A nem létező valóságot kivetíteni

Szentgyörgyi Rita @ Taxi magazin

2017. május

A kortárs táncművészet nagy hatású, kísérletező alkotója a Frenák Pál Társulat alapítója, Frenák Pál új térforma elképzeléssel mutatkozik be a budapesti Operaház színpadán. A nemzetközi viszonylatban legtöbbet turnézó magyar mozgásszínház A fából faragott királyfi új változatát a Magyar Nemzeti Balett táncosaival közösen jegyzi.

TM: Gyakran dolgozol vendégkoreográfusként külföldi együttesekkel. Milyen kihívást jelent számodra Bartók táncjátékának a színrevitele a Budapesti Operaházban?

FP: Szabad kezet kaptam az Operaháztól, így a rám jellemző organikus mozgásrendszert alkalmazom, összekötve a klasszikus technikával, a szépen kidolgozott vonalakkal. Természetesen tanulmányoztam a különböző feldolgozásokat, a korábbi koreográfiákat, amelyek közül számomra szcenikailag is és koreográfiailag Seregi Lászlóé a legeredetibb. Nagyon fontos volt, hogy beleérezzek Bartók zenei világába, az ő kaotikus rendszerű, tökéletes kompozíciójába építsem be az emberi kapcsolatokat. A fából faragott királyfi alaptematikája az, hogy valakit nem fogadnak el, ezért megalkot magának egy személyiséget, hogy azon keresztül fogadtassa el magát. Hármas szerkezetet alkottam, három királyfival, három királylánnyal, három tündérrel, ahol a szerepek is áthelyeződhetnek. Ebben megjelenik a múlt, a jelen, a jövő, illetve a test, a lélek, a szellem szimbolikája abból az elgondolásból, hogy az ember nem csak az, amit elhitet magáról vagy ahogy kinéz. A happy enden is változtattam, a királyfi és a királylány egymásra találása csak látszólagos. Végtelenbe tartó lejtőt, csúszdarendszert találtam ki izgalmas térformaként, ami az összes résztvevőnek újszerű, destabilizáló, és azonnal egy közös megoldandó feladatba rendezi őket. Nincsenek sztárok és alárendeltek.

TM: Sokan az utóbbi tíz év legfontosabb Frenák-műjének tartják a skandináv mitológiát, az izlandi harcművészetet is felhasználó Lutte című produkciót. Te magad is egyfajta összegzésnek szántad?

FP: Nem úgy álltam neki, hogy összegezni akarok. Valószínűleg egyfajta szintézist, bölcsességet hoz az idő. Az áramló „jóindulat” nyilván azt sugallja, hogy a művész ismétli magát. Szerintem meg nagyon nehéz következetesen ugyanazt csinálni, és abban elmélyülni. Sok mindent csinálni sokkal könnyebb, mint egyre koncentrálni.

TM: Darabjaid állandó stílusjegye a siketek és nagyothallók jelnyelve, a függeszkedő mozgásrendszer, a letisztult színpadi tér. A klasszikus balettől a néptáncon át a japán butoh-ig sokféle hatásból építkezel.

FP: A megélt valóságokból, örökségekből építkezem. Egész életemet két pólus határozta meg. Anyám révén beleszülettem a csend világába, miközben a hallók világában kellett magamra találnom. Ugyanígy van egy francia és magyar kettős identitásom. Képtelen voltam egyikbe vagy másikba beazonosítani magamat. Traumatikus, agresszív élményeket tapasztaltam meg a családi szférámban éppúgy, mint a nevelőintézetben, ahol nyolc évet töltöttem. Az osztálytársaim nyolcvan százaléka elkallódott, velem is ez történt volna, ha nem lép be az életembe a kreativitás. Az intézeti tükör előtt kezdtem el egy nem létező valóságot kivetíteni. Folyamatosan kutatom, hogy a verbalitáson túl milyen kommunikációs lehetőségek vannak, s a siketnémák metakommunikációját, minimális gesztusrendszerét is beépítettem a koreográfiámba.

TM: Miben áll a Frenák-módszer lényege?

FP: Minimális eszközökkel maximális feszültséget létrehozni. A természetes mozgásfolyamatok és a megszerzett tudás összekötésével egy személyes kifejezésmódot megtalálni. A belső építkezés vezeti a táncosokat a külső kifejezési eszközhöz. A lényeg az, hogy a szellemi és a testi energiákon keresztül visszataláljanak önmagukhoz. Hogy aztán a tényleges valóságukban léteznek az életben és a színpadon is.

TM: Kerek évfordulót ünnepelsz idén. 60 éves vagy, 40 éve vagy a pályán. A sikerek mellett őrzöl megbánásokat?

FP: Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de valószínűleg semmit nem csinálnék másképpen, nem bántam meg semmit. Sok lehetőség állt előttem, nagyobb karriert futhattam volna be, de ahhoz el kellett volna adni magam fizikai és szellemi értelemben. Több mint harminc éve vagyok együtt a francia feleségemmel, aki komoly lelki hátteret nyújt nekem. Időnként elkövetem azt a hibát, hogy megsértek embereket, de mindenkinek a szemébe tudok nézni. Nem vagyok világhírű, csak ismert a világban Japántól Németországon át Franciaországig.

TM: Esetenként ma is szerepelsz a saját koreográfiáidban, legutóbb az UN-ben. Mit gondolsz, van felső korhatár a táncban?

FP: Remélem, nekem nem lesz. Nyitott vagyok. Hű maradok magamhoz, igyekszem tartani a makacs önazonosságot és azt a fajta önkontrollt, hogy elfogadom bizonyos emberektől a kritikákat. És persze odafigyelek a testemre. Kifejlesztettem egy tréninganyagot, amit húsz éve minden reggel gyakorolok. Szinte nincs olyan nap, hogy ne tornáznék, jógáznék legalább másfél órát. Szükség van erre ahhoz, hogy másokkal építkezni tudjak, akár napi öt, tíz órákat koreografáljak.

TM: Hogyan kezdesz neki egy új darabnak: mindig egy erőteljes vizuális, gondolati koncepcióból indulsz ki, amihez inspirációk társulnak, vagy az inspirációk állnak össze koncepcióvá?

FP: Is-is. Jelenleg most Bartók és A fából faragott királyfi köt le aktívan, ami egy konkrét, adott rendszer, de már egy absztraktabb témával, a Szerelmem, Hiroshimával is foglalkozom, ami várhatóan a Müpában kerül bemutatásra. Nagyon hatott rám a japán kultúra. Éltem is Japánban, hamarosan visszamegyek egy tanulmányútra. A cím lényegében ürügy arra, hogy a társadalmi önpusztítás és a közöny folyamatáról beszéljek az új atomfenyegetés kapcsán. Amikor ledobták a bombát Hiroshimára, a testek élve foszlottak szét, volt, hogy tíz-húsz évig bomlottak le.

TM: Sok fiatal táncos megfordult a Frenák Pál Társulatban az elmúlt közel húsz évben. Általában ők lépnek tovább, vagy te unsz rájuk?

FP: Furcsamód ők választanak ki és hagynak is el. Még nem fordult elő olyan eset, hogy idővel ne jöttek volna vissza valamilyen formában. Sokan nem fogadják el a kritikát, nem kérdőjelezik meg magukat. Bárki, aki megfordult a társulatban, nem panaszkodhat arra, hogy nem provokáltam ki nála a kreativitást. Kevesen vannak azok, akik azért mennek el, mert mély kreatív meggyőződés van bennük a saját formarendszerük kialakítására. Manapság divat a konceptuális művészet meg a new, a new, a new, a new a „fejvadászok számára”. A kortárs táncot hiába tartják sokan nyitotabb formarendszernek, ezek az irányzatok önmagukba zárkóznak.

TM: Foglalkoztat a kérdés, hogy kineveld az „utódodat” a társulatban?

FP: Nagyjából három táncos volt az életemben, akinek átadtam volna a stefétabotot, illetve megosztottam volna velük a feladatokat. Remélem, hogy most egyikük úton van az elfogadáshoz.