Emlékek a tükör túloldaláról

Varga Mátyás @ Pannonhalmi szemle
2003. február

Frenák Pál táncos-koreográfussal Varga Mátyás beszélget

FP: Tudnod kell, hogy nekem a beszéd nem annyira fontos. Mégis azért kellene megtanulnom beszélni, hogy aztán már ne kelljen semmit sem mondanom.

Valahol ezt a mondatot olvastam tőled: „Fontos tudni, hogy miből vagyunk, és hogy honnan jövünk.” Először azt az igen általános kérdést szeretném föltenni neked: Hogyan lesz az életből tánc?

FP: Úgy gondolom, hogy ez először is egy folyamat. Talán a saját megélt dolgaim vezettek el némely kifejezőeszközökhöz. De amikor – főleg gyerekkoromban – bizonyos mozgáselemek megjelentek rajtam, a testemen, nem egészen voltam tudatában annak, hogy ez tánc. A szükségszerűség érzése vezetett. Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondjam, hogy ez bizonyos értelemben a fájdalmon, a szenvedésen keresztül jelent meg. De nem állítom, hogy feltétlenül szenvedni kell ahhoz, hogy valaki alkosson. Nem erről beszélek. Úgy gondolom, amikor az ember szeretne kifejezni valamit, bizonyos szenvedések el tudják juttatni olyanfajta reflexióra, hogy így vagy úgy, de képes lesz elfogadni ezt a szenvedését, és megtanul vele élni. Aztán utána pedig átalakítja kreatív energiává.

Úgy gondolom, ezek a személyes élmények jöhetnek a gyermekkorból, de származhatnak a mindennapokból is. A mindennapi konfrontációkból. Aztán kialakul egy életforma.

FP: Amikor szenvedést mondok, nem feltétlenül valami negatív dologra gondolok. És ez nem is csak arról szó, hogy én – mint egyén – most mennyire szenvedek, mert a szenvedésen keresztül megérezhet az ember valami létező globalitást. Akármilyen furcsának is tűnik, a magam vagy az emberek szenvedésén keresztül – pszichésen és fizikailag is – túlléphetek sok mindenen, és egyfajta felelősségtudatra érezhetek rá. Ilyenkor közel jön valami, és megérzem egy kicsit a mindenség, az egység, az Istenség ízét is.

Engem biztosan konkrét, egyéni élmények vezettek. Gondolhatok mindjárt a szüleim süketnémaságára is. Általuk beleszülettem egy olyan világba, ahol a jelbeszédnek volt meghatározó szerepe. Nekem az első kommunikációs élményem az, hogy mutogatok [mutatja a süketnéma jelekkel]: „holnap”, „reggel”, „nyolc órakor”, vagy: „mit akarsz?”, „mit gondolsz?” Emiatt aztán igen korán szembesültem azzal, hogy mi, akik mutogatunk, mások vagyunk, mint a többiek. Már gyermekkoromban úgy néztek rám az emberek, mint olyanra, aki kívül van. Ugyanakkor én belehallottam az ő világukba, és ők ezt nem tudták. Néha sajnáltak: „szegény, csóró gyerek”, de én mindent hallottam. Aztán pedig elég gyorsan valami felnőttségre tettem szert. Ez is egyfajta szenvedés, hogy rálát az ember arra, mennyire negatívan ítéli meg a társadalom a fogyatékosokat, és nem csak a szüleimet, hanem az egész süketnéma világot. Közben pedig rájöttem, hogy bennünket valami egész más világ vesz körül, s hogy az emberek átlagos tudata csak egy egészen kicsi kis területet fed le.

Gyerekkori emlékeimből például nagyon erősen megmaradt, hogy rengeteget jártam a Süketnémák Szövetségébe. Emlékszem, volt ott két süketnéma, akik vakok is voltak. Nézred őket, és emellett eltörpült minden szenvedés. Két ember, akik kézzel egymást érintve kommunikáltak. A süketnémákkal megértették egymást. Mint amikor megfogom a kezed, és így vagy úgy vezetem [mutatja]. Később ezek a mozdulatok bekerültek a koreográfiámba, és valószínűleg az új darabomban ez a két figura is benne lesz. Sőt, a Blue Springben is volt már ilyesmi. – Mozgássérültekkel és süketnémákkal már jó ideje foglalkozom, körülbelül egy éve pedig heti egy alkalommal autista gyerekekkel dolgozom Franciaországban. Van tizenkét „gyerekem”. Hát ott is a kommunikáció a kérdés. Van olyan, aki rád se néz, ugyanakkor előtt-utóbb érzékeli, hogy jelen vagy...

Igen, amikor a szüleim kommunikáltak, környezetük mindig úgy nézett rájuk, mint akik kívül rekedtek. Pedig lehet, hogy a megértésben ők sokkal közelebb voltak valamihez, mint a többiek. És én már akkor, gyermekkoromban, ott a Süketnémák Szövetségében is megpróbáltam megfogni annak az embernek a kezét, és túllépni azon a szégyenérzésen, hogy esetleg ezzel valamilyen határt átlépek. Ezeken a határokon azóta is sokszor átléptem már. És megérintettem, kipróbáltam olyan kommunikációs lehetőségeket, amelyekről nem tudjuk, hogy meg lehet-e tenni őket. És meg lehet. Igenis el lehet jutni olyan területekre, rétegekbe, amit az ember nem mer azonnal. De ahhoz, hogy ezt kipróbálhassuk, ki kell lépnünk önmagunkból, el kell felejteni önmagunkat.

És ezt várod a táncosoktól is? Hogy erre képesek legyenek?

FP: Igen. Nem is tudok huzamosan másfajta emberekkel dolgozni. Amit csinálunk, nem arról szól, hogy dolgozunk vagy nem dolgozunk egymással, hanem van benne valami önkiválasztódás. Tehát én nem azért dolgozom ezekkel az emberekkel, mert kiválasztom őket, hanem mert ők választanak ki engem. Nagyon furcsa, hogy például Attila, aki itt volt az imént, úgy jött hozzánk, hogy korábban még sosem láttam táncolni. Egy kávézóban találkoztunk, mert oda küldte Bozsik Yvette, aki tudta, hogy férfi táncosokat keresek. Bementem a kávézóba, ránéztem Attilára, és tudtam, hogy ő az. Attil pedig ugyanúgy gondolta. Bármennyire is hihetetlen, innentől kezdve már nem volt ott sok beszédnek helye. Attilától megkérdeztem, „akarsz-e velem dolgozni?” Fogalma sem volt, hogy mit csinálok, de azt mondta, „persze”. Kérdeztem, hogy „mikor kezdesz?”, és ő azt mondta: „azonnal”. És így ment. Tudnod kell azért, hogy én sok szabadságot hagyok az intuitív dolgoknak. Hiszek ebben. Közben persze az ember nagyon sokat téved. Nagyon-nagyon sokat. De nem baj, hogy tévedünk. Mert végül is hányszor rászedték az embert. Hányszor otthagytak egyedül. Letettek az árvaház elé, és attól fogva hét évig nem láttam a családomat, és nem nagyon értettem, mi is történik valójában. Már ekkor megéltem valamilyen formában a szakadást, a szétszakítást. Most pedig hogy a szenvedésről beszélünk, és itt ülök előtted, látod, nem sírok, nem látsz rajtam szenvedést. Mert meg kell találni a formáját, hogy az ember elválllajon mindent: a bűneit, a hibáit. Lehet, hogy ez így banálisnak űtnik, de nem lehet e nélkül dolgozni.

És a többiek értik ezt a nyelvet? Könnyen belátják, hogy ez munka feltétele?

FP: Értelemmel nem értik rögtön, de intuícióval igen. Az emberek elég gyorsan képesek így megérteni a dolgokat. Aztán elkezdenek kóvályogni az életben és maguk körül, közben pedig iszonyatos nagy, fölösleges köröket tesznek, hogy végül visszatérhessenek ahhoz a ponthoz, amit annak idejeén rögtön felismertek önmagukban, és amiről tudták, hogy ott a helyükön vannak. Mert így működik a társadalom, így működnek az emberi kapcsolatok. Van, amit megmutatok magamból, amit meg merek mutatni magamból, amit ebből vállalok, amit megosztok, amit nem osztok meg, ahogy eszem, ahogy nem eszem, ahogy belerúgok valakibe, ahogy nem rúgok bele... Az ember elég gyorsan rájön erre, csak aztán kerüljük önmagunkat.

És miért fontos az, hogy honnan jövünk, és miből vagyunk?

FP: Most elmondok neked valamit, bár lehet, hogy nem kell erről beszélni. Amikor hatéves koromtól kezdve egyedül éreztem magam az intézetben, a testem olyan fájdalmakat hozott felszínre, amikkel az évek során meg kellett tanulnom élni. Valamilyen formában meg kellett velük küzdenem. Még ma is van úgy, hogy ez feljön. Mint amikor a démon megszállja az embert. (Nem tudom, mennyire hiszed ezt el nekem, hogy minden embert megszállhat a démon. Csak nem minden ember képes megküzdeni vele...) Én nagyon korán találkoztam ezzel, nagyon korán megszállt a démon. És fizikailag olyan fájdalmak uralták a testemet, hogy egészen sokkolt. Hatéves koromban például, amikor a szüleimtől elválasztottak, és bekerültem az intézetbe, ezek a fájdalmak felszínre törtek. Nagyon nehéz volt az elválás, még úgy is, hogy otthon sem volt egyszerű az a süketnéma világ, meg hogy nyolcan voltuk. De abból, ami előtte történt, semmi sem volt olyan szörnyű – még az éhség sem! -, mint az elválás. Az intézetben aztán negyvenen voltunk egy szobában, kétemeltes ágyakon aludtunk, éjszaka nem lehetett kimenni pisilni. (A társaim közül később nagyon sokan elkallódtak, sokan kerültek börtönbe...) Az a hétéves gyermek, aki akkor voltam, most már nem idegen számomra, már befogadtam (csakhogy ehhez évek kellettek!), az a gyermek már tud együtt élni azzal, aki ma vagyok: az akkori test, az emlékezet – a mai testtel.

Szóval, az intézetben éjszakánként kilopódzam a folyosóra. Volt ott egy nagy tükör, és elkezdtem előtte mozogni. Igen sokszor pucérra vetkőztem, és valamilyen módon – akár a masztrubáción keresztül – elkezdtem a mozgásanyagot keresni. A masztrubáció fájdalomcsillapító szerepe játszott. Mégis volt ebben valami nárcisztikus, valami veszélyes, mély csapda is , ahogy az ember – mert mások nem szerették – elkezdte önmagát szeretni. Ott, a tükör előtt ezekkel a mozgásokkal, pozíciókkal elkezdtem kicsavarni magamat: a kezemet például ameddig csak lehetett, hogy fájt is. Közben a testem kínzásával igen erős fájdalomérzetet erősítettem meg, valószínűleg azért, hogy a külső hatásokra immúnissá váljak. Ugyanakkor a mozdulatok mögött továbbra is ott volt a süketnéma jelrendszer; és mindazt, ami ezekben a jelekben a kézre redukálódott, elkezdtem az egész testre átvinni. Miközben pedig valamiféle szexuális rítus keretében gyötörtem a testemet, elég csúnya, mély dolgokat vittem véghez saját magamon; és egy kicsit megtapasztaltam, mi az a démon.... – Idővel azonban egyre fontosabbá vált a mozgás, lassan átvette a szexualitás helyét is, és mintha ott kezdődött volna, ami tart ma is, hogy pszichoszomatikusan képes vagyok gyógyítani önmagamat. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor baj volt a gerincemmel, meg akartak operálni. Akkor azt mondta az orvos, hogx „maga többet nem táncol”, és a derekamtól nyakig begipszeltek, de csak három napig bírtam a gipszet, azt hittem, belehalok... Fogtam magam, felültem egy repülőre, idejöttem Budapestre, levágtam a gipszet, és elkezdtem dolgozni... Azóta is, ha érzem, hogy valami megtámad, elkezdek küzdeni ellene, szembeszállni vele. – A lényeg az, hogy én már gyerekkoromban olyasmiket tapasztaltam meg, amik, ha nem is megismertették a testemet, de elvezettek olyan tapasztalatokhoz, amelyek a legtöbb emebernek nem adatnak meg. A süketnéma jelrendszer például ott van szinte minden koreográfiámban. Biztos, hogy ezek számítottak. Ilyen és ehhez hasonló nagyon személyes dolgok vezettek el ahhoz a globális érzéshez, amit már előtte is érez az ember, egyfajta lebegéshez. Mert miért vagyok a színpadon? Mit kívánok a színpadtól? Én ott azokhoz a pontokhoz térek vissza mindig, amikor már nem tudjuk, hogy kik vagyunk, és mit csinálunk. Valahol persze ilyenkor is tudjuk, mert különben össze-vissza ugrálnánk. Amennyire csak lehet, tisztában kell lennünk a testtel, és aztán az embernek el kell felejtenie mindent, hogy a dolgok önmaguktól történjenek.

Biztosan hallottad, hogy Jean Babilér pályájának meghatározó élménye volt egy gyermekkori csigolyasérülés, amikor két hónapig szinte mozdulatlanul kellett feküdnie.

Találkoztam Jean Babilée-vel. Amikor kimentem Franciaorszgába, egyszer Janine Charrat véletlenül bejött egy stúdióba, ahol dolgoztunk. Azonnal felfigyeltem erre a különös asszonyra, akin látszott, hogy szenved. A hatvanas évek elején bennégett egy tévéstúdióban és ráégett a kosztüm. Az emberek annyira szerették, hogy saját bőrükből adtak neki apró darabokat, ezt ültették be az orvosok. Akkor még semmit sem tudtam arról, hogy ki ő, meg hogy nagy sztár volt. Nagyobb volt a Béjart-nál meg Roland Petit-nél is. Szóval, ott összenéztünk, látott táncolni, és akkor rögtön azt mondta, hogy velem akar dolgozni. Végül valamiféle anyám lett. Anya helyett anya. Az első hat-hét évben elég sokat segített Franciaorszgában. Most már nagyon öreg. Nála találkoztam Jean Babilée-vel. Csodálatos táncos volt.
Amikor kikerültem az internátusból, egyszerűen képtelen voltam beszélni. Az intézetben szellemileg eléggé leépültem. Azt éreztem, hogy odabent jóval a képességeim alá állították a mércét. És legyünk őszinték: akkoriban az ilyen típusú intézetekben semmiféle pedagógiai törekvés nem működött. Volt azért egy tanárom, aki kicsit foglalkozott velem. – De ma már azt gondolom: lehet, hogy így kellett ennek történnie.
Amikor ma arról beszélek, hogy ismerni kell az embernek a testét, arra gondolok, hogy annyi mindenre szánunk időt. Rólam azt szokták mondani, hogy képes vagyok órákat eltölteni apró dolgokkal. Amikor egy-egy gesztuson dolgozom, előssorban annak próbálok nyomára bukkani, hogy mik táplálják, hozzák felszínre vagy szülik meg ezeket a gesztusokat. Mindez azonban igen nehezen fogalmazható meg, és nem nagyon lehet leírni. Ugyanakkor, ha az ember tapasztalatot szerez erről, kezd rájönni valamire. Eg olyan mozgás például, ami egy autista gyereket széthúz, egészen rendkívüli belső feszültséget feltételez. Bennük mi okozza ezt a belső feszültséget?

És mi van akkor, amikor eljutsz idáig? Amikor a mozdulatot felfejted, ameddig csak lehet.

FP: Akkor újabb titkok nyílnak meg előttem. De valamihez mégis közelebb kerültem. Ugyanakkor elárulom, hogy igen sokszor jövök zavarba, amikor a riporterek arról kérdeznek, hogy egy darabban mi miért történt. Be szoktam vallani, hogy nem értem. „De akkor mitől olyan pontosa a darabja?” – kérdezik. Elméletben nehéz megfogalmaznom. Van, hogy írnak valamit egy előadásról, és engem is közelebb visznek olyasmikhez, amikre én eredetileg nem gondoltam. Egyet azonban mindig pontosan tudok: mit nem akarok beletenni. Amikor egy darab készül, nagyon sok minden, igen nagy anyag van jelen. De aztán elkezdődik egyfajta kiválasztódás, amikor hagyom magam vezetni. Ilyenkor valami belső meggyőződés, intuitív irányítás alá kerülök. A dolgok lényegében önmaguktól választódnak ki. Ma már gyakran előfordul, hogy összenéztünk a táncosokkal, és tudjuk „na, ez akkor nem kell”. A többiek kritikája is nagyon lényeges.
Vannak elemek, amik számomra mégis igen fontosak. Például a spirált jelenléte. Hát, azért az én táncosaim ebbe a spirálba belemennek, ott pörögnek, mint az őrült. A spirálnak és a felfüggesztésnek mindig kiemelt szerepe van nálam. A Tricks and Tracks-ban és a KáOszban a spirális rendszer eredete és vége is megjelenik. Mert mivé válik egyszer csak a spirál? Egyenes vonallá. És az így megjelenő spirális rendszer jól mutatja azokat a mozgásfolyamatokat, amik szépen megtörnek ezeken a nagyon rendszerbe fogalmazott fénycsíkokon. Már a Sauvagerie-ben is volt valami hasonló, de nem annyira radikálisan, mint az újabb darabokban. Ezzel egyidejűleg a mozgás is lerombolódik, mert ahogy kikerül a fényből egy mozgás, majd vissza, inkább csak az érzése, a hatása, a lényege marad meg. Sokszor – legyünk őszinték! – nem is igazán látjuk, mit csinálnak a táncosok. Miért? Mert éppen arra törekszünk, hogy megláttassuk az energiáját. Innen juthatunk el esetleg a gondolathoz is. De nem úgy, hogy valamit elmagyarázok, a néző szájába rágok.
A darab szerkezete egy kicsit olyan, mint a galaxisok mozgása. A táncosban ott forog minden, én nem határolhatom be. Nem tartom szükségszerűnek, hogy „elmondjak” valamit, de ez nem jelenti azt, hogy annak, amit csinálunk, ne volna mondanivalója. Kinek-kinek magának kell a mondanivalót megfogalmaznia. Mert miért képzelem azt, hogy úgy jó,ahogy én gondolom? Persze, előbb-utóbb formát kap, amit csinálok, mert meg kell csinálnom. De éppen ezért nincs sem eleje, sem vége a darabjaimnak. Mert nem úgy van, hogy megcsinálok egy darabot, és ez erről szól, a másik meg valami másról, hanem az egész egy folyamat, és lényegében mindig ugyanarról beszélek, beszélünk.

Van még egy kérdés, ami érdekel, a meztelenség kérdese.

FP: Most egy kicsit megint visszamennék az időben. Amikor meg akartam találni önmagamat, amikor éjszaka kimentem a tükör elé, akkor muszáj volt, hogy meztelen legyek, hogy lássam azt a kis csenevész, csontos, vézna testet, azokat a karikás szemeket, beesett mellett, hogy képes legyek önmagamat elfogadni. Meztelenség az, hogy képes vagyok önmagamat elfogadni annak, ami vagyok. És amikor belenézek a tükörbe, akkor ne azt lássam, hogy „Úristen, csak ezt ne! Nem ez szeretnék lenni!”, és ne sajnáljuk, hogy azok vagyunk, akik vagyunk. Legalább egyszere naponta mindenki szembenéz a tükörképével, és milyen jó lenne, ha nem ezt mondaná: „ de kár, hogy megöregedtem”, mert az természetes folyamat, valamiképpen gyönyörűség. Milyen jó, hogy megöregszünk...
Amikor meztelenek vagyunk, egész másként érzékeljük a bőrünkön keresztül a teret, a levegőt. Ilyenkor egész másként mozog az ember, másként viszonyul a másikhoz. Milyen jó lenne az ilyen profi megbeszéléseken ezeket a nagyon komoly, nagyon görcsös embereket levetkőztetni meztelenre, hogy így üljenek egymással szemben.
A meztelenséget nagyon sokszor provokatívnak tartják, nálam pedig elemi módon jelenti azt, hogy önmagát elfogadja az ember. Előfordul, hogy megkérem a táncosokat: „Megtenné, hogy levetkőzik meztelenre, és végigmegy a színpadon? Vetkőzzön le, ne csináljon semmit, menjen végig.” Milyen gyönyörű, amikor egy ember végigmegy a színpadon, és hát igenis meztelen. És miért meztelen? Mert mi a normális? Az, hogy fel vagyunk öltözve? Legyünk őszinték: normális az, hogy így eb vagyunk bugyolálva? Az ember viselkedési normáinka a nyers, az ősi, archaikus emberhez visszavezető formái csak így megtalálhatók. A testünkkel dolgozunk, és azért én azt tapasztalom nap mint nap, hogy amikor az ember egészen lemeztelenedik, őszintébb. Megszűnnek egy kicsit a hierachikus viszonyok.
Sokan provokatívnak tartják, ahogyan a meztelenséget használom. Az utóbbi darabjaimban még hangsúlyosabbá válik ez a kérdés. A Tricks and Tracks-ban például két test tíz percen keresztül folyamatosan meztelenül csapódik egymáshoz, összeérnek és szétválnak ebben a spirálrendszerben. A meztelenség visszatérés valamihez, ami megvan bennünk, ami ott van, hiszen azok az évmilliók, amik úgy teltek el, hogy meztelenül érzékeltük a talajt, a fát vagy a másik embert, nem múltak el nyomtalanul. Hiszek abban, hogy van egyfajta testi emlékezet, ami bennünk él. Elég csak megnéznünk egy gyereket, amikor megszületik. Figyeltem a saját gyerekemet, hogy újszülöttként mennyire animális még. Mi lenne vele, ha nem vinnénk be a civilizációba? Azért keresem darabjaimban ezt az animalitást, mert ennek üzenete van. Meg jellene tartani ebből valamit. A mostani nagy technikai, civilizációs fejlődésben egyre inkább elfeledünk ősi dolgokat. Vannak olyan elemi gesztusok, jelek, kifejezőeszközök, amelyek kihalnak, az életünk kezd elgépiesedni. A meztelenség nekem egy kicsit olyan, mint amikor átnyúl az ember a tükrön...

Te próbálsz visszamenni az emlékezetben, a test emlékezetében, mégis, ha kimegy az ember az utcára, akkor néhány év alatt is lemérhető, hogy hihetetlen iramban távolodunk attól, amit még minderről tudtunk.

FP: Távolodunk önmagunktól.

Beszélsz a meztelenségről, és miközben egy túlszexualizált világban élünk, a természetes emberi gesztusoknak és érintéseknek az értéke nagyon megváltozott és kiüresedett.

FP: Az elszexualizálódás. Én is erre gondoltam, amikor arról beszéltem, hogy alapvető emberi gesztusok kihalnak.

Furcsa látni, hogy bár a kereszténység meglehetős gyanakvással és bizalmatlansággal szemléli a testet, szekularizált világunk mégis kezd túltenni rajta. Amikor a testet kisemmizzük, akkor arról feledkezünk meg, hogy emberi létezésünk alapvetően és döntően mégiscsak testi lét.

FP: Én nem ugyanebben a dimenzióban beszélek, de ha nem veszed nagyképáségnek, elmondom, hogy amikor egy embert a színpadra viszek, akkor csak azt kérem tőle, hogy „létezzél!”, hogy munka közben elvesszen minél több abból, ami nem a létezés. A Tricks and Tracks végén például a fehér térben kikristályosodik egy figure. Ott marad, és nem akar semmit elmondani, körülötte kavarog a színpad. Áttetsző, fehérre festett pucér test. És megjelenik benne valami a létből, a létezésből. – A szex is ott van, persze, de az csak egy része ennek a létezésnek.

Egy kicsit más: mi a tánc viszonya nálatok a zenéhez?

FP: Soha nem dolgozunk kész zenére úgy, hogy a zene már előre meghatározná a mozdulatot. A mozgást néha még szembe is állítjuk a zenével. A zeneszerző bejön hozzánk a próbákra, és improvizál. Témákkal, hangulatokkal dolgozunk. Megbeszéljük, hogy itt most a zenének is a lebegés érzetét kellene kelteni, vagy ütközést, örvényt, spirált. Nem mindegy a zenében sem, hogy valami tőlem indul, vagy hozzám érkezik. – Kurtág György mondta, hogy igen érdekes, amikor zenei instrukciókat adok, mert ezek olyan embertől származnak, aki nem foglalkozik azzal, hogy milyen zenei lehetőségek vannak. És ez őt szinte belekényszeríti abba, hogy olyan zörejeket, hangokat találjon, amikkel egyébként nem foglalkozna. Kurtágnak van valami elképzelése arról is, hogy mi lehet a süketnémák hallásával, de ezt ő jobban el tudná mondani.
Bennem azért van valami olyasmi, hogy egy kicsit nem tisztelem a dolgokat.

Mi az oka mégis annak, hogy elkezdél Budapesten is dolgozni?

FP: Már évek óta hazajárok. Négy évvel ezelőtt pedig lehetőség nyílt arra, hogy megalakuljon ez a magyar együttes. Gondoltam, akkor ezt ki kell használni. Bár elmondom azt is, hogy nehezebb itt az alkotás. Kicsit kihívásnak is gondolom. Körülbelül tíz évet dolgoztam Franciaországban, és úgy éreztem, hogy most itt kell lennem, mert itt történik valami. Valami mintha megmozdult volan. Mióta pedig jelen vagyunk a magyar kortárs táncéletben, látjuk, hogy másik is megindultak, dogloznak. Nem állítom, hogy miattunk, mert valószínáleg ez már egyébként is a levegőben volt. Úgy érzem, hogy Franciaországban nincs már ekkora mozgás, mintha ott leállt volan egy kicsit. A Josef Nadjék körül, meg amikor mi kezdtünk, volt valami, de ma már nem látom Párizsban vagy Franciaországban, hogy ez folytatódna. Itt viszont úgy néz ki, hogy fölébredtek az emberek, és kezdenek nagyon erős dolgok születni.

Egyre gyakrabban látszik, hogy a kortárs európai táncra nagy hatással van a távol-keleti, főleg a japán tradíció, nálad viszont nem érzek direkt kapcsolódást. Sőt, már hagyományokhoz sem nagyon.

FP: Én sem. Erre mondják, hogy „öntörvényű” vagyok.

Sokan kívül kezdtek el menni, te meg elindultál az emberben, a testben, a test emlékezésében.

FP: Igen. A kiindulópont számomra nem a ránk rakódott társadalmi, kutlurális vagy politikai rétegekben van, hanem az emberben magában. Így próbálom megtalálni, hogy mik vagyunk. És ez sokkal nehezebb út, mert nincsenek referenciák. Vagy csak nagyon kevés. Azok lesznek a referenciák, amit az ember önmaga hoz létre. Amikor Franciaországban elkezdtem dolgozni, állandóan a referenciáimat kérdezték: kikkel dolgoztam, kiknél voltam. Nem tudtam mit mondani. És akkor rájöttem, hogy nem baj. Most már nem kérdezik, mik a referenciáim, mert ha visszanéznek, látják, jány darab van mögöttem. Persze, ha kicsit megkaparnánk a dolgokat, én találhatnék embereket, hatásokat. Ilyen például Gilles Deleuze. Uyganabban a házban latkunk, de csak a halála után jöttem rá, hogy ki ő. Deleuze-ben van valami egyszerű, amit sokan nem szeretnek, de velem egészen alapvető dolgokat értetett meg. Sok mindent kihozott belőlem. Kapok még másoktól is „jeleket”. Vannak olyan festék, akikkel kapcsolatban állok. Vagy az építészet, a tér. Feleségem egyébként építész. Tizenöt éve ebben a világban élek. Nem mondom, hogy ők határoztak meg ,de mégiscsak megadattak ezek a kapcsolatok. Itt lehetne referenciákat találni, de számomra mindennek alig van jelentősége. Előfordul, hogy olvasok valamit, egy-egy köny elindít bennem gondolatokat, de zavarna, ha odavinném mint referenciát. Nem arról van szó, hogy nincs rá szükségem, hanem hogy nem érzem tisztességesnek, ha ezt én most foogom és odateszem. Odáig rendben van, hog elgondolkozom, de úgy érzem, hogy meg kell küzdenem önmagammal, a témával, és képessé kell tennem magamat arra, hogy hátat fordítsak ezeknek a könyveknek. Amikor valahol látok egy előadást, sokszor támad az az érzésem, hogy a kifejezőeszköz nem fedi azt az embert, aki csinálja. Giacomettinél páldul az, amit mond, amit leír, amit csinál, fedi egymást. Vagy Francis Baconnél a képek ,a gondolatok. Szeretem olvasni, amit leír. – Néha aláhúzok egy-egy mondatot, próbálom valahová kötni, de nem tudok már kivenni egy hatoldalas idézetet, és arra hivatkozni.

Van olyan érzésem, hogy a táncon belül manapság az egyszerűbb útnak számít, ahogy beépítik, a produkció meghatározó elemévé teszik ezeket az archaikus és igen sokszor szakrális táncokat. Ez egyrészt nagyon szép, másrészt ey kicsit zavaros. Mert átveszel valamit, amivel az azonosulásodat nem tudod garantálni. Olyasmit teszel, ami kulturálisan még akkor is idegen tőled, ha esztétikailag izgalmas és szép. – Nálad azonban ezek a nagyon direkt lehetőségek mintha föl se merülnének.

FP: Nem tudom, hogy fölmerülnek-e vagy sem, de valahogy idennek érzem magam tőlük. Ez a testi emlékezete eltaszítja őket. Az, amit a testemből nap mint nap mai smegtapasztalok, elutasítja őket. Sokszor, amikor ésszel be is fogadom, rosszul érzem magamat bennük... Volt már olyan szóló, amit megcsináltam, de aztán nem szerettem, valami baja volt. Évek kellettek, hogy rájöjjek: abban a szólóban meg akartam mutatni, hogy erre is képes vagyok. Nem volt tisztességes önmagammal szemben. Ilyenkor hiába tapsolják meg, hiába van sikere valakinek. Számomra, amikor tapsolnak és amikor nem tapsolnak, az körülbelül ugyanaz. Ha nagyon tapsolnak, azt általában nem is hallom. Vagy nem akarom meghallani, van belül valami, ami erősebb. ÉS aztán jönnek: „te, szétverték a házat”, mondom: „igen?” Előfordult, hogy úgy éreztem, nagyon mélyen voltam, és valamit megérintetttem, de az emberek nem reagáltak rá. Mondjuk, három ember vette észre. Lehet, nme az fonos, hogy szétverjék a bodegát. És az is lehet, hogy hiába tpasolnak, hiába van siker. Vagy az emberek, szakemberek, színházigazgatók mondják, hogy ez itt óriáis volt, az meg ott nagyon nulla. És akkor én csak nézek rájuk, és azt gondolom: „Ha te tudnád, hogy abban a nullában mennyire közel éreztem magamat valamihez...!” A színházigazgatókkal az a baj, hogy mindenki mindent tud. Miért baj az, hogy ha valaki azt meri mondnai: „arról szól ez az egész, hogy nem tudjuk”? Olyan emberekre lenne szükség, akik képesek beleugrani a semmibe, belemenni egy folyamatba. A folyamat érdekel. Amikor megtanulunk a saját gyötrelmeinkkel élni, és bizonyos szituációkban nem az öngyilkosságot választjuk. Az anyagnak és az energiának a tényleges találkozása érdekel. És a teória is – ha kell – csak ebből a megélt tapasztalatból származhat, mégpedig úgy, hogy maga is mozgásban marad.