Sajtó
Interjú
Szabó G. László
Új Szó
HU

Földi
négyes, isteni hármas

Szabó
G. László @ Új szó
2009. 11. 28.

Tízéves
a Frenák Pál Társulat, amely ma tartja új
bemutatóját a Művészetek Palotájában

Szakmai
pályafutásának csak egy része az a tív
év, amelyet most ünnepel társulatával
Frenák Pál. Magyar-francia táncegyüttese
azután jött létre, hogy hat hónapot töltött
Japánban. De ezt megelőzően – ugyancsak tíz
évig – Franciaországban dolgozott.


Munkásságának legutóbbi
tíz éve az az időszak, amikor Budapestre helyezte
bázisát, a darabok többségét itt
alkotta meg, de a francia partnerekkel is tartva a kapcsolatot a
világ különböző pontjain turnéztak.
Társulata ma is nagy utakat tesz, akár Európa
határait elhagyva, akár a kortárs tánc
határtalan színpadán.

„Magyarországon,
Japánban és Franciaországban már ismernek
bennünket, de még Párizsban is vannak olyan
szférák, amelyek nem nyíltak meg előttünk.
Most elsősorban a Teatre de le Ville-re gondolok, ami egy elit
színházi szférát jelent – mondja
Frenák Pál. – De ez is azt mutatja, hogy a
munkánk még mindig újszerűséget hoz
be, s minden új elfogadása idő kérdése.
Ami nem is baj, mert nem hajt bele a rutinba. A teljes mértékű
ismertségnek hátrányai is vannak, nemcsak
előnyei. Természetesen jobban örülnék,
ha még több játszási lehetőségünk
lenne. Mi új kifejezési eszközöket, új
mozgásrendszert kínálunk a közönségnek,
ezért kell megküzdeni a francia és az európia
táncélet befogadásáért. Mi nem a
megszokottat hozzuk, viszont ami már teljesen ismert és
elismert, az már nem biztos, hogy az újszerűség
varázsával tud fellépni. Tokióban,
Kiotóban és Oszakában vendégszerepeltünk
nemrég. Fantasztikus élmény volt. Tokióban
az egyórás előadás után
másfél-kétórás közönségtalálkozón
vettünk részt. Számomra ez is azt mutatja, hogy
mozgásformákkal, szcenográfiai
elképzeléseinkkel, kreatív munkával
valami olyat hozunk a táncéletbe, ami nagyon erős,
kommunikatív, őszinte és tisztán olvasható
rendszer a nézők felé. Új bemutatónkat,
a Sevent a Művészetek Palotájában tartjuk.
Vannak, akik erre azt mondják: Végre! Ez már
igazán elit hely! – Erre én azt felelem: Ne
haragudjatok, a Művészetek Palotájának ez
legalább olyan fontos kell, hogy legyen, mint nekünk,
hiszen az ottani közönségnek is meg kell ismernie
azt az információs rendszert, azokat a kreatív
eszközöket, amelyekkel mi dolgozunk. Ezáltal ők
is gazdagabbak lesznek. Ez tehát kölcsönös
dolog.”

Azok
a táncformák, filozófiák, művészi
elképzelések, amelyeket a Frenák Pál
Társulat képvisel, nem egyfajta szektákat
különít el, hanem épp ellenkezőleg:
kommunikációs egységbe lépteti a
közönséget. Táncnyelven erősít
kapcsolatrendszereket. S teszi ezt verbális eszközök
nélkül, mindenki számára érthetően.
A kortárs táncélet egyik meghatározó
színe a Frenák-csapat.

„Úgy
gondolom, ha az ember bármilyen térben megteremti
önmagát, azzal létre tud hozni valami egyedit,
művészit. Nálam a siker soha nem azt jelenti, hogy
a közönség esetleg szétveri a színházat.
Számomra a siker abban rejlik, hogy megvalósítottam,
amit célul tűztem ki magam elé. Hogy nincs bennem
sajnálat a kész mű irányában, hogy
mindent ki tudtam adni magamból, amit meg akartam fogalmazni,
s nagyjából meg is találtam hozzá az
eszközöket. Nekem az önmegvalósítás
a siker. Önmagamért teszem, amit teszek. Ehhez találok
társakat, s hogy ez érdekli őket, az nekem nagyon
kellemes érzés. De sikerélmény egy
őszinte lélegzet a közönség részéről
látni, hogy a nézők megéreztek valamit, és
ez sokszor taps és szavak nélkül is átjön.”

Ma
esti bemutatójuk, a Seven az emigráció, a
kitaszítottság, a számkivetés témája,
ám párhuzamba hozható az 56-os, a 68-os
eseményekkel, sőt még a Gulággal és
Kubával is.

„Gazdasági,
politikai, szociális vagy éppen természeti
csapások miatt az ember gyakran arra kényszerül,
hogy kilépjen addigi életéből, és
megismerjen, belakjon, megszokjon egy másik teret, átvergődjön
egy úton, amelyet meg kell tennie, hogy újra talpra
állhasson. Bár nem fordítunk hátat annak,
amit eddig csináltunk, hiszen az ember önmagának
nem tud hátat fordítani, tematikailag mégis
valami egészen újat hozunk. Eddig inkább a saját
kapcsolatrendszerem vonalain közlekedtem. Folyton az
identitáskérdést feszegetem. Hű maradok
ehhez is, de a Seven a globális felelősségtudat
olyan erős folyamatrendszerét indította el bennem,
ami nem biztos, hogy megfelel majd azoknak, akik eddig szerették
a munkámat. A Seven előtt nagyon radikális
kontrasztok most sem fognak hiányozni, a hatások
azonban nem lesznek annyira erősek, mint amikor egy nagyon
dinamikus részből zuhantunk egy másikba – a
semmibe. Itt egy lineáris folyamat megy felfelé,
amelyet úgy kell elképzelni, mintha valaki húzná
maga után a batyuját valahol a szibériai
jéghegyeken, és csak megy, megy, miközben fúj
a szél, és csontig mar a hideg. Egy ilyen folyamatba
lép be a közönség, nem pedig valamiféle
erős, agresszív, dinamikus váltásokba.
Egyszerű eszközökkel teremtjük meg a feszültséget
egy letisztul térben. Ami még újszerű: a
szcenográfiai elemeket a táncosok hozzák
mozgásba, majd a mozgó elemek hozzák lendületbe
őket. Megható és költői, ahogy ezek a
formák változnak. Nagy tehetségű kubai
táncosom, Nelson Reguera teljesen elszomorodva meg is jegyezte
az egyik próbán: ami most nálunk játékelem,
az a kilenc-tíz-tizenként hatalmas traktorgumi, a
kubaiak tízereinek a menekülés eszköze volt.
Ilyen gumikon hányódtak a tengeren Amerika felé,
miközben rengetegen lelték halálukat a hullámok
között. Egy egyszerű elem, és máris
milyen személyesség vált, milyen mély
érzéseket ébresztett! Én is máshonnan
jöttem, mint az emberek többsége. A siketek és
nagyothallók világából, ahol nekem is el
kellett sajátítanom jelrendszert, hiszen a szüleim
révén én is érintett voltam az ügyben.
A túlélést is a saját bőrömön
tapasztaltam meg. Elhagytam az országot, hosszú ideig
Franciaországban éltem, egy egészen másfajta
kultúrában. Nem akartam önéletrajzi
elemekkel megtűzdelni a darabot, a megélt élményeimet
azonban nem tudtam kihagyni belőle.”

Hogy
mit takar a Hét? A földi négyest és az
isteni hármast. Mint elemeket. De ezt globálisan kell
érteni, figyelmeztet Frenák Pál. Nem kell
jelképrendszerekben gondolkodni, jobb, ha mindettől
elvonatkoztatunk. Az örök titok, az örök
elérhetetlenség is ott lehet, az, amit szemmel nem
látunk, a lelkünknek mégis nagyon fontos.

Tíz
év, tíz darab. Eggyel sem több. De minden egyes
előadás éveken át kíséri a
nézőt.

„Amíg
mondanivalója van az alkotónak, addig egy év
alatt akár három koreográfiát is
létrehozhat, bár ez nem az én példám.
Nekem nagyon sok reflexió kell egy darabhoz. Nagyon sok
önismeret, energia, önkritika. Én nem hiszek az évi
öt-négy-három-kettőben. Franciaországban
olyan a rendszer, hogy három év alatt két
darabot kell alkotni. De lehet az egy szóló is, ami
itthon nem elég. Tőlem épp emiatt vonták
meg a támogatás egy részét. Mintha egy
szólót nem lehetne igényesen megcsinálni.
Mi a Fiúkkal tizennégy előadásból
álló közép-európai turnén
voltunk, Európa tizennégy városában
léptünk fel, ami egy társulat életében
manapság nagyon ritkán történik meg. A
magyar és az európai kortárs művészetet
képviseltük mindenütt. Kulturális kapcsolatba
léptettünk népeket, nemzeteket. Az igazi kreatív
erő el tud szakadni minden felesleges tehertől, és
teszi a dolgát. Én addig leszek Magyarországon,
amíg meg tudom valósítani magam. Amíg
teret biztosítanak hozzá. Ha nem így lesz,
elmegyek. Az én hazám ott van, ahol dolgozhatok, de
bárhol dolgozom is, én ott magyar vagyok. Egy ország
igenis felelős a művészeiért. Ne csak én
szeressem a hazámat, a haza is szeressen engem. Ez kölcsönös
szeretet kell, hogy legyen.”



menu
x
Archive
Archive