Irány a jelen...

Lőrinc Katalin @ Színház
2000. Április

FRENÁK PÁLRÓL ÉS MUNKÁIRÓL

Egy éve, hogy Frenák Pál végleg hazatért Párizsból, s jó fél éve, hogy frissen toborzott magyar táncosaival létrehozta első igazán itthoni alkotását Savanyú és zöld címmel, és letette névjegykártyáját a Trafóban. Ez az első olyan munkája, amelybe már a magyar kulturális tárca támogatásával vághatott bele. A hazatérést valójában a Vadócok elkészítése vezette be 1998 január-februárjában (erre a kreációra Szabó György, a Petőfi Csarnok akkori igazgatója hívta meg Frenákot, tisztán francia csapatával együtt). Kiderült, hogy az ilyesfajta művészi megnyilvánulásra igenis van nálunk igény, mind a néző, mind a szakma részéről. Azóta pedig elkészült egy vadonatúj egyórás darab s egy régebbi, az 1993-as Gördeszkák ,,magyar" változata. Ki tehát Frenák Pál, honnan indult, hová tart, s miért jött haza?

Beszélgetésünk elé néhány kikerülhetetlen adat kívánkozik. Frenák süketnéma szülők gyermekeként született 1957-ben, s édesapja korai halála miatt kisgyermekként hét testvérével együtt intézetbe került. Nyolc év után hazatérhetett, 1974-ben kezdte klasszikus balett-és jazztánctanulmányait Jeszenszky Endrénél, akinek Semmelweis utcai balettstúdiója fölött lakott. Így kezdődött a véletlenek sorozata, melynek leglényegesebb állomásai: az első külföldi szerződés (1985), még a könnyű műfajnak köszönhetően, találkozás Párizsban a francia balett egyik legillusztrisabb személyiségével, Janine Charratval, aki rögtön alkalmazza (1989), s később is egyengeti művészi útját; majd saját társulat alapítása. Párizsban nagy mesterektől tanult klasszikus és modem technikákat. 1990 óta haza-hazajárt, művei jó részét itthon mutatta be; Szabó György már akkor fantáziát látott benne. Igaza lett neki, és mindazoknak, akik ambicionálták, hogy Frenák 1999 februárjában hazajöjjön, és minisztériumi szubvencióval magyar táncosokat szerződtethessen. Az itthoni és kinti évek tapasztalatai beértek: legutóbbi alkotása markáns új hangot jelent a hazai mozgásművészeti palettán.

A Vadócok elejétől végéig a Petőfi Csarnokban készült, de kizárólag francia előadókkal. Frenák mellett Pascal Giordano, Raphael Kaney és Dimitri Kruis kápráztatták el lendületükkel a közönséget, főként amikor hihetetlen formációkban szelték át kötélen a színpad légterét. Lássuk be, a darabnak ezek a lélegzetelállító, a repülés szabadságát és félelmetességét sugalló pillanatai a legemlékezetesebbek. Meztelen test - Frenák másik legjellemzőbb állandó jele - itt is látható; a magyar néző számára talán kicsit provokatív formában (nemi szervre húzott zokni) - ám ezúttal sem öncélúan.

Ezek a Vadócok kevésbé gyermekiek, mint a Gördeszkák ösztönlényei: inkább vadulók, s ez a vonásuk a legutolsó darab, a Tricks & Tracks felé mutat. (Az eredeti cím, a Sauvageries a ,,vadságok" szóval fordítható le pontosabban.)

Az itthoniakkal készült bemutatkozó darab, a Savanyú és zöld mintegy demonstrálja: még nem értünk meg teljesen, még nem vagyunk szüretelhető állapotban, de azért nézzetek meg! Itt is jelen voltak Frenák állandó kifejezési eszközei: a siketnéma jelbeszéd, a meztelenség és az életveszélyes helyzetek, ám igen visszafogottan adagolva, mintegy szoktatva a befogadót és az előadókat a Frenák-rizikókhoz. De nem hiányoztak azok a hatáselemek sem, amelyeket a magyar szereplőgárda egyéniségei hoztak magukkal: elsősorban a virtuóz Juhász Kata és a lágy mozdulatai ellenére is férfias Gergely Attila. Ezt az első, alig fél órás bemutatkozást az ő kettősük tette emlékezetessé: ezé a két átszellemült vadmadáré, amint a kórházi vaságyon (melyből van még egypár a színpadon, s melyek eszközként, díszletként repülnek, forognak: minden megtörténik fölöttük s alattuk) leküzdik a félelmet, ,a tabukat. A magyarok közül Zambriczky Ádám és Hatvani Zsolt társult még Frenák Pál és Christine Merli mellé a darabban.

Az 1999. decemberi előadás-sorozat immár Hatvani nélkül, viszont továbbra is két franciával: Merlivel és Giordanóval zajlik.

A Gördeszkák biztosan sokat változott az 1993-as, eredeti változathoz képest a budapesti betanítás során, ahogyan ez ilyen esetben természetes - a különbségekre több mint hat év távlatából nehéz lenne rámutatni. A gyerekkor szorongásai, a gyermeki könyörtelenség és szeretetvágy kollázsa ez a mű, melyben a legtorokszorítóbb élményt ismét a repülések, a kötéltáncok által felerősített benyomások, valamint a megkapó csapatmunka keltik. Immár bizonyos: összeállt egy TÁRSULAT.

Az első egész estés hazai bemutató: a Tricks & Tracks. Részese a sikernek Jantner Emese. Bozsik Yvette társulatától jött, többekkel együtt, és új elemet, nagyon is középeurópai, vagy mondjuk így: európai táncszínházi tényezőt emel be az alkotásba. Nevezetesen: az egyéniség felvállalását mindenek fölött. A Tricks & Tracks egy nagy görbe tükör. Ilyenek vagyunk: kicsik, nagyok, szépek, csúnyák, kegyetlenek és szeretetéhesek, könyörtelenek és álmodozók. Mindezt Jantner Emese mozaikszerűen villantja fel, nem riadva vissza a taszító hatásoktól ott, ahol ez indokolt, s visszahozva a már bevált eszközöket (repülés, meztelenség).

E két ,,állandó motívum" egyébként most egyetlen kettősben, Juhász Kata és Gergely Attila fenomenális kettősében olvad össze. A táncosok csupán néhány festékvonással testükön úgy lendülnek-csapódnak, kapaszkodnak össze, hogy a lány a világítási hídról leeresztett kötélen lóg be fejjel lefelé, a fiú pedig a földről rugaszkodik felé, rántja le magával, vagy röpül fel vele. Ez a kettős a csúcspont, még ha nem annak szánták is - hiszen van itt számos egyéb érdekes megnyilvánulás is, mint például a gyomorkavaró élő szintetizátorzene (Fred Bigotté), vér, erős kettősök és szólók. Jantner Emese nyúlánk, elomló alakja úgy emelkedik ki, mintha egy más világból csöppent volna ide, az izommadarak közé, amint látszólagos flegmával valójában igencsak rámenősen - maga alá teper egy nála két fejjel alacsonyabb férfit. A Tricks & Tracks tele van gondolattal, feszültséggel, kiáltással, kérdőjellel, még inkább, mint Frenák eddigi alkotásai; a francia, elvontan pszichologizáló és tisztán technikás stílustól pedig végképp eltávolodott.

Honnan indultál el a mozgás útján; milyen táncot láttál először?

FP: Semmilyet. Önmagam táncát, az intézetben ugyanis kiszöktem éjszaka a folyosóra, a tükör elé. Már egészen az elején, miután édesanyámtól elválasztottak, s viszonylagos bezártságban éltem a több száz gyerek között, kialakult bennem egy narcisztikus hajlam. Ösztönösen mozogtam, bohóckodtam a tükör előtt. Puszta véletlen, hogy a Semmelweis utca 4-ben volt a szüleim lakása. épp Jeszenszky Endre balettiskolája fölött. Így aztán mi-kor hazakerültem az intézetből, s a mester tudomására jutott, milyen megszállottan szeretek mozogni és improvizálni, biztatni kezdett, menjek hozzá tanulni. Így esett, hogy egy szép napon, tizenhét évesen, megjelentem nála. A mester néhány órával később megállapította: úgy mozgok, mint aki már tanult balettet. Aki ugyanis a siketnéma-jelrendszert használtja, annak erősebben fejlődik a megfigyelőképessége. Könnyen ellestem s gyorsan alkalmaztam a régebbi tanítványok mozdulatait, a fordulatok, a koordináció logikáját. Három év tanulás után már tanítottam is ugyanott meg az Artistaképzőben. Amikor később Franciaországban tanítani kezdtem, ott is azt hitték, hétéves korom óta tanulom a balett-technikát. Párizsban eleinte a klasszikus balett területén jutottam alkalmazáshoz, és értem el komoly sikereket -- ezt bizonyára nehezen hiszik el rólam azok, akik mostani munkáimat látják.

Az igazi impulzust Párizsban a kortárs művészektől való tanulás jelentette számomra. Franciaországban tíz-tizenöt évvel ezelőtt óriási boomja volt a kortárs táncművészetnek: kialakult egy jellemző irányvonal, melyet tisztességesen támogattak. Ez persze nem jelentette azt, hogy amikor elindítottam ott a társulatomat, beleolvadtam volna a francia trendbe. Kint is megőriztem az identitásomat, hiszen az alkotásban a személyes kérdések izgattak. Egyébként ennek köszönhettem az első meghívást Japánba, melyet azóta több követett: a gesztusaim láttán hívtak meg, nem ismerték a repertoárdarabjaimat. A japán közismerten nonverbális nép, s ezért folyékonyan olvas a gesztusokból.

- Miért jöttél haza?

FP: Nem azért, mint híresztelik, mert nem kapok kint támogatást. A francia kulturális vezetés ugyanis olyan projekttámogatásokat nyújt számomra, melyekből fizetni tudom a francia művészek magyarországi munkáját: a zenészt, a fénytervezőt és természetesen azt az egy-három táncost, aki részt vesz egy-egy produkcióban. Budapesten kizárólag a magyarok fizetésére kapok támogatást. A francia résztvevők tehát egy fillér magyar pénzt nem visznek el - ahogyan azt többen állítják. Szerintem most itthon érdemes dolgozni, mert az a bizonyos pezsgés, ami Franciaországban tizenöt éve zajlott, s mára elcsendesült, az Magyarországon most indult be. A több évtizedes bezártság után szabadon burjánzik az alkotási vágy.

− Miért kell ez a francia-magyar felállás, hiszen ha van mondanivalód, azt a táncban éppúgy el lehet mondani tisztán magyar vagy tisztán francia csapattal?

FP: Azt hiszem, érzékelhető az a kölcsönhatás, amelyet a három francia és négy magyar gyakorol egymásra a legutóbbi darabban. Francia táncosaim és a zenészem olyan országból jöttek, amelyben a kortárs művészetek évtizedek óta komoly lehetőségeket élveznek; onnan hozták a mesterségbeli tudásukat, s ez óriási húzóerővel bírt az itthoniakra. A franciákat viszont a hely szelleme inspirálta. A végén már nem lehetett tudni, ki a magyar, ki a francia, s talán ez a legszebb a dologban. Persze nem könnyű ilyen felállásban dolgozni. Nekem Párizsban szintén vannak táncosaim, ők más projektekben is részt vesznek, s tanításból tartják fent magukat.

− Akkor tehát jó ez a vegyes felállás?

FP: Ha lenne Budapesten önálló színházunk és biztos anyagi bázisunk, akkor itt kellene a teljes társulatot működtetni. Épp azért, amit az előbb is mondtam: mert most éppen itt zajlik a művészeti és társadalmi élet.

- Legutóbbi darabod, a Tricks & Tracks mintha intenzívebben, provokatívabban szólna a nézőhöz.

FP: Igen, előző darabjaim önéletrajzi jellegűek voltak, fel kellett dolgoznom mindazt, amit átéltem. Saját magamtól mint témától kezdek végre megszabadulni. Ez a darab tehát szabadabb, nyitottabb az eddigieknél, ráadásul mélyebbre ás, valami lényegesebbhez. Persze az előző darabjaim jelrendszere is beleépül a mostaniba, mint például a siketnéma jelelőnyelv, de itt már nem olyan forduló, mint korábban.

- Miért épp most érezted a nyitás igényét?

FP: Azért én azelőtt sem kizárólag a köldökömet néztem, csak nagyon erősen akartam megértetni magam: analizáltam, szétszedtem a dolgokat. Ma már nem akarom ilyen görcsösen, hogy megértsenek, inkább a pillanatnak dolgozom. Az új darabomban is vannak persze emlékek és víziók, de a jelenben próbálok maximálisan részt venni, s nyilván ez érezhető a darabon is. Biztosan nagy szerepet játszott ebben a váltásban a Japánban eltöltött idő. Hiszen az alatt a több mint hat hónap alatt megtapasztalhattam azt az iszonyatos modemizmust, a hipertechnikákat, és egyszersmind azt is láthattam, mennyire él a tradicionális kultúra. Talán ez döbbentett rá, hogy az embernek nem kell olyan görcsösen kapaszkodnia a gyökereibe, azok úgyis beépülnek a jelenbe. Igy aztán bátran a jelen felé mertem fordulni, ahol már nincsen bizonyosság, nincs meg a múlt biztos kapaszkodója. A Tricks & Trackshez pedig írtam egy szinopszist, melyben képről képre behatároltam a témákat a táncosok számára. Ott állt, milyen hatást szeretnék kiváltani, s a táncosok ebből építkezhettek. Ezt megmutattam nekik, s első olvasatra nagyon szépen ráéreztek. Egyesek az ott leírtak tematikájából indultak ki, mások a lelkiek felől kerestek megoldásokat. Persze aztán azt javasoltam nekik, hogy felejtsék el a szinopszisomat, s itt lépett be az a bizonyos rizikó, a ,,nem tudom". Szóval felépítettünk egy szolid bázist, amelyet aztán leromboltunk. Így jutottunk el egy olyan épülethez, amely bennünket is meglepett. A szekvenciák és megépített részek ellenére a darab mindig a saját életét éli: burjánzik, mint a sejtek, melyek egy bizonyos rendszeren belül szabadon mozognak. A lényeg az, hogy mit akarunk mondani, az egész csapat együtt.

− Az emberi test meztelenségén és a siketnéma jelrendszeren kívül állandó (s mind közül legegyedibb) kifejezési eszközöd a repülés.

FP: Mindig azt kerestem, hogyan s mennyire lehet felrúgni a klasszikus színpadi megjelenítéseket a táncban: hogyan lehetne elrugaszkodni a földtől. Az új darabban az a kettős, ahol Kata a levegőben lóg, onnan indult ki, hogy szerettem volna egy spirális mozgás- rendszerű duót alkotni. Csak ezután jött a függesztés ötlete. Az egész a valahonnan valahová eljutás gondolatára épül. A táncban az a természetes és megszokott, hogy a földön állunk, és a lábunk érintkezik a földdel, itt azonban ez csak az egyik táncosra igaz, a másikra nem. Persze, a érkezik, ahová kell. Amikor ezt a spirált kitaláltam, nem tudhattam, hogyan működik majd a gyakorlatban. Egyébként a vissza-visszatérő függesztés kapcsán biztosan sokan mondják, hogy önmagamat ismétlem. Ha azt vesszük, Nagy József is mindig visszatérő elemeket alkalmaz; Picasso, Giacometti vagy Dali - akikhez persze nem szeretném magam hasonlítani - úgyszintén. Földi Béláéknak is, akik most mutatták be egy korábbi, rájuk adaptált darabomat, a Triplexet, azt próbálom elmagyarázni, hogy nem lehet egy csapatot saját, megkülönböztethető karakter nélkül valódi sikerre vinni. Nem olyan nagy baj tehát, ha egy társulatnak felismerhető karaktere van. A miénkre talán egy-re határozottabban az a humánus nyitottság jellemző, amellyel az emberi kapcsolatokat kezeljük, és amellyel a néző szemébe merünk nézni.

 

Fotók:

1. Savanyú és zöld

2. Frenák Pál

3. Gördeszkák