Kétállapot
Sz. Deme László @ Táncélet.hu
2009. 02. 15.
Kettő tarkopasz és félmeztelen
táncos akrobatikus és intenzív lábnyújtásokkal
kering egymás sarkában. Fehérre meszelt fejük
maszkként idegeníti el őket egy realisztikus
megjelenéstől, miközben színpadi létezésük
nagyon is élő figurákról ad számot,
hiszen úgy kergetőznek és incselkednek egymással,
mint valami játékos kedvű állatkölykök.
Bensőséges és közvetlen kapcsolatuk azonban
láthatóan gyötrést és gyötrelmet
is hordoz, hiszen ha egyikük éppen belecsodálkozna
egy felfedezésébe, vagy elmerengne egy gondolaton,
mozdulaton, akármin, a másik máris kizökkenti,
s rakoncátlankodása újra indítja a
testvérpáros nyughatatlan kerengését. A
Twins-Ikrek valamiféle egymáshoz rögzítettségről
tudósít különféle stációkat
ragadva meg
Több kompozíció fut több
szálon, amelyek közös eredőjük a felemás
iker-állapot. Frenák Pál új
koreográfiáját a 2006-os Milan ikerdarabjának
szánja a színlap tanúsága szerint.
Előkerülnek az útkeresés és szárnyalás
ott használt szimbólumai: a görkorcsolyás
suhanások, a repülő hinta, a sirályok, a
karra erősíthető drótszárny, vagy a
vetített fénycsíkok éles ösvényei.
De míg a Milanban egyetlen táncos volt, aki társra
vágyott, s ezért egy bábot hurcolt magával,
addig az Ikrekben a társ már nem csak hiányként
jelentkezik, hanem teherként is.
A két alak vadul korcsolyázza be a
félhomályos kezdőkép keskeny fénysávjait.
Váltják egymást, azaz helyettesíthetőek,
nem a személyiségük fontos, hanem az állapot,
amit elvont mozdulataikkal és absztrahált viszonyukkal,
stilizált duplátumukkal fejeznek ki. Legfőképpen
az a kapocs, az a láthatatlan fonál rajzolódik
ki, ami egymáshoz fűzi őket. Major László
és Várnagy Kristóf lenyűgöző és
hajlékony mozgáskultúrával halad végig
a stációkon. Birkóznak egy fénysávban,
egymást űzve táncolják be a teret, függő
hintára kapaszkodnak és ott a jeleléses
koreográfia szerint felfedezik a testüket, érzelmeiket
és gondolataikat. De egyetlen pillanatra sem bírnak
szabadulni a másiktól, közös kontaktusaikban
értelmeződik minden gesztus, viszony és
táncmozdulat. Pillanatnyi csodák történnek,
maguk az ikerlét etapjai azonban valahogy álmosítóan
elnyúlnak, mert hosszukhoz képest kevesebb izgalom és
felfedeznivaló sűrűsödik bennük.
Voltaképpen az egész anyag túlnyúlik
önmagán, a különböző fázisok
és szálak felmutatása olyan terjengősen, és
kissé tétova kidolgozottsággal történik,
mint a bábos betétekben.
A bábos részletek önálló
kompozícióként foglalják el helyüket
az egészben. Elsőként egy egész alakos báb
játszadozik egy kristálygömbbel, de éppen
azzal a gyermeki komolysággal, ami nem tud kiteljesedni az
ikerpár nyughatatlan táncában. Később
pedig a báb marionett mása lép fel, és
Marton János színpadra varázsolt expresszionista
fényösvényein tévelyeg. A báb az
ikerállapot egyik analógiájának tűnik,
ám sikerültebb lenne, ha nem a hagyományos
bábszínházi felállásban működne.
Mindkét esetben a mozgó bábon a hangsúly,
akit feketébe öltöztetett mozgatója, Fekete
Dávid irányít. Nincs köztük
interakció, miközben a táncoló ikrek
egymáshoz való viszonya elsősorban az interakcióra
épül. A Milanban a báb még egyenrangú
szereplője volt az egyetlen táncosnak, s mivel az Ikrek
nem egyértelműen az inverze annak a világnak,
talán itt is jobban működne a megfeleltetés,
ha a báb nem csupán a kiszolgáltatottságot
illusztrálná, hanem a báb és a bábos
ugyanabba a viszonyba keveredne, mint az ikerpár, azaz
egyszerre lennének egymás bábjai és
mozgató istenei. A kötődés és
alárendeltség így talán pontosabban
lefedné azt a kettőséget, amiről az előadás
szólni kíván: az ikerlét végigzongorázása
arra a gondolati ívre fűződik, amely az
ikerpár-nélküliség két végpontjaként
fogalmazható meg.
A színpad hátsó traktusában
egy fal emelkedik. Mikor a dinamikus görkorcsolyázás
után a tágas színnek ebbe a szegletébe
szorulnak a szereplők, mintha Majoros Gyula és Kis Péter
játéktere valamiképpen a lentet sugalmazná.
A fal, ami nem ereszt; a kötélhágcsó, amely
ide ereszkedik a függő hintáról; valamint a
méretes szellőzőnyílás, egy hatalmas
ventillátor, ami ugyan nem kerül színpadi
használatba, ám jelenléte hangsúlyos, s
átvilágításával a falra vetülő
lapátárnyainak komótos körbeforgása
végtelen monotonitást sugároz. Nyomasztó
fogsághangulat. A fal előtt a két táncos
viháncolása véget ér, mikor az egyikük
megmerevedik, majd el is dől, élettelenül. Nem
mozdul többé, hiába próbál a társa
életet lehelni belé. Ha úgy tetszik élettelen
báb lesz belőle, mire az „élő”
iker nyűszítő hangokkal erősített
szorongó mozgássorba kezd, mintha nem tudná
elfogadni, hogy egyedül maradt. Ezek után elevenednek meg
az ikerlét etapjai, míg végül ismét
visszatérünk a hátsó fal motívumához,
a „halott” ismét ott fekszik mozdulatlanul.
„Életben maradt” társa azonban nincs már
mellette, hanem a kezdéshez hasonlóan görkorcsolyával
cikázik körbe-körbe a fénycsíkok
között, de mozgása felszabadultabb lett: meztelenre
vetkőzve suhan a karjára erősített
szárnyakkal csapdosva. Mintha ikerpárjának az
elvesztése egyben valamiféle felszabadulás is
lenne. Az aláfestő hangzás is ezt tűnik
aláhúzni, hiszen míg a kezdéshez Gergely
Attila egy belső, intim pulzáló ritmust
szerkesztett, most a külvilág zajait és
emberzsivajt hallunk. Ki vagy át lehet lépni egy új
világba.
