Frenák Pál:
“Magyarország az életet adta nekem”

Funzine
2014

A Tricks & Tracks című előadás 15
évvel ezelőtt új korszakot nyitott mind a Trafó,
mind pedig a magyar kortárs tánc életében.
Frenák Pál társulata új ízt és
dinamikát hozott a kulturális életbe, most pedig
felélesztik a darabot némi emlékezéssel
és némi vérfrissítéssel. Frenák
Pállal, a társulat vezetőjével és
koreográfusával beszélgettünk az
előadásról, az inspirációról,
a kortárs táncról és az általa
megjárt megannyi ország közti különbségekről.



Azt mondják, hogy a Tricks & Tracks annak
idején újrapozícionálta a Trafót.
Hogy érthetjük ezt? Mi volt a Trafó a Tricks &
Tracks előtt és mi volt utána?

Frenák
Pál: A Tricks & Tracks nagy áttörés
volt, fordulópont a társulat és a Trafó
életében is, hiszen a darab új fogalmazásmódot
és formanyelvet, speciális térhasználatot,
ezáltal új szemléletmódot hozott a magyar
kortárs táncéletbe, ebben a darabban bontakozott
ki teljesen és tisztult le az a “frenákos”
mozgásnyelv és stílus, ami azóta is
fémjelzi a munkámat. Formabontó volt itthon nem
csak az, ahogy mozogtunk, de az is, ahogy a függesztésről,
a térről gondolkodtam, ahogy a horizontális és
a vertikális mozgássorok váltották
egymást. Provokatívan új volt a táncosoktól
akrobatikus ügyességet igénylő függesztési
rendszer, Fred Bigot elektroakusztikus, zsigerekig ható zenei
világa is. 1999-ben a Trafó és társulat
neve összefort és a darab sikere talán inspiráció
volt a Trafó számára is, hogy érdemes
magyar és francia táncosok együttműködésében
gondolkodni, hogy a kortárs tánc képes egy
szélesebb közeget is megmozgatni Budapesten.

A darab második része, folytatása 15 év
után most készül el. Hogyan lehet újraértelmezni
egy darabot, mi az a plusz, ami átalakíthatja?


FP: Annak idején sokan azt mondták, hogy a
darab jövőbe mutató volt, sok szempontból idő
előtt jött, megelőzte a korát. Most úgy
érzem, hogy aktuálisabb, mint valaha és érdekel,
hogyan lehet alapanyagként tekinteni egy kész műre,
hogyan tudom az új kreációban használni
az akkori elemeket úgy, hogy benne legyen mindaz, amit az
elmúlt 15 év hozzátett és megváltoztatott
bennem, körülöttünk. Most is zajlik a kreáció,
egész nap a próbateremben vagyunk, fejlődik és
átalakul  a koreográfiai matéria, az új
táncosokra építek, akik egészen más
dinamikával dolgoznak, ugyanakkor nagyon izgalmasnak találom,
hogy az új produkcióban a régóta velem
dolgozó táncosok bizonyos szerepeken belül
szembesülnek a 15 évvel ezelőtti önmagukkal, a
már levetett, elhagyott szerepeikkel. Ez a kreáció
komoly szembenézés önmagunkkal, felkavaró
számunkra is: a  keretet átemeljük, de új
tartalommal töltjük meg. Azt a kivételes helyzetet
reprodukáljuk a színpadon, ami az életben is
történik: az új generáció át
kívánja venni a régi helyét, ez is
tematizálódik koreográfiailag.

Nagy szerepet kap a japán kultúra az előadásban,
ami amúgy is fontos inspiráció a koreográfus
számára. Azzal mindenki tisztában van, hogy
mekkora különbségek vannak az európai és
távol-keleti emberek életmódja, gondolkodása,
kultúrája között. De mi van a tánccal?


FP: Valóban sok időt töltöttem
Japánban, többek között a Kiotói Villa
Kujoyama koreográfusi díjának köszönhetően
és ez a tapasztalat meghatározó a koreográfiai
munkámban is. Ott találkoztam a butoh tánc
legnagyobb mesterével Kazuo Ohno-val és ez a találkozás
mély nyomokat hagyott bennem. A japán kultúra
letisztultsága, organikus építekezése, a
nyers, tiszta testiség, a lenyomatok-nyomatok kalligráfiája
és butoh tánc koncentrált minimalizmusa jól
fuzionál azzal a zsigeri mozgásvilággal, amivel
én dolgozom.

Mik a különbségek
Európán belül? Dolgozott már német,
szlovák, román, belga kooprodukcióban, illetve a
társulat francia gyökerekkel bír. Európának
közös nyelve van a modern táncra vagy minden
országnak megvan a sajátja?

FP: Jól
látható tendenciák vannak, nem csak
földrajzilag, de időben is. Néhány éve
érzékelhető egy trend, ami elsősorban az
absztrakt, konceptuális, intellektuális, kevésbé
koreográfia-központú produkciókat
favorizálja. Magyarországra egy ideig kisebb
fáziskéséssel érkeztek meg bizonyos
irányzatok és egy provanciálisabb stílus
volt előtérben. Én azonban az önazonosságban
hiszek. Egy hiteles alkotó nem a változó trendek
szerint kreál, hanem azt kutatja, ami számára
fontos, abban mélyül el, ami számára
termékeny és saját, jellegzetes beszédmódján
és színpadi világán dolgozik.  

Ön még a nyolcvanas években kezdte el
pályafutását, Franciaországban majd
fontos inspiráció volt Japán is. De mit adott
Magyarország?

FP: Magyarország? Az
életemet. A siket szüleimet, a testvéreimet, a 
jelnyelvet, az intézeti éveket,  Jeszenszkyt, sok
szenvedést is, gyötrődést, útkeresést.
De ezek a gyökereim, ebből táplálkozom,
építkezem, még akkor is, ha néha
fájdalmasan nehéz.

Milyen volt az akkori
táncélet és milyen a mostani? Az ember kicsit
még mindig zárt körként látja a
modern tánc művelőit és nézőit
is…

FP: Ebben lehet igazság, de fontos,
hogy a nézők maguk is hajlandóak legyenek kilépni
a saját zárt köreikből. Aki eddig például
csak klasszikus balettet nézett, az nézzen kortárs
táncot is és fordítva. Én művészként
is sokszor azt látom, hogy nincs átjárhatóság,
az emberek ragaszkodnak a skatulyáikhoz és nem akarják
elhagyni a komfortzónájukat, nem keresik a határaikat.
Ez nem jó.  Érdemes megtapasztalni új
dolgokat: sokszor találkozom olyan nézőkkel –
egészen fiatalokkal és idősebbekkel is –
akik először látnak Frenák-darabot, aztán
megvárnak minket előadás után, mert
szeretnék megköszönni és elmondani mennyire
nagy élmény érte őket. Biztos van aki
elmenekül, de sokan egyszerűen belénk szeretnek és
aztán rendszeresen jönnek az előadásainkra.
És nem csak a mi előadásainkra: akit elvarázsolt
egy-egy darabunk az általában nyitottá válik
a kortárs tánc műfajával szemben és
elkezdi nézni a többi társulatot is, ebből
pedig az egész terület profitál.



A
Tricks & Tracks 2. jellegű előadásoktól
az emberek néha félnek, ahogy alapvetően
megijednek minden kortárs, modern művészettől.
Miért érdemes legyőzni a félelmet? Baj az,
ha nem értik meg elsőre, ha nehéznek tűnik
felfogni azt, amit látnak?

FP: Egyáltalán
nem baj. Gilles Deleuze filozófus azt vallotta, hogy nem
mindig a racionális értelmezés a legfontosabb és
ezt én is így gondolom. A rezonancia a fontos a néző
és az előadás között, egy mű mindig
fragmentumokból épül, mindig nyitott – egyik
eleme a másikból nyílik ki és minden néző
mást visz magával az előadásból. Ez
sokszor egyáltalán nem intellektuális folyamat,
hanem nagyon organikus és zsigeri kapcsolódás,
ami nagyon értékes dolog.

Forrás:
https://funzine.hu/hu/frenak-pal-magyarorszag-az-eletet-adta-nekem/