Interjú Maurer Milán táncművésszel

Szepesi Boglárka @ Dream Room
2015.09.20.

A Dream Room legelső interjúját Maurer Milán táncművésszel készítettem el, stílusosan a Balettcipő Bisztróban. Úgy vélem, hogy sokak számára példaértékű lehet, amit a mindössze 21 éves fiatalember véghezvitt. Korához képest nagyon komolyan gondolkozik a táncművészetről és az életről. Csodálatos élmény volt hallgatni Milánt, ahogy az álmairól, a szakmájáról mesélt.

„15 évesen fogalmazódott meg bennem először, hogy a tánc lesz a meghatározó pont az életemben."

Mikor határoztad el, hogy táncművészettel szeretnél foglalkozni? Mesélj magadról!

MM: 15 évesen fogalmazódott meg bennem először, hogy a tánc lesz a meghatározó pont az életemben. A nyolcadik osztály elvégzése után, a Pécsi Művészeti Gimnáziumba jelentkeztem. 5 éves képzésben vettem részt, ahol a fő tantárgy a klasszikus balett volt, mellette modern-kortárs táncot tanultunk. Érettségi után elmentem Németországba egy kurzusra, ahol felajánlották az Otevrel Ballettschule igazgatói (Daniel Otevrel, Oscar Cordóba), hogy felvennének. Az ezt követő évben az Augsburgi Színház vezetője keresett meg. Mindkét lehetőség sok tapasztalatot adott, és előre vitt a szakmai fejlődésemben. Utána hazaköltöztem, körülbelül hat hónapig voltam Miskolcon balett táncos, és a Nemzeti Táncszínházzal is dolgoztam. Majd Frenák Pál megkeresett és felkért, hogy az új kreációjában, a „Birdie”-ben táncoljak. Azóta a társulat tagja vagyok.

Mikor figyeltek fel rád először?

MM: Először a kezdeteknél, Kovács Zsuzsanna és Uhrik Dóra mesternőim figyeltek fel rám. Majd életem egyik első balett versenyén Téri Evelyn (a Wiener Staatsoper Ballettschule egyik legendás tanára), aki a megmérettetés után felkért, hogy táncoljam el klasszikus variációmat Bécsben, a Theater Odeonban. Eközben Daniel Otevrel, Cordula Eccarius és Oscar Cordóba voltak a mestereim Augsburgban. Közös együttműködéssel, Kovács Zsuzsannával készítettek fel a már említett versenyre. Egy időben megismerkedtem a japán és európai kortárstánc elegyével. Mesterem Ema Kawaguchi volt, aki egy meghatározó koreográfiát készített számomra  „Vivaldi: Négy évszak- Nyár (Vihar)” tételére. Ezt az Augsburgi Teátrum vezetői és az Augsburg Ballett is látta. Így keresett meg Yseult Lendvai és Robert Conn, majd felajánlottak egy ösztöndíjas szerződést egy évre. Miután vége lett, hazaköltöztem. A „Birdie”-t megelőzően volt egy fontos szerep az életemben, a „P.P.Pasolini project”, amely Nemes Zsófia és Szemán Béla közös darabjaként látott napvilágot. Emellett nagy örömömre szolgált, hogy Szakály György (Kossuth és Liszt díjas, a Magyar Táncművészeti Főiskola rektora) és Spala Korinna (Harangozó díjas) táncművészekkel dolgozhattam együtt.

„Szakmailag kiugrásnak tekintem a kint eltöltött időszakomat."

Nagyon fiatalon mentél ki Németországba. Hogy élted meg ezt az időszakot mind szakmailag, mind pedig a magánéletben?

MM: A magánéletben kicsit nehezen. Az első év egyedül, magányosan zajlott. Mindent itt hagytam. Viszont ott voltak a nagynénémék, náluk laktam egy évig. Sajnos szoros időbeosztásom miatt mindig elkerültük egymást. A tanórák este voltak, így a délelőttjeim szabaddá váltak, akkor feltérképeztem a várost, és nyelveket tanultam. Szakmailag kiugrásnak tekintem a kint eltöltött időszakomat. Egy új kultúrával ismerkedhettem meg, amely néha még most is hiányzik.

„Megtanultam, hogy ki kell állnod magadért, mert nagyon gyarló és kegyetlen ez a szakma."

Milyen tapasztalatokat adott neked a már említett Otevrel Ballettschule és az Augsburg Ballett?

MM: Az Otevrel Ballettschule érdekes volt számomra. Amit megtanultam Pécsen, azt teljesen lecsupaszították rólam, és az igazi, merev klasszikus balettot verték belém. Az iskolában találkoztam Andrej Matinkinnel, aki megismertette velem a karaktertáncot. Magyarországon nem divat karaktertáncot oktatni, ezért azzal megszenvedtem néha. Az Augsburg Ballett fantasztikus volt. Akkor már egyedül laktam, elköltöztem a belvárosba, ahol amerikai lakótársaim voltak. Nagyon sokat adott ez az időszak. Megtanított, hogy ki kell állnod magadért, mert nagyon gyarló és kegyetlen ez a szakma, nyomnod kell magad előre mindennap. El kell hitetned mindenkivel, hogy te vagy a legjobb, mert enélkül nem tudsz előre jutni. Sokat köszönhetek az Augsburg Ballettnek. Olyan zseniális koreográfusokkal működhettem együtt, amire előtte nem lett volna lehetőségem. Ott volt Michael Pink, Itzik Galili, Leonardo Centi, Edward Clug és Stayce Camparo.

Mit gondolsz, miben más a hazai és a külföldi piac a balettművészetben?

MM: A külföldi piac sokkal nyitottabb, mint a magyar. Kint egy színházon belül több stílussal találkozhatunk. Van klasszikus, neoklasszikus, modern és kortárstánc. Ellenben Magyarországon az intézményekhez köthetőek a műfajok. A magyar táncművészet valamiféle stagnálást mutat számomra. Vannak elismert társulatok, viszont nincsen reklámozva, vagy forgalmazva, hogy elismertek legyenek. Nem terjeszkedünk világszinten sem. Az Operában főként klasszikus darabokkal találkozhatunk, és persze „kortárs” (inkább neo-klasszikus) kezdeményezésekkel. Pécs a modern balett hazája Eck Imre alapítása óta, Szeged a kortárs balettművészeté. A Markó Iván által alapított győri társulat is kiemelkedő sokszínűségében. A fővárosnak is vannak kisebb társulatai, mint például Fodor Zoltán, vagy Nemes Zsófia együttese, akik műfaj szempontjából a kortárstánc hullámzó, technikai keverékeiben mozognak. Szintén Budapesten működik Frenák Pál Társulata, ami Magyarországon és Európában is az egyik legismertebb és legnívósabb kortárs táncegyüttes.

Milyen Frenák Pál Társulatában táncolni? Milyen tapasztalatokat adott neked eddig?

MM: Sokszor megerőltető a munka, viszont nagyon jó tapasztalatokkal jövök el nap mint nap a teremből. Át kell venni egy olyan érzetet és egy olyan technikát, amivel a testem még nem nagyon találkozott előtte. Ilyen például a csípőnyomás, és a kezek fontossága. Szeretem az együtt töltött órákat a teremben. Mindig van valami új, amit elsajátíthatsz.

„A koreográfiáiban fontos szerepet kap a dinamika, a testiség, a táncosok személyisége és színpadi jelenléte, a jelnyelv."

Azt meg tudod mondani, hogy mitől lett Frenák Pál stílusa ilyen meghatározó és kiemelkedő az európai és magyar táncművészetben?

MM: Frenák Pál volt az első koreográfus, aki behozta a jelbeszédet a táncművészetbe. Süket-néma szülők gyermeke volt, majd intézetbe került, ahol sok megpróbáltatás érte. Ezután Franciaországban dolgozott, ott alapította az első együttesét és saját technikát, mozgásnyelvet fejlesztett ki. A koreográfiáiban fontos szerepet kap a dinamika, a testiség, a táncosok személyisége és színpadi jelenléte, a jelnyelv. Az ő művészete fontos szerepet játszik abban, hogy süket-néma emberek megértsék azt, amit a színházban látnak. A társulat nagy odafigyelést szentel annak, hogy sérült embertársaink is boldogsághoz jussanak. Magyarországon a Frenák Pál Társulat szervezett először beavató tánc előadásokat, ami a középiskolásokat viszi közelebb a kortárs táncművészethez. Frenák Pál koreográfiában láthatott az itthoni közönség először függesztéses rendszert, kötélen lebegő táncosokat. Az ő színpadi világa a kezdetektől fogva rendkívüli és most is az.

A „Birdie”-ben való szerepeddel mennyire tudsz azonosulni?

MM: Teljes mértékben azonosulni tudok vele, mivel ehhez mi saját magunkat is hozzáadjuk. A „Birdie” bezártságról szól, a lelki elnyomottságról és a fájdalomról, amivel nagyon is tudok azonosulni, mint emocionális lény. Megtekintettük a „Birdy”című filmet, emellett a témához kapcsolódóan különböző dokumentumfilmeket. Ezek közül nekem a velencei Saint-Clément szigeten lévő őrültek háza tetszett a legjobban. A „Birdie” hasonló érzéseket közvetít számomra, mint az említett film. Az őrültek ott bolyonganak, azon a szigeten, és te be vagy zárva abba a rácsba, abba a ketrecrendszerbe.  Ki akarsz törni, de nem tudsz. A „Birdie”-ben van egy hatalmas, fém rácsszerkezet, amely Lakos Dániel (Logifaces) és a Tervhivatal közös munkáját dícséri. Számomra ez a hatalmas szerkezet jelenti a szigetet. A szemem, illetve az egész fejem be van kötve, ez elég horrorisztikus képet ad a közönségnek.

„Fontos, hogy elfogadd azokat, akikkel együtt dolgozol, ne gyűlölködj, ne tartsd magad se többnek, se kevesebbnek a másiknál."

A közönség hogyan fogadta a darabot? Mit adott számodra a szerep?

MM: Nagyon jól fogadták. Kicsit más, mint egy megszokott Frenák darab, de lehet, hogy épp ez a változás adta ezt a nagy sikert a kreációnknak. Remélem, hogy töretlen sikerrel fogjuk továbbra is játszani. Ott van például az „InTimE”, a „Tricks&Tracks2”, melyek mindig emblematikus, legendás Frenák darabok maradnak. Bevallom, nekem a „Tricks” az egyik hatalmas kedvencem. És akkor most jött a „Birdie”, amelyben ott van ez az egészen különleges díszlet, amelyben az dübörgő elektroakusztikus zene mellett ott a klasszikus zene is. Más, mint az eddigi darabok. Emberi érzelmeket és szituációkat mutat be, ugyanakkor a mozgásvilága a madarak mozdulataiból építkezik. A „Birdie”-ért megkaptuk Veszprémben a legjobb kortárs előadásért járó fődíjat és a közönségdíjat is.

Mennyire van a művészetnek fontos szerepe hazánkban?

MM: A művészet valamiféle elhanyagoltságba fordult, a társadalom többségét nem érdekli, nem foglalkoznak vele. Inkább beülnek a televízió elé, nézik a valóság show-kat, az igénytelen sorozatokat, ahol „kulturált” emberek sorait látjuk felsorakoztatva. Ezt szomorú dolognak tartom.

„A színház, a kortárs táncművészet évről-évre küzd a túlélésért."

Mit gondolsz, ez ellen lehetne valamit tenni?

MM: Igen, határozottan! Régen volt az M1-nek is olyan műsora, ahol balettlépéseket mutattak be. Közben a francia elnevezéseket és jelentéseit is elsajátíthatta az érdeklődő. Ez már nincs. Úgy gondolom, hogy a médiának nagy szerepe van abban, hogy az emberek elfordulnak a kultúrától. Ha nem lenne ennyi felesleges pénzkidobás, illetve kevés támogatás, akkor talán jobb lenne a mi helyzetünk is. A színház, a kortárs táncművészet évről-évre küzd a túlélésért.

Fiatal korod ellenére hatalmas sikereket értél el. Mi kellett ahhoz, hogy kövesd az álmaidat, és ne térj le az utadról?

MM: Kitartás. Hogy mindig keressek olyan célt, ami motivál, hogy meg tudjak újulni. Nekem ez nagyon fontos. Ha nem érzem jól magam egy helyen, akkor azt közlöm, és keresek magamnak új kihívásokat. Ez éltet.

„Hatalmas álom volt, hogy Frenák Pállal dolgozhassak együtt."

Milyen célok vannak előtted?

MM: Jelenleg nagyon jól érzem magam Frenák Pál Társulatában. Egy hatalmas álom volt számomra, hogy vele dolgozhassak.

Mit gondolsz, hogy mi a siker titka?

MM: Megint csak azt tudom mondani, hogy kitartás kell hozzá, és szeresd azt, amit csinálsz. Elfogadd azokat, akikkel együtt dolgozol, ne gyűlölködj, ne tartsd magad se többnek, se kevesebbnek a másiknál.  Fontos, hogy motiváljuk és partnerként kezeljük egymást. Úgy gondolom, hogy sokat tanulhatunk a kollégáktól. Az a legjobb, ha együtt vagytok, egy csoport, egy életközösség, és akkor az agyatok is szinte egy hullámhosszon jár, ha táncoltok.

„Találd meg a magad útját, a saját egyéniséged, ez sokkal többet jelent."

Ki a példaképed?

MM: Tanulóként az orosz balett csillagokat néztem folyamatosan, egy idő után ez megváltozott. Úgy gondolom, hogy nem kell egy embert felvenned, hogy olyan legyél, mint ő. Találd meg a magad útját, a saját egyéniséged, ez sokkal többet jelent.

„Az a legnagyobb baj a mostani generációval, hogy nem azt akarják megmutatni, hogy kik ők legbelül, hanem, hogy mekkora táncművészek."

Mit tanácsolsz a pályakezdőknek?

MM: Járjanak sok kurzusra. Ha inspirálódni szeretnének, akkor Lőrinc Katalint, az MTF és egyéb független társulatok kurzusait tudom ajánlani. Megtanulsz lélegezni, nem görcsösnek lenni. Az a legnagyobb baj a mostani generációval, hogy nem azt akarják megmutatni, hogy kik ők legbelül, hanem, hogy mekkora táncművészek. És nem azok. Én sem vagyok az. Nekem is rengeteget kell még tanulnom, van még hova fejlődnöm. Azt tanácsolom nekik, hogy próbálják a saját lényüket előhozni, amikor a színpadra állnak, illetve szeressék azt, amit csinálnak. És persze ezt hatalmas alázattal.

Milyen díjakat tudhatsz magad mögött?

MM: Az első díjam a Pro Talento díj volt, melyet 2008-ban kaptam. 2013-ban a Fülöp Viktor ösztöndíjat vehettem át, erre vagyok a legbüszkébb.

Hol tekinthetünk meg legközelebb?

MM: Szeptemberben és októberben több helyen is. A Művészetek Palotájában a „Birdie”-t, a Trafóban a „Tricks”-et mutatjuk be, utána Franciaországba Evreux-be is kilátogatunk, ott lesz a "Birdie" franciaországi premierje. A darabot Szlovákiába, Németországba, Erdélybe is invitálták ebben a szezonban, szóval sok helyen fogunk megjelenni, amire büszkék vagyunk és örülünk.

"Nagyon hálás vagyok a családomnak."

A közeli hozzátartozóid hogyan viszonyulnak a szakmádhoz, az elért sikereidhez? Mit gondolsz megérte az álmaidat követni?

MM: Teljes mértékben megérte, azt csinálom amit szeretek. Anyukám és nagymamám azok, akik segítenek lelkileg és anyagilag is. Igen, mind a mai napig. Nagyon hálás vagyok nekik. Ők büszkék rám, és mindig is támogattak az álmaimban. Úgy gondolják, hogyha valamit elkezdtem, végig kell vinni, nem éri meg feladni.

Forrás: http://dreamroom.blogger.hu/2015/09/20/interju-maurer-milan-tancmuvesszel