"Pengeélen
táncolunk"

Sisso @ Magyar Narancs
2012/26 (06.28)

A hazai táncélet alkotóit és közügyeit
bemutató sorozatunk második felvonásában
a kortárs tánc egyik legfontosabb alakjával új
darabja, a Hymen kapcsán beszélgettünk a társulat
túlélési esélyeiről és arról,
érdemes-e itt és ma forradalmárnak lenni.

Magyar
Narancs: Eddig minden évben láthattunk új
darabot, tavaly viszont nem volt bemutatója a Frenák
Pál Társulatnak. Miért?

Frenák
Pál: Inkább csak másfél év telt el
a K.Rush óta.
Próbáltam kitolni a Hymen bemutatóját,
hogy ne legyen ez a darabkényszer, viszont a minőség
fokozottan jelen legyen. A csúszás persze a támogatás
kiegyensúlyozatlanságának is köszönhető.
Nagyon aggaszt, hogy bizonyos kezdő, még alig bizonyított
együttesek közel hasonló támogatásban
részesülhetnek, mint azok, akik több évtizede
dolgoznak színvonalasan a hazai kortárs táncban.
Néha azt kívánnám, legyek kezdő,
mert akkor ezekkel a perspektívákkal jövőre
már kétszer annyi pénzt kapok. Szóval
nagyon nem arányos a támogatási rendszer, és
hiába vagyunk jelen a nemzetközi színtéren,
itthon ezt továbbra sem értékelik. Más
országokban, ha egy társulatot jegyeznek a nemzetközi
szférában, azt kiemelten támogatják, mert
felismerik, hogy az ország jó hírét és
kulturális gazdagságát építi.
Pusztán piaci alapon nem tud ma létezni a művészet.
Ha nincs meg az alapvető működési bázis,
tönkremegyünk. Most épp ezen az úton
haladunk. Például nem engedhetjük meg magunknak,
hogy egy június végi lengyelországi fellépés
akár minimális deficittel végződjék,
miközben néha képesnek kéne lenni olyan
vállalkozásokra, amelyek ma befektetést, holnap
viszont a befektetettnél jóval nagyobb, akár
erkölcsi, akár gazdasági nyereséget
jelentenek. Pengeélen táncolunk, és a
kollégáimmal azon tipródunk, hogyan oldjuk meg,
hogy a kecske is jóllakjon, de a káposzta is
megmaradjon. Szörnyű dilemma!

MN:
Mi az a módszer, amivel karban tartod az egyébként
változó társulattal a régi darabokat, és
hogyan készítesz újakat?

FP:
Felépítettem egy saját, organikus
spirálrendszerre alapuló mozgásformát,
ami kihasználja a test természetes teljesítőképességét,
ugyanakkor a limiteket is feszegeti, amihez a mentális töltést
használom. Az nyilván látható, hogy a
társulat egyre erősebb performansztechnikai adottságokkal
rendelkezik. A tréningben a mozgásformákat
visszaviszem a fundamentumokhoz, az eséseket, a csapódásokat
sokat gyakoroljuk. Ha valaki a balettintézetből jön,
és rendelkezik egy erős technikával, azt le kell
rombolnunk. Hiába van valami katonás rend a klasszikus
mozgásokban, a talajjal fuzionálás nekik sem
könnyű. Most épp egy új csapatot kell
összeállítanom, újra kell tanítanom
a táncnyelvet, mert sokan elhagynak, leginkább az
anyagi helyzet miatt.

MN:
Nem bántad meg, hogy annak idején Budapest mellett
döntöttél Párizs helyett? (A
Compagnie Pál Frenák 1989-ben alakult, és
1998-ban vált francia-magyar társulattá - a
szerk.)

FP:
Akkor ez nem volt kérdés, erős volt a Trafó,
és mindig kaptunk lehetőséget a fontosabb
intézményekben az alkotásra. A kétlakiságom
még megvan a család miatt, de már nem
Franciaországban működöm, kint magyar
koreográfusnak tartanak. Legtöbb darabom az identitás
kutatásáról szól, és ez a köztes
lét adott nekem inspirációt, tehát nem
bánhatom. Viszont nagyon szomorú, hogy a szakma
kitaszítja magából azokat, akik erős
művészi identitással rendelkeznek, és nem
képesek beszállni a lobbiba. Nem tudok elmenni az
érdekvédelmi gyűlésekre, de nem is látok
semmit, ami mobilizálná a művészeket. Bár
hozzáteszem, az új FESZ (Független
Előadó-művészeti Szövetség - a
szerk.) talán
megerősödhet. Próbáltam jelezni a kulturális
államtitkárság felé, hogy a Frenák
Pál Társulat már bőven kimeríti
azokat a kritérium-rendszereket, hogy ne kelljen kezdő
együttesekkel pályáznia ugyanazokban a
kategóriákban. De nem úgy látom, hogy
kezdenének ezzel bármit is, elgondolkoznának a
működésről.

MN:
Milyen lenne egy hatékony támogatási rendszer?

FP:
Három lépcsőt tartanék szerencsésnek,
ami a társulati működést illeti: projektalapú
támogatás az új művészeknek, éves
működési pályázati rendszer a már
meglévő társulatoknak, és hároméves
támogatás a kiemelteknek. Az odaítélt
összegek arányosan növekednének.

MN:
Miben erős szerinted a Frenák Pál Társulat?

FP:
Organikus mozgásban és karakterábrázolásban
mindenképp. Engem jobban érdekel egy-egy személyiség,
és hogy mit hozhatok ki belőle, mint az üres
technikai tudás vagy hogy milyen magasra lendíti a
táncos a lábát. Fontos, hogy a jövő
generációja is bejön az előadásainkra,
ez már nem az a közönség, akik a Tricks
& Tracksra
tomboltak. Tudom, nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, de az
horrorisztikus, hogy vannak, akik úgy írnak a művészi
munkámról, mint a kecskeürülékről,
csak azért, mert nem mekegek a szájuk íze
szerint, nem elégítem ki a személyes igényeiket.
De hát ahol Trisha Brownt is ócsárolják,
engem is lehordhatnak! Az a baj, hogy nagyon kevés a
konstruktív kritika, általában véve pedig
inkább olyan, amilyen a támogatási rendszer:
személyeskedő és provinciális.

MN:
Úgy beszélsz, mintha nem lenne sikerélményed.

FP:
Sikerélményben nagyon sokszor részesülök,
de nem szállok el tőle. Számomra az egész
munkafolyamat sikerélmény. Nem mártírnak
akarok tűnni, de úgy érzem, hogy alaposan
elmerülök a produkciókban, nagyon precízen
koreografálok, és személyes, hiteles, amit
csinálok - éppen ezért felismerhető.
Ugyanakkor van egy általános probléma:
kevesebben járnak előadásokra, kevesebbet költenek
kultúrára. Míg pár évvel ezelőtt
öt előadást lehetett tartani egy bemutatókor,
ma maximum hármat. Ez van egyébként, ha a
kortárs művészetet elkezdik negligálni
központilag, ami főleg a finanszírozásban
nyilvánul meg, amikor ez a vonal lehetne a leginkább
exportképes.

MN:
Kívülről úgy tűnik, nincs okod panaszra,
a Hymen is
telt házzal ment. Hogyan készült ez az eddigieknél
kissé konkrétabban társadalomkritikus produkció?

FP:
A kiindulópont az volt, hogy egy családi ünnep
alkalmával kiéleződnek a konfliktusok, a
művészetben ez sokszor felmerülő téma. A
főszereplő Jantner Emesével Pozsonyból
jöttünk hazafelé egy turnéról, és
a buszon megmutatta az esküvői képeit. Már
aznap éjjel megírtam a szinopszist, ami nálam
úgy néz ki, mint egy Rubik-kocka: különálló
fragmentunok, képek, amelyeket tetszés szerint lehet
variálni. Varga Mátyással (a
költővel - a szerk.) véglegesítettem
az elképzelést, vele gyakran dolgozom együtt, az ő
gondolkodása, látásmódja nagyon
inspirált. A darab eléggé asszociatív,
sokféleképpen értelmezhető, értelmezik
is elég sajátosan.

A
karakterek voltak meg először és az alapszituáció,
hogy az idegenekhez hogyan viszonyul egy család, főleg,
ha azok külsőleg is magukon hordozzák a másság
jelét. Nekem minden szereplővel azonosulnom kell, hogy
lássam belülről, majd pedig kívülről
a történéseket. Bele kell bújnom a bőrükbe,
és onnan tudok megcsinálni egy darabot velük
együtt. A Hymen a
társadalmi rétegek viszonyáról is szól,
és a különböző rétegek belső
viszonyairól. Tükröt tart a rasszizmus elé. A
test mint kifejezőeszköz az élére van
állítva, hogy a szavakból már
megérthetetlen kommunikációs eltévelyedések
mégis valamiféle megfogalmazáshoz jussanak a
gesztusainkon keresztül. A test végeredményben
őszinteségre kényszerít bennünket.

MN:
Merre jártatok legutóbb a nagyvilágban?

FP:
Nemrég jöttünk haza egy houstoni mustráról,
ahol világhírességek mutatták meg új
produkcióikat. A bírálatok kiemelték az
eredeti térformáinkat, az építészeti
gondolkodást és a mozgásstílusunkat.
A Hyment
bemutattuk Lille-ben, és most készülünk még
Padovába, majd Belgiumba. A jövő évadban
Normandiában lesz egy turnénk, majd a párizsi
Centre National de la Danse-ban lépünk fel négy
estén keresztül, és esélyes, hogy
előbb-utóbb megnyílik a nagyon nehezen bevehető
amerikai piac is. Mindez akkor valósulhat meg, ha kapunk
reális állami támogatást!

MN:
Mi az, ami megragadja a világban most a figyelmedet, ami
inspirál?

FP:
Az utóbbi időben bezárkóztam egy kicsit, a
nagy túlélésben nincs elég időm
színházba járni. De azért ha tehetem,
figyelem a kortársaimat, főleg a Trafóban.
Kiállításokra járok, és sok filmet
nézek: David Lynch, Hitchcock és Pasolini mindig
elővehető. Az építészet - Peter
Zumthor, Tadao Ando, Herzog, Demeuron - nagyon inspirál, mivel
feleségem révén sokat mozgok ebben a közegben.
Ott van aztán a festészet, Bacon mellett Jean Olivier
Hucleux, akivel baráti kapcsolatom épült ki. Igazi
nagy művész, nem ítélkezik, segít,
támogat akkor is, ha tévedek, szerénysége
igazi példa a számomra. És persze Gilles Deleuze
filozófiája szabályosan végigkíséri
az életemet. Talán a korral egyre kevesebb, ami
inspirálja az embert, így visszatér az örök
érvényű dolgokhoz. A csöppnyi valami, amiből
merítek, talán egyre tisztább - ha másnak
nem is, önmagam számára mindenképpen. Ez
talán érezhető a darabjaimból.

MN:
Mik a társulati tervek?

FP:
A Tricks
& Tracksot
szeretném felújítani, hiszen tíz-egynéhány
év alatt felnőtt egy új generáció,
és ez a darabom szinte forradalmasította az akkori
kortárs táncot. Jó volna megmutatni újra,
annál is inkább, mert nagyon aktuális.
A Twins folytatásaként
szeretnék megalkotni egy duettet, ősszel színházban
dolgoznék, jövőre a társulattal készítenék
új produkciót. Terv van millió, csak éppen
azt nem tudjuk, hogyan fogjuk akár ezt a nyarat átvészelni.
Ha tovább tudunk működni, a művészi
lehetőségek kimeríthetetlenek.

Forrás:
https://magyarnarancs.hu/szinhaz2/pengeelen-tancolunk-frenak-pal-hymen-80678