"Magyarország az életet adta nekem"

Undefined
Sajtó
Interjú
Funzine
HU

Frenák Pál:
“Magyarország az életet adta nekem”

Funzine
2014

A Tricks & Tracks című előadás 15
évvel ezelőtt új korszakot nyitott mind a Trafó,
mind pedig a magyar kortárs tánc életében.
Frenák Pál társulata új ízt és
dinamikát hozott a kulturális életbe, most pedig
felélesztik a darabot némi emlékezéssel
és némi vérfrissítéssel. Frenák
Pállal, a társulat vezetőjével és
koreográfusával beszélgettünk az
előadásról, az inspirációról,
a kortárs táncról és az általa
megjárt megannyi ország közti különbségekről.




Azt mondják, hogy a Tricks & Tracks annak
idején újrapozícionálta a Trafót.
Hogy érthetjük ezt? Mi volt a Trafó a Tricks &
Tracks előtt és mi volt utána?


Frenák
Pál: A Tricks & Tracks nagy áttörés
volt, fordulópont a társulat és a Trafó
életében is, hiszen a darab új fogalmazásmódot
és formanyelvet, speciális térhasználatot,
ezáltal új szemléletmódot hozott a magyar
kortárs táncéletbe, ebben a darabban bontakozott
ki teljesen és tisztult le az a “frenákos”
mozgásnyelv és stílus, ami azóta is
fémjelzi a munkámat. Formabontó volt itthon nem
csak az, ahogy mozogtunk, de az is, ahogy a függesztésről,
a térről gondolkodtam, ahogy a horizontális és
a vertikális mozgássorok váltották
egymást. Provokatívan új volt a táncosoktól
akrobatikus ügyességet igénylő függesztési
rendszer, Fred Bigot elektroakusztikus, zsigerekig ható zenei
világa is. 1999-ben a Trafó és társulat
neve összefort és a darab sikere talán inspiráció
volt a Trafó számára is, hogy érdemes
magyar és francia táncosok együttműködésében
gondolkodni, hogy a kortárs tánc képes egy
szélesebb közeget is megmozgatni Budapesten.


A darab második része, folytatása 15 év
után most készül el. Hogyan lehet újraértelmezni
egy darabot, mi az a plusz, ami átalakíthatja?



FP: Annak idején sokan azt mondták, hogy a
darab jövőbe mutató volt, sok szempontból idő
előtt jött, megelőzte a korát. Most úgy
érzem, hogy aktuálisabb, mint valaha és érdekel,
hogyan lehet alapanyagként tekinteni egy kész műre,
hogyan tudom az új kreációban használni
az akkori elemeket úgy, hogy benne legyen mindaz, amit az
elmúlt 15 év hozzátett és megváltoztatott
bennem, körülöttünk. Most is zajlik a kreáció,
egész nap a próbateremben vagyunk, fejlődik és
átalakul  a koreográfiai matéria, az új
táncosokra építek, akik egészen más
dinamikával dolgoznak, ugyanakkor nagyon izgalmasnak találom,
hogy az új produkcióban a régóta velem
dolgozó táncosok bizonyos szerepeken belül
szembesülnek a 15 évvel ezelőtti önmagukkal, a
már levetett, elhagyott szerepeikkel. Ez a kreáció
komoly szembenézés önmagunkkal, felkavaró
számunkra is: a  keretet átemeljük, de új
tartalommal töltjük meg. Azt a kivételes helyzetet
reprodukáljuk a színpadon, ami az életben is
történik: az új generáció át
kívánja venni a régi helyét, ez is
tematizálódik koreográfiailag.


Nagy szerepet kap a japán kultúra az előadásban,
ami amúgy is fontos inspiráció a koreográfus
számára. Azzal mindenki tisztában van, hogy
mekkora különbségek vannak az európai és
távol-keleti emberek életmódja, gondolkodása,
kultúrája között. De mi van a tánccal?



FP: Valóban sok időt töltöttem
Japánban, többek között a Kiotói Villa
Kujoyama koreográfusi díjának köszönhetően
és ez a tapasztalat meghatározó a koreográfiai
munkámban is. Ott találkoztam a butoh tánc
legnagyobb mesterével Kazuo Ohno-val és ez a találkozás
mély nyomokat hagyott bennem. A japán kultúra
letisztultsága, organikus építekezése, a
nyers, tiszta testiség, a lenyomatok-nyomatok kalligráfiája
és butoh tánc koncentrált minimalizmusa jól
fuzionál azzal a zsigeri mozgásvilággal, amivel
én dolgozom.

Mik a különbségek
Európán belül? Dolgozott már német,
szlovák, román, belga kooprodukcióban, illetve a
társulat francia gyökerekkel bír. Európának
közös nyelve van a modern táncra vagy minden
országnak megvan a sajátja?


FP: Jól
látható tendenciák vannak, nem csak
földrajzilag, de időben is. Néhány éve
érzékelhető egy trend, ami elsősorban az
absztrakt, konceptuális, intellektuális, kevésbé
koreográfia-központú produkciókat
favorizálja. Magyarországra egy ideig kisebb
fáziskéséssel érkeztek meg bizonyos
irányzatok és egy provanciálisabb stílus
volt előtérben. Én azonban az önazonosságban
hiszek. Egy hiteles alkotó nem a változó trendek
szerint kreál, hanem azt kutatja, ami számára
fontos, abban mélyül el, ami számára
termékeny és saját, jellegzetes beszédmódján
és színpadi világán dolgozik.  


Ön még a nyolcvanas években kezdte el
pályafutását, Franciaországban majd
fontos inspiráció volt Japán is. De mit adott
Magyarország?


FP: Magyarország? Az
életemet. A siket szüleimet, a testvéreimet, a 
jelnyelvet, az intézeti éveket,  Jeszenszkyt, sok
szenvedést is, gyötrődést, útkeresést.
De ezek a gyökereim, ebből táplálkozom,
építkezem, még akkor is, ha néha
fájdalmasan nehéz.

Milyen volt az akkori
táncélet és milyen a mostani? Az ember kicsit
még mindig zárt körként látja a
modern tánc művelőit és nézőit
is…


FP: Ebben lehet igazság, de fontos,
hogy a nézők maguk is hajlandóak legyenek kilépni
a saját zárt köreikből. Aki eddig például
csak klasszikus balettet nézett, az nézzen kortárs
táncot is és fordítva. Én művészként
is sokszor azt látom, hogy nincs átjárhatóság,
az emberek ragaszkodnak a skatulyáikhoz és nem akarják
elhagyni a komfortzónájukat, nem keresik a határaikat.
Ez nem jó.  Érdemes megtapasztalni új
dolgokat: sokszor találkozom olyan nézőkkel –
egészen fiatalokkal és idősebbekkel is –
akik először látnak Frenák-darabot, aztán
megvárnak minket előadás után, mert
szeretnék megköszönni és elmondani mennyire
nagy élmény érte őket. Biztos van aki
elmenekül, de sokan egyszerűen belénk szeretnek és
aztán rendszeresen jönnek az előadásainkra.
És nem csak a mi előadásainkra: akit elvarázsolt
egy-egy darabunk az általában nyitottá válik
a kortárs tánc műfajával szemben és
elkezdi nézni a többi társulatot is, ebből
pedig az egész terület profitál.



A
Tricks & Tracks 2. jellegű előadásoktól
az emberek néha félnek, ahogy alapvetően
megijednek minden kortárs, modern művészettől.
Miért érdemes legyőzni a félelmet? Baj az,
ha nem értik meg elsőre, ha nehéznek tűnik
felfogni azt, amit látnak?


FP: Egyáltalán
nem baj. Gilles Deleuze filozófus azt vallotta, hogy nem
mindig a racionális értelmezés a legfontosabb és
ezt én is így gondolom. A rezonancia a fontos a néző
és az előadás között, egy mű mindig
fragmentumokból épül, mindig nyitott – egyik
eleme a másikból nyílik ki és minden néző
mást visz magával az előadásból. Ez
sokszor egyáltalán nem intellektuális folyamat,
hanem nagyon organikus és zsigeri kapcsolódás,
ami nagyon értékes dolog.




Forrás:
https://funzine.hu/hu/frenak-pal-magyarorszag-az-eletet-adta-nekem/

Földi négyes, isteni hármas

Sajtó
Undefined
Interjú
Szabó G. László
Új Szó
HU

Földi
négyes, isteni hármas

Szabó
G. László @ Új szó
2009. 11. 28.

Tízéves
a Frenák Pál Társulat, amely ma tartja új
bemutatóját a Művészetek Palotájában

Szakmai
pályafutásának csak egy része az a tív
év, amelyet most ünnepel társulatával
Frenák Pál. Magyar-francia táncegyüttese
azután jött létre, hogy hat hónapot töltött
Japánban. De ezt megelőzően – ugyancsak tíz
évig – Franciaországban dolgozott.


Munkásságának legutóbbi
tíz éve az az időszak, amikor Budapestre helyezte
bázisát, a darabok többségét itt
alkotta meg, de a francia partnerekkel is tartva a kapcsolatot a
világ különböző pontjain turnéztak.
Társulata ma is nagy utakat tesz, akár Európa
határait elhagyva, akár a kortárs tánc
határtalan színpadán.

„Magyarországon,
Japánban és Franciaországban már ismernek
bennünket, de még Párizsban is vannak olyan
szférák, amelyek nem nyíltak meg előttünk.
Most elsősorban a Teatre de le Ville-re gondolok, ami egy elit
színházi szférát jelent – mondja
Frenák Pál. – De ez is azt mutatja, hogy a
munkánk még mindig újszerűséget hoz
be, s minden új elfogadása idő kérdése.
Ami nem is baj, mert nem hajt bele a rutinba. A teljes mértékű
ismertségnek hátrányai is vannak, nemcsak
előnyei. Természetesen jobban örülnék,
ha még több játszási lehetőségünk
lenne. Mi új kifejezési eszközöket, új
mozgásrendszert kínálunk a közönségnek,
ezért kell megküzdeni a francia és az európia
táncélet befogadásáért. Mi nem a
megszokottat hozzuk, viszont ami már teljesen ismert és
elismert, az már nem biztos, hogy az újszerűség
varázsával tud fellépni. Tokióban,
Kiotóban és Oszakában vendégszerepeltünk
nemrég. Fantasztikus élmény volt. Tokióban
az egyórás előadás után
másfél-kétórás közönségtalálkozón
vettünk részt. Számomra ez is azt mutatja, hogy
mozgásformákkal, szcenográfiai
elképzeléseinkkel, kreatív munkával
valami olyat hozunk a táncéletbe, ami nagyon erős,
kommunikatív, őszinte és tisztán olvasható
rendszer a nézők felé. Új bemutatónkat,
a Sevent a Művészetek Palotájában tartjuk.
Vannak, akik erre azt mondják: Végre! Ez már
igazán elit hely! – Erre én azt felelem: Ne
haragudjatok, a Művészetek Palotájának ez
legalább olyan fontos kell, hogy legyen, mint nekünk,
hiszen az ottani közönségnek is meg kell ismernie
azt az információs rendszert, azokat a kreatív
eszközöket, amelyekkel mi dolgozunk. Ezáltal ők
is gazdagabbak lesznek. Ez tehát kölcsönös
dolog.”

Azok
a táncformák, filozófiák, művészi
elképzelések, amelyeket a Frenák Pál
Társulat képvisel, nem egyfajta szektákat
különít el, hanem épp ellenkezőleg:
kommunikációs egységbe lépteti a
közönséget. Táncnyelven erősít
kapcsolatrendszereket. S teszi ezt verbális eszközök
nélkül, mindenki számára érthetően.
A kortárs táncélet egyik meghatározó
színe a Frenák-csapat.

„Úgy
gondolom, ha az ember bármilyen térben megteremti
önmagát, azzal létre tud hozni valami egyedit,
művészit. Nálam a siker soha nem azt jelenti, hogy
a közönség esetleg szétveri a színházat.
Számomra a siker abban rejlik, hogy megvalósítottam,
amit célul tűztem ki magam elé. Hogy nincs bennem
sajnálat a kész mű irányában, hogy
mindent ki tudtam adni magamból, amit meg akartam fogalmazni,
s nagyjából meg is találtam hozzá az
eszközöket. Nekem az önmegvalósítás
a siker. Önmagamért teszem, amit teszek. Ehhez találok
társakat, s hogy ez érdekli őket, az nekem nagyon
kellemes érzés. De sikerélmény egy
őszinte lélegzet a közönség részéről
látni, hogy a nézők megéreztek valamit, és
ez sokszor taps és szavak nélkül is átjön.”

Ma
esti bemutatójuk, a Seven az emigráció, a
kitaszítottság, a számkivetés témája,
ám párhuzamba hozható az 56-os, a 68-os
eseményekkel, sőt még a Gulággal és
Kubával is.

„Gazdasági,
politikai, szociális vagy éppen természeti
csapások miatt az ember gyakran arra kényszerül,
hogy kilépjen addigi életéből, és
megismerjen, belakjon, megszokjon egy másik teret, átvergődjön
egy úton, amelyet meg kell tennie, hogy újra talpra
állhasson. Bár nem fordítunk hátat annak,
amit eddig csináltunk, hiszen az ember önmagának
nem tud hátat fordítani, tematikailag mégis
valami egészen újat hozunk. Eddig inkább a saját
kapcsolatrendszerem vonalain közlekedtem. Folyton az
identitáskérdést feszegetem. Hű maradok
ehhez is, de a Seven a globális felelősségtudat
olyan erős folyamatrendszerét indította el bennem,
ami nem biztos, hogy megfelel majd azoknak, akik eddig szerették
a munkámat. A Seven előtt nagyon radikális
kontrasztok most sem fognak hiányozni, a hatások
azonban nem lesznek annyira erősek, mint amikor egy nagyon
dinamikus részből zuhantunk egy másikba – a
semmibe. Itt egy lineáris folyamat megy felfelé,
amelyet úgy kell elképzelni, mintha valaki húzná
maga után a batyuját valahol a szibériai
jéghegyeken, és csak megy, megy, miközben fúj
a szél, és csontig mar a hideg. Egy ilyen folyamatba
lép be a közönség, nem pedig valamiféle
erős, agresszív, dinamikus váltásokba.
Egyszerű eszközökkel teremtjük meg a feszültséget
egy letisztul térben. Ami még újszerű: a
szcenográfiai elemeket a táncosok hozzák
mozgásba, majd a mozgó elemek hozzák lendületbe
őket. Megható és költői, ahogy ezek a
formák változnak. Nagy tehetségű kubai
táncosom, Nelson Reguera teljesen elszomorodva meg is jegyezte
az egyik próbán: ami most nálunk játékelem,
az a kilenc-tíz-tizenként hatalmas traktorgumi, a
kubaiak tízereinek a menekülés eszköze volt.
Ilyen gumikon hányódtak a tengeren Amerika felé,
miközben rengetegen lelték halálukat a hullámok
között. Egy egyszerű elem, és máris
milyen személyesség vált, milyen mély
érzéseket ébresztett! Én is máshonnan
jöttem, mint az emberek többsége. A siketek és
nagyothallók világából, ahol nekem is el
kellett sajátítanom jelrendszert, hiszen a szüleim
révén én is érintett voltam az ügyben.
A túlélést is a saját bőrömön
tapasztaltam meg. Elhagytam az országot, hosszú ideig
Franciaországban éltem, egy egészen másfajta
kultúrában. Nem akartam önéletrajzi
elemekkel megtűzdelni a darabot, a megélt élményeimet
azonban nem tudtam kihagyni belőle.”

Hogy
mit takar a Hét? A földi négyest és az
isteni hármast. Mint elemeket. De ezt globálisan kell
érteni, figyelmeztet Frenák Pál. Nem kell
jelképrendszerekben gondolkodni, jobb, ha mindettől
elvonatkoztatunk. Az örök titok, az örök
elérhetetlenség is ott lehet, az, amit szemmel nem
látunk, a lelkünknek mégis nagyon fontos.

Tíz
év, tíz darab. Eggyel sem több. De minden egyes
előadás éveken át kíséri a
nézőt.

„Amíg
mondanivalója van az alkotónak, addig egy év
alatt akár három koreográfiát is
létrehozhat, bár ez nem az én példám.
Nekem nagyon sok reflexió kell egy darabhoz. Nagyon sok
önismeret, energia, önkritika. Én nem hiszek az évi
öt-négy-három-kettőben. Franciaországban
olyan a rendszer, hogy három év alatt két
darabot kell alkotni. De lehet az egy szóló is, ami
itthon nem elég. Tőlem épp emiatt vonták
meg a támogatás egy részét. Mintha egy
szólót nem lehetne igényesen megcsinálni.
Mi a Fiúkkal tizennégy előadásból
álló közép-európai turnén
voltunk, Európa tizennégy városában
léptünk fel, ami egy társulat életében
manapság nagyon ritkán történik meg. A
magyar és az európai kortárs művészetet
képviseltük mindenütt. Kulturális kapcsolatba
léptettünk népeket, nemzeteket. Az igazi kreatív
erő el tud szakadni minden felesleges tehertől, és
teszi a dolgát. Én addig leszek Magyarországon,
amíg meg tudom valósítani magam. Amíg
teret biztosítanak hozzá. Ha nem így lesz,
elmegyek. Az én hazám ott van, ahol dolgozhatok, de
bárhol dolgozom is, én ott magyar vagyok. Egy ország
igenis felelős a művészeiért. Ne csak én
szeressem a hazámat, a haza is szeressen engem. Ez kölcsönös
szeretet kell, hogy legyen.”



Nekifutás a mélységbe

Undefined
Sajtó
Interjú
Humen
HU

Nekifutásból
a mélységbe - interjú Holoda Péter
táncművésszel


Humen

2014. 02.


Az
idén 15 éves Frenák Pál Társulat
új bemutatóra készül március
20-22-én a Trafóban. A legendás Tricks &
Tracks című produkció második részét,
folytatását készíti el a Párizs-Budapest
között ingázó, világszerte ismert és
elismert koreográfus, Frenák Pál. Az évforduló
és ünnepi előadás apropóján
beszélgetünk a társulat táncművészével,
Holoda Péterrel, aki a próbateremben mesél a
kezdetekről, a csapatról, arról, hogy milyen
kihívásokkal találkozik egy kortárs
táncos.



Hogyan
kezdődött? Mi az első, meghatározó
élményed a tánccal kapcsolatosan?

Holoda
Péter: Ahogy talán sokaknak a legelső élményem
nekem is a klasszikus baletthez kötődik. Operaház és
Diótörő. Ez volt az első nagy találkozás.
Talán 11 éves lehettem, általanos iskolás,
amikor vidékről felutaztunk az osztállyal, hogy
megnézzük. Teljesen lenyűgözött és
bár a legtöbb osztálytársam nagyon lelkes
volt, éreztem, hogy nekem ez valahogy többet jelent mint
nekik. Két évig pihent bennem ez az élmény,
aztán amikor el kellett döntenem, hogy hol tanulok tovább
és megláttam, hogy abban az évben is indul
táncművészet szak a pécsi művészeti
képzésen, nem volt bennem kérdés, tudtam,
hogy ott a helyem, hogy ezt akarom és semmi mást. Az
hozzá tartozik a történethez, hogy én
vidéken nőttem fel, falusi-kisvárosi környezetben,
civil szülők gyermekeként, akiket természetesen
megdöbbentett, amikor közöltem, hogy táncos
leszek. Nem értették, hogy honnan jött ez az
ötlet, miközben látták, hogy a kisfiuk ebben
megingathatatlan. Valahogy 14 évesen tudtam, hogy ez a sorsom,
ezt akarom. Kicsit olyan volt ez, mint leugrani a tengerbe egy
szikláról, mint fejest ugrani valamibe, amiről
tudod, hogy mély, de fogalmad sincs, hogy mennyire - én
nekifutásból vetettem bele magam ebbe az egészbe,
nem volt bennem kérdés vagy kétely.


Az
év végzős táncművésze díjjal
fejezted be a tanulmányaidat. Könnyű volt a pécsi
időszak?

HP:
Végigcsináltam a felvételi rostákon és
amikor kimondták a nevem, hogy felvettek, az egy nagy pillanat
volt. Én ezt a szakmát választottam, pontosabban
ez a szakma választott ki engem, ugyanakkor sosem éreztem
azt, hogy "megérkeztem, megcsináltam, hátradőlök,
nincs több dolgom". Mindig azt éreztem és
érzem, hogy minden sikerem, vagy eredményem felelősség
is, hogy mostantól feladatom van, ami egyszerre kihívás
és nagyon szép teher. Ebben biztosan benne van is, hogy
van bennem egyfajta kérlelhetetlen maximalizmus magammal
szemben, én mindig többet akartam nyújtani, mint
amit a koreográfusom vagy a balettmesterem kért tőlem,
ösztönösen, zsigerből túl akartam
teljesíteni az elvárásokat. Közben pedig
szemlélődő, megfigyelő típus vagyok,
mindig is figyeltem a körülöttem lévőket,
sok táncfilmet, előadást néztem, figyeltem
a különböző koreográfiákat, a
mozdulataimat a tükörben. próbáltam és
próbálom tökéletesíteni a tudásomat,
fejleszteni magamat.



Milyen
volt az első találkozás a Frenák Pál
Társulattal?

HP:
Frenák Pálnak a pécsi táncművészeti
képzés vezetője, Uhrik Dóra ajánlott,
így bementem egy próbára: Major László
és Várnagy Kristóf akkor épp a Twins című
előadásra készült, mellettük kellett
beállnom pár mozdulatra. Rémült nem voltam,
de azt felismertem, hogy ez most valami fontos dolog, amihez
kapcsolódni tudok. Természetesen és organikusan
alakult ki az egész, Pali (Frenák Pál) siket
szülők gyermeként nőtt fel, elképesztően
jól olvas a non-verbális jelekből, pillanatok
alatt és pontosan tudja, hogy ki az, aki jól működik
a társulatában. Én a Frenák Pál
Társulattal kezdtem a szakmai pályájámat,
egy olyan társulatban, ami sokak számára a pálya
csúcsa. Én idén öt éve dolgozom az
együttessel, ezért is fontos nekem most ez az év
és a Trick & Tracks 2. Hiszen ez nem csak a társulatnak,
de nekem is évforduló és mint minden évforduló
ez is valamiféle összegzés, visszapillantás,
lezárás és újrakezdés.


Rengeteg
darabban szerepelsz. Te vagy a InTimE zárójelenetében
a sárral bekent lény, főszerepet táncolsz a
Fiúkban, a Twinsben, táncolod a MenNonNo című
szólót, tiéd a Hymen kerekesszékes
karaktere. Melyik előadás vagy figura a legfontosabb,
legmeghatározóbb számodra?

HP:
Hű, nehéz kérdés és talán
sokakat meglep, de azt hiszem, hogy az InTimE az. A darab utolsó
pillanataiban jelenek meg, az egész koreográfia a
lehető legminimálisabb, csak ülök és
egészen picit mozdulok a piros kanapén, de hatalmas
odafigyelést igényel az a néhány perc,
teljes ellazulást és maximális jelenlétet.
Pont az a jó benne, hogy az a karakter mindig ott van bennem,
folyamatosan viszem magammal, én alakítom és
alakít engem. Az InTimE azért is érdekes, mert
én mindig végignézem az előadást a
kulisszák mögül, a takarásból, mindig
fontos volt nekem és most is az, hogy nézzem az
elejétől, mert a többi táncos Vasas Erika,
Jantner Emese, Nelson Reguera, Feicht Zoltán aznapi
energiáiból merítek inspirációt,
itt is mint megfigyelő vagyok jelen, de aztán belőlük
építkezve működik a saját szólóm.
Már megvan ennek a kulisszák mögötti
rituáléja, Marie-Julie Debeaulieu szólója
nekem a tetőpont, után megyek hátra és
kezdem felvinni a testemre az iszapot, és mire ez megtörténik,
már lelkileg is, fizikailag is készen állok,
hogy színpadra lépjek.



A
Hymenben egy kerekesszékes, autista fiúként
jelensz meg és a tapsrend alatt sem állsz fel. A
visszajelzések elképesztő színészi
teljesítményként értékelték
ezt a szerepet és valóban nem egy klasszikus táncos
feladat. Milyen volt megformálni egy sérült
figurát?

HP:
Pali sokat dolgozott sérült emberekkel Franciaországban,
saját módszertan szerint, hatalmas tudása van
minderről, és kifejezetten fontos volt számára,
hogy mégis egy ép táncos jelenítse meg
ezt a karaktert, aki egyébként a darab egyik
kulcsfigurája. Nem volt könnyű munka, hiszen pont
azt az eszköztárat nem használhattam, amiben a
legotthonosabban mozgok, keretek közé voltam szorítva.
Nekem táncosként az volt egy fontos kapaszkodó,
hogy a figurám számára a kerekesszék
jelenti a teljes világot, egyszerre zárja be őt a
mozdulatlanság, ugyanakkor a szék minden mozdulat
eszköze is, tehát egyfajta szabadság és
biztonság is.



Sokak
számára meghatározó és nagy élmény
a a Fekete Hattyú című film, hiszen az a film
könyörtelenül mutatott rá a táncművész
lét árnyoldalaira is. Hogy a tökéletes
mozdulatok mögött mennyi munka, mennyi lemondás és
fájdalom van. Hogy van ez egy kortárs táncos
életében?

HP:
Az iskolarendszer ad egy testtudatot, megtanulod, hogy műküdik
az izomzatod, a tested, hosszú évek kemény
munkájával elsajátítod a különböző
tánctechnikákat, klasszikus baletett, modern
technikákat, kontakt improvizációt.

De
ez "csak" az alap, ez a technikai része, utána
a táncművészként nagyon nagy fokú
tudatosságot igényel, hogy hogyan használod ezt
a technikát és mire. A Frenák Pál
Társulatban ez különösen fontos: a technikai
tudás és felkészültség a minimum, az
a fontos, hogy hogyan töltöd meg a formát, hogyan
használod.

A
táncos pálya folyamatos munka, heti több
alkalommal tréningezünk, hiszen formában kell
tartani a testünket és igen, a test akkor van formában,
ha "érzem, hogy van" és ez néha bizony
fájdalommal jár. Ez talán a kívülállóknak
furcsa lehet, de az izmok húzódása, az izomláz
része a mindennapjainknak, közben pedig a
fájdalomküszöbünk is jóval magasabb. A
Fiúk vagy az x&y esetében minden turné előtt
és próbaidőszakban újra hozzá kell
szoknunk a kötélrendszerhez, ami persze a legnagyobb
körültekintés mellett is kisebb sérülésekkel
járhat, de ez része az életünknek.

Nekem
például két évvel ezelőtt volt egy
térdsérülésem, de egyetlen pillanatra sem
merült fel, hogy abbanhagynám a pályát,
nekem az egy jel volt, hogy vannak határaim és hogy a
végtelenségig nem lehet feszíteni a húrt.
Tudtam, hogy pihennem kell és csak a gyógyulásra
fókuszáltam. Táncosként tökéletesen
tisztában vagyok azzal, hogy én irányítom
a testemet, én döntök róla, de vigyáznom
kell rá. Ez komoly önismereti kérdés is.
Amikor egy koreográfiában egy partnerrel dolgozunk,
kötelességem biztonságot nyújtani a másik
számára és ez akkor lehetséges, ha
maximális formában vagyok, ha pontosan tudom, hogy a
karom meddig bírja, ha pontosan tudom, hogy hol vannak a
fizikai, mentális határaim, hiszen a másik
egészsége, az élete múlhat rajtam és
ez nem bizalom, hanem felelősségtudat kérdése.


Említetted,
hogy a magánélet és a munka sokszor összeér,
hogy az életben szerzett tapasztalatokból és
élményekből sokszor merítesz a színpadon.
De akkor mi a kikapcsolódás számodra?

HP:
A táncművészi munkának nagyon fontos része,
hogy az ember folyamatosan formálja magát, lelkileg és
fizikailag is, így van olyan hobbim, ami kapcsolódik a
munkámhoz. Lemenni egy konditerembe és edzeni vagy
elmenni egy bikram jóga órára például
nekem abszolút kikapcsolódás, miközben ez
fontos a szakmám szempontjából is. De a
gasztronómia is nagyon érdekel, főzni és
sütni is nagyon szeretek és a visszajelzések
alapján tudok is. Ez például a vidéki
gyökereimet hozza vissza, emlékeszem arra, hogy a
családom miket sütött vagy főzött, milyen
receptek hogyan készültek el a nagymamám keze
alatt. Szeretettel kell főzni - ezt gondolom. Én azt
hozom a színpadról, hogy mindig 100%-osan jelen kell
lenni, ott és akkor, át kell adni magamat annak, amit
éppen csinálok. Ez a konyhában is igaz, ha éppen
egy levest vagy egy süteményt készítek.


Egy
profi táncművész, valaki, akinek munkája a
tánc vajon táncol-e és hogyan táncol egy
szórakozóhelyen?

HP:
Egy kreációs időszak mindig ad egy olyan belső
feszültséget, amit nem adunk ki, én legalábbis
nem adok ki ebben a periódusban, hiszen pont ezekből
energiákból dolgozunk. Amikor készül az új
darab, akkor az ember intenzíven próbál, erre
fókuszál és nem megy egy például
bulizni, hiszen a legjobb formámat kell hoznom a színpadon.
Minden a bemutató estéire koncentrálódik,
ott kell hogy kirobbanjon az addig felgyűlt feszültség,
ott kell olyan energiaszinttel színpadra lépnünk,
hogy a néző is érezze, valami megismételhetetlen
történik vele, valami zsigeri, erős, magával
ragadó. A közönség erre érzékenyen
reagál, átveszi a mi rezgésszámunkat, sok
múlik ezen. Én a premierek előtt általában
olyan vagyok mint egy versenyló, mint egy élsportoló
a startpisztoly eldördülése előtt, tömény
adrenalin és én alig várom, hogy a színpadon
legyek. Utána persze lazítás jön és
regenerálódás. Nyilvánvalóan egy
táncművész más tempóban és
más ritmusban éli az életét: ahogy a
színészek, úgy a táncosok is egy egy
előadás után még benne vannak a darab
klímájában, hangulatában, idő kell,
hogy az ember kiengedjen, lelazítson lelkileg és
fizikailag is. Nekünk este 7-8-kor van a testünk és
az agyunk a legjobb formában, akkor égünk a
legmagasabb hőfokon és ez eltart egy darabig, van, hogy
hajnali 1-ig kitart ez a felfokozott állapot, utána
viszont a test és a lélek is pihenésre szorul,
tehát 8-10 óra alvásnak kell jönnie, hogy
az ember megfelelő állapotban menjen be a próbaterembe
másnap. Ez a civil barátaink, a családunk
számára nyilván egy nehezebben követhető
és kezelhető életforma, de ez a munkánkkal
jár.


A
Frenák Pál Társulat sokat turnézik
külföldön, rengeteg országban jártatok
az utóbbi néhány évben is. Melyik turné,
melyik út volt a legizgalmasabb és miért?

HP:
Valóban sok helyen megfordultunk és mindig nagy élmény
járni Európát a produkcióinkkal,
találkozni a közönséggel Franciaországban,
Belgiumban, Németországban vagy Lengyelországban
például, de a legutóbbi decemberi kubai turnénk
semmihez sem hasonlítható tapasztalat volt. Leszálltunk
a repülőgépről és egy teljesen más
világban találtuk magunkat. Csodálatos élmény
volt. Két előadásunk volt, egy Havannában
és egy Santa Clarában, ahol a társulat volt a
táncfesztivál díszvendége és
hihetetlen szeretettel fogadott minket a kubai szakma és
közönség is. Hatalmas sikerünk volt, tényleg
megható volt a közönség reakciója. Ez
hosszú időre nagyon feltölti az embert.


Mi
várható még mostanában a társulat
életében?

HP:
A legfontosabb most a Tricks & Tracks 2. Nagyon várjuk
mindannyian, hiszen ez egy emblematikus produkció volt annak
idején és most újragondolni, reflektálni
rá is nagy kihívás, szeretjük nagyon ezt a
folyamatot. A bemutató után pedig Németországba
utazunk, mi zárjuk majd Aachenben a nemzetközi
táncfesztivált a Fiúk előadásunkkal,
amire már most elkapkodták a jegyeket. Utána
Franciaország jön, majd Pozsony, Budapest és ismét
Németország. Mi így, ilyen intenzíven, az
előadásainkkal ünnepeljük, hogy 15 éves
a társulat!

Időben

Undefined
Sajtó
Interjú
Szepesi Krisztina
Pesti Műsor
HU

Időben

Szepesi Krisztina @ Pesti Műsor
2010. május

Frenák Pál társulata 2009-ben lett tíz
éves, a koreográfus munkásságáról
könyv jelent meg, InTimE című koreográfiáját
pedig hat hónapon át az interneten közvetíti
az ARTE tv. Ezzel a magyar táncéletet is
népszerűsítik, Frenák Pál mégis
azt tapasztalja, hogy itthon nem tartják magyarnak.

A Seven című legújabb koreográfiádról
mondtad, hogy leginkább a hontalanságról szól,
és bár a többi előadásodban is vannak
erre utalások, tényleg ez az első, amiben ennyire
konkrétan középpontba kerül a téma.

FP: Valóban ez az első darabom, amelyben konkrétabban
fogalmazok meg egy témát, hiszen előtte inkább
improvizatív, az életből, kapcsolatrendszerekből
merített absztraktabb világot akartam létrehozni.
És ha nem is nyilvánvaló politikai
megnyilvánulás ez, azért van egy
szociálpolitikai reflexió benne az emigrációról
és a rasszizmusról. Tulajdonképpen a saját
életemből is merítek, hiszen magam is emigráltam
a hallók világába: a szüleim révén
a jelnyelv volt az anyanyelvem. Erről persze már sokszor
volt szó, de arról kevésbé, hogy a
siketek és nagyothallók a maguk zártságban
szintén kisebbségben élnek, és a
társadalom nagyobb nyitottsága segítségével
ők is könnyebben tudnának integrálódni.
Esetemben pedig valós emigrációról is
beszélhetünk, hiszen korábban elhagytam
Magyarországot. Vagyis valahol nagyon személyes az
előadás, de túl tudtam lépni a saját
tapasztalataimon, hiszen eszembe jutott a kubai menekültek
kérdése is, ami a szcenográfiát
inspirálta. Mégis bármennyire konkrétnak
gondolod, azért az előadás absztrakt formában,
asszociatív módon kommunikál.

Talán ez a legszemélyesebb előadásod,
hiszen az, hogy hol vagy otthon, nálad örök kérdés
marad.

FP: Húsz éve az egész világon képviselem
a magyar táncéletet a munkámmal. Ám mikor
hazajövök, a saját országomban nem vagyok
magyar. Pedig a magyar kulturális fejlődés
szempontjából nagyon fontos lenne az európai
átjárhatóság. Hogy egy darab látható
legyen Budapesten, Berlinben és Prágában is.
Ennek pedig feltétele, hogy aktuális, fontos
problémákkal foglalkozzon. Sajnos a jelenlegi
formarendszer belekényszeríti a művészeket
a termelésbe, ahelyett, hogy időt hagynának nekünk
például a nemzetközi kapcsolatok építésére.

Négy éve pont amiatt vonták meg a támogatásod
felét, mert egy évig nem alkottál újat.

FP: Hiába mondtam, hogy bár abban az évben igaz,
hogy „csak” egy szóló darabot alkottam, de
közben tizennyolc közép-európai országban
léptünk fel pont abban az időszakban, amikor
hangoztatták, a kultúrpolitikának nagyon fontos
a nemzetközi kapcsolatok erősítése. Amikor
hazaértünk a turnéról, gyakorlatilag nem
volt hová mennünk, miközben egészen addig
Magyarországot képviseltük Európában,
sőt Tokióban is voltunk, ahol pont akkoriban kezdték
szervezni a Magyar Kulturális Évet. Úgy
gondolom, hogy a táncéletnek átfogó
képviseletet kellene létrehoznia ahelyett, hogy egymást
szidják a társulatok, amikor nekik épp kevesebb
pénz jut és a másiknak több. Nem jó,
hogy nem a minőség, hanem a mennyiség determinálja
a működést. Nem újabb és újabb
társulatok kellenek, hanem hogy a fiatal, tehetséges
alkotókat befogadják a létező struktúrák
és bizonyítási lehetőséget kapjanak.
Egy társulat alkotói munkájához nem elég
a tartalom, kell még egy egyéni stíluson alapuló
kifejezési eszközrendszer és minőségi
táncosok, akiket csapattá kell formálni, európai
gondolkodásra nevelni. Manapság egy fellépés
előtt néhány órával esnek be a
színpadra művészek az éppen csak beépített
színpadra, ami a minőség rovására
megy. Emiatt én sem vagyok mindig megelégedve az
előadásaimmal. Pedig itt többről van szó,
mint hogy minden este meglegyen az előadás. Reflektálnunk
kell fontos problémákra. Néha
lelkiismeret-furdalásom van, amikor színpadra viszek
egy darabot úgy, hogy a saját táncosaimnak nincs
ideje utánanézni dolgoknak vagy egyáltalán
feltöltődni a szabadidejükben. Az lenne a
fantasztikus, ha lenne lehetőségem úgy felvenni
táncosokat, hogy legyen időnk együtt dolgozni,
fejlődni, alakulni, egységessé válni.

A szakma ezeket nálad nem kérdőjelezi meg.

FP: Harminc éve dolgozom táncos-koreográfusként,
melynek utolsó tíz éve Magyarországon
valósult meg. Miért baj az, hogy én
járom a világot és behozok egy nemzetközi
kapcsolatrendszert, ahogyan a Trafó is csinál? Érdekes,
hogy most Romániából érdeklődnek
irántam, ahol egy kortárs táncra épülő
iskolarendszert terveznek, amiben valószínűleg
majd az én segítségemet is kérik, itthon
mégis rengeteg kritikát kapok. Az utóbbi időben
nagyon sok kortárs produkciót néztem meg és
bár nem vagyok abban a helyzetben, hogy minősítsek,
azt látom, hogy nagyon kevés az olyan előadás,
ahol asszociatív gondolkodási kapcsolatrendszert
akarnak kiépíteni, ami azért veszélyes,
mert így a produkciók nem tudnak kilépni a
nemzetközi piacra.

Érdekes, hogy ha előveszel egy előadást,
ami mondjuk a 2001-es bemutatóján aktuális volt,
képes ma is az lenni.

FP: Talán pont ez az átjárhatóság
teszi. Sőt némelyik darab mostanra ért be. Amikor
a Tricks and Tracks-et bemutattam, egy akkori francia színházigazgató
például azt mondta, a korom előtt járok.
Tervezem is a darab felújítását, ami
iránt már most három francia színház
érdeklődik és a Trafó közönsége
is rácsodálkozhatna akár, hogy ez a tíz
éves darab aktuálisabb, mint a mostaniak. Februárban
a Centre National de la Danse-ban léptünk fel az InTimE
című előadásunkkal, melyet az Arte Tv felvett
és közzé tett a web-oldalán, hat hónapon
keresztül lehet megnézni. Ezzel is a magyar kortárs
táncéletet képviseljük egész Európa
számára.

Negatívabb lett a gondolkodásod és az
előadásaidból is olybá tűnik, egyre
kevesebb humorod van az élethez.

FP: Nem menekülhetek attól, ami körülöttem
van, reflektálnom kell a történésekre. Az
új darabomban is megjelennek komoly szociális és
kulturális problémák, azonban ezeket megpróbálom
humorral is feloldani.

Milyen fázisban van az előadás?

FP: Egy éve gondolkodom rajta és mostanában
alakult ki a darab térbeli elhelyezkedése. A tematika
pedig a korosztályok közötti viszonyokat vizsgálja
majd, olyan idősebb táncosokkal mint Uhrik Dóra,
Lőrincz Kati, Lovas Pál vagy én, és ez
egészül ki a fiatal korosztállyal Az öregedés
számomra inkább átalakulás, ami gyönyörű
is lehet. Benne lesz az előadásban a 20-as, 40-es, 60-as
és 80-as évek nosztalgiája is. Jelezni
szeretném, honnan tartunk hová. Pécsett december
elején lesz a bemutató és a Trafóban is
fogjuk játszani, de visszük az előadást
Franciaországba is. Érdekes, hogy van felénk ez
a megelőlegezett bizalom Magyarországról és
külföldről is, néha mégse tudjuk, hol
fogunk próbálni.

Egymásra rezonálva

Sajtó
Undefined
Interjú
XY
Szentgyörgyi Rita
HU

Egymásra
rezonálva - interjú Frenák Pállal

Szentgyörgyi
Rita @ Vasárnapi Hírek
2013. 04. 04.

A férfi és
a női kromoszómák tánca, teremtéstörténet,
párkapcsolati hálórendszer, függés
és függőség játéka frenáki
koreográfiára – ez a X&Y – battement de
coeur (szívdobbanás), a Frenák Pál
Társulat legújabb bemutatója, amely április
18. és 21. között látható a Trafó
Kortárs Művészetek Házában

Új
darabja univerzális témát érint, a férfi
és a nő ősi harcát, az élet eredetét.


FP: Az ember nem sok dolgot választhat az életében,
ám azt mindenképpen, hogy kivel éli le az
életét, ki az a másik pólus, akivel
megosztja azt. A saját tapasztalataim alapján azt
figyeltem meg, hogy azok az emberek, akik párban vannak és
képesek nagyon őszintén rezonálni egymásra,
tovább élnek. Ebben a darabban futurista hófehér
dimenzióba vetítek egy párt, akik lehetnek Isten
teremtményei, vagy Isten teremtményeinek a
teremtményei, lombikbébik, robotlények. Látni
a szemükben, hogy valami nem stimmel velük. A kérdés
bennem visszanyúl az elembertelenedéshez, a
spermabankokból induló, kifordított teremtési
folyamatokhoz.

Mindig komoly
belső utazást járat végig a táncosaival.
Ezúttal milyen inspirációkból indult ki?

FP: Már
nagyon régóta izgat az, hogy duót csináljak.
Még soha nem valósítottam meg ilyen jellegű,
egész estét be- és kitöltő férfinő
kettőst. Nem volt hozzá alkalmam, bátorságom,
megfelelő motivációm. Ádám és
Éva-, Rómeó és Júlia-, Sámson
és Delila-hivatkozásokat is behoz a darab. Egy
koreográfiai képben egyszerre látni például
azt, ahogy egy pár küzd az életéért,
közben percek alatt megöregszenek a szemünk előtt.
A nagyon erős lelki kapcsolat képessé teszi az
embereket a fizikai megterhelések kibírására.
Ha rezonálunk egymásra, akkor több esélyünk
van. Kitörni az egzisztenciális létből és
megtalálni azt a pontot, ami tényleg összeköti
az embereket, ezt is kutatjuk.

Mindez egy
lejtős hálórendszerben jelenik meg. Minek a
metaforájaként?

FP: Mondjuk a
fának az édenkertben. Manapság divat az új
cirkusz, de én a rugalmassága, az elviselhetetlensége
miatt választottam a hálót, nem az akrobatikus
megközelítés, az ugrások, a szaltózás
miatt. Ezt akár a Ludwig Múzeumban is ki lehetne
állítani, mint képzőművészeti
installációt.

Sokfelé
elmozdult, a fotózás, a rendezés irányába.
Az intézeti bezártság élményéről
pedig könyvet tervez írni. Milyen egyéb
produktumokat várhatunk még?

FP: Óriási
munka, nagy lelki erőt követel, hogy elszakadjak minden
önkontrolltól, előítélettől. Már
a Gördeszkákban és a Twinsben is megfogalmaztam
valamit a gyerekkori élményeimből. Filmen
valószínűleg jobban meg lehet csinálni,
Isabelle Huppert például fantasztikus lenne az egyik
szerepre. Tavaly Temesváron rendeztem egy darabot tizenegy
román színésznővel, és újabb
felkérést is kaptam tőlük. Kissé
szomorú vagyok, hogy eddig nem sikerült Pestre elhozni az
előadást, pedig több helyszín számára
is felajánlottuk. Nyáron pedig a Kassai Balett kért
tőlem egy táncdarabot, aminek szeptemberben lesz a
bemutatója.

Kiemelt
társulatként hogyan képzelne el egy ideális
támogatási rendszert?

FP: Kiemeltek
vagyunk, de alulfinanszírozottak. Tizenöt éve
ismétlem, hogy annak a nyolc-tíz társulatnak,
akik közé mi is tartozunk, minimum egy hároméves
folyamatos szerződés, kiszámítható
támogatás kellene. Enélkül nem tudjuk a
nemzetközi kapcsolatokat ápolni, az előadások
finanszírozását biztosítani.

A Szabó
György vezette Trafónak óriási szerepe volt
abban, hogy Franciaország után 1999-ben idehaza is
megalapította a Frenák Pál Társulatot.
Milyen a kapcsolatuk az új vezetéssel?

FP: Nekem az a
benyomásom, hogy Nagy József is tiszteletben tartja
azokat a művészeket, akik képesek aktualizálni
magukat. Én magam is minden évben megküzdök
azzal, hogy bevonzzam a közönséget. Eleinte nem volt
telt házam a Tricks and Tracksnál sem, aztán
folyamatosan nőtt a nézők száma. Bizonyos
daraboknál viszont éreztem, hogy nem szeretik. A nehéz
támogatási helyzet kihozta belőlem a makacsságot,
hogy már azért sem akarok megfelelni.



Forrás:
https://www.vasarnapihirek.hu/izles/egymasra_rezonalva_interju_frenak_pallal

"Elég volt a társdalmi előítéletekből!"

Sajtó
Undefined
Interjú
Szentgyörgyi Rita
hvg
HU

Frenák
Pál: Elég volt a társadalmi előítéletekből!


Szentgyörgyi
Rita @ hvg.hu

2018.
11. 19.


Mindig
küzdenie kellett azért, hogy képes legyen átvinni
a művészi elképzeléseit, és makacsul
ragaszkodik az önállóságához.
Legújabb darabjával, a W_all című
előadással a közös kreatív munkára
szeretett volna lehetőséget adni a fiatal tehetségeknek,
és szeretné leküzdeni az előítéleteket,
amelyeket a gyerekkora óta maga is a bőrén
tapasztalt. Frenák Pállal a múltból
hozott reflexek ismétlődéséről, és
a hatvan felett kibontakozó kreativitásról is
beszélgettünk.


hvg.hu:
A Frenák Pál Társulatot hogyan érintette
a kulturális tao megszűnése?

Frenák
Pál: Azzal
együtt, hogy számunkra nincs akkora jelentősége,
mint a nagy színházaknak, a pár millió
forintos évi tao összeg is létkérdés.
Húszmillió forint alaptámogatásból
létezünk. Ha rendelkezésünkre állna
egy olyan profi játszóhely, mint például
a MU Színház vagy akárcsak egy stúdió,
mint a Bakelit, európai projektekkel valószínűleg
képesek lennénk kitermelni a stabil működésünkhöz
szükséges anyagi bázist az állami támogatás
mellett. Budapest-díjas vagyok, de mégsem sikerült
még a fővárosban egy állandó helyet
szereznem. A Frenák Pál Társulat nomádként
vándorol próbateremről próbateremre.
Harminc éve igyekszem lobbizni ez ügyben különböző
kormányoknál, szponzoroknál, de eredménytelenül,
a mai napig nem voltunk képesek létrehozni egy stúdiót,
pedig úgy érzem, hogy ma Budapesten egy Frenák
Koreográfiai Centrumnak nagy felhajtó ereje lenne.


hvg.hu:
Félelem, hallgatás, kivárás övezi a
társulatok részéről az új helyzetet,
hogy a jövőben az EMMI osztja ki a pénzeket. Milyen
garanciát lát arra, hogy nem politikai szimpátia
alapján fognak dönteni?

F.
P.: Amióta
élek, kivárásos alapon működöm.
Az előző kormányok idején sem volt jobb a
dolgunk, már akkor is periférikus szcénán
mozogtunk. Legyünk őszinték, a művészi
önállóságom, függetlenségem még
a függetleneken is kívül helyez. Mindig küzdenem
kellett azért, hogy képes legyek átvinni a
művészi elképzelésemet, amihez hűen
ragaszkodom. Világszerte tendencia, hogy a politika belefolyik
a művészi reflexiókba, támogatja vagy
gátolja ezeket, és sokszor érdekek mentén
születnek döntések. Európában
mindenhol nagyon kiélezett most a helyzet. Visszatérő
kérdés, hogy politizálok-e. Gyerekkorom óta
azt teszem, amennyiben manifesztálódtam a mássággal,
a nevelőintézeti bezártsággal, a siketek és
nagyothallók kisebbségi kommunikációs
rendszeréből való kitöréssel. Hatéves
koromtól, amikor a zárt kommunista rendszerben kerítés
mögé kerültem, sokszorosan hathatott rám a
bezártság érzése, amit anyám révén
születésemtől fogva érzékeltem és
láthattam a társadalom által periférián
kezelt siketek és nagyothallók világában. 


hvg.hu:
Új energiák, sokszínűség, másság
– ezek a jelszavai a legújabb produkciónak.
W_all alapkoncepcióját
egyéni és társadalmi víziónak
szánta a mentális falak lebontásáról?

F.
P.: A
darab valószerűtlen találkozások sorozata a
világ elidegenedett közegében. A W_all filmekből
és történelmi eseményekből
inspirálódik, nagyon kemény módon érinti
az aktualitást, ám a konkrétumoktól
eltávolodva egy olyan asszociatív, gondolkodásra
serkentő univerzumot rajzol, amely valójában a
józan emberi gondolkodás gyökereit, az emberi
kapcsolatok alappilléreit kutatja.

Félve
tekintünk a jelenkort meghatározó, önpusztító
társadalmi berendezkedésre, és igyekszünk
felmutatni az általános rombolás és
széthullás közepette a reményt, az
emberiségbe vetett bizalom jelét.

Akárhova
tekintek – a kultúrára, a politikára,
közösségekre – sokszor úgy érzem,
az emberek örökéletűnek tekintik magukat.

Ha
ilyen irányba és ezzel a tempóval haladunk
tovább a fogyasztásközpontú mindennapokban,
őszintén remélem, hogy valamennyien időben
felismerjük a ránk eső felelősséget, és
képesek leszünk felébredni a másra
mutogatás kényelmi helyzetéből. De vajon
tényleg felébred-e a globális lelkiismeret, hogy
megértsük végre, hogy az öröklét
illúziója szükségszerű önromboláshoz
vezet? 


hvg.hu:
Provokatív gesztusként is értelmezhető két
különleges résztvevő szerepeltetése:
Mázló Tímea halláskárosult
színésznő sanzont énekel, Kónya
Tamás mozgássérült sportoló
kerekesszéken tangózik, felfüggesztve táncol.
Jelenlétük egyszerre hordozza a lehetetlen megkísértését
és az ébresztés gesztusát a megszokottól
eltérő elutasításával szemben.

F.
P.: Siket
és nagyothalló szülők gyermeke vagyok, a
másságba beleszülettem.Egész életemet
végigkísérte a húszas éveimtől,
hogy különböző hátrányos helyzetű
csoportokkal, siketekkel, autistákkal, mozgássérültekkel
foglalkoztam.

Mindig
az a fontos számomra, hogy a mások által
megítélt lehetetlen szituációkban mi az,
ami lehetséges.

Ha
például kimegy a színpadra egy mozgássérült,
ő számomra mindig egyenértékű
partnerként, emberként működik, vállalva
a helyzetét. Ő dönti el, hogy velem együtt
mit és hogyan szeretnéne csinálni – akár
csak bármelyik másik táncos. Kónya Tamás
lelkileg, szellemileg és érzelmileg vállalja
mindazt, amit megjelenít és közvetít a
színpadon, ugyanúgy, mint Tímea, vagy mint
bármelyik szereplő a produkcióban. Szeretnénk
leküzdeni az előítéleteket, amelyeket én
magam is gyerekkorom óta a bőrömön
tapasztaltam. Ne döntsük el, ki mire képes! Tamás
jelenléte a társadalmi elfogadást, befogadást
is megkérdőjelezi, ő valamilyen szinten a reményt
hozza be az előadásba. Amikor először
függesztettük fel, csak annyit súgott: „Ekkora
lennék, ha még mindig állnék a lábaimon”.
Persze először kicsit bizonytalannak érezte magát,
majd teljesen adaptálódott a szituációhoz,
és azóta is csak felemel minket önmagához.
Neki tökéletesen sikerült a pillanatnyi félelmein
túllépnie ebben a függesztett állapotban. 
Tamás is, mint Tímea – és mint minden
művész, aki részt vesz a produkcióban –
az emberi közönyről beszélnek. Az emberek
elfordított arcairól, amikor mást látnak,
mint ami megszokott. Az emberek sokszor brutálisak, mert
például egy siket és nagyothallón nem
látszik, hogy nem hall, és értelmi
fogyatékosként kezelik, holott szó sincs erről.
Timi csak annyit szokott mondani, amikor fellökik vagy kérdőn
néznek rá: „én csak nem hallok”.


hvg.hu:
A fiatal tehetségek keresése és bemutatása
fontos szerephez jut a Frenák Pál Társulat idei
évadában. Azzal, hogy nyit a kollektív alkotás
felé, koreográfusként a háttérbe
vonul és ezentúl inkább mentorként lesz
jelen?

F.
P.: Mióta
létezik a társulat, nem tudom, már hanyadik
táncos generációt indítom el a pályáján.
Ez nem arról szól, hogy alkotóként
háttérbe vonulnék, szerettem volna lehetőséget
adni a közös kreatív munkára a fiatal
tehetségeknek körülöttem, de nem úgy,
hogy rögtön determináljuk, ki lesz a jövő
nagy művésze, a jövő nagy koreográfusa,
ez csak lehetőség volt, hogy egy tágabb kreatív
munkába belépjenek és talán a következő
évben vagy utána bátorságot merítsenek
önállóan megfogalmazott koreográfiák
elkészítésére is.

Számomra
zavaró, hogy némelyek azt gondolják, majd ők
szabják meg, hogy kik lesznek a jövő nagy alkotói,
vagy hogy az általuk elgondolt irányokba, elképzelt
vízióikban fognak a jövő kreatív erői
megszületni. Ez téves út. Úgy gondolom, a
fiatal, kreatív erőket támogatni kell, és
időt hagyni nekik valóságos reflexiókra, és
nem idő előtt az előadóművészeti
piac számára forgalmazható termékké
formálni őket, mert az óhatatlanul bukáshoz
vezet. Hogy képzeli bárki is, hogy valaki eldöntheti,
hogy ki lesz a jövő Pina Bauscha?


hvg.hu:
A kortárs tánc egyik megújítójaként
következetesen ugyanarról beszél a munkáiban:
az emberi közönyösségről, régebben
a test és a szellem korlátairól, a társadalmi
beágyazottságánál fogva sokszor a
szabadságról vagy a bezártságról,
néhol a normalitás és őrület
határairól. Milyen az alkotói közérzete
manapság a hazai táncszakmában?

F.
P.: Jelenleg
inkább egy letisztult, önmagamnak újra meg újra
feltett kérdés érdekel: mi az élet célja
egy individuális ember számára, ha az nem képes
feloldódni a közösség egységében,
ha képtelen egy egység részévé
válni önös érdekek nélkül? Mint
alkotó, ez izgat engem.

Úgy
érzem, hogy az alkotói közérzet számomra
nemcsak egy Magyarországra vetített kérdés.
Azt látom sokszor, hogy azt képzelik, hatvanon túl
nincs élet, nincs kreatív erő. Úgy
gondolom, hogy művészi érettségről
vagy művészetről, művészről nem is
nagyon lehet beszélni egy bizonyos kor alatt. Komolyan
gondolkodom azon, hogy Hatvan
után is van élet
 címmel
készítek egy darabot hatvan feletti művészekkel.
A korom előnye, hogy sokkal tisztábban látok és
egyre kevésbé kell megalkudni – ami rám
egyébként soha nem is volt jellemző. Ne kezdjék
el magyarázni nekem, hogy milyen művészi irányba
kellene mennem vagy megújulnom. Kitaláltam egy
stílusrendszert, ha a magyar kortárs táncnál
elindult valami változás, az többek között
nekem is köszönhető. Amikor a kilencvenes évek
derekán visszajöttem Magyarországra, óriási
löketet adtam az organikus mozgásrendszerrel, az egyedi
térformákkal. Amikor én fiatal, kreatív
erő voltam, senki nem tudta nekem megmondani, milyen irányba
menjek. Egyedül a meggyőződésem, gondolkodási
módom, és a világban megélt
tapasztalataim vezettek oda, ahol ma tartok. Hiszem, hogy egy művész
csakis a megélt valóságon keresztül juthat
el a helyére.

Látva
a magyar táncművészetet és az azt körülvevő
színházigazgatókat, kritikusokat, számomra
szomorú, hogy a mai világban nem az építő
kritika, és az építő támogatás
a fontos, hanem a gyors fogyasztás, a rotáció.
Jobb lenne, ha egy ország, egy szakma megbecsülné
művészeit és értékelné őket
– igazgatók és kritikusok egyaránt. Nem
lehet mindent a politikára kenni.  


hvg.hu:
A test mint a hatalomgyakorlás eszköze a
Frenák-koreográfiákban gyakran megjelenik, mint
motívum. A Me too mozgalommal kirakatba került szexuális
visszaélésekről milyen személyes
tapasztalatai vannak?

F.
P.: Rosszak.
Már gyerekkoromban megtapasztalhattam az emberi agressziót
– nyolc évet töltöttem el egy anno inkább
árvaháznak mondott intézményben, ahol a
brutalitás és erőszak végigkísérte
életemet. Ezért is attól tartok, hogy a mély
Me too-esetek, a legnagyobb áldozatok éppúgy nem
kerültek nyilvánosságra, mint a legnagyobb
elkövetők. A művészek világában
ez mindig határvonalon van. A mi felelősségünk
és mindenki felelőssége, hogy tiszteletben tartsa
a határokat: ne provokáljon – se a lehetséges
elkövető, se a lehetséges áldozat! Nekem
mindig sikerült emelt fővel kijutnom az ilyen helyzetekből
– ez sajnos nem mindenkinek sikerült.

A
hatalomvágy mindent, így a testet, a szellemet és
a lelkiséget is szeretné igába dönteni.
Állatok nem viseltetnek azzal a brutalitással, amire
emberek képesek. Hiszek abban, hogy senki nem örökéletű
és senki nem ússza meg büntetlenül. Az élet
mindenkit alázatra tanít előbb vagy utóbb.



Forrás:
https://hvg.hu/kultura/20181119_Frenak_Pal_Eleg_volt_a_tarsadalmi_eloiteletekbol

"Kiteszem a kérdőjelek"

Undefined
Sajtó
Interjú
Szentgyörgyi Rita
hvg
HU

Kiteszem a kérdőjeleket”

Szentgyörgyi Rita @ HVG
2010. november

 

Frenák Pállal stílusokról, határokról, hatásokról

Kakukktojásnak érzi magát. Kétlaki különcnek Párizs- Budapest vonzásában. A szimbólumok nyelvét beszéli a testi- lelki- szellemi lüktetés „szorító” szabadságában. Táncosait a legszélsőségesebb kalandokba űzi. Frenák Pál, a kortárs tánc radikális megújítója manapság mozis hatásokban tágítja az inspiráció határait. k.Rush címmel nemzedékeket találkoztat legújabb alkotásában, aminek decemberben lesz a premierje a Trafóban.

Hogyan született meg az új előadásod ötlete, amivel kiléptél a saját együttesed, a Frenák Pál Társulat kereteiből?

FP: Nagyon féltem tőle. Nem könnyű állapot, hogy behozol egy Kossuth- díjas hetven éves balett művészt, Uhrik Dórát, vagy olyan nagy öregjeit a táncnak, mint Lőrinc Katit, Lovas Pált. A fiataloktól a hetvenesekig terjed a paletta.

Generációs párbeszédre, átjárásra törekszel?

FP: Arra épül a darab, hogy különböző generációk úton vannak, és hogyan tudják reagálni ugyanarra a témára illetve hogyan tudnak részt venni benne. A tematikus alapja ennek az előadásnak a cinéma coréographique, azaz a koreografált mozi. Új ötlet volt a részemről, hogy mi van, ha egy előadást úgy dolgozunk fel, mint ha filmet vetítenénk. Végigpásztázzuk az inspirációkat a húszas évektől a máig. Nagy hatással vannak rám David Lynch filmjei, a bennük megjelenő száguldás. A szcenográfiában az autóval építkezünk: egy amerikai lehajtható tetejű Cadillackel. Az autó egy befogadó, mozgó tér, az utakat pedig videó vetítések jelenítik meg. A Thelma és Louise-tól kezdve a Született gyilkosokon át Tati A postások iskolájáig egészen Hitchcockig minden egy színtéren jelenik meg.

Az eddigi munkásságodban a tér, a szcenika, a műtárgyként kezelt emberi test volt a meghatározó. Most másfelé nyitottál?

FP: Remélem egy még erősebb szcenikai hatást alakítok ki a végtelen érzetére komponálva.

A térkomponáláshoz, az építészethez is nagyon erősen kötődsz.

FP: Az utóbbi időben nagyon meghatározta a szcenográfiámat Zumthor, aki egy gyógyvíz fürdőt épített ki a svájci hegyekben, Valsban. A betonokat egyenes hasításokkal vágta ki oly módon, hogy az kinyit egy bizonyos mélységet. Van egy nagyon futurista érzésed, ami pszichésen belevisz a végtelenbe. Olyan erős inspirációt kaptam, hogy egy darabot akarok csinálni róla. Egyelőre még nincs meg hozzá az anyagi hátterem. E mellett évek óta szeretnék vízzel dolgozni, ami az anyaság, az eredet vízióját kelti bennem.

Mennyire figyeled a kortárs trendeket a mai táncban?

FP: Annyit nem látok, hogy tudjam milyen trendek uralkodnak. Manapság divat a kreatív munkát úgymond szocializálni, túlságosan boncolgatni. Néha úgy érzem, hogy egy előadás utáni beszélgetés elveszi néha a darab lelkét. Az a tendencia, hogy mindenáron, mindenkivel mindent meg akarnak értetni. Azt látom, hogy egyre jobban be van szorítva a kreativitás a formanyelvekbe.

Másként szólva skatulyázunk?

FP: Igen. Engem is elkezdtek beszorítani. És ha engedtem volna, bizonyára nagyobb sikereim lennének intézményesen.

Téged hová akartak besorolni?

FP: Amolyan hontalan vagyok. Nem fogad be a feltörő kortárs művészet, sem a bejáratott kortárs és a klasszikus művészet. Valószínűleg azért, mert nagyon keményen letettem egy hiteles jelrendszert és gondolkodási módot. Hála Istennek van egy ember mellettem, a feleségem, aki mindig rákoppint a fejemre mondván: ”Ne sírj, még mindig alkothatsz.” Thomas Erdős, a Théatre de la Ville egykori igazgatója azt mondta nekem. „ Annyira más vagy, hogy vagy túl korán születtél ide, vagy túl későn. „

Szerinted mennyiben tér el a kortárs tánc megítélése Magyarországon és külföldön?

FP: Kezd összeérni. Ugyanolyan nagy sznobizmus kezd eluralkodni és ugyanúgy kezdik elnyomni a szabad szellemiséget. Franciaországban olyan négy éve indult el, hogy nem vagyok francia. Magyarországon már húsz éve nem tartanak magyarnak. Nyílván, ha megkapnám a Kossuth- díjat idehaza vagy a francia Becsületrendet, már nem mernének megkérdőjelezni.

Az eredeti kérdésnél maradva, milyennek látod a kortárs magyar tánc helyzetét?

FP: A kreatív erők kicsit elcsúsznak. Nem a megélt valóságból, nem az őrlődésükből, nem őszintén, alkotnak a magyar koreográfusok, hanem valami narratív, racionális dologból próbálnak megfogalmazni valamit, amit mindenki bevesz. Sok esetben azt látom, hogy a tartalom nem fedi a formát, hogy valamit mindig próbálunk elsumákolni. Amíg ez van, addig nem lesz kitörő újhullám. Úgy gondolom, hogy a konfliktus, ami a második világháború és ’56 hagyatéka, a szenvedés öröksége megszültek bizonyos dolgokat. Most ezzel a nagy jóléttel, szabadsággal nem tudunk mit kezdeni. Nincs összefogás, szolidaritás a művész szakmán belül sem.

Neked mégsem lehet okod panaszra. Van egy lelkes közönséged, amelyik tűzön-vízen át követ.

FP: Az a közönség, amelyik erre meg arra az előadásra is eljár, ha rám szokik, nyolcvan százalékban újra megkérdőjelez dolgokat. Ezért már megéri dolgozni. Nem teszek mást ugynis, mint kiteszem a megfelelő helyre a kérdőjeleket. A legnagyobb probléma manapság, hogy senki semmit nem kérdőjelez meg.

 

 

"Ne becsüljük alá az időt!"

Sajtó
Undefined
Interjú
Fiáth Marianna
Marie Claire
HU

Ne becsüljük alá az időt”

Fiáth Marianna @ Marie Claire
2010. december

A Wings, a Twins vagy a Seven című előadásokkal közel sem teljes az év végi Frenák-repertoár. A pécsi premier után december 16-án a Trafóban mutatják be a k.Rusht, amely maga a sűrített filmművészet, többgenerációs tolmácsolásban. Igazi kísérleti munka: egy road movie a tánc nyelvén.

Sűrű az év vége itthon. De párhuzamosan Párizsban, és Európa-szerte is vannak előadásaik?

FP: Mindig Budapesten dolgozom, de közben megállás nélkül biztosítjuk a nemzetközi fellépéseket. Rengeteg minden van most egyszerre, valóban nem kis szervezést igényel összehangolni ennyi előadást – de hát ettől más a mi együttesünk, folyamatos és intenzív a nemzetközi jelenlét is.

A k.Rush erőteljesen építkezik a filmszerűségre – ami az eddigi koreográfiáitól sem állt távol. Miben lesz ez más?

FP: A munkáimra eddig hatott a filművészet, de most a koreográfiai munkát közelítem meg más szemszögből: elsősorban nem táncelőadást, sokkal inkább egy filmet szeretnék láttatni. David Lynch például különösen erős hatással van rám, de az előadásba a Született gyilkosok, a Thelma és Louisa vagy a Hitchcock-figurák nyújtotta inspiráció is bele van fonva – a darab erőssége, hogy olyan mintha 60 perc alatt legalább 16 filmet látna a néző. Asszociatív módon rengeteg mindent megidéz, ugyanakkor el is emel a „direkt” utalásoktól. Mintha millió snittből építkezne, amelyek egymásból bomlanak ki, egymást táplálják. Generációk, kultúrák és évtizedek jelennek meg egy időben.

Nagyon illusztris vendégekkel dolgozik a k.Rushban – idős művészekkel is.

FP: Csodálatos a feladat: 50 év fölötti balettművészek, Uhrik Dóra, Lőrinc Kati, Lovas Pál vagy én a fiatalokkal… Ez a generációs sokszínűség erősíti a darab tematikáját, ahogy dialógusba lépnek egymással. És nem azt láttatja, hogy az öreg öreg, a fiatal pedig fiatal, ellenkezőleg: csak az számít, amit a kibomló, közös energiák összhangban létrehoznak. Ez a „message”: amíg élünk, addig alkotunk. Ne becsüljük se le, se alá a kort vagy az időt.

Mik a tervei a jövő évre?

FP: Temesvárról kértek fel egy színházi előadásra, amely a női identitást járja körbe. Nagyon kemény téma, óriási kihívás nekem is. A ráncokra, a gyerekvállalásra, a 21. századi nőszerepekre ugyanúgy rákérdez majd, mint a felelősségre, a létfenntartásra vagy a szerelemre. Remélem, itthonra is meghívják a darabot.

 

Vándorcigányok Cadillecben

Undefined
Sajtó
Interjú
Halász Glória
tancelet.hu
HU

Vándorcigányok cadillac-ben

 

Halász Glória @ Táncélet
2010. december 10.

 

A Flórián Műhely már önmagában szürreális, múltba koszlott terét a próbateremben egy háromba vágott amerikai autó darabjai színezik tovább. Út és úttalanság vannak jelen a térben, találkoznak a szétvágott autó képében, ahogy ezek mentén haladunk a beszélgetésben is, amelynek kezdetekor még nem tudni, lesz-e egyáltalán holnapja a független színháznak.

A Frenák Pál Társulat új előadása, a k.Rush ebben a színházi világvégében fogant. Erőltetett, ha úgy érzem, hogy az autóból kiolvasható úton levés a társulat és a terület otthontalanságára is utal?

FP: Nem erőltetett. Ugyanakkor szembe is megyek a helyzettel, mert egy lendületes, pozitív, talán a táncéletet is felrázó előadást szeretnék létrehozni. Azt gondolom, meg kell tanulnunk élni a térrel, a magunk életterével: belakni, pozitívan kezelni, bármilyen negatív hatás érjen bennünket. Valóban rímel az előadás felvetése a jelenlegi politikai, szociális, kulturális életre. Például arra, hogy nagyon hamar leírunk generációkat. A k.Rush esetében nagyon fontosnak tartom, hogy generációk találkoznak benne, a húszévestől a hetvenévesig, a korosztályok átfolynak egymásba, az idősebbek védőszárnyaik alá veszik a fiatalokat. Üzenet ez az új generációnak is arról, mennyire lényeges az örökség feldolgozása. Mert ma leginkább annak eltiprása a jellemző. Érdekes, hogy az előadás éppen az idősebb táncosoktól (Lőrinc Katalin, Uhrik Dóra, Frenák Pál, Lovas Pál – a szerk.) kap egyfajta lendületet. Azt üzenjük ezzel, hogy a kor, annak méltósággal való elfogadása, lehet szép is. Viszont fel kell dolgozni azt is, hogy senki nem él örökké, viszont folytatódik másokban: mindenki mindenkire, minden mindenre visszahat. Ismét a szakmához kell kanyarodnom: a színházi szakma ebben a pillanatban önmagát csapja fejbe, egyik réteg nyírja a másikat, ahelyett, hogy megoldásokat találna. Ebből a szempontból, sajnos, jól helyezkedik a darab.

Hogyan születhet pozitív és lendületes produkció ilyen hangulatban?

FP: Ilyen körülmények között remegő gyomorral alkotok. Közvetve mindez hat a művészek, a háttérben dolgozók munkájára is. A hazai és a nemzetközi jelenlétünkhöz is nagyon fontos lenne, hogy legalább három évre előre tudjunk tervezni. Külföldön ez természetes. Egy társulat esetében három éves minimális garancia kellene ahhoz, hogy – egy a mienkhez hasonló – együttes életben tudjon maradni. Elkezdtünk kifejleszteni valamit Budapesten, valamint vidéken, amit egyúttal küldetésnek is tekintek, hiszen vidéken nagyon gyerekcipőben jár a kortárs művészet befogadása. Jövőre olyan országokban lépünk fel, mint Belgium, Franciaország, Japán, Németország, Románia. De sem az idehaza elkezdett munka folytatására, sem a külföldi fellépésekre nincs biztosíték. Szomorú lennék, ha megtörténne az, amitől tartunk, azaz kiiktatnák a független területet a színházi struktúrából. Ezzel maga a kortárs tánc is megszűnne, hiszen a társulatok jelentős része ebbe a kategóriába tartozik. A kőszínházak felől érkezik a nyomás a támogatás csökkentésére, sőt megvonására a politika felé, akiknek viszont, amennyiben engednek ennek, fogalmuk sem lehet arról, kik, milyen alkotók mozognak ebben a szférában. Az, hogy kőszínházi vagy független egy produkció, nem jelent minőségbeli különbséget. Én ugyanolyan színvonalon dolgozom, mint bármelyik kőszínház, azzal a különbséggel, hogy nem kell mögém rakni a struktúrát, csak egy próbatermet, illetve azt, hogy a társulat normális körülmények között tudjon működni. Ha elveszik azt a kevés 10%-ot is, komoly művészi munkát végző embereket iktatnak ki. Az én esetemben huszonöt év eredményét, a szabad és kreatív gondolkodási módot rombolják le. A politikai döntéshozóknak még nem lehetett elég idejük arra, hogy a helyzet mélyreható tanulmányozzák, anélkül pedig nem lehet felelősségteljesen dönteni.

Ha ebből a sok negatívumból táplálkozik a lendület, amivel szembemész a helyzettel, akkor valóban erősen áthathatja a produkciót…

FP: A kreatív erő olyan, mint a gaz: a kövön is kinő. Egy energiával teli, dinamikus, újszerű darabot, road-movie-t akartam készíteni, leginkább a filmművészetből inspirálódva. A néző benyomása az előadás után olyan lesz, mintha tizenöt-húsz filmet nézett volna meg, természetesen nem közvetlenül, hanem asszociatív módon. A közönség reményeim szerint ízeket és hangulatokat fog érzékelni. Egy-egy film esszenciáját három-négy perces duettekben foglaljuk össze. Tati, Zeffirelli, Pasolini, Lynch, Jancsó és még számos filmes géniusz lesz jelen, hogy asszociatív gondolkodásra hívja a nézőket.

Megérkezett a hír: egyelőre a színházi struktúra része marad a független terület, „csupán” a támogatásukat csökkentik a teljes színházi támogatás 10%-áról 8%-ára.

FP: A 10% is kevés volt, de legalább túlélünk. A szakmának a szakmaiságot kellene támogatnia. Személy szerint évek óta a minőséget támogatom a mennyiséggel szemben, ez Magyarországon nem jellemző, kerültem már ezért bajba én is. Ha kevesebb pénz lesz a függetlenekre, akkor még nagyobb felelősség hárul a kuratóriumra, hogy ne megélhetést próbáljon biztosítani mindenkinek, hanem a kreativitást, a minőségi munkát támogassa. 

Autózzunk tovább… Miért nyúltál éppen a filmhez?

FP: Mindig nagyon érdekelt a filmművészet. Főleg Pasolini inspirált. Mindig úgy éreztem, a filmművészek közelebb kerülnek ahhoz, amit én akarok megfogalmazni a koreográfiáimban. Talán az a módszer hasonlít leginkább, ahogy közel visznek a személyiséghez. Valóban, ahogy korábban már beszéltünk erről, most úton vagyunk, amihez megfelelő műfaj a road movie. Mostanra érett be az, aminek évek óta szerettem volna valamilyen koreográfiai megfogalmazást adni. A kifejezőeszközök esetében is sikerült megfelelő megoldást találnom: a koreográfiai képek filmszerűséget idéznek, a narratívát azonban kizárják. A nagy amerikai autót egyben és darabokra tört formájában is használjuk. Így rá tudok kérdezni a táncosok térbeli helyzetére is. Mindez meglepő szituációkat kreál, mintha az autó egy beláthatatlan térben száguldana, ahol időnként stopposok keresztezik az útját.

Az előadás a találkozásról, ebben az esetben a generációk találkozásáról szól. Vannak ilyenek a táncszakmában? Van egyáltalán egységes fellépés, képviselet?

FP: Nem, de nem is volt soha. Ez is részben a pénzhiány miatt van. Ezért is tartom nagyon problematikusnak, hogy nincs szakmai mérce annak megállapítására, hogy mi képvisel valódi minőséget. Nem szakmai alapon dől el, hogy milyen minőségi nívótól lehet kiemelt egy társulat.

Ti kiemelt társulat vagytok?

FP: Igen erős, jellegzetes a profilunk, ami mögött tartalom is van. Ezt itthon kevés társulat mondhatja el magáról. Harminc éve képviselem magyar művészként a kortárs táncot idehaza és külföldön. Kis színházban, nagy színházban, mindenhol ugyanolyan lelkesedéssel. Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy legyen próbahelyem, hogy fel tudjak venni nyolc-tíz művészt, akikkel folyamatosan dolgozhatok. Az elmúlt évtizedekben minden darabom minőségi volt, Párizstól New Yorkig bárhol be lehetne mutatni őket. Ennek egyik oka, hogy nem magamnak készítem az előadásaimat, és nem nyúlok biztonsági, narratív jellegű toposzokhoz sem.

Ez az alkotói attitűd mennyire jellemző nálunk?

FP: Nagyon sokszor találkozom ezzel a módszerrel a világban, és itthon is van erre példa. Nem könnyű út ez, de vannak, akik ezt választják, még itthon is, bár a megfogalmazás kapcsán kevesen merik az absztrakciót választani. Ez egy sajátos művészi hitvallás, én mindig önmagamból merítettem a témáimat, pontosabban abból, amit a világban látok. Ha pontosan meg tudod fogalmazni, miről fog szólni a darabod, akkor azt könnyen megérti egy kívülálló vagy egy politikus is, pedig nem feltétlenül ismerik az adott művészet kifejezőeszközeit, lehetőségeit. Nálunk jellemző, hogy ha valamit könnyen meg lehet magyarázni, arra könnyebben is kapsz pénzt. Így sajnos maga a rendszer is belekényszeríti az alkotókat ebbe és a sorozatgyártásba, hiszen nem kapnak időt a valódi művészi, alkotói munkára. Én képtelen vagyok ebbe a rendszerbe beleilleszkedni. Az alkotás számomra közös munka, mind a táncosokkal, mind a nézőkkel, és egyfajta közlési kényszerből építkezem. Miről szól például a legújabb darabom, a k.Rush? Átjárásról. Ezen túllépve inspiratív és asszociatív módon építem fel az előadást, hogy bárhol a világban olvasható, befogadható legyen. Talán ezért vagyunk, ha esetleg kiemelt nem is, de kiemelkedő társulat.

Ezzel a hozzáállással meg is találod a közönséghez az utat? Nem veszélyes ez a nézőszámra nézve?

FP: Csak ezzel találom meg az utat. Akik a Frenák Pál Társulat előadásaira jönnek, nem is várnak mást. Szögezzük le, a nézők nem hülyék. Mondok egy példát. Volt egy turnénk Franciaországban, ahol a Trace című előadásunkat játszottuk gyerekeknek. Hiába volt stilizált, minden gyerek érzékelte és látta a vizet, a mélységet. Egy hét év körüli kisfiú megkérdezte tőlem az egyik előadás után, hogy a tengert jelölő sárga négyzet miért nem kék? Zseniális kérdés! Én visszakérdeztem: miért, hiányzott neked a kék? A válasza az volt, hogy nem. A közönség nagyon nyitott, csak meg kell szokniuk az absztrakciót, ami nálunk nincs divatban. Még mindig negyven évvel ezelőtti kérdéseken csámcsogunk. Paradigmaváltásra van szükség – a szakma és a nézők részéről is. Harminc éve azért mentem el ebből az országból, mert történeteket vártak tőlem. Mindenfajta külső hatás és elvárás ellenére hű maradtam önmagamhoz, ezért nálam a kék tenger továbbra is lehet sárga négyzet.

Ettől függetlenül francia társulatnak is számítotok?

FP: Magyar társulat vagyunk, de van egy jól kidolgozott francia kapcsolati rendszer a hátunk mögött. A magyar együttes élvezheti azt, amit évek alatt kiépítettem. Lényegében készen hozom mindezt Magyarországnak, nagy dolog például, hogy egy darabot rögtön a premiert követően külföldre is tudok vinni.

A szakmában mégis sokszor hivatkoznak arra, hogy Te franciaként miért kapsz magyar támogatást.

FP: Attól, hogy az életemnek van egy francia része is, vagy esetleg éppen Párizsban vagyok, attól függetlenül a magyar struktúrát tartom fent. Külföldön magyar alkotóként gondolnak rám. Mindenki tudja, aki tudni akarja, hogy a Trafó megalakulásakor hazajöttem. Ezzel feladtam a francia előnyeimet, mert fontos volt számomra, hogy a magyar kortárs táncélet kialakulhasson, fejlődhessen. Másrészt Magyarországon van egy potenciális kreatív energia, amivel szeretek, és jól is lehet dolgozni. Ami viszont itthon felháborít, a hazai színházi média szereptévesztése. Külföldön ilyesmivel nem találkoztam.

A kritika támad Téged?

FP: Franciaországban írtak rólam nagyon jót és nagyon rosszat is, de soha nem személyeskedtek, mindig volt az írásban építő rész, amivel tudtam mit kezdeni. Nyilván van olyan, hogy rossz egy előadás. Én is láttam jó párat. Azonban, egy-két komoly szakújságírótól eltekintve, soha nem olvastam idehaza olyat, hogy azt tanácsolnák, gondold át a munkád, vagy mélyülj el benne jobban. Nem, egyből totálisan leírnak, és a kemény kritikai észrevételt összekeverik a sértegetéssel. A kritika sokszor egy bizonyos réteget szolgál ki, paradox módon éppen azt, amelyikbe ő maga is tartozik.

A körülötted lévő emberekkel van lehetőségetek megfelelő körülmények között, társulatként dolgozni?
FP: A legnagyobb gond, hogy nincs mögöttünk infrastruktúra. Olyanok vagyunk, mint a vándorcigányok. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a befogadó színházak támogatnak bennünket, ha ők elzárkóztak volna, mi megfulladunk. És örömmel látom, hogy együttműködésre is hajlandóak, például annak érdekében, hogy próbálni tudjak az egyik helyen, ha éppen a másikon van bemutatóm, vagy fordítva.

Előadóként benne vagy a k.Rush című előadásban?

FP: Fogalmazzunk inkább úgy, megjelenek benne. Inkább levegőt adok neki, hiszen csupán egy körülbelül három perces jelenlétről van szó. Kicsit ahhoz hasonlítható, amikor a nagy filmrendezők, mint például Hitchcock egy-egy pillanatra feltűnnek a filmjükben. Bár azért annál több történik velem a színpadon.

Nemrég szintén volt egy olyan produkció, a Wings, amelyben színpadra léptél, egy harmonikaművész játékára improvizáltál. Azt megelőzően hosszú ideig nem volt ilyen alkalom. Ez a kettő viszont szorosan követte egymást. Ezek szerint lenne rá igényed?

FP: Annyi a háttérmunka és a teher, hogy nem jut időm arra, hogy magammal is foglalkozzam. Nem akarok a magam emlékműveként, patetikus vén állatként megjelenni a színpadon. Elég sokszor látok ilyet, sajnos. Nem összekalapálni akarom a múltat, hanem megkérdőjelezni önmagamat. Az a kérdés, hogy ma mit ér egy Frenák Pál? Vagy egy Uhrik Dóra, aki egyébként gyönyörű az előadásban. A k.Rush szereplői ehhez a kérdésfelvetéshez viszonyulnak, és nekem is ezt kell tennem. A Wings esetében improvizációról volt szó és nem szerepről, ami könnyebbséget jelentett. Jövőre viszont visszahoznám egy korábbi szólómat. Sőt, szívesen dolgoznék egy fiatal koreográfussal is! Nem tudom, miért félnek tőlem.

Nem volt még ilyen megkeresésed?

FP: Pedig többször, több embernek megjegyeztem, hogy benne lennék ilyenben. Persze, más kérdés, hogy ehhez megfelelő tartalom is kell, olyannal pedig ritkán találkozom.

Van olyan fiatal koreográfus, akinek a munkáját kiemelt figyelemmel kezeled?

FP: Van néhány, de nem tudnak róla. Sőt, tettem is azért, hogy észrevegyék őket, például meghívattam őket külföldre.

Nyilván nehéz a jelenlegi politikai és gazdasági körülmények között tervezni, mennyire láttok előre?

FP: Most az a legfontosabb, hogy a k.Rush jó fogadtatásra találjon a közönség körében. Bízom abban, hogy ez a pozitív energia, a lendület megérinti majd a nézőket, és megmozdítja a kortárs táncéletet. A premier után Belgiumban turnézunk, majd a Román Nemzeti Színházban, Temesváron készítek egy előadást. Fantasztikus helyi színésznőkkel dolgozhatok együtt, akik nagyon inspirálóan hatnak rám, de persze részt vesznek a produkcióban a Frenák Pál Társulat néhány tagja is. Ezután egy japán turné következik, és a hazai fellépések mellett még Dánia és Franciaország is vár ránk. Reményeink szerint Európa egyik legnagyobb és legjelentősebb táncközpontjával, a francia Centre National de la Danse-szal sikerül összehozni egy három éves projektet, amelyben a film és a tánc műfajai keveredhetnének. Nagyon izgalmas kihívás lenne ez nekünk, főleg a k.Rush kapcsán. Mindez attól is függ persze, hogy fenn tud-e maradni a társulat.

Ütközések vagy találkozások

Undefined
Sajtó
Interjú
Komjáthy Zsuzsanna
kikotoonline.hu
HU

Ütközések vagy találkozások? – beszélgetés Frenák Pállal

 

Komjáthy Zsuzsanna @ Kikötő online
2010. 12. 15.

A tánc tehetséges, „renegát” koreográfusával, Frenák Pállal új premierje, a k.Rush bemutatója kapcsán beszélgettünk. Előadásai utóbb hatalmas visszhangot keltenek, mind szakmai körökben, mind a közönség soraiban. Hogy mi az esszenciája új előadásának, erről is kérdezte a koreográfus-rendezőt Komjáthy Zsuzsanna.

Az előadásaid mindig valamiféle belső mag köré épülnek: például az identitás, a szexualitás, a kapcsolat kérdései körül forogtak. Valahol azt olvastam, a k.Rush az ütközésről szól. Mik ütköznek itt? Hogyan értsük ezt?

FP: Az ütközés semmiképpen sem szó szerint, narratív módon, inkább tematikusan értendő. Az előadás nagyon sok mindenről mesél, van egy jellegzetes, lüktető energiája, de nincs konkrét üzenete, hogy ki ütközik kivel. Természetesen interpretálható úgy, hogy korosztályok ütközése, kultúrák ütközése, de én ezt inkább találkozásnak nevezném. A „rush” önmagában sem csupán ütközést fejezi ki, kifejez egyfajta véletlenszerű, öncélú száguldást is. Akárcsak Francis Bacon a festészetben, a koreográfia is számol egyfajta véletlennel, belemegy a „nem tudomba”. És a véletlenek formájában bontakozik ki a végleges forma. Megélt valóságon keresztül hozunk ki formákat. Az interpretációkba nem megyünk bele – szerettünk volna újfajta, kreatív lüktetést ajánlani, amiben lesz, aki a darab lelkiségével fog inkább foglalkozni, lesz, aki a fizikalitásával. A darab ugyanúgy foglalkozik a pszichével, mint a lélekkel vagy a testiséggel.

Kiindulópontunk a movie moving, tehát cinematográfia helyett a cinema-koreográfia. Megpróbálunk filmszerűen megjeleníteni dolgokat, különböző korokból, különböző kultúrákból, és különböző filmekből – azért, hogy mindegyik az emberi kapcsolatokat, az ember és a külső világ, az ember és a fantazmagórikus világ kapcsolatát is kutathassa. Ezek mind összeérnek, ebben a tematikájában a darab szabadon artikulál, és létrejön a találkozás, melyben a különböző korosztályok közös színpadon, együtt fogalmaznak meg valamit. A lényeg az indifferencia. De a darab más, nagyon kemény kérdéseket is felvet. Van egyfajta road-moving, pozitív, energikus kitörése. Kitörés a fásultságból, a megszokásból.

A movie moving terminus kapcsán felmerülhet a kérdés: miért lehetséges az, hogy manapság az egyes művészeti ágak másiktól kölcsönöznek formát? Vajon a tánc formanyelve önállóan már nem állná meg a helyét?

FP: Mi csak inspirálódunk a filmművészetből, nem kölcsönzünk.

És a zárójelenet lassítása például?

FP: A lassítás a butoh tánc technikája, régebbi a film születésénél.

De vetítéssel is kiegészül az előadás.

FP: A vetítésnek abszolút semmi köze a filmművészethez, annak amolyan kontraszt-video funkciója van. Nem történeteket mesélnek el, hanem szekvenciákat kísérnek, hangulatukban. A hangsúly a mozgásban levésen van. A moving előbb létezett a movie-nál. Majd megjelent a filmművészet, ami természetesen visszahatott ránk – ezek amolyan kölcsönhatások.

Ha már a butoh tánc szóba került, úgy tudom, a társulat többször is volt kinn Japánban, amolyan kutatómunkán. Antonin Artaud mondta valamikor az 1930-as években, hogy az európai előadóművészet vérátömlesztésre szorul. Mennyiben értesz ezzel egyet, mennyiben szükséges?

FP: Én magam többször jártam Japánban, hat hónapig ott is éltem, az együttes pedig most fog újra kimenni. Hogy mennyiben szükséges ez, azt nem tudom, számomra inspiratívak voltak ezek az utazások. Mivel az én anyanyelvem a süket-néma jelbeszéd, nagyon érdekelt az ottani jelrendszer. Japánban igen sokat gesztikulálnak, és bizony van, hogy három napot kell várni, hogy egyáltalán hozzászóljanak az emberhez. Teljesen más kultúrája ez a kommunikációnak, ahol a nyelv nemverbális elemei is jelértékűek – nem csupán árnyalati funkciójuk van, mint Európában, de önmagukban is jelentést hordoznak. Japán hasonlóan izolált ország, mint Magyarország, ugyanakkor a vallása, a kultúrája és a csúcsminőségű technokratizmusa miatt aligha összehasonlíthatók. Ami leginkább inspirált, az a futurizmus, a hyper-modernizmus és a tradícióba olvadás együttes jelenléte.

Ebből alkottam meg Tricks & Tracks darabomat, ami éppen ezt a kontrasztot ragadja meg: a szétrobbanó, kreatív energia és a legnagyobb tradíció, a vallási-etikai üresség, a semmi feszültségét. Ebben az előadásban ötven percig borzasztó energia ömlik a közönségre, hogy a végén létrejöhessen a mozdulatlanság, amit egyébként én táncoltam el. Többször előfordult, hogy a nézők negyed órát ott maradtak, anélkül, hogy bármit csináltam volna. Nem feltétlenül csak akkor kíváncsiak ugyanis az emberre, amikor mozog, hanem akkor, amikor megfogalmaz valamit. Mikor az immobilitásban benne van egyfajta esszenciája a létnek. Nem arra kíváncsi a közönség, hogy mit tudsz megcsinálni, hanem hogy ki vagy te. Ez egyébként most, a k.Rush-ban is megfogalmazódik, és ezt kérdezem minden darabomban egy kicsit: hogy mennyit képes az ember megmutatni mindabból, amennyi most ő.

Nem jellemző, hogy darabjaid premierjét vidéki városokban tartanád. Mi az oka annak, hogy ez most Pécsre került?

FP: Ez több mindenhez köthető. Például ahhoz a kapcsolathoz, amit évek óta Uhrik Dóráékkal ápolunk. Egy ideje már a levegőben volt, hogy dolgozzunk együtt, ez mostanra kikristályosodott.

És milyen francia kötődésekről beszélhetünk?

FP: Van az együttesnek egyfajta kötődése Franciaországhoz, ezen kívül személy szerint a feleségem is francia. Évekig ott éltem, ma is hazajárok a családomhoz. Az életemet fél lábon ott, fél lábon itt élem – ez nagyon nehéz számomra. Elég modern házasságban élünk, mindketten úgy gondoljuk, a kreativitásunk a legfontosabb, és ezzel tudjuk a másikat gyakorlatilag megtartani. Hagyjuk egymást élni. De már egy telefon, egy lehelet elég nekem ahhoz, hogy segítsen, hogy érezzem. Tudjuk, hogy egységben vagyunk, bár egyáltalán nem vagyunk tökéletesek. A legfontosabb, hogy együtt maradjunk. Úgy gondolom, az a lényeg, hogy az esszenciális erőt megtaláljuk egymásban. Az emberi kapcsolatok átformálódnak. A passzion, a szenvedély, az öt percig tart, és kell emellé egyfajta szellemiség, lelkiség, csak akkor tudjuk a kapcsolatot életben tartani. A bizalom és a hiány is nagyon fontos, ezeket mutatjuk meg ebben a darabban.

Pages

menu
x
Archive
Archive