha Budapesten most kezdődné valami hasonló, no nem azért, mintha olyan bőkezű lenne a támogatás, hanem azért, mert most kezd felszabadulni az a szellemiség, amely a rendszerváltásig palackba volt zárva. Engem az inspirál, és egyáltalán nem azért jöttem haza, merthogy Párizsban már ne menne olyan jól nekem, hiszen továbbra is ott van a társulatom fele. így három-négy francia művészt (táncost, zenészt, tervezőt, mikor kire van szükség) abból a pénzből tudom a magyarországi produkcióért kifizetni, amit a francia kormánytól kapok. Aki pedig a franciák közül nincs benne a darabban, az odahaza tanítást vagy más darabban való részvételt vállal. Az itthoniaknak ezzel szemben jár a havi fizetés egész évben, ebből egy fillér sem jár ä készülő darab költségeire: ezekre külön pályázom, ahol csak lehet.

- Ha ilyen bonyolult ez a francia-magyar felállás, nem lenne egyszerűbb mégis inkább csak az egyik országban alkotni?

FP: Az a baj, hogy sem itthon, sem Párizsban nincs elég pénz egy 14 tagú társulat fenntartására. Valójában persze itthon lenne az igazi, épp amiatt a pezsgő szakmai és társadalmi közeg miatt, amelyről már az előbb beszéltünk. Évi 12 millióból már meg is lehetne csinálni. Nálunk azonban igen egyenetlen a pénzelosztás: amíg egy közepes méretű balettegyüttes díszlete 20 millióba kerül, addig egy kisebb társulat hétmillió forintot kap a teljes évi működésre. így aztán folyton csak marjuk egymást, egyre csak azt lesve, mennyit, kapott a másik, ahelyett, hogy összefognánk az egész művészeti ág megbecsülése érdekében. A támogatásokat megítélő kuratóriumokban igen sok olyan szakember ül, aki maga is alkot, ő is potenciális pályázó, ráadásul sok kurátor el sem jár megnézni a előadásokat.

- Önről hajlamosak azt mondani a kollégák: „miért jött haza, ha jól ment neki, csakhogy itthon még egy éhes szájjal több legyen?”

FP: Én a külföldön szerzett tapasztalataimat és kapcsolataimat a többiek számára is hasznosítani kívánom idehaza. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy azt hiszem, a darabjaimon is látszik, milyen húzóerő mindaz, amit a franciák képviselnek a kortárs táncban. Nem azért virtuózak, mert jobbak, mint a magyarok, hanem mert nálunk a kortárs művészeti képzésnek több évtizedes erős hagyománya és támogatottsága van, míg nálunk valójában még semmilyen hivatásos képzés nincs ezen a területen.

Azon a jellegzetes francia stíluson, melynek közegében saját táncnyelvezete kialakult, kicsit mégiscsak kívül maradt.

FP: Az, hogy végig meg tudtam őrizni az identitásomat, az ott kezdődik, hogy siketnémák voltak a szüleim, édesapám hétéves koromban meghalt, s hét testvéremmel intézetbe kellett mennünk. Egyszerre tehát kikerültem egy családból több száz gyerek közé, ahol egy kis pontocska voltam A saját tükörképembe kapaszkodtam, szó szerint: éjszakánként kiosontam a folyosóra, ahol volt egy nagy tükör, és az előtt mókáztam, táncoltam saját magamnak. Aztán amikor már nagykamaszként újra hazakerültem, Jeszenszky Endre, a ma már legendás hírű balettmester rábeszélt, járjak az óráira. Csodálta anyámat a különös jelrendszerért, melyen kommunikált s ahogyan boldogulnia kellett. Egyébként én is azért tudtam ezek után villámgyorsan felzárkózni a tánctanítványok között, mert a siket- néma-jelrendszer alkalmazásában a megfigyelőképesség alapvető: aki ezt a nyelvet tudja, igen gyorsan képes ellesni a mozgáskoordinációkat.

- Miért épp Párizsba ment?

FP: A véletlenek sorozata juttatott Párizsba, és segített megtalálni azt a kifejezési formát, amit kerestem. Hiszen először a klasszikus balett területén szerződtettek, s közben elkezdtem járni a legkülönb kortárs stílusokat oktató nagymesterekhez. A véletlen nagy úr a Montreali Baletthez is leszerződtettek volna, de épp akkor lett állapotos a feleségem, nem mentem. Egy musicalben a főszerepre kínáltak szerződést, akkor meg kitörtem a bokám. Szóval: a dolgokat nem tudhatjuk előre. Elkészítek ugyan egy forgatókönyvet, melyet a táncosok elé tárok, de aztán félreteszem: hadd induljanak el a dolgok a maguk útján. Azt gondolom, ha a tudatalattihoz eljutok, akkor a legbenső lényegig jutok el.

-Művei „állandó jelzői” a repülés, a siketnéma-jelbeszéd és a mezítelenség. Van, aki azzal vádolja, hogy ismétel, folyvást visszanyúl ezekhez az eszközökhöz.

FP: Azt hiszem, egyáltalán nem baj, ha egy alkotónak megkülönböztethető jelrendszere, egy társulatnak saját karaktere van. A repülés, vagyis az a kérdés, hogyan lehetne a földtől a megszokottnál sokkal messzebb elrugaszkodni, mindig kísértett. így aztán itthon is bemutatott régebbi darabjaimban a Gördeszkákban és a Vadó- cokban ugyanúgy szerepel a felfüggesztés, mint a legutóbbiban, a Tricks & Tracksban. Itt a táncosok csak testfestéket „viselnek”. Ami a siketnéma jelbeszédet illeti:, úgy érzem, lezárult életemnek az a korszaka, melyben a gyermekkoromat próbáltam feldolgozni.

-Önnek a nagyközönség vagy a szakma véleménye a mérvadóbb?

FP: A művészet nem a művészeknek szól. Pontosabban: hozzájuk éppúgy, mint a nem szakmabeliekhez. Sokat olvasok mostanában egy belga filozófustól, Gilles Deleuze- től, aki kijelentette, hogy ő nem készít külön filozófiát a filozófusnak és nem filozófusoknak... Ettől aztán könnyen olvasható, de szakmailag is hiteles. így próbálom én is elkészíteni a darabjaimat.

-A Budapest Táncszínháznak, február 18-i, Trafó-beli bemutatójára mit tanít be?

FP: A Triplex egy korábbi darabom, amelyet francia táncosom, Pascal Giordano tanítja be és adaptálja a Földi Béla vezette társulat számára.

Irány a jelen

Sajtó
Undefined
Interjú
Frenák
Lőrinc Katalin
Színház
HU

Irány a jelen...

Lőrinc Katalin @ Színház
2000. Április

FRENÁK PÁLRÓL ÉS MUNKÁIRÓL

Egy éve, hogy Frenák Pál végleg hazatért Párizsból, s jó fél éve, hogy frissen toborzott magyar táncosaival létrehozta első igazán itthoni alkotását Savanyú és zöld címmel, és letette névjegykártyáját a Trafóban. Ez az első olyan munkája, amelybe már a magyar kulturális tárca támogatásával vághatott bele. A hazatérést valójában a Vadócok elkészítése vezette be 1998 január-februárjában (erre a kreációra Szabó György, a Petőfi Csarnok akkori igazgatója hívta meg Frenákot, tisztán francia csapatával együtt). Kiderült, hogy az ilyesfajta művészi megnyilvánulásra igenis van nálunk igény, mind a néző, mind a szakma részéről. Azóta pedig elkészült egy vadonatúj egyórás darab s egy régebbi, az 1993-as Gördeszkák ,,magyar" változata. Ki tehát Frenák Pál, honnan indult, hová tart, s miért jött haza?

Beszélgetésünk elé néhány kikerülhetetlen adat kívánkozik. Frenák süketnéma szülők gyermekeként született 1957-ben, s édesapja korai halála miatt kisgyermekként hét testvérével együtt intézetbe került. Nyolc év után hazatérhetett, 1974-ben kezdte klasszikus balett-és jazztánctanulmányait Jeszenszky Endrénél, akinek Semmelweis utcai balettstúdiója fölött lakott. Így kezdődött a véletlenek sorozata, melynek leglényegesebb állomásai: az első külföldi szerződés (1985), még a könnyű műfajnak köszönhetően, találkozás Párizsban a francia balett egyik legillusztrisabb személyiségével, Janine Charratval, aki rögtön alkalmazza (1989), s később is egyengeti művészi útját; majd saját társulat alapítása. Párizsban nagy mesterektől tanult klasszikus és modem technikákat. 1990 óta haza-hazajárt, művei jó részét itthon mutatta be; Szabó György már akkor fantáziát látott benne. Igaza lett neki, és mindazoknak, akik ambicionálták, hogy Frenák 1999 februárjában hazajöjjön, és minisztériumi szubvencióval magyar táncosokat szerződtethessen. Az itthoni és kinti évek tapasztalatai beértek: legutóbbi alkotása markáns új hangot jelent a hazai mozgásművészeti palettán.

A Vadócok elejétől végéig a Petőfi Csarnokban készült, de kizárólag francia előadókkal. Frenák mellett Pascal Giordano, Raphael Kaney és Dimitri Kruis kápráztatták el lendületükkel a közönséget, főként amikor hihetetlen formációkban szelték át kötélen a színpad légterét. Lássuk be, a darabnak ezek a lélegzetelállító, a repülés szabadságát és félelmetességét sugalló pillanatai a legemlékezetesebbek. Meztelen test - Frenák másik legjellemzőbb állandó jele - itt is látható; a magyar néző számára talán kicsit provokatív formában (nemi szervre húzott zokni) - ám ezúttal sem öncélúan.

Ezek a Vadócok kevésbé gyermekiek, mint a Gördeszkák ösztönlényei: inkább vadulók, s ez a vonásuk a legutolsó darab, a Tricks & Tracks felé mutat. (Az eredeti cím, a Sauvageries a ,,vadságok" szóval fordítható le pontosabban.)

Az itthoniakkal készült bemutatkozó darab, a Savanyú és zöld mintegy demonstrálja: még nem értünk meg teljesen, még nem vagyunk szüretelhető állapotban, de azért nézzetek meg! Itt is jelen voltak Frenák állandó kifejezési eszközei: a siketnéma jelbeszéd, a meztelenség és az életveszélyes helyzetek, ám igen visszafogottan adagolva, mintegy szoktatva a befogadót és az előadókat a Frenák-rizikókhoz. De nem hiányoztak azok a hatáselemek sem, amelyeket a magyar szereplőgárda egyéniségei hoztak magukkal: elsősorban a virtuóz Juhász Kata és a lágy mozdulatai ellenére is férfias Gergely Attila. Ezt az első, alig fél órás bemutatkozást az ő kettősük tette emlékezetessé: ezé a két átszellemült vadmadáré, amint a kórházi vaságyon (melyből van még egypár a színpadon, s melyek eszközként, díszletként repülnek, forognak: minden megtörténik fölöttük s alattuk) leküzdik a félelmet, ,a tabukat. A magyarok közül Zambriczky Ádám és Hatvani Zsolt társult még Frenák Pál és Christine Merli mellé a darabban.

Az 1999. decemberi előadás-sorozat immár Hatvani nélkül, viszont továbbra is két franciával: Merlivel és Giordanóval zajlik.

A Gördeszkák biztosan sokat változott az 1993-as, eredeti változathoz képest a budapesti betanítás során, ahogyan ez ilyen esetben természetes - a különbségekre több mint hat év távlatából nehéz lenne rámutatni. A gyerekkor szorongásai, a gyermeki könyörtelenség és szeretetvágy kollázsa ez a mű, melyben a legtorokszorítóbb élményt ismét a repülések, a kötéltáncok által felerősített benyomások, valamint a megkapó csapatmunka keltik. Immár bizonyos: összeállt egy TÁRSULAT.

Az első egész estés hazai bemutató: a Tricks & Tracks. Részese a sikernek Jantner Emese. Bozsik Yvette társulatától jött, többekkel együtt, és új elemet, nagyon is középeurópai, vagy mondjuk így: európai táncszínházi tényezőt emel be az alkotásba. Nevezetesen: az egyéniség felvállalását mindenek fölött. A Tricks & Tracks egy nagy görbe tükör. Ilyenek vagyunk: kicsik, nagyok, szépek, csúnyák, kegyetlenek és szeretetéhesek, könyörtelenek és álmodozók. Mindezt Jantner Emese mozaikszerűen villantja fel, nem riadva vissza a taszító hatásoktól ott, ahol ez indokolt, s visszahozva a már bevált eszközöket (repülés, meztelenség).

E két ,,állandó motívum" egyébként most egyetlen kettősben, Juhász Kata és Gergely Attila fenomenális kettősében olvad össze. A táncosok csupán néhány festékvonással testükön úgy lendülnek-csapódnak, kapaszkodnak össze, hogy a lány a világítási hídról leeresztett kötélen lóg be fejjel lefelé, a fiú pedig a földről rugaszkodik felé, rántja le magával, vagy röpül fel vele. Ez a kettős a csúcspont, még ha nem annak szánták is - hiszen van itt számos egyéb érdekes megnyilvánulás is, mint például a gyomorkavaró élő szintetizátorzene (Fred Bigotté), vér, erős kettősök és szólók. Jantner Emese nyúlánk, elomló alakja úgy emelkedik ki, mintha egy más világból csöppent volna ide, az izommadarak közé, amint látszólagos flegmával valójában igencsak rámenősen - maga alá teper egy nála két fejjel alacsonyabb férfit. A Tricks & Tracks tele van gondolattal, feszültséggel, kiáltással, kérdőjellel, még inkább, mint Frenák eddigi alkotásai; a francia, elvontan pszichologizáló és tisztán technikás stílustól pedig végképp eltávolodott.

Honnan indultál el a mozgás útján; milyen táncot láttál először?

FP: Semmilyet. Önmagam táncát, az intézetben ugyanis kiszöktem éjszaka a folyosóra, a tükör elé. Már egészen az elején, miután édesanyámtól elválasztottak, s viszonylagos bezártságban éltem a több száz gyerek között, kialakult bennem egy narcisztikus hajlam. Ösztönösen mozogtam, bohóckodtam a tükör előtt. Puszta véletlen, hogy a Semmelweis utca 4-ben volt a szüleim lakása. épp Jeszenszky Endre balettiskolája fölött. Így aztán mi-kor hazakerültem az intézetből, s a mester tudomására jutott, milyen megszállottan szeretek mozogni és improvizálni, biztatni kezdett, menjek hozzá tanulni. Így esett, hogy egy szép napon, tizenhét évesen, megjelentem nála. A mester néhány órával később megállapította: úgy mozgok, mint aki már tanult balettet. Aki ugyanis a siketnéma-jelrendszert használtja, annak erősebben fejlődik a megfigyelőképessége. Könnyen ellestem s gyorsan alkalmaztam a régebbi tanítványok mozdulatait, a fordulatok, a koordináció logikáját. Három év tanulás után már tanítottam is ugyanott meg az Artistaképzőben. Amikor később Franciaországban tanítani kezdtem, ott is azt hitték, hétéves korom óta tanulom a balett-technikát. Párizsban eleinte a klasszikus balett területén jutottam alkalmazáshoz, és értem el komoly sikereket -- ezt bizonyára nehezen hiszik el rólam azok, akik mostani munkáimat látják.

Az igazi impulzust Párizsban a kortárs művészektől való tanulás jelentette számomra. Franciaországban tíz-tizenöt évvel ezelőtt óriási boomja volt a kortárs táncművészetnek: kialakult egy jellemző irányvonal, melyet tisztességesen támogattak. Ez persze nem jelentette azt, hogy amikor elindítottam ott a társulatomat, beleolvadtam volna a francia trendbe. Kint is megőriztem az identitásomat, hiszen az alkotásban a személyes kérdések izgattak. Egyébként ennek köszönhettem az első meghívást Japánba, melyet azóta több követett: a gesztusaim láttán hívtak meg, nem ismerték a repertoárdarabjaimat. A japán közismerten nonverbális nép, s ezért folyékonyan olvas a gesztusokból.

- Miért jöttél haza?

FP: Nem azért, mint híresztelik, mert nem kapok kint támogatást. A francia kulturális vezetés ugyanis olyan projekttámogatásokat nyújt számomra, melyekből fizetni tudom a francia művészek magyarországi munkáját: a zenészt, a fénytervezőt és természetesen azt az egy-három táncost, aki részt vesz egy-egy produkcióban. Budapesten kizárólag a magyarok fizetésére kapok támogatást. A francia résztvevők tehát egy fillér magyar pénzt nem visznek el - ahogyan azt többen állítják. Szerintem most itthon érdemes dolgozni, mert az a bizonyos pezsgés, ami Franciaországban tizenöt éve zajlott, s mára elcsendesült, az Magyarországon most indult be. A több évtizedes bezártság után szabadon burjánzik az alkotási vágy.

− Miért kell ez a francia-magyar felállás, hiszen ha van mondanivalód, azt a táncban éppúgy el lehet mondani tisztán magyar vagy tisztán francia csapattal?

FP: Azt hiszem, érzékelhető az a kölcsönhatás, amelyet a három francia és négy magyar gyakorol egymásra a legutóbbi darabban. Francia táncosaim és a zenészem olyan országból jöttek, amelyben a kortárs művészetek évtizedek óta komoly lehetőségeket élveznek; onnan hozták a mesterségbeli tudásukat, s ez óriási húzóerővel bírt az itthoniakra. A franciákat viszont a hely szelleme inspirálta. A végén már nem lehetett tudni, ki a magyar, ki a francia, s talán ez a legszebb a dologban. Persze nem könnyű ilyen felállásban dolgozni. Nekem Párizsban szintén vannak táncosaim, ők más projektekben is részt vesznek, s tanításból tartják fent magukat.

− Akkor tehát jó ez a vegyes felállás?

FP: Ha lenne Budapesten önálló színházunk és biztos anyagi bázisunk, akkor itt kellene a teljes társulatot működtetni. Épp azért, amit az előbb is mondtam: mert most éppen itt zajlik a művészeti és társadalmi élet.

- Legutóbbi darabod, a Tricks & Tracks mintha intenzívebben, provokatívabban szólna a nézőhöz.

FP: Igen, előző darabjaim önéletrajzi jellegűek voltak, fel kellett dolgoznom mindazt, amit átéltem. Saját magamtól mint témától kezdek végre megszabadulni. Ez a darab tehát szabadabb, nyitottabb az eddigieknél, ráadásul mélyebbre ás, valami lényegesebbhez. Persze az előző darabjaim jelrendszere is beleépül a mostaniba, mint például a siketnéma jelelőnyelv, de itt már nem olyan forduló, mint korábban.

- Miért épp most érezted a nyitás igényét?

FP: Azért én azelőtt sem kizárólag a köldökömet néztem, csak nagyon erősen akartam megértetni magam: analizáltam, szétszedtem a dolgokat. Ma már nem akarom ilyen görcsösen, hogy megértsenek, inkább a pillanatnak dolgozom. Az új darabomban is vannak persze emlékek és víziók, de a jelenben próbálok maximálisan részt venni, s nyilván ez érezhető a darabon is. Biztosan nagy szerepet játszott ebben a váltásban a Japánban eltöltött idő. Hiszen az alatt a több mint hat hónap alatt megtapasztalhattam azt az iszonyatos modemizmust, a hipertechnikákat, és egyszersmind azt is láthattam, mennyire él a tradicionális kultúra. Talán ez döbbentett rá, hogy az embernek nem kell olyan görcsösen kapaszkodnia a gyökereibe, azok úgyis beépülnek a jelenbe. Igy aztán bátran a jelen felé mertem fordulni, ahol már nincsen bizonyosság, nincs meg a múlt biztos kapaszkodója. A Tricks & Trackshez pedig írtam egy szinopszist, melyben képről képre behatároltam a témákat a táncosok számára. Ott állt, milyen hatást szeretnék kiváltani, s a táncosok ebből építkezhettek. Ezt megmutattam nekik, s első olvasatra nagyon szépen ráéreztek. Egyesek az ott leírtak tematikájából indultak ki, mások a lelkiek felől kerestek megoldásokat. Persze aztán azt javasoltam nekik, hogy felejtsék el a szinopszisomat, s itt lépett be az a bizonyos rizikó, a ,,nem tudom". Szóval felépítettünk egy szolid bázist, amelyet aztán leromboltunk. Így jutottunk el egy olyan épülethez, amely bennünket is meglepett. A szekvenciák és megépített részek ellenére a darab mindig a saját életét éli: burjánzik, mint a sejtek, melyek egy bizonyos rendszeren belül szabadon mozognak. A lényeg az, hogy mit akarunk mondani, az egész csapat együtt.

− Az emberi test meztelenségén és a siketnéma jelrendszeren kívül állandó (s mind közül legegyedibb) kifejezési eszközöd a repülés.

FP: Mindig azt kerestem, hogyan s mennyire lehet felrúgni a klasszikus színpadi megjelenítéseket a táncban: hogyan lehetne elrugaszkodni a földtől. Az új darabban az a kettős, ahol Kata a levegőben lóg, onnan indult ki, hogy szerettem volna egy spirális mozgás- rendszerű duót alkotni. Csak ezután jött a függesztés ötlete. Az egész a valahonnan valahová eljutás gondolatára épül. A táncban az a természetes és megszokott, hogy a földön állunk, és a lábunk érintkezik a földdel, itt azonban ez csak az egyik táncosra igaz, a másikra nem. Persze, a érkezik, ahová kell. Amikor ezt a spirált kitaláltam, nem tudhattam, hogyan működik majd a gyakorlatban. Egyébként a vissza-visszatérő függesztés kapcsán biztosan sokan mondják, hogy önmagamat ismétlem. Ha azt vesszük, Nagy József is mindig visszatérő elemeket alkalmaz; Picasso, Giacometti vagy Dali - akikhez persze nem szeretném magam hasonlítani - úgyszintén. Földi Béláéknak is, akik most mutatták be egy korábbi, rájuk adaptált darabomat, a Triplexet, azt próbálom elmagyarázni, hogy nem lehet egy csapatot saját, megkülönböztethető karakter nélkül valódi sikerre vinni. Nem olyan nagy baj tehát, ha egy társulatnak felismerhető karaktere van. A miénkre talán egy-re határozottabban az a humánus nyitottság jellemző, amellyel az emberi kapcsolatokat kezeljük, és amellyel a néző szemébe merünk nézni.

 

Fotók:

1. Savanyú és zöld

2. Frenák Pál

3. Gördeszkák

Kilépni a takarásból

Undefined
Sajtó
Interjú
Frenák
Halász Tamás
Beszélő
HU

Kilépni a takarásból

Halász Tamás @ Beszélő
2001. 6.évfolyam 4. szám

Frenák Pál táncos-koreográfussal beszélget Halász Tamás

Azt hiszem, keveseket determinált a sorsa táncművésszé olyannyira, mint téged. 

FP: Hatan voltunk testvérek, én voltam a legkisebb. Édesanyám születésétől süketnéma, apámat pedig már születésem idején megtámadta egy betegség, az akkor még gyógyíthatatlan agytumor, amitől gyakorlatilag fokozatosan megőrült. Anyám szinte egyedül küszködött halló, beszélő hatunkkal. Apámat hihetetlenül agresszívvá tette a rohamosan elhatalmasodó kór: kevés és nagyon fájdalmas, ijesztő emlékem maradt csak róla. Akkor rettegtem tőle, ma már egyfajta megértő szeretettel gondolok rá. Apám nagyon rövid élete is iszonyú szenvedésekkel volt teli. Az édesanyját kisgyerekként vesztette el, az alkoholista nagyapám pedig már hét-nyolc évesen dolgozni kényszerítette. 

Hogyan tudott a család ilyen körülmények közt egyáltalán együtt maradni? 

FP: Sehogy. Édesanyám belefáradt a botrányokba, szenvedésbe, a kilátástalanságba. Gyámügyi nyomásra eldőlt: mindannyiunknak jobb lesz, ha mi, gyerekek egy időre nevelőotthonba kerülünk, mert ezt nem lehet így tovább csinálni: egy süketnéma képtelen hat gyerek nevelésére és egy halálos beteg ápolására. Ahhoz sem voltak meg a körülmények, hogy az iskolai tanulmányaimat végezzem: lemaradtam, nem tudtam követni a tanmenetet. Emlékszem, úgy kellett tanulnom, hogy tudtam, ha hibázom, az apám az asztallapba veri a fejemet. Az írászavaraim egészen felnőttkoromig megmaradtak. 1983-tól Franciaországban élek: számomra is hihetetlen, de az új nyelv elsajátításával szoktam meg egyáltalán azt, hogy a mindennapi életben alapvetően beszéddel fejezzem ki önmagam. Nyilván előtte is gyakoroltam a verbális kommunikációt, de állandó szorongást éreztem amiatt, hogy képtelen vagyok pontosan megfogalmazni, amit akarok. Ez az állapot vezetett el engem a mozgáshoz, a tánchoz már gyerekkoromban. 

Miféle tánc volt ez? 

FP: Valami teljesen autodidakta, önmagamnak, önmagamból kifejlesztett fantázia-mozgás. Hétévesen kerültem intézetbe, és emlékszem, hosszú éjszakákon át képtelen voltam aludni. Alvás helyett kezdtem el ezeket a különös játékokat. Munkált bennem a hajsza a megértés felé: nem értem fel ésszel mást, mint a puszta tényt, hogy valami felborult. Közben, néhány hónappal azután, hogy szétszakadt a család, apám is meghalt: szembesülnöm kellett vele, hogy már semmit sem lehet visszacsinálni. 
Máig előttem van egy kép: Balatonszabadiban voltam sokáig intézetben, ott hatunkból legalább hárman együtt lehettünk egy ideig. A kerítés után húzódott az út, aztán a vasúti töltés és a Balaton. A tó adott nekem perspektívát: olyan volt nekem akkor, mint valami óceán. Évek múltán értettem meg igazán, miért néztem órákon át a kerítésbe kapaszkodva, gyerekfejjel azt a nagy, kinyíló vizet. A fantáziámba tudtam csak menekülni… ha kellett, akkor mozdulatokkal. 

Mennyire sikerült beilleszkedned az intézeti világba? 

FP: Elég, ha annyit mondok: az osztálytársaim nagy része 16-17 éves korában szinte egyenesen ment át a javító-nevelőbe. Egy-két fiúról tudom, hogy dolgozik, pincérkedik, a többiek szinte kivétel nélkül alkoholisták, börtöntöltelékek lettek. Hihetetlen sorsokkal találkoztam. Korábban azt hittem, hogy annál nincs nagyon lejjebb, ahogy mi éltünk a családommal. Aztán egyszer egy osztálytársammal, akinek tíz testvére volt (részben szintén árvaházban), elmentünk hozzájuk „haza”. A világ végére kellett kijutnunk: egy lomos telken, egy fabódéban laktak. Aztán ezeket a „családlátogatásokat” is megszoktam. Jártam még jó néhány ilyen fabódéban. 

Mi viselt meg leginkább? 

FP: Talán az, hogy az intézetbe kerülésünk után minden személyes holminkat azonnal elvették. Utólag értem a dolog logikáját, de végtelenül embertelennek tartom. Megpróbáltam felidézni, hogyan próbálta meg kijátszani a tudatalattim ezt az intézkedést: minden kis vackot összeszedtünk, fadarabokból, kövekből hoztunk létre magunknak meghatározhatatlan, de saját tárgyakat. A japán kultúrával találkozva éltem át újra ezeket az emlékeket. Rájuk jellemző, hogy van két semmi, és abból csinálnak egy csodát. Gyerekként én is ilyesmivel kísérleteztem, és közben észrevétlenül kialakult bennem valami nagyon erős és maradandó fogékonyság, szeretetérzet a tárgyak iránt. A japán táncműfaj, a buto, ami felnőtt fejjel mélyen megérintett, valami nagyon hasonlóról szól. Megtanít arra, hogyan válj a táj, a természet részévé, mint egy kő, fatörzs, bármiféle tereptárgy. 

Meg tudtad bocsátani az intézeti éveket? 

FP: Anyámmal szemben még mindig érzek némi haragot, de tudom, hogy nincs igazam. Ez a történet azonban még távolról sincs lezárva a lelkemben: újra és újra meg kell vele küzdenem. Sokat jár a fejemben a legidősebb bátyám is, aki 1956-ban azért ment el, hogy megtalálja külföldön a szerencséjét, kitörjön, és idővel a távolból segítsen majd rajtunk. Meg akarta váltani a világot: szabályosan halálra dolgozta magát. Mire a család újra együtt volt, jött a gyászhír: alig harmincévesen ment el, két gyereket, feleséget hagyott maga után. Hátborzongató élmény volt hosszú évek után megismernem a fiát: mintha a bátyámmal találkoztam volna újra, ő pedig az apjával. Megtapasztaltam, hogyan tud beleolvadni egyik ember lénye a másikéba. Ugyanezt éreztem a nővérem esetében, aki öngyilkos lett: évek múltán találkoztam először a lányával, akivel ugyanígy meredtünk egymásra. Aligha lehet fogalmunk róla, hogy az élet által provokált tragédiák hatását hogyan éljük majd újra évek, évtizedek múltán. Gyerekkoromtól kezdődően annyi drámai változással kellett megbirkóznom, hogy páratlan alkalmazkodóképesség alakult ki bennem védekezésül. A világ bármely pontján képes vagyok azonnal felvenni a helyi ritmust: Oszakában „japánul” közlekedem, az Urálban, Jekatyerinburgban oroszul. 

Hogyan kezdtél el táncolni? Ez is valami alkalmazkodási reakciónak indult? 

FP: Annak bizony. Az intézetbe kerülve elképesztő körülmények között találtam magam. Emeletes ágyakon, három szinten aludtunk iszonyatosan zsúfolt, szűk kis szobákban. Sajátos klikkesedés indult el, ahogyan az természetes. Én nem az erőmmel, hanem a már emlegetett fantáziámmal tűntem ki: a mi „maffiánkban” volt mindig a legerősebb és a legokosabb, így nekem is jobb ágy jutott. Próbáltam kreatívkodni: „megrendeztem” például az Ali baba és a negyven rablót. De megalkottam egy saját, titkos világot, amikor éjjelente kiszökdöstem a folyosóra a tükrök elé, táncolni, magamnak… 

De honnan jött az indíttatás? Hol találkoztál először a tánccal? 

FP: Nagyon sok filmet néztünk az intézetben. Az első nagy élményem Chaplin volt, aztán jött sorban Fellini, Zeffirelli. Az ő munkáik talán életem legmeghatározóbb filmélményei, bár azóta sok új kedvencem is akadt. Ezekből a filmekből másoltam figurákat, mozdulatokat, történeteket. De nem csak utánoztam: figyeltem az engem körülvevő, dzsungelszerű világot. Ne gondolj itt meghatározó élményekre: a legapróbb impressziókat „dolgoztam fel”. Anyám velünk tapintással, tekintettel, később süketnéma jelekkel kommunikált: el tudod képzelni, hogy nem esett nehezemre mozdulatokra, egyfajta táncra lefordítani az érzéseimet már gyerekkoromban sem. 
A süketnémák a testükkel kommunikálnak: a táncművész választja ezt a nyelvet, nekik pedig ez adatott. Soha nem felejtem el, egyszer anyám elvitt egy kulturális rendezvényre a „szövetségbe”, és én egyszerre észrevettem furcsa két embert, akik egy hatalmas kályha mellett üldögéltek összebújva. Süketnémák voltak és vakok. Hátborzongató volt figyelni azt, ahogyan ők kommunikáltak egymással: a szokásos jelelést használták, de tapintással, egymás kezét az ölükbe fogva olvasták egymás mozdulatait. 
Ezek az élmények alapvetően és igazán sajátosan formálták az én egészséges személyiségemet: ha valamilyen intenzív hangulatba kerülök, nagyon gyorsan át tudom ragasztani: ha egy próbára például idegesen, vagy izgatottan érkezem, szavak nélkül is gyorsan magammal tudom rántani a környezetemet. Ez pedig nem csekély önfegyelmet és figyelmet követel meg az embertől. 

Hogyan értek véget az intézeti évek? 

FP: Tizennégy éves voltam, amikor hazaengedtek. Döntöttek róla, hogy hol folytassam a tanulmányaimat: a kiindulópont az volt, hogy én, mint minden intézeti gyerek, csak komplett hülye lehetek, így jelölték ki az iskolákat, ahová továbbmehettem. Az élet aztán úgy hozta, hogy szinte azonnal dolgozni kezdtem, mást se csináltam egészen 19 éves koromig. Ezekre az évekre sem szívesen emlékszem vissza: egyetlen hosszú hajsza volt az egész, ehhez jött a serdülőkor a létező összes problémájával. Értelmetlennek láttam, hogy dolgozzak, nagyon szerettem volna tovább tanulni, de nem volt semmilyen mérlegelhető lehetőség előttem: az intézeti évek rövid távon meghatározták a sorsomat. Tudtam, ha nem vagyok elég erős, a rövid táv helyett élethossziglani determináltság várhat rám. 

A családnak sikerült legalább újból összeállnia? 

FP: Borzasztó körülmények között, de igen. A legalapvetőbb feltételeket kellett szinte a semmiből megteremtenünk: egy saját ágyat mindenkinek, mindennapi kenyeret, bútorokat. Az egyetlen szobás zuglói lakásunk helyett kaptunk egy tágasabbat, ezt, amelyikben most is ülök veled. Nehéz érzékeltetni, mit éreztem az után a hét év után. Már hosszú ideje keltem minden reggel fél ötkor, hogy munkába menjek, amikor még mindig nem fogtam fel, hogy egyáltalán hol vagyok, hogy vége, hogy nincs több sorakozó az udvaron. 

Hol dolgoztál? 

FP: Az Astoriában lettem pincértanonc, aztán pikolófiú. El lehet képzelni, hogyan éreztem magam egy ilyen munkakörben én, akit pánik fogott el, ha csak ránéztek. 

Mitől féltél? 

FP: Attól, hogy valamit elrontottam, vagy el fogok rontani. Ez a rettegés belém nevelődött: gyerekkorom zömét töltöttem egy, az akkori laktanyáktól alig különböző intézmény keretei között. Búgba hajtott ágyneművel, körlet-, cipő-, körömellenőrzéssel. Idővel aztán kezdtem kicsit kiengedni, alkalmazkodni, megfelelni. Jó volt, hogy dolgoztam, mert mindig kaptam néhány forint borravalót, bent tudtam rendesen enni, elhozhattam kis lekvárt, péksüteményt, vajat, aminek otthon mindig nagyon örültek. Pincérkedve is előjött a kreativitásom: szoktam a tárgyakkal való kapcsolatot, megpróbáltam mindent újszerűen, még szebben csinálni, mint ahogy másoktól láttam. 

Egy népszerű kávéházban azért a legzárkózottabb pikolófiú is felenged… 

FP: Sokat számított, hogy törődhettem az emberekkel, hogy alkalmam lett szabadon alakítani a környezetemet, foglalkozni a széppel. Máig emlékszem egy házaspárra, akik nászúton voltak Budapesten. Hosszabb időt töltöttek az egyik Balaton-parti szállodában, ahol dolgoztam. Nagyon meghatott a szerelmük, gyönyörködtem a szépségében, a szépségükben. Szinte szerelmes lettem mindkettejükbe. Egy nap kérdezték, nem vehetnének-e a hotel egyedi borospoharaiból, mire én titokban összeválogattam nekik egy készletet, órákig pepecseltem valami nagyon nagyszerű díszcsomagolással, és kimondhatatlanul boldoggá tett, hogy boldoggá tehetem őket. 

Hogyan találtál vissza a korosztályodhoz? 

FP: Tizenhét-tizennyolc évesen elkezdtem mindenféle bulikra járni, de eleinte nem volt benne sok örömöm: iszonyatosan gátlásos voltam. Hozzájárult ehhez a szexuális identitás serdülőkori, menetrend szerinti válsága. Én öt nő közt éltem: anyám és a négy nővérem közt nem igazán sikerült férfi szerepmintákra bukkannom. Ehhez jött a tény, hogy alkatilag sem nagyon tértem el tőlük: angyalarcú, igazán szép kisfiú voltam, nagy kék szemekkel, szőke hajjal. A bunkók szemében nőies, vagyis, legyünk konkrétabbak: buzis. A pincértársadalom, amelynek én is részese voltam, nem a szellemi szintjéről volt híres. Az első érzéki megnyilvánulásaim mindegyikéhez kapcsolódik valami súlyos agresszió emléke. A mai helyzettől sem vagyok elragadtatva, de akkoriban fokozottan érvényes volt az, hogy egy igazi férfinak nincsenek, pontosabban nem lehetnek érzelmei. Én nem voltam hajlandó macsót játszani, de nem tudtam volna hozzáfogni sem: jött hát a buzizás. Az én szememben a finomság, az érzékenység eklatáns részét képezi a férfiasságnak. A tapasztalataim megerősítették a meggyőződésemet: a nők szerették az érzékenységemet. Ezek az érzések és dilemmák máig meghatározóak minden egyes munkámban, koreográfiámban, mozgásanyagomban. 

A tánc fontos eszköz lehetett ahhoz, hogy megnyílj… 

FP: Ez egy különös ellentmondás. A tánc egy idő után a leghatékonyabb eszköz lett az életemben, aminek segítségével elfogadtam és megszerettem saját magam. Én gyerekfejjel alig kaptam szeretetet. Borzasztóan megszenvedtem, hogy gyerekkorom hét éve során senkihez sem tudtam odabújni, senkitől nem kaptam gyengédséget: hatalmas tömegben voltam magányos. Nem kaptam szeretést, ezért gyakorolni sem mertem. Túlélési reakcióként nagyon erős nárcizmus alakult ki bennem. Azt éreztem, ha senki, akkor majd én szeretni fogom saját magam. Az intézeti tükör előtt rendszeresen eljutottam valami egészen különös transz-stressz állapotba. Megkettőződtem és magamba olvadtam. A tükör olyan szerepet játszott az életemben, mint a Balaton víztükre: megnyílt vele a fullasztóan zárt tér, ki tudtam lépni általa egy irreális, de valahogy mégis megtapasztalható, jelen való távlatba. Olyan ijesztően messzire elmentem ezekben a narcisztikus, önizgató, önerotizáló fantáziákban, hogy sokáig vissza sem találtam a realitáshoz. 

Az életed korai szakaszában realitásnak amúgy sem találni túl sok nyomát. 

FP: Ez igaz, de aztán óriási késéssel elkezdődött az igazi életem, és iszonyatosan küzdenem kellett, hogy visszataláljak a valósághoz. Amiben olyan dolgok is előfordulnak, hogy az embert szeretik. Mindenesetre profitáltam a nehézségeimből, mert nagyon igényessé váltam az emberi kapcsolataimban, hiszen a felszínességgel nem tudok mit kezdeni. 

A tükrök iránti vonzalom, körülnézve a lakásodban, nem változott… 

FP: Tágítják a teret, és nem hagynak benne elbújni. Mint mindenki, én is szeretem nézegetni magam. De nem azért, mert még mindig tombol bennem a nárcizmus: egyszerűen csak szeretem követni magam. Szeretem megfigyelni az arcomat, a testemet különböző helyzetekben. A tükröknek önmagam alakításában, nevelésében és kontrollálásában is hasznát veszem. Tulajdonképp a tükör csalt be életem első tánciskolájába is. A tükör, ami a balettrúddal együtt ilyen helyen a legalapvetőbb berendezési tárgy. 

Hova jártál először? 

FP: Alánk, a félemeletre. Itt a Semmelweis utcában működött, működik a Jeszenszky-féle tánciskola, egy igazán patinás múltú intézmény. Különös adottsággal léptem át a küszöbét: előbb voltam megbízható kritikus, mint táncos. A süketnéma jelrendszer – ami, úgy is mondhatnánk, hogy szó szerint az anyanyelvem – nagyon intenzív figyelmet követel. A halló-beszélő a szavaival, a hanglejtésével árulja el, igaz-e vagy hamis az, amit előad. A süketnéma a testbeszéddel artikulál és kommunikál. A test szavaihoz én már kisgyerekként értettem, mert különben nem tudtam volna kommunikálni a teljes testét igen kifinomultan és érzékenyen használó anyámmal és környezetével. Profán példával élve: ha egy asztalnál ülve valaki rám néz, én már a tekintetéből látom, hogy sót kér, vagy paprikát. Ez a megfigyelői gyakorlatom adott lehetőséget rá, hogy gyorsan és könnyűszerrel ki tudjam szűrni a hazug mozdulatokat, észleljem a gesztuális mellébeszélést. Amikor táncolni kezdtem, a balettet manírosnak tartottam, őszintétlennek: így nem a klasszikus technikákkal indítottam. Később már találkoztam olyan előadókkal, akiktől elfogadtam a szépségét, a hagyományait. Nurejev vagy Vasziljev férfias, de ugyanakkor rendkívül érzékeny személyisége nagyon megérintett. Érezhető volt, hogy a technikai tudás „fedi” az érzéseiket, így megadatott számukra a továbblépés lehetősége. 

Milyen nyelvezetet éreztél közel magadhoz? 

FP: Akkor is, most is az organikus rendszerekből kialakuló mozgásvilágot szeretem. 
A balettet inkább tisztelem és becsülöm. Ezért is kezdtem el tanulni, elszántan igyekezve, hogy minden csínját-bínját elsajátítsam. Számomra az az érdekes, hogy a mozgás anyaga milyen forrásból tör a felszínre, mennyire őszinte és hozzájárul-e a táncos önismeretéhez, saját maga megértéséhez és megértetéséhez. A mozgásművész így kommunikálhat egy más, mindenképpen fejlettebb szinten. Aki egész életében a klasszikus tánc megrögzült elemeiből akar építkezni, nem fog előrelépni; aki viszont felfogja, hogy azok, de bármilyen más nyelvezet jegyei, csak az önkifejezés eszközei, felhasználandó technikák és formák, az sikeresen használhatja őket. Az én módszeremnek is ez a lényege: megpróbálom átadni, hogyan fedezhetjük fel önmagunkat, hogyan fejezhetjük ki a lényegünket a leghitelesebben és legkreatívabban. 
Jeszenszky óriási hatással volt rám: mint sok nagyságról, róla is elmondható, hogy rossz korban, rossz helyre született azzal a hatalmas tudással, amit birtokol. Ki merem jelenteni: annyi tehetséges ember még az Operában sem volt, mint amennyit a mester maga köré gyűjtött – az ő felfedezésük volt talán a legnagyobb erőssége. Az én nagy szerencsém abban állt, hogy a később, az állandó bizonyítási helyzetekben már megfáradt Jeszenszky roppant pedagógusi tudását fénykorában tapasztalhattam meg. Ezt pedig azt hiszem, tengernyi tanítványa közül elég kevesen mondhatják el magukról. Nagyon sok külföldi nagymesterrel dolgozhattam, de nekem soha senki nem tudott többet és jobbat adni nála. Talán japán buto-táncmestereknek van még ilyen tudásuk. 

Te is Jeszenszky nagy felfedezései közé számítottál? 

FP: Ezt nem az én tisztem eldönteni, de tény, hogy az első meghallgatáskor rögtön azt kérdezte tőlem, hogy balettoztam-e. Megleptem a válaszommal, a történetemmel. Két-három év elteltével pedig már taníthattam mellette: csak arra intett, ne „dicsekedjek” azzal, hogy milyen kevés ideje vagyok a pályán, hiszen úgysem hinnék el, és csak előítéleteket váltanék ki magammal szemben. Az tény, hogy meglepően gyorsan fejlődtem, pedig igazán későn kezdtem a rendszeres tánc elsajátítását. Tulajdonképpen olyan életkorban, amikor mások befejezik. 

Nagyon megmaradt bennem egy beszélgetés: a Lyoni Táncművészeti Főiskolán tanítottam, ahol odajött hozzám egy tanártársam. „Frenák, magának könnyű. Maguk hat-hét évesen elkezdik a klasszikus alapokat tanulni Magyarországon…” Erre közöltem vele, hogy húszéves koromban voltam kezdő. Talán máig nem ocsúdott fel a döbbenetből. 

Eszerint elég sikeresen megbarátkoztál a balettel is. 

FP: Nagyon nagy nevekkel dolgozhattam együtt, talán emiatt fedeztem föl idővel – az elsajátítása után – az igazi értékeit. Egy teremben dolgoztam, egy színpadon táncoltam Vlagyimir Derevjenkóval, Vasziljev tanítványával, a világ egyik legnagyobb klasszikus táncosával, aki ma a Drezdai Operaház igazgatója, vagy a nagyszerű balerinával, Pietragallával, aki pedig a Marseille-i Operaházat vezeti. Egy gálában táncoltam a francia balett kiemelkedő szólistáinak egész sorával. Számos alkalommal jött hozzám gratulálni maga Vasziljev, vagy a tánctörténet nagyasszonya, Madame Lidova is. Erre azért nagyon büszke vagyok. Kicsit előre szaladtam, de csak az illusztráció kedvéért: soha nem voltam klasszikus repertoáron, nem is érdekelt. De balett-táncossá képeztem magam, hogy ezzel is gazdagítsam a tudásomat, közben pedig belekóstoltam általa a sikerbe és a hírnévbe. 

Egyelőre még a Semmelweis utcában vagyunk. Te tánciskolaszerte megbecsült tanerő és helyi reménység lettél. Hogyan ugrottál ki? Mivel tettél szert ismertségre? 

FP: Először is elkezdtem másfelé is tanítani: oktattam például az Artistaképző Intézetben, amit nagyon szerettem. Külföldi tanítványaim voltak, köztük nagy artistadinasztiák sarjai. Jeszenszky nagy szomorúságára elhatároztam, hogy továbblépek: bejutok a Győri Balettbe. Nem jöttek be a számításaim. Korábban beszéltem a technikák eszközként való értelmezéséről, mint a továbblépés egyetlen útjáról. Ilyesféle problémákkal szembesültem náluk. Akkori vezetőik is csak a szisztéma foglyai voltak, visszagondolva már nem is őket hibáztatom. Fel voltam háborodva azon, hogy elutasítottak, csak mert nem voltam balettintézeti növendék. Kész termékre vágytak, olyanra, akin már technikailag nem kell alakítani: a képességek egyáltalán nem voltak fontosak. Ennek az esetnek a kapcsán döbbentem rá arra, hogy ebből az országból nekem hamarosan el kell mennem, mert ha az így bánik a tehetséggel, akkor nekem itt nincs keresnivalóm. Viszonyítottam magam, mert volt viszonyítási alapom. Biztos voltam abban, hogy bármelyik nagy hazai társulatban megállnám a helyem. Tudtam és éreztem, hogy a győriek valami olyat hoztak közénk, amit korábban nem láthattunk itthon, bármennyire észleltem valami bujkáló hamisságot, sziruposságot az egészben. 
Mindennél erősebben éreztem viszont a kultúrpolitika hamisságát és aljasságát, a sztárcsinálást, a kijelölős, piedesztálra emelős rendszert, a megmutatkozási lehetőségek erőszakos korlátozásának tendenciáját. Rólam most beszélnek, hazajöttem dolgozni és jól fogadnak, nevem lett. De a személyiségem miatt nem tudnak hova tenni: ez magyarázza azt, hogy nem lettem szent tehén, állandó kuratóriumi tag, díszvendég. Hogy számomra a legfontosabb az, amit csinálok, természetszerűleg nem jelenti azt, hogy ne volna véleményem, amit megosztanék másokkal. A legfontosabbnak mégis azt tartom, hogy az alkotói munkám zavartalan legyen: annak privilégiumát ne zavarhassa semmi. Újra és újra bizonyítani akarok, mert irtóztat a gondolat, hogy önmagam szobrává, emlékművévé változzak. 

Azonnal neki is vágtál Európának? 

FP: Nem, visszajöttem Jeszenszkyhez, és megcsináltuk azt a társulatot, a Jeszenszky Jazzbalettet, amelynek tagjai nagyrészt meghatározzák a mai magyar kortárs táncot. Nagyon igényes technikákkal dolgoztunk. A jazzbalettel szemben manapság sokan komoly előítélettel viseltetnek: akkor az volt a modern, a kitörés, az újítás egyik lehetséges útja. Ennek a társulatnak keretén belül készítettem el a „kígyós számomat”, egy rövidebb szólót. A bal karom egy kígyót formázott, azzal viaskodtam, végül pedig megöltem. Ma már nem tartom érdekesnek, inkább banálisnak ezt a munkát, de akkor sokan beszéltek róla, ismert lettem általa. Emlékszem rá, amikor egy budai szabadtéri színpad show-jában léptem fel, az ezerötszáz néző majd szétverte a házat: engem eléggé semmibe vettek az ott fellépő „nagyok”, de azt meghallottam, ahogy Záray súgva kérdezi Vámosit: „Kinek tapsolnak itt ennyire?” 
Különös élményt nyújthattam ezzel a skizoid szólóval, és persze a meztelenség – a testem egyik fele látható volt, a másikat dressz takarta – is újszerű lehetett akkoriban. Egy biztos: itt tört fel igazán először a bensőmből valami olyasféle organikus mozgásanyag, amilyennel ma alapvetően dolgozom. Önmagammal kellett megküzdenem, a bennem lévő rosszal viaskodtam: jó volt újra és újra megölni a színen a saját magam életre keltette kígyót. 
A feszültség azonban egyre nőtt bennem: elviselhetetlennek, szinte bélyegnek éreztem a minősítést: „nem operaházi táncos”. Állandó konfliktushelyzetben voltam. Aztán jött valami újabb elkerülhetetlen: be akartak hívni katonának, de aztán megmenekültem. Elvittek a Honvéd Táncegyüttesbe, ott töltöttem a katonaidőmet. Rettenetes néptáncos voltam, naná. De ezt a másfél évet örökre köszönöm nekik: ha elvisznek, szerintem előbb-utóbb öngyilkos lettem volna, és ezt értsd szó szerint. 

Hogy érezted magad Novák Ferencnél, a Tatánál? 

FP: Abban az időben ő is avantgárdnak, igazán modernnek számított. Emlékszem, egyszer kiválasztott egy szólóra. Nagyon megérintett a bizalma, amely annak ellenére érezhető volt, hogy tudta, látta, hogy minden vagyok, csak néptáncos nem. Meglátta a tehetséget bennem. Azóta évtizedek teltek el, és én most is csak az ilyesfajta kollegiális gesztusokra vágyom. Meg kell adnunk egymásnak a működési teret, a lehetőséget a megmutatkozásra. Máig úgy érzem, hogy olyan világban küszködöm, amelyben a kortárs művészet még gyenge, és ehhez minden segítség elkél. 

De végül úgy alakult, hogy elfogyott a levegő. Fogtad a bőröndöket, és összepakoltál, hogy másfél évtizedre elmenj? Vagy rövidebb távra terveztél? 

FP: Először Londonba mentem ki, egy táncversenyre. Ott döntöttem el, hogy Párizsba veszem az irányt. A bőrönd fölött állva azonban már éreztem, hogy itt nem egy-két hétről lesz szó. Franciaországba érve már tudtam: maradok, és próbálom megvetni a lábam. Először a „chilei Béjart”-ként aposztrofált, akkor már Párizsban működő Germaine Silvával kezdtem dolgozni: ők intézték el a papírjaimat is, ami nem volt kis szó, mert politikai menekültként már nem sok eséllyel léphettem volna fel a hatóságok előtt. Ők tanácsolták, hogy próbáljak bejutni a Moulin Rouge-ba, az majd ad nekem tisztes megélhetést. Minden bejött: felvettek, és egy évet tölthettem ott, meg is éltem szépen, a szükséges hivatalos papírokat pedig úri körülmények közt, sorban állás, várakozólista nélkül megkaptam. 

Ijesztő lehetett egyszerre a világ leghíresebb mulatójának tánckarába csöppenni: gondolom eléggé idegenül is érezhetted magad. 

FP: Arra nagyon jó volt, hogy rengeteg embert megismerjek, belelássak a sztárok világába, és megkóstoljam a könnyű műfajokat, a showbusinesst. Ennek a világnak a professzionalizmusa azonban egy életre beleégett a tudatomba. Hihetetlen fegyelemben, másodperc pontossággal dolgoztunk. A Moulin Rouge revüi egy katonai díszfelvonulás szervezettségét is lepipálják: ha egy táncos egyetlen pillanatot is késik, többtucatnyi társa „borul” miatta. A napnál világosabb volt előttem, hogy egyetlen hibát elég elkövetnem azért, hogy repüljek, hiszen száz másikat vehetnek fel azonnal a helyemre. Emiatt folyamatosan bizonyítani akartam, állandóan rám kellett szólni, hogy ne ugráljak annyit, mert kilógok a sorból. Meg kellett tanulnom, hogy annyit adjak, amennyit kérnek. Lehet, hogy pont itt sajátítottam el mindazt, aminek köszönhetően ma vezetni tudok egy saját együttest. 

A show mellett pedig ismerkedtél a kortárs irányzatokkal, kettős életet éltél… 

FP: El is fárasztott. Hajnal kettőig dolgoztam, háromkor feküdtem, kilenckor keltem, tízkor pedig már fogtam a balettrudat, aztán végigtáncoltam a napot. Közel két évig minden napom így nézett ki. Germaine Silvánál nagyon szerettem dolgozni, és azt hiszen ő is igazán kedvelt engem, legalábbis nagyon jó koreográfiákat csinált nekem: rögtön a szólistájává tett. Éreztük a sorsközösséget, bár igazán nem értettük meg egymást: Silva nagyon nagy névnek számított a hazájában, Chilében, aztán Párizsba jött, és ott nem tudott igazán befutni. Iszonyú küzdelmek árán tudta aztán elfogadtatni magát a franciákkal. Nála találkoztam az akkor a Beaubourg-ban, az egyik legfontosabb francia színpadon dolgozó Janine Charret-val, aki új munkájához szólistát keresett, és engem választott. Charret nagy öregnek számít: együtt indult Roland Petit-vel, Maurice Béjart-ral: igazán meg voltam szeppenve a lehetőségtől, hogy vele dolgozhatok. Rövid idő alatt aztán annyira megszerettük egymást, hogy olyan volt már, mint a nevelőanyám. Lassan barátokra, közegre találtam Párizsban. Hamarosan aztán találkoztam egy építésznővel, akit megszerettem és hamarosan feleségül vettem. Rajta keresztül nemcsak a szakmáját és a kollégái egész sorát ismerhettem meg, hanem bejáratos lettem olyan körökbe, felvilágosult, progresszív művészek közé, akik inspiráltak és elbűvöltek. De Párizsban egészen misztikus találkozásokra is sor került. Évekig laktam egyszer egy helyen, ahol ugyanabba a kis kambodzsai boltba jártam vásárolni. Ott figyeltem fel egy különös, idősebb férfira, akivel szinte naponta összefutottunk: sugárzó, eleven szemmel nézett rám. Soha egy szót nem beszéltünk, de idővel különös viszony alakult ki köztünk. Figyelt, fürkészett, köszönt, mint jó ismerősének. Bizarr volt a kontraszt a megjelenésében: ennek a sármos, érett és elég elhanyagolt férfinak például nem volt nyírva a körme. Ijesztően kunkorodott az ujjai végén valami szarus szörnyűség. Elköltöztem egy új helyre, és soha többé nem láttam. Aztán elkezdtem filozófiával foglalkozni: könyveket, hangkazettákat vettem. Egy előadásokat tartalmazó szalagon hallható férfihangra figyeltem fel. Megnéztem a nevét, és tudtam, hogy ha hihetetlen is, de ismerem őt. Egy nap láttam egy videofelvételt, amelyből kiderült számomra: nem mással, mint Gilles Deleuze-zel, a talán legnagyobb kortárs francia filozófussal léptem különös barátságra egykor a fűszerüzletben. Legújabb, beszélgetésünk idején készülő darabom egyik legfontosabb ihletője a közelmúltban elhunyt Deleuze fraktál-elmélete. 
Ez a miliő nekem Magyarországon nagyon hiányzik: errefelé sokkal csekélyebb az átjárás, a találkozási lehetőség nem csupán műfajok és szakmák, az egyes emberek között is. Nagy különbséget látok abban is, hogy a kintieknek birtokukban van a képesség arra, hogy megváltoztassák a véleményüket. Kevesebb a prekoncepció, a „leírás”: tudatában vannak a saját maguk és mások folyamatos változásának, alakulásának, fejlődésének. Nálunk szeretik kategorikusan kijelenteni valamiről, hogy „szar”, vagy „zseniális”. 

Nem jött elő a szorongásod az új miliőben? Hirtelen olyan kulturális közegbe kerültél, amihez hasonlót korábban nem ismertél. Az ilyesmi pedig egyfajta szellemi keszonbetegséget is kiválthat. 

FP: Nem dicsekedhetem különösebb képzettséggel. Nem voltak jó iskoláim, természetes, hogy megijesztett a sok zseni. De azt hiszem, nekem az a nagy szerencsém, hogy tudok szelektálni, megvan bennem a ráérzés képessége. Az iskola egy tudásrendszert ad, amelyet te tovább bővíthetsz. A mai világ viszont arról szól, hogy minden pillanatban belefulladhatsz az információ-szökőárba. Olyan organikusan igyekszem építkezni a megismerésben, mint a koreográfiáimban. Mindig találok egy gondolkodót, akinek az életművébe beleáshatom magam: Deleuze mellett így jártam a közelmúltban például Ferenczi Sándorral. 

Hogy jutottál el a gondolatig, hogy Párizsban megalapítsd a saját társulatodat? 

FP: Germaine Silva majd Janine Charret társulatában klasszikus és egy sor modern technikát tanultam meg. Balettgálákban dolgoztam olyan hírességekkel, akikről gyakran csak utólag tudtam meg, milyen megbecsülésnek örvendenek. Nagyon hirtelen csöppentem bele ebbe a világba, és egyre gyorsabban történt minden. Mámorító helyzetekbe kerültem: egy alkalommal például a Casino de Paris-ban léptünk fel, és odajött hozzám gratulálni maga Vasziljev. Három-négy évig forogtam ebben a fényes társaságban, de aztán egyre jobban éreztem: elgálázhatnék még évekig, ameddig csak fizikailag bírom, de valami nem stimmel. Egyre erősebb dilemmákkal kellett megküzdenem. Egy szép napon aztán megkerestek a Montreali Modern Balettől, és meghívtak szólistának. A feleségem ekkor már terhes volt a kislányunkkal, így eldőlt, hogy nem megyek, és már tudtam: ezzel a lépéssel a pályám is hatalmas fordulatot vesz. 
Biztos voltam abban, hogy végre valami olyan dologgal akarok foglalkozni, ami igazán érdekel, amihez tényleg közöm van. Az eszközeim már meg voltak ehhez, csak a pillanatnak kellett eljönnie, hogy elhatározzam magam. Keresgélni kezdtem: a klasszikus-neoklasszikus irányzat után megismerkedtem a Cunningham-technikával, dolgoztam több német koreográfussal, akiknek segítségével különböző német technikákat ismertem meg. Nekem klasszikus értelemben soha nem voltak példaképeim, csak globális elképzeléseim arról, mit is szeretnék csinálni. Három-négy ember életét éltem hosszú évekig, és szintézisbe igyekeztem hozni a tapasztalataimat. 

Mi volt az első igazán saját munkád? 

FP: A Theatre Chatillonban szerveztek egy fesztivált: egy kiváló táncosnővel, Christine Merlivel komponáltunk erre egy triót, a Ter-t. Christine azóta, vagyis több mint egy évtizede közeli alkotótársam és társulatom tagja. Sikerünk lett: gyorsan felkapták az előadást. 

Mit láttak meg benne? 

FP: A kritikák szerint „egy sajátos, újszerű energiaforrást találtunk”: a felhasznált mozdulatok, a kifejezés eszköztára állt a dicséretek fókuszában. Megkaptam persze azt is, hogy nem vagyunk elég gondolatiak, túlzottan intuitív, kiforratlan a munkánk, de összességében rokonszenveztek velünk. A következő munkám az autobiografikus Les Palets, vagyis Gördeszkák, aztán igazi áttörést jelentett: Oroszországtól Izraelig turnéztunk vele. Kedvező kritikák jelentek meg rólunk a Le Monde-ban, a Liberationban, én meg csak kapkodtam a fejem, hiszen minden olyan gyorsan jött, hogy felfogni is alig tudtam. Mi voltunk a friss hús: idővel aztán rá kellett jönnöm, hogy amikor az ember elkezd egyre mélyebbre nyúlni, az igazi mélységekben turkálni, az érdeklődés gyérül. Egy-két évig többé-kevésbé csend lett körülöttem. Franciaországban elképzelhetetlenül sok táncegyüttes működik, szinte naponta alakul egy-egy újabb. Megjelenni, megismertetni magad talán ezért kevésbé nehéz, mint később fenntartani ezt az ismertséget, megőrizni a híredet. A társulat megalakítását követően nem az első, hanem a második három év volt nehéz és küzdelmes: annak során mutatja és tapasztalja meg az ember, hogy képes-e megmaradni, vagy elbukik. 

Kikből szerveződött az évek során a társulatod? 

FP: A táncosaim hozzám személyesen kötődnek: leginkább természetesen az egymásban való hit a domináns szervezőelv. Jó érzés elmondani, hogy sokak, akik alkalmilag dolgoztak velünk, rendszeresen megkeresnek, hogy mikor dolgozhatnánk újra együtt. A társulat keretet ad, és azon belül maximális szabadságot az egyéni kreativitáshoz, önmegvalósításhoz. Erre mindig is ügyeltem: azt hiszem, sokkal szabadabbak a táncosaim, mint az megszokott. Van egy rendszer és egy nyelvezet, amelyhez mindenkinek idomulnia szükséges, ám a saját világunkat együtt építjük. 

Hogyan választasz? 

FP: Ha találkozom egy táncossal, azt figyelem, mennyire van „levegője”, mennyire fejlett a metakommunikációs képessége. Rendszerint még azelőtt döntök valaki mellett, hogy táncolni látom. Akiből kinézem, hogy befogadja, asszimilálja a gesztusrendszeremet, hozzátesz, épít rajta, gyorsan munkatársammá fogadom. Nagyon sokféle előképzettségű művésszel dolgozom, akikhez nem csak szakmai, hanem emberi kérdésekben, gondolkodásmódban is igyekszem közel kerülni; gyakran már az is elég, ha csak „viselkedni” látom őket. Néha egy kávéházi asztal mellett többet tanulhatsz, mint egy főpróbán. A végeredmény egy olyan mély kommunikációs rendszer, amelynek segítségével már elég a tekintetemmel instruálnom, megszólalni, megmozdulni sem szükséges. A táncosaimnak átadott anyag a befogadással gazdagszik: ők a magukévá fogadják, interpretálják, hozzáteszik a saját tudásukat, és ezáltal tovább fejlesztik. Ilyen organikusan épül a nyelvezet, amely a társulat sajátja. Talán nem is mindig tudják, hogy én magam is milyen sokat tanulok tőlük és belőlük. 

A harmadik három év során új erőre kaptál: e periódus idején lett a társulatod francia–magyar formáció, hiszen megerősítetted a „magyar vonalat”. 

FP: Ez volt számomra az igazi változás ideje. Stabilizálódtam, így alkalmam nyílt a valódi továbblépésre. A szakmai elismertség kivívása mellett bennem is történt valami: egyszerre visszaigazolódni láttam az erőfeszítéseimet. 
A magyar vonalról annyit: evvel kapcsolatban az a közvélekedés, hogy én minden átmenet nélkül beléptem, visszaléptem a hazai keretek közé. Ez azonban így egyáltalán nem igaz. Amióta társulatot vezetek, és így módom nyílt rá, állandóan fogadtam magyar táncosokat, ápoltam a hazai kapcsolatainkat. Minden új munkámat elhoztam ide, és igyekeztem tartani az összeköttetést. Egy művésznek mindig ott a helye, ahol a legjobban sikerül kifejeznie magát. A munkámnak most Magyarországon van a helye. Ez a vegyes gárda itt találkozott egymással, itt érett be a munkájuk. 

Másfelől korábban elképzelhetetlen mennyiségű képzett táncosból választhatsz, akik a legkülönbözőbb képzettségi hátteret tudhatják maguk mögött. A művészek pedig talán sokkal autonómabbak, mozgékonyabbak is, mint korábban. 

FP: Egészen egyszerűen arról van szó, hogy találkoztam olyan emberekkel, akikben megéreztem, hogy velük érdemes csinálnom valamit közösen. A társulatomban dolgozó Juhász Kata, Jantner Emese, Gergely Attila, Zambrzyczki Ádám személye mellett a struktúra, a döntési pozícióban lévők hozzáállása is sokat nyomott a latban. És az egyik legfontosabb fejlemény: a Trafó megnyitása is újszerű, izgalmas helyzetet eredményezett. A hazai táncélet soha nem látott pezsgése pedig mélyen megérintett. 
Különös azonban az, hogy az emberek (gondolom, ez nem hazai sajátosság) mennyire nem látnak. Ráleltem táncosokra, eszközöket adtam a kezükbe, alkotótársammá fogadtam őket, és egyszerre mindenki őket akarja. A Tricks & Tracks című, legutóbbi előadásomban vezető szerepet játszó Juhász Kata és Gergely Attila most mindenki favoritja. Bocsánat, de eddig nem tetszettek észrevenni őket? Nem gondolom, hogy az átlagosnál nagyobb tehetségem volna rá, hogy izgalmas embereket megtaláljak: az én érdemem legfeljebb annyi, hogy sikerül előcsalogatnom a rejtett képességeiket. 
Tricks & Tracks premierje után egyes, a szűk szakmához tartozó emberek például angolul gratuláltak Gergely Attilának, mert azt hitték, hogy valami francia titán, Juhász Katát is sokan külföldinek gondolták. Nonszensz. Attila hosszú évek óta táncolt a Honvéd Táncegyüttesben: a saját társulatán kívül nem látta, nem vette észre senki? 

Franciaországban követik-e a munkádat, aminek székhelye most már alapvetően Budapest? 

FP: Mi folyamatosan küldünk videó demóanyagokat, és a közeljövőben egy igazán kivételes francia turnéra indulunk. A visszajelzésekből kitűnik, hogy nagy érdeklődéssel figyelik a magyar társulati tagok munkáját. Nem akarok konkrétumokat mondani, ez babona, de nagyon rangos játszóhelyekre szólnak a meghívásaink. A pályám elején megtanultam a semmiből építkezni, aztán pedig jól választani: azt hiszem, joggal lehetek büszke erre a társaságra. 

Nem kell téged személyesen ismerni ahhoz, hogy megérezze az ember: a koreográfiák mögött egy önmagával szemben könyörtelen, minden rejtett zugot ismerni akaró, kutakodó ember áll. Olyasvalaki, aki még akkor is kapni vágyik, amikor ad. Mi az a legfontosabb dolog, amit alkotóként vagy magánemberként leginkább birtokolni törekszel? 

FP: Az önazonosság. Egész életemben áhítattal figyeltem és elsajátítani igyekeztem ezt a nagyszerű állapotot. Ha például meglátom Giacometti arcképét, olyan, mintha a műveit látnám; ha hallom a hangját, látom a vonásait, ha látom egy szobrát, megszólal a hangja. Deleuze-zel ugyanígy vagyok: hallok, olvasok egy mondatot, és tudom, hogy az övé. 
Sok művészre mondják, hogy örökösen ismétli magát. Ezt rendszeresen megkapom én is. Egész életünkben ugyanazt mondjuk: ha egyszer le tudtunk hatolni valaminek elképzelhetetlen mélyére, akkor azt igyekszünk kiaknázni. Bizonyos mozgás-jelrendszereket felszínre hoztam-hoztunk, ami csak az enyém, csak a miénk. Ezekről lehet megismerni a munkáimat. Ez annyit tesz, hogy önmagunkat kiaknázva egy kicsit hozzá tudtunk tenni mindahhoz, ami korábban már létezett. 
Egyre intenzívebben foglalkoztat mindaz, ami körülvesz: az úgynevezett nagy társadalmi kérdések. Elnyomás, kisebbségi lét, egyenjogúság: olyan dolgok, amelyek korábban jóval kevésbé voltak jelen a fejemben és a színpadomon. Bizonyítani már nem akarok, csak lenni szeretnék és dolgozni, nyugton. Szeretném végre jól érezni magam: azt hiszem, van mit kompenzálnom. 

Úgy érzed, már nem kell hogy foglalkoztasson a verseny? 

FP: Nem fogadom el az eltúlzó sztároltságot, az ezzel járó csinnadrattát. A versenyszellem nem, de a másokon áttaposni tudás képessége, vágya teljességgel hiányzik belőlem. Azt hiszem, alapvetően alkalmatlan volnék a vízcsapból is folyni. Döbbenten figyelem, hogyan izmosodik nálunk is a mesterségesen gerjesztett sztárkultusz, a totális értékzavar jegyében milyen könnyen emelnek az egekbe teljesen érdektelen és érdemtelen figurákat. Engem a szakmám, a munkám érdekel. Ha valamire törekszem, az az, hogy legalább a környezetemben próbáljam megváltoztatni az egész országra jellemző, nem éppen túlzó pozitivizmusáról híres gondolkodást. A mostani bemutatónk, a Lakoma sem könnyed élmény, de azt szeretném, ha a végkicsengése arról szólna: lenni, élni jó. Banális, amit mondok, de ha a másik városomban, Párizsban végigmegyek az utcán, bemegyek a boltba, próbálok, tárgyalok, emberi és elviselhető, fesztelenebb a hangulat. Lassan két évtizede rohangászok a két város között. Havonta itt vagy ott lenni: nem kicsi a különbség. A közelmúltban hosszú időt töltöttem Japánban: ami ott megy, tényleg túlzás. Nem kell éjjel-nappal vigyorogni a másikra, de bántani, fájdalmat okozni sem. 
Minden társadalmi folyamat a szabadság fokának függvénye. A magyar társadalom még csak szokja azt, ami a franciának generációk óta a sajátja. Talán az aktuális fejlődési szakasz tünete a nyomott közhangulat is. El kell kezdenünk felvállalni a személyiségünket, hogy önmagunkból építkezni kezdjünk: én sem teszek mást, amióta élek és dolgozom. Átláthatóvá kell válnia országnak, társadalomnak, színpadnak: le kell szokni az állandó takarásról és fedezésről. 

 

Forrás: http://beszelo.c3.hu/cikkek/kilepni-a-takarasbol

Tánc minden nyelven

Sajtó
Undefined
Interjú
Frenák
Bóka B. László
Népszava
HU

Tánc minden nyelven

Népszava 2001. szeptember 26
Bóka B. László

Két országban is otthon van a lázadó művész

Frenák Pál kétlaki művész, hol itthon, hol Franciaországban dolgozik együttesével. Koreográfiái sajátos arcú történet nélküli történetek. Az egyik legeredetibb hangú kortárs táncművészünk, aki a saját útját járja. Frenák és társulata mától négy estén át a Trafóban játssza Lakoma című produkcióját. A társulat ezután október elejétől három hónapon át Franciaországban turnézik, amely alatt egy hétig a kortárs tánc fellegvárának számító párizsi Théatre de la Bastille-ban lépnek színpadra.

- Egy interjúban azt mondta, hogy tizenévesen olyan élmények érték, amelyekről nem szívesen beszél, ám amelyeket művészként mégis felhasznált. Mire célzott?

FP: A szüleim süketnémák voltak, nyolcadik gyerekként születtem. Ketten tragikus módon meghaltak. A bátyám disszidált, apám megőrült, nem sokkal később meghalt. Anyám egyedül maradt öt gyerekkel. Miután képtelen volt ezt a helyzetet feldolgozni, így a testvéreimmel állami gondozásba kerültünk. Mindez hozzátartozott az életemhez. Gyerek voltam, aki felnézett a világba, ahol nem normális dolgok játszódtak.

- Emlékszik akkori önmagára? Hogyan vészelte át ezt az időszakot?

FP: Felépítettem egy fantáziavilágot, ahol megéltem a jót. Testvéreimmel és anyámmal nagyon szorosan kötődtünk egymáshoz, összetartottunk. Bekerültem egy katonai rendszerű, kemény árvaházba. Az volt a legszömyűbb, amikor meg kellett válnom a saját ruháimtól. Mindenki egyenruhában járt. Szerencsére néhány tanár felfedezte az érzékenységemet, és megkértek, hogy vigyázzak a gyerekeikre. Ellentmondásos volt az ottlét: rácsok vették körbe, de legalább a Balaton mellett volt. Fantáziában szárnyalhattam, a tó teret adott a képzeletemnek. Az ablak előtt elmenő vonat az otthonhoz kötött. Ezt az élményt beépítettem a Gördeszkák című darabomba is. De már nem magamról beszéltem, hanem egy kisfiúról, aki a rácsok között él, és látja a kinti, szabad világot. A saját átélt élményeimen keresztül igyekszem meglátni másokat is.

- A belső mozgáskényszemek, ami belülről fűti, van valami köze a süketnéma jelrendszerhez, hiszen a mai napig is jelel.

FP: A süketnéma jelrendszernek nagyon nagy szerepe volt abban, hogy a táncot választottam önkifejezésem megvalósítására. Amikor az intézetbe kerültem, át kellett térnem a verbális kommunikációra. Néha még ma is bajban vagyok. Akkor kezdtek oldódni a görcseim, amikor Franciaországba kerülve elkezdtem tanulni a nyelvet. Amikor már beszéltem valamennyire, gyakran jobban sikerült kifejeznem magamat franciául, mint magyarul.

- Szóval szüksége volt egy tanult nyelvre?

FP: - Ha érzelmileg felpörgők, akkor sokkal jobban megy a francia, magyarul csak dadogok. Amint kezdtem tudni elmondani mindent franciául, lassan úgy fogadtam el korábbi önmagamat is. Aztán tértem vissza újra a magyar nyelvhez, és akkor már képes voltam magyarul is kifejezni magamat.

- Mit gondol, az a néző, aki már látott két Frenák-produkciót, felismeri a harmadikat?

FP: Biztos vagyok benne, hogy igen. Fontos, hogy minden művésznek azonosítható arca legyen. Idegesít, ha látok egy előadást, és nem ismerem fel benne az alkotó személyiségét. Ma úgyis elég sok bajt okoz, hogy mindenki tudni akarja, ki milyen iskolából érkezett, mit tanult

- Ettől ön sem menekült meg, hiszen mindig megjegyzik, hogy Cunningham és Limon technikát tanult.

FP: Ez elég szomorú, mert keveset tanultam és lázadó voltam. Sok helyen táncoltam, de sehol sem tudtam sokáig megmaradni, mert úgy éreztem, hogy a tanultak nem fejezik ki azt, amit szeretnék. De akkoriban még nem voltak meg az eszközeim. Az érzéseim, gondolataim, vízióim, a fantáziám mind megvoltak már, csak nem volt sajátos, rám jellemző mozgásanyagom. Számomra fontos, hogy a megjelenítés formája megfelelő legyen a tartalomhoz. Magyarországra és a világra ma roppant jellemző, hogy sokan másoknál keresnek formákat a gondolataikhoz.

- Mások is építkeznek magából, nem zavarja?

FP: Nem zavar, és tudomásul kell venni, hogy nem csak nekem lehetnek vízióim a világról. Lehet, hogy az ötletem ugyanakkor Dél- Amerikában is eszébe jutott valakinek. Aztán persze megint visszatérünk a stílushoz. Például nem én és nem Pina Bausch találtuk ki, hogy a levegőben is lehet dolgozni. Bizonyos afrikai rituális táncokban évezredek óta a fára kötik magukat a táncosok. Minden alkotó visszavezeti valahová a gyökereit. Én például sokat utazom Marokkóba, és ott figyelem a transzba esett táncosokat. Azt gondolom, abban lehet egyedinek lenni, ahogy bizonyos elemeket feldolgozunk. Azt hiszem, ahogyan én függesztem fel a táncosokat, azt úgy nemigen láttam még sehol. A táncban az is fontos, hogy a táncosok képesek legyenek elszakadni a tudatos énjüktől, akkor tudnak a testükkel mindent megvalósítani. Ezt az állapotot lehet visszavezetni az afrikai rituális táncokhoz.

- Hol van otthon, Magyarországon vagy Franciaországban?

FP: Nehéz megélni ezt a kettősséget. Itt itthon, ott otthon vagyok, de akkor a legjobb, ha próbálhatok.

Emlékek a tükör túloldaláról

Undefined
Sajtó
Interjú
Frenák
Varga Mátyás
HU

Emlékek a tükör túloldaláról

Varga Mátyás @ Pannonhalmi szemle
2003. február

Frenák Pál táncos-koreográfussal Varga Mátyás beszélget

FP: Tudnod kell, hogy nekem a beszéd nem annyira fontos. Mégis azért kellene megtanulnom beszélni, hogy aztán már ne kelljen semmit sem mondanom.

Valahol ezt a mondatot olvastam tőled: „Fontos tudni, hogy miből vagyunk, és hogy honnan jövünk.” Először azt az igen általános kérdést szeretném föltenni neked: Hogyan lesz az életből tánc?

FP: Úgy gondolom, hogy ez először is egy folyamat. Talán a saját megélt dolgaim vezettek el némely kifejezőeszközökhöz. De amikor – főleg gyerekkoromban – bizonyos mozgáselemek megjelentek rajtam, a testemen, nem egészen voltam tudatában annak, hogy ez tánc. A szükségszerűség érzése vezetett. Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondjam, hogy ez bizonyos értelemben a fájdalmon, a szenvedésen keresztül jelent meg. De nem állítom, hogy feltétlenül szenvedni kell ahhoz, hogy valaki alkosson. Nem erről beszélek. Úgy gondolom, amikor az ember szeretne kifejezni valamit, bizonyos szenvedések el tudják juttatni olyanfajta reflexióra, hogy így vagy úgy, de képes lesz elfogadni ezt a szenvedését, és megtanul vele élni. Aztán utána pedig átalakítja kreatív energiává.

Úgy gondolom, ezek a személyes élmények jöhetnek a gyermekkorból, de származhatnak a mindennapokból is. A mindennapi konfrontációkból. Aztán kialakul egy életforma.

FP: Amikor szenvedést mondok, nem feltétlenül valami negatív dologra gondolok. És ez nem is csak arról szó, hogy én – mint egyén – most mennyire szenvedek, mert a szenvedésen keresztül megérezhet az ember valami létező globalitást. Akármilyen furcsának is tűnik, a magam vagy az emberek szenvedésén keresztül – pszichésen és fizikailag is – túlléphetek sok mindenen, és egyfajta felelősségtudatra érezhetek rá. Ilyenkor közel jön valami, és megérzem egy kicsit a mindenség, az egység, az Istenség ízét is.

Engem biztosan konkrét, egyéni élmények vezettek. Gondolhatok mindjárt a szüleim süketnémaságára is. Általuk beleszülettem egy olyan világba, ahol a jelbeszédnek volt meghatározó szerepe. Nekem az első kommunikációs élményem az, hogy mutogatok [mutatja a süketnéma jelekkel]: „holnap”, „reggel”, „nyolc órakor”, vagy: „mit akarsz?”, „mit gondolsz?” Emiatt aztán igen korán szembesültem azzal, hogy mi, akik mutogatunk, mások vagyunk, mint a többiek. Már gyermekkoromban úgy néztek rám az emberek, mint olyanra, aki kívül van. Ugyanakkor én belehallottam az ő világukba, és ők ezt nem tudták. Néha sajnáltak: „szegény, csóró gyerek”, de én mindent hallottam. Aztán pedig elég gyorsan valami felnőttségre tettem szert. Ez is egyfajta szenvedés, hogy rálát az ember arra, mennyire negatívan ítéli meg a társadalom a fogyatékosokat, és nem csak a szüleimet, hanem az egész süketnéma világot. Közben pedig rájöttem, hogy bennünket valami egész más világ vesz körül, s hogy az emberek átlagos tudata csak egy egészen kicsi kis területet fed le.

Gyerekkori emlékeimből például nagyon erősen megmaradt, hogy rengeteget jártam a Süketnémák Szövetségébe. Emlékszem, volt ott két süketnéma, akik vakok is voltak. Nézred őket, és emellett eltörpült minden szenvedés. Két ember, akik kézzel egymást érintve kommunikáltak. A süketnémákkal megértették egymást. Mint amikor megfogom a kezed, és így vagy úgy vezetem [mutatja]. Később ezek a mozdulatok bekerültek a koreográfiámba, és valószínűleg az új darabomban ez a két figura is benne lesz. Sőt, a Blue Springben is volt már ilyesmi. – Mozgássérültekkel és süketnémákkal már jó ideje foglalkozom, körülbelül egy éve pedig heti egy alkalommal autista gyerekekkel dolgozom Franciaországban. Van tizenkét „gyerekem”. Hát ott is a kommunikáció a kérdés. Van olyan, aki rád se néz, ugyanakkor előtt-utóbb érzékeli, hogy jelen vagy...

Igen, amikor a szüleim kommunikáltak, környezetük mindig úgy nézett rájuk, mint akik kívül rekedtek. Pedig lehet, hogy a megértésben ők sokkal közelebb voltak valamihez, mint a többiek. És én már akkor, gyermekkoromban, ott a Süketnémák Szövetségében is megpróbáltam megfogni annak az embernek a kezét, és túllépni azon a szégyenérzésen, hogy esetleg ezzel valamilyen határt átlépek. Ezeken a határokon azóta is sokszor átléptem már. És megérintettem, kipróbáltam olyan kommunikációs lehetőségeket, amelyekről nem tudjuk, hogy meg lehet-e tenni őket. És meg lehet. Igenis el lehet jutni olyan területekre, rétegekbe, amit az ember nem mer azonnal. De ahhoz, hogy ezt kipróbálhassuk, ki kell lépnünk önmagunkból, el kell felejteni önmagunkat.

És ezt várod a táncosoktól is? Hogy erre képesek legyenek?

FP: Igen. Nem is tudok huzamosan másfajta emberekkel dolgozni. Amit csinálunk, nem arról szól, hogy dolgozunk vagy nem dolgozunk egymással, hanem van benne valami önkiválasztódás. Tehát én nem azért dolgozom ezekkel az emberekkel, mert kiválasztom őket, hanem mert ők választanak ki engem. Nagyon furcsa, hogy például Attila, aki itt volt az imént, úgy jött hozzánk, hogy korábban még sosem láttam táncolni. Egy kávézóban találkoztunk, mert oda küldte Bozsik Yvette, aki tudta, hogy férfi táncosokat keresek. Bementem a kávézóba, ránéztem Attilára, és tudtam, hogy ő az. Attil pedig ugyanúgy gondolta. Bármennyire is hihetetlen, innentől kezdve már nem volt ott sok beszédnek helye. Attilától megkérdeztem, „akarsz-e velem dolgozni?” Fogalma sem volt, hogy mit csinálok, de azt mondta, „persze”. Kérdeztem, hogy „mikor kezdesz?”, és ő azt mondta: „azonnal”. És így ment. Tudnod kell azért, hogy én sok szabadságot hagyok az intuitív dolgoknak. Hiszek ebben. Közben persze az ember nagyon sokat téved. Nagyon-nagyon sokat. De nem baj, hogy tévedünk. Mert végül is hányszor rászedték az embert. Hányszor otthagytak egyedül. Letettek az árvaház elé, és attól fogva hét évig nem láttam a családomat, és nem nagyon értettem, mi is történik valójában. Már ekkor megéltem valamilyen formában a szakadást, a szétszakítást. Most pedig hogy a szenvedésről beszélünk, és itt ülök előtted, látod, nem sírok, nem látsz rajtam szenvedést. Mert meg kell találni a formáját, hogy az ember elválllajon mindent: a bűneit, a hibáit. Lehet, hogy ez így banálisnak űtnik, de nem lehet e nélkül dolgozni.

És a többiek értik ezt a nyelvet? Könnyen belátják, hogy ez munka feltétele?

FP: Értelemmel nem értik rögtön, de intuícióval igen. Az emberek elég gyorsan képesek így megérteni a dolgokat. Aztán elkezdenek kóvályogni az életben és maguk körül, közben pedig iszonyatos nagy, fölösleges köröket tesznek, hogy végül visszatérhessenek ahhoz a ponthoz, amit annak idejeén rögtön felismertek önmagukban, és amiről tudták, hogy ott a helyükön vannak. Mert így működik a társadalom, így működnek az emberi kapcsolatok. Van, amit megmutatok magamból, amit meg merek mutatni magamból, amit ebből vállalok, amit megosztok, amit nem osztok meg, ahogy eszem, ahogy nem eszem, ahogy belerúgok valakibe, ahogy nem rúgok bele... Az ember elég gyorsan rájön erre, csak aztán kerüljük önmagunkat.

És miért fontos az, hogy honnan jövünk, és miből vagyunk?

FP: Most elmondok neked valamit, bár lehet, hogy nem kell erről beszélni. Amikor hatéves koromtól kezdve egyedül éreztem magam az intézetben, a testem olyan fájdalmakat hozott felszínre, amikkel az évek során meg kellett tanulnom élni. Valamilyen formában meg kellett velük küzdenem. Még ma is van úgy, hogy ez feljön. Mint amikor a démon megszállja az embert. (Nem tudom, mennyire hiszed ezt el nekem, hogy minden embert megszállhat a démon. Csak nem minden ember képes megküzdeni vele...) Én nagyon korán találkoztam ezzel, nagyon korán megszállt a démon. És fizikailag olyan fájdalmak uralták a testemet, hogy egészen sokkolt. Hatéves koromban például, amikor a szüleimtől elválasztottak, és bekerültem az intézetbe, ezek a fájdalmak felszínre törtek. Nagyon nehéz volt az elválás, még úgy is, hogy otthon sem volt egyszerű az a süketnéma világ, meg hogy nyolcan voltuk. De abból, ami előtte történt, semmi sem volt olyan szörnyű – még az éhség sem! -, mint az elválás. Az intézetben aztán negyvenen voltunk egy szobában, kétemeltes ágyakon aludtunk, éjszaka nem lehetett kimenni pisilni. (A társaim közül később nagyon sokan elkallódtak, sokan kerültek börtönbe...) Az a hétéves gyermek, aki akkor voltam, most már nem idegen számomra, már befogadtam (csakhogy ehhez évek kellettek!), az a gyermek már tud együtt élni azzal, aki ma vagyok: az akkori test, az emlékezet – a mai testtel.

Szóval, az intézetben éjszakánként kilopódzam a folyosóra. Volt ott egy nagy tükör, és elkezdtem előtte mozogni. Igen sokszor pucérra vetkőztem, és valamilyen módon – akár a masztrubáción keresztül – elkezdtem a mozgásanyagot keresni. A masztrubáció fájdalomcsillapító szerepe játszott. Mégis volt ebben valami nárcisztikus, valami veszélyes, mély csapda is , ahogy az ember – mert mások nem szerették – elkezdte önmagát szeretni. Ott, a tükör előtt ezekkel a mozgásokkal, pozíciókkal elkezdtem kicsavarni magamat: a kezemet például ameddig csak lehetett, hogy fájt is. Közben a testem kínzásával igen erős fájdalomérzetet erősítettem meg, valószínűleg azért, hogy a külső hatásokra immúnissá váljak. Ugyanakkor a mozdulatok mögött továbbra is ott volt a süketnéma jelrendszer; és mindazt, ami ezekben a jelekben a kézre redukálódott, elkezdtem az egész testre átvinni. Miközben pedig valamiféle szexuális rítus keretében gyötörtem a testemet, elég csúnya, mély dolgokat vittem véghez saját magamon; és egy kicsit megtapasztaltam, mi az a démon.... – Idővel azonban egyre fontosabbá vált a mozgás, lassan átvette a szexualitás helyét is, és mintha ott kezdődött volna, ami tart ma is, hogy pszichoszomatikusan képes vagyok gyógyítani önmagamat. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor baj volt a gerincemmel, meg akartak operálni. Akkor azt mondta az orvos, hogx „maga többet nem táncol”, és a derekamtól nyakig begipszeltek, de csak három napig bírtam a gipszet, azt hittem, belehalok... Fogtam magam, felültem egy repülőre, idejöttem Budapestre, levágtam a gipszet, és elkezdtem dolgozni... Azóta is, ha érzem, hogy valami megtámad, elkezdek küzdeni ellene, szembeszállni vele. – A lényeg az, hogy én már gyerekkoromban olyasmiket tapasztaltam meg, amik, ha nem is megismertették a testemet, de elvezettek olyan tapasztalatokhoz, amelyek a legtöbb emebernek nem adatnak meg. A süketnéma jelrendszer például ott van szinte minden koreográfiámban. Biztos, hogy ezek számítottak. Ilyen és ehhez hasonló nagyon személyes dolgok vezettek el ahhoz a globális érzéshez, amit már előtte is érez az ember, egyfajta lebegéshez. Mert miért vagyok a színpadon? Mit kívánok a színpadtól? Én ott azokhoz a pontokhoz térek vissza mindig, amikor már nem tudjuk, hogy kik vagyunk, és mit csinálunk. Valahol persze ilyenkor is tudjuk, mert különben össze-vissza ugrálnánk. Amennyire csak lehet, tisztában kell lennünk a testtel, és aztán az embernek el kell felejtenie mindent, hogy a dolgok önmaguktól történjenek.

Biztosan hallottad, hogy Jean Babilér pályájának meghatározó élménye volt egy gyermekkori csigolyasérülés, amikor két hónapig szinte mozdulatlanul kellett feküdnie.

Találkoztam Jean Babilée-vel. Amikor kimentem Franciaorszgába, egyszer Janine Charrat véletlenül bejött egy stúdióba, ahol dolgoztunk. Azonnal felfigyeltem erre a különös asszonyra, akin látszott, hogy szenved. A hatvanas évek elején bennégett egy tévéstúdióban és ráégett a kosztüm. Az emberek annyira szerették, hogy saját bőrükből adtak neki apró darabokat, ezt ültették be az orvosok. Akkor még semmit sem tudtam arról, hogy ki ő, meg hogy nagy sztár volt. Nagyobb volt a Béjart-nál meg Roland Petit-nél is. Szóval, ott összenéztünk, látott táncolni, és akkor rögtön azt mondta, hogy velem akar dolgozni. Végül valamiféle anyám lett. Anya helyett anya. Az első hat-hét évben elég sokat segített Franciaorszgában. Most már nagyon öreg. Nála találkoztam Jean Babilée-vel. Csodálatos táncos volt.
Amikor kikerültem az internátusból, egyszerűen képtelen voltam beszélni. Az intézetben szellemileg eléggé leépültem. Azt éreztem, hogy odabent jóval a képességeim alá állították a mércét. És legyünk őszinték: akkoriban az ilyen típusú intézetekben semmiféle pedagógiai törekvés nem működött. Volt azért egy tanárom, aki kicsit foglalkozott velem. – De ma már azt gondolom: lehet, hogy így kellett ennek történnie.
Amikor ma arról beszélek, hogy ismerni kell az embernek a testét, arra gondolok, hogy annyi mindenre szánunk időt. Rólam azt szokták mondani, hogy képes vagyok órákat eltölteni apró dolgokkal. Amikor egy-egy gesztuson dolgozom, előssorban annak próbálok nyomára bukkani, hogy mik táplálják, hozzák felszínre vagy szülik meg ezeket a gesztusokat. Mindez azonban igen nehezen fogalmazható meg, és nem nagyon lehet leírni. Ugyanakkor, ha az ember tapasztalatot szerez erről, kezd rájönni valamire. Eg olyan mozgás például, ami egy autista gyereket széthúz, egészen rendkívüli belső feszültséget feltételez. Bennük mi okozza ezt a belső feszültséget?

És mi van akkor, amikor eljutsz idáig? Amikor a mozdulatot felfejted, ameddig csak lehet.

FP: Akkor újabb titkok nyílnak meg előttem. De valamihez mégis közelebb kerültem. Ugyanakkor elárulom, hogy igen sokszor jövök zavarba, amikor a riporterek arról kérdeznek, hogy egy darabban mi miért történt. Be szoktam vallani, hogy nem értem. „De akkor mitől olyan pontosa a darabja?” – kérdezik. Elméletben nehéz megfogalmaznom. Van, hogy írnak valamit egy előadásról, és engem is közelebb visznek olyasmikhez, amikre én eredetileg nem gondoltam. Egyet azonban mindig pontosan tudok: mit nem akarok beletenni. Amikor egy darab készül, nagyon sok minden, igen nagy anyag van jelen. De aztán elkezdődik egyfajta kiválasztódás, amikor hagyom magam vezetni. Ilyenkor valami belső meggyőződés, intuitív irányítás alá kerülök. A dolgok lényegében önmaguktól választódnak ki. Ma már gyakran előfordul, hogy összenéztünk a táncosokkal, és tudjuk „na, ez akkor nem kell”. A többiek kritikája is nagyon lényeges.
Vannak elemek, amik számomra mégis igen fontosak. Például a spirált jelenléte. Hát, azért az én táncosaim ebbe a spirálba belemennek, ott pörögnek, mint az őrült. A spirálnak és a felfüggesztésnek mindig kiemelt szerepe van nálam. A Tricks and Tracks-ban és a KáOszban a spirális rendszer eredete és vége is megjelenik. Mert mivé válik egyszer csak a spirál? Egyenes vonallá. És az így megjelenő spirális rendszer jól mutatja azokat a mozgásfolyamatokat, amik szépen megtörnek ezeken a nagyon rendszerbe fogalmazott fénycsíkokon. Már a Sauvagerie-ben is volt valami hasonló, de nem annyira radikálisan, mint az újabb darabokban. Ezzel egyidejűleg a mozgás is lerombolódik, mert ahogy kikerül a fényből egy mozgás, majd vissza, inkább csak az érzése, a hatása, a lényege marad meg. Sokszor – legyünk őszinték! – nem is igazán látjuk, mit csinálnak a táncosok. Miért? Mert éppen arra törekszünk, hogy megláttassuk az energiáját. Innen juthatunk el esetleg a gondolathoz is. De nem úgy, hogy valamit elmagyarázok, a néző szájába rágok.
A darab szerkezete egy kicsit olyan, mint a galaxisok mozgása. A táncosban ott forog minden, én nem határolhatom be. Nem tartom szükségszerűnek, hogy „elmondjak” valamit, de ez nem jelenti azt, hogy annak, amit csinálunk, ne volna mondanivalója. Kinek-kinek magának kell a mondanivalót megfogalmaznia. Mert miért képzelem azt, hogy úgy jó,ahogy én gondolom? Persze, előbb-utóbb formát kap, amit csinálok, mert meg kell csinálnom. De éppen ezért nincs sem eleje, sem vége a darabjaimnak. Mert nem úgy van, hogy megcsinálok egy darabot, és ez erről szól, a másik meg valami másról, hanem az egész egy folyamat, és lényegében mindig ugyanarról beszélek, beszélünk.

Van még egy kérdés, ami érdekel, a meztelenség kérdese.

FP: Most egy kicsit megint visszamennék az időben. Amikor meg akartam találni önmagamat, amikor éjszaka kimentem a tükör elé, akkor muszáj volt, hogy meztelen legyek, hogy lássam azt a kis csenevész, csontos, vézna testet, azokat a karikás szemeket, beesett mellett, hogy képes legyek önmagamat elfogadni. Meztelenség az, hogy képes vagyok önmagamat elfogadni annak, ami vagyok. És amikor belenézek a tükörbe, akkor ne azt lássam, hogy „Úristen, csak ezt ne! Nem ez szeretnék lenni!”, és ne sajnáljuk, hogy azok vagyunk, akik vagyunk. Legalább egyszere naponta mindenki szembenéz a tükörképével, és milyen jó lenne, ha nem ezt mondaná: „ de kár, hogy megöregedtem”, mert az természetes folyamat, valamiképpen gyönyörűség. Milyen jó, hogy megöregszünk...
Amikor meztelenek vagyunk, egész másként érzékeljük a bőrünkön keresztül a teret, a levegőt. Ilyenkor egész másként mozog az ember, másként viszonyul a másikhoz. Milyen jó lenne az ilyen profi megbeszéléseken ezeket a nagyon komoly, nagyon görcsös embereket levetkőztetni meztelenre, hogy így üljenek egymással szemben.
A meztelenséget nagyon sokszor provokatívnak tartják, nálam pedig elemi módon jelenti azt, hogy önmagát elfogadja az ember. Előfordul, hogy megkérem a táncosokat: „Megtenné, hogy levetkőzik meztelenre, és végigmegy a színpadon? Vetkőzzön le, ne csináljon semmit, menjen végig.” Milyen gyönyörű, amikor egy ember végigmegy a színpadon, és hát igenis meztelen. És miért meztelen? Mert mi a normális? Az, hogy fel vagyunk öltözve? Legyünk őszinték: normális az, hogy így eb vagyunk bugyolálva? Az ember viselkedési normáinka a nyers, az ősi, archaikus emberhez visszavezető formái csak így megtalálhatók. A testünkkel dolgozunk, és azért én azt tapasztalom nap mint nap, hogy amikor az ember egészen lemeztelenedik, őszintébb. Megszűnnek egy kicsit a hierachikus viszonyok.
Sokan provokatívnak tartják, ahogyan a meztelenséget használom. Az utóbbi darabjaimban még hangsúlyosabbá válik ez a kérdés. A Tricks and Tracks-ban például két test tíz percen keresztül folyamatosan meztelenül csapódik egymáshoz, összeérnek és szétválnak ebben a spirálrendszerben. A meztelenség visszatérés valamihez, ami megvan bennünk, ami ott van, hiszen azok az évmilliók, amik úgy teltek el, hogy meztelenül érzékeltük a talajt, a fát vagy a másik embert, nem múltak el nyomtalanul. Hiszek abban, hogy van egyfajta testi emlékezet, ami bennünk él. Elég csak megnéznünk egy gyereket, amikor megszületik. Figyeltem a saját gyerekemet, hogy újszülöttként mennyire animális még. Mi lenne vele, ha nem vinnénk be a civilizációba? Azért keresem darabjaimban ezt az animalitást, mert ennek üzenete van. Meg jellene tartani ebből valamit. A mostani nagy technikai, civilizációs fejlődésben egyre inkább elfeledünk ősi dolgokat. Vannak olyan elemi gesztusok, jelek, kifejezőeszközök, amelyek kihalnak, az életünk kezd elgépiesedni. A meztelenség nekem egy kicsit olyan, mint amikor átnyúl az ember a tükrön...

Te próbálsz visszamenni az emlékezetben, a test emlékezetében, mégis, ha kimegy az ember az utcára, akkor néhány év alatt is lemérhető, hogy hihetetlen iramban távolodunk attól, amit még minderről tudtunk.

FP: Távolodunk önmagunktól.

Beszélsz a meztelenségről, és miközben egy túlszexualizált világban élünk, a természetes emberi gesztusoknak és érintéseknek az értéke nagyon megváltozott és kiüresedett.

FP: Az elszexualizálódás. Én is erre gondoltam, amikor arról beszéltem, hogy alapvető emberi gesztusok kihalnak.

Furcsa látni, hogy bár a kereszténység meglehetős gyanakvással és bizalmatlansággal szemléli a testet, szekularizált világunk mégis kezd túltenni rajta. Amikor a testet kisemmizzük, akkor arról feledkezünk meg, hogy emberi létezésünk alapvetően és döntően mégiscsak testi lét.

FP: Én nem ugyanebben a dimenzióban beszélek, de ha nem veszed nagyképáségnek, elmondom, hogy amikor egy embert a színpadra viszek, akkor csak azt kérem tőle, hogy „létezzél!”, hogy munka közben elvesszen minél több abból, ami nem a létezés. A Tricks and Tracks végén például a fehér térben kikristályosodik egy figure. Ott marad, és nem akar semmit elmondani, körülötte kavarog a színpad. Áttetsző, fehérre festett pucér test. És megjelenik benne valami a létből, a létezésből. – A szex is ott van, persze, de az csak egy része ennek a létezésnek.

Egy kicsit más: mi a tánc viszonya nálatok a zenéhez?

FP: Soha nem dolgozunk kész zenére úgy, hogy a zene már előre meghatározná a mozdulatot. A mozgást néha még szembe is állítjuk a zenével. A zeneszerző bejön hozzánk a próbákra, és improvizál. Témákkal, hangulatokkal dolgozunk. Megbeszéljük, hogy itt most a zenének is a lebegés érzetét kellene kelteni, vagy ütközést, örvényt, spirált. Nem mindegy a zenében sem, hogy valami tőlem indul, vagy hozzám érkezik. – Kurtág György mondta, hogy igen érdekes, amikor zenei instrukciókat adok, mert ezek olyan embertől származnak, aki nem foglalkozik azzal, hogy milyen zenei lehetőségek vannak. És ez őt szinte belekényszeríti abba, hogy olyan zörejeket, hangokat találjon, amikkel egyébként nem foglalkozna. Kurtágnak van valami elképzelése arról is, hogy mi lehet a süketnémák hallásával, de ezt ő jobban el tudná mondani.
Bennem azért van valami olyasmi, hogy egy kicsit nem tisztelem a dolgokat.

Mi az oka mégis annak, hogy elkezdél Budapesten is dolgozni?

FP: Már évek óta hazajárok. Négy évvel ezelőtt pedig lehetőség nyílt arra, hogy megalakuljon ez a magyar együttes. Gondoltam, akkor ezt ki kell használni. Bár elmondom azt is, hogy nehezebb itt az alkotás. Kicsit kihívásnak is gondolom. Körülbelül tíz évet dolgoztam Franciaországban, és úgy éreztem, hogy most itt kell lennem, mert itt történik valami. Valami mintha megmozdult volan. Mióta pedig jelen vagyunk a magyar kortárs táncéletben, látjuk, hogy másik is megindultak, dogloznak. Nem állítom, hogy miattunk, mert valószínáleg ez már egyébként is a levegőben volt. Úgy érzem, hogy Franciaországban nincs már ekkora mozgás, mintha ott leállt volan egy kicsit. A Josef Nadjék körül, meg amikor mi kezdtünk, volt valami, de ma már nem látom Párizsban vagy Franciaországban, hogy ez folytatódna. Itt viszont úgy néz ki, hogy fölébredtek az emberek, és kezdenek nagyon erős dolgok születni.

Egyre gyakrabban látszik, hogy a kortárs európai táncra nagy hatással van a távol-keleti, főleg a japán tradíció, nálad viszont nem érzek direkt kapcsolódást. Sőt, már hagyományokhoz sem nagyon.

FP: Én sem. Erre mondják, hogy „öntörvényű” vagyok.

Sokan kívül kezdtek el menni, te meg elindultál az emberben, a testben, a test emlékezésében.

FP: Igen. A kiindulópont számomra nem a ránk rakódott társadalmi, kutlurális vagy politikai rétegekben van, hanem az emberben magában. Így próbálom megtalálni, hogy mik vagyunk. És ez sokkal nehezebb út, mert nincsenek referenciák. Vagy csak nagyon kevés. Azok lesznek a referenciák, amit az ember önmaga hoz létre. Amikor Franciaországban elkezdtem dolgozni, állandóan a referenciáimat kérdezték: kikkel dolgoztam, kiknél voltam. Nem tudtam mit mondani. És akkor rájöttem, hogy nem baj. Most már nem kérdezik, mik a referenciáim, mert ha visszanéznek, látják, jány darab van mögöttem. Persze, ha kicsit megkaparnánk a dolgokat, én találhatnék embereket, hatásokat. Ilyen például Gilles Deleuze. Uyganabban a házban latkunk, de csak a halála után jöttem rá, hogy ki ő. Deleuze-ben van valami egyszerű, amit sokan nem szeretnek, de velem egészen alapvető dolgokat értetett meg. Sok mindent kihozott belőlem. Kapok még másoktól is „jeleket”. Vannak olyan festék, akikkel kapcsolatban állok. Vagy az építészet, a tér. Feleségem egyébként építész. Tizenöt éve ebben a világban élek. Nem mondom, hogy ők határoztak meg ,de mégiscsak megadattak ezek a kapcsolatok. Itt lehetne referenciákat találni, de számomra mindennek alig van jelentősége. Előfordul, hogy olvasok valamit, egy-egy köny elindít bennem gondolatokat, de zavarna, ha odavinném mint referenciát. Nem arról van szó, hogy nincs rá szükségem, hanem hogy nem érzem tisztességesnek, ha ezt én most foogom és odateszem. Odáig rendben van, hog elgondolkozom, de úgy érzem, hogy meg kell küzdenem önmagammal, a témával, és képessé kell tennem magamat arra, hogy hátat fordítsak ezeknek a könyveknek. Amikor valahol látok egy előadást, sokszor támad az az érzésem, hogy a kifejezőeszköz nem fedi azt az embert, aki csinálja. Giacomettinél páldul az, amit mond, amit leír, amit csinál, fedi egymást. Vagy Francis Baconnél a képek ,a gondolatok. Szeretem olvasni, amit leír. – Néha aláhúzok egy-egy mondatot, próbálom valahová kötni, de nem tudok már kivenni egy hatoldalas idézetet, és arra hivatkozni.

Van olyan érzésem, hogy a táncon belül manapság az egyszerűbb útnak számít, ahogy beépítik, a produkció meghatározó elemévé teszik ezeket az archaikus és igen sokszor szakrális táncokat. Ez egyrészt nagyon szép, másrészt ey kicsit zavaros. Mert átveszel valamit, amivel az azonosulásodat nem tudod garantálni. Olyasmit teszel, ami kulturálisan még akkor is idegen tőled, ha esztétikailag izgalmas és szép. – Nálad azonban ezek a nagyon direkt lehetőségek mintha föl se merülnének.

FP: Nem tudom, hogy fölmerülnek-e vagy sem, de valahogy idennek érzem magam tőlük. Ez a testi emlékezete eltaszítja őket. Az, amit a testemből nap mint nap mai smegtapasztalok, elutasítja őket. Sokszor, amikor ésszel be is fogadom, rosszul érzem magamat bennük... Volt már olyan szóló, amit megcsináltam, de aztán nem szerettem, valami baja volt. Évek kellettek, hogy rájöjjek: abban a szólóban meg akartam mutatni, hogy erre is képes vagyok. Nem volt tisztességes önmagammal szemben. Ilyenkor hiába tapsolják meg, hiába van sikere valakinek. Számomra, amikor tapsolnak és amikor nem tapsolnak, az körülbelül ugyanaz. Ha nagyon tapsolnak, azt általában nem is hallom. Vagy nem akarom meghallani, van belül valami, ami erősebb. ÉS aztán jönnek: „te, szétverték a házat”, mondom: „igen?” Előfordult, hogy úgy éreztem, nagyon mélyen voltam, és valamit megérintetttem, de az emberek nem reagáltak rá. Mondjuk, három ember vette észre. Lehet, nme az fonos, hogy szétverjék a bodegát. És az is lehet, hogy hiába tpasolnak, hiába van siker. Vagy az emberek, szakemberek, színházigazgatók mondják, hogy ez itt óriáis volt, az meg ott nagyon nulla. És akkor én csak nézek rájuk, és azt gondolom: „Ha te tudnád, hogy abban a nullában mennyire közel éreztem magamat valamihez...!” A színházigazgatókkal az a baj, hogy mindenki mindent tud. Miért baj az, hogy ha valaki azt meri mondnai: „arról szól ez az egész, hogy nem tudjuk”? Olyan emberekre lenne szükség, akik képesek beleugrani a semmibe, belemenni egy folyamatba. A folyamat érdekel. Amikor megtanulunk a saját gyötrelmeinkkel élni, és bizonyos szituációkban nem az öngyilkosságot választjuk. Az anyagnak és az energiának a tényleges találkozása érdekel. És a teória is – ha kell – csak ebből a megélt tapasztalatból származhat, mégpedig úgy, hogy maga is mozgásban marad.

 

"Megdöntöm a síkot"

Undefined
Sajtó
Interjú
Frenák
Sztancs Míra
tancelet.hu
HU

Megdöntöm a síkot, levegőbe lógatom a táncosokat”'

 

Sztancs Míra @ tancelet.hu

2005.08.22

 

32 éve táncolsz. Mennyit jelent ez az idő?

Frenák Pál: Ez egy olyan dolog, hogy az ember minél tovább csinálja, minél jobban elmélyül benne, annál jobban megismeri ezt a világot, és annál jobban kikristályosodik a munkájának egy értéke, értékrendszere, stílusa. Én az egyszerűségre, az egyszerű kifejezésmódra törekszem.A célom az, hogy valamilyen formában először magamat értsem meg, aztán a világot, ami körülvesz. Megdöntöm a síkot, levegőbe lógatom a táncosokat, a klasszikusan bezárt színpadi teret megpróbálom megnyitni. A művészet egy örök kísérlet, egy örök kutatói munka.

Mit jelent koreográfusnak lenni?

Frenák Pál: Radikális értelemben a koreográfus nem azért koreográfus, hogy a mozgásrendszert állítsa be. Számomra koreográfus az, aki globálisan képes átlátni a kreációt.

Miért lettél koreográfus?

Frenák Pál: Valószínűleg azért, mert egy egészen másfajta kommunikációs rendszerbe nőttem bele, ami egy más megközelítést adott. A szüleim süketnémák, a süketnéma jelrendszer nekem az anyanyelvi kommunikációm volt. Ez egyébként egy lerágott csont, mert a média nagyon szereti ezt a témát.

A testvéreiddel hogyan kommunikáltál?

Frenák Pál: Szavakkal. Természetesen az édesanyám jelenlétében egymás közt is a jelrendszert használtuk. De érdekes módon akkor is megértették, amit beszéltünk, amikor verbálisan kommunikáltunk. Egy anya- főleg ha süketnéma- nagyon sokat megért a metakommunikatív jelekből is.

Hatévesen intézetbe kerültél. Milyen élmények értek ott?

Frenák Pál: Akkoriban máshogy nézett ki egy intézet, mint most. Bár nem hinném, hogy ezekre a gyerekekre ma már eléggé odafigyelnek. A 60-as években ez úgy működött, hogy a gyerekek ott voltak egy kupacban, „nomád" körülmények között. Vadócokká váltak, nagyon sokan eltűntek a süllyesztőben, öngyilkosak lettek, vagy börtönben vannak. Nekem sikerült ebből kiemelkednem, feldolgoznom a negatív élményeket. Ezt az ember egy ideig úgy élte meg, mint hátrányt, aztán úgy alakult, hogy a hátrányokból előnyöket formáltam, és a kreatív munkámmal hoztam ezt felszínre.

Milyen meghatározó hatások értek a pályád alatt?

Frenák Pál: Magyarországról "magammal vittem" a folklór és a neoklasszikus hatásokat. Aztán a feleségem, aki építész, egy kicsit kinyitotta a szemem a térforma és a kortárs művészet felé. Korábban inkább fizikai felkészültségem volt.

Milyen felkészültség kell még egy táncosnak?

Frenák Pál: Az a legkevesebb, hogy egy táncos fizikailag fel van készülve. Nagyon fontos a lelki- és szellemi felkészültség, a nyitottság, a hit, a bizalom és a hűség. Számomra a legnagyobb emberi kvalitás a bizalom és a hűség.

Hogy működik a társulat?

Frenák Pál: A társulatnak vannak állandó tagjai, és vannak, akik bizonyos darabokra szerződnek. Az az érdekes, hogy sokszor nem is én választom őket ki, hanem a művészek keresnek meg engem.

Mennyi időt töltesz a családoddal?

Frenák Pál: Ők Párizsban élnek. Van egy 16 éves kislányom. Sajnos nem töltök velük sok időt a munkám miatt, mivel megszállottja vagyok egy kicsit. Egyébként ez nagyon sok problémát okoz. Egy kicsit már én is úgy vagyok ennyi idős koromra, hogy egyensúlyba kell hozni ezeket a dolgokat. De ha az ember a munkáján keresztül megtalálja önmagát, akkor nyilván valami pozitívat tud sugározni, többet tud adni a családjának.

Miket fotózol?

Frenák Pál: Mindent ami szembejön velem, és megfog. Nem vagyok fotós. Nagyon sok energiát kaphat egy ember egy tekintet vagy egy arc által. Számomra ez egy emlék, egy lenyomat. Nagyon érdekes, hogy egy ilyen tekintet, mozdulat vagy gesztus képes hatni a következő darabomra.

Hogy érzed magad a Szigeten?

Frenák Pál: A sok embertől én fóbiás vagyok, mert akkor elvesztem a talajt a lábam alól. A tömegtől tériszonyom van. Amíg nincs egyéni kapcsolat, addig én nem érzem jól magam sok ember között. Abban a pillanatban amikor megvan ez a személyes kontaktus, már jól tudom magam érezni. Mindenképpen csodálatos dolog, hogy ennyi ember ennyi kultúra találkozik.

Idén a Sziget co-produkciós partner. Ez mennyit segített?

Frenák Pál: Mindenképpen nagyon sokat segített. Én úgy gondolom, nagyon szép dolog, hogy a Sziget co-produkciós partnerként támogat egy darabot. Számomra lehetővé tette, hogy meg tudjam alkotni a művemet, aztán be tudjam mutatni.

 

Forrás: http://www.kultura.hu/tanc/megdontom-sikot

 

Pages

menu
x
Archive
Archive