Ezt egy életen át kell játszani?

Ezt egy életen át
kell játszani?

Horeczky Krisztina @ Népszabadság
2012.04.06.

Egy kiváló, (ön)ironikus színész
a pályája kezdetén arról beszélt
nekem: noha érzése szerint élete végéig
furcsa, vicces, hendikepes figurákat fog játszani,
svájcisapkában, vastag szemüveggel, azért
reméli, talán módja lesz valós hangon,
egyéniségével némiképp megegyező
szerepben is megnyilvánulni.

„Szeretnék
egyszer bejönni a színpadra, és azt mondani egy
jól szabott öltönyben: jó napot kívánok,
ez és ez vagyok, és kisasszony, magáért
odaadnám mindenemet” –így Kocsis Gergely, a
budapesti Katona József Színház tagja.

Frenák
Pál ötvenperces patronpuffogtatása egyebek közt
azt bizonyította, mi történik, amikor a hajdanán
újdonnak tetsző, vakmerő stílus tartalmatlan,
üres manírrá, míg a szerep álságos,
ernyedt pózzá lesz. A Hymen (házasság,
nász, szűzhártya) a sajtóanyag ismerete
nélkül kusza kapcsolati hálók
kibogozhatatlan szövevénye, melyben legföljebb
machetével lehetséges rendet vágni. A színen
egy fölfújható, víz nélküli
gumimedence. A hátrányos helyzetű família
szőke leánya (Jantner Emese) az esküvőjére
készül, ám nem veti szét a boldogság:
a fölütéskor száját ordításra
tátja, majd ábrázata, akár a keresztfára
tekintő Szűz Máriáé.

Hamarost
erotikus dulakodásba fog egy narcisztikus, címlapmodellszerű
ifjúval (Feicht Zoltán), aki minden látszat
ellenére nem a jövendőbelije, hanem a testvére.
A kerekes székes, artikulátlan hangokat kiadó,
fogyatékos fiú az öccse (a remek Holoda Péter).
A fekete hajú, túlfűtött fehérnép
pedig a húga – s mint olvastam, fattyú és
cigány (Vasas Erika). A péterfyborisan affektált
mátka az idegen ajkú, snájdig jegyesére
(Nelson Reguera) ügyet sem vet. A képességes
előadók hosszasan vergődnek, hánykolódnak,
tépkedik egymást Gilles Gauvin sikolyokkal, hörgésekkel
tarkított vegyes elegyesére.

A
sallangoktól terhelt, mintha a szél hordta volna össze,
szedett-vedettség az unásig ismert – főként
az inTimE-ból visszaköszönő –
konzervjelenetek tárháza. Az alkotó eleinte
rejtélyeskedő, lidérces groteszkkel kísérletezik
(a háttérvászonra kivetített, menyegzői
ruhát viselő öregasszony képe hatásos),
ám ihlettelen modorossága végül revüs
giccsbe fullad – a queeresztétika jegyében. A
szereplők a She’s a Ladyre, Brahms V. Magyar táncára
és A mi szerelmünkről de sokat beszélnek című
nótára ropják. A meny asszonyi ruhában
csürdöngölő, bakancsos férfiakMatthew
Bourne 1995-ös, biszexuális Hattyúk tavát
juttatták eszembe. Az utalási szándékot
erősíti, hogy a félmeztelen Jantner Csajkovszkij
balettzenéjére szólózott, elszántan
szenvelegve.

Frenák
művészi attitűdje ahhoz hasonlatos, mint amikor egy
kapatos férfiember beszabadul egy falusi céllövöldébe,
ottan összevissza lődöz, majd az áhított
főnyeremény, a hatalmas plüsspanda helyett eltalál
egy malacperselyt. A fércmű befejezéseként
madzagon lógó araruhák hullanak le a magasból
– Jirí Kylián eredeti ötletét
újrahasznosítva. A „menyecskék”
mellett a Jantner által a nézőtérről a
deszkákra csábított férfiak/ önjelölt
kérők ácsorognak – köztük Bozóki
András, mellkasán 8-as sorszámmal. A tökéletes
testű, roppant mutatós táncosok között
az egykori kultuszminiszter tétovábbnak tűnik,
mint amikor a jegypénztárnál, majd a
színházterembe való bejutáskor csörtetett
előre, pöfeteg arroganciával követelve
elsőbbséget magának. A reflektorok fényében
vadkörtevigyorral leplezi zavarát, megszeppenten integet
hölgyének – miközben a You’ll Never Find
Another Love Like Mine szól.

Frenák
Pál rendre megbicsakló hangja egyre hamisabban cseng,
(újabb) henyesége nem más, mint oeuvre-jének
nosztalgikus karikatúrája. Az alsógatyával
kombinált dzsigolózakót időszerű volna
jól szabott öltönyre cserélni, majd az
infantilis, hagymázas szabványhadova helyett elő
kéne állni az egyetlen érvényes, téttel
bíró, felnőtt közlendővel.