Új
Frenák koreográfia Várnagy Kristóffal
Csoma Orsi @ szinhaz.hu
2006.10.30
A háromnegyed órás
szóló táncest, a Tra-Ce Frenák Pál
új koreográfiája, melyet Várnagy Kristóf
táncol el. A fiatal táncos a Fülöp Viktor
táncművészeti ösztöndíj
birtokosa, a Frenák Pál Társulat tagja, többek
között bizonyosan emlékszik rá a közönség
a Fiúk…(Les hommes cachés) című
bravúros darabból.
Rá hárul minden feladat ezen
az estén, az ő jelenlététől és
erejétől függ, hogy mennyire taglózza le a
nézőt a koreográfia. És Frenák jól
választott: táncosa egyszerre zabolátlan és
fegyelmezett; karakterben az egyes részekhez idomulva oly
észrevétlenül alakul át, mint egy kétéltű.
Ruházata: a dresszből, úszószemüvegből,
sapkából, és békalábakból
álló úszófelszerelés és a
tánctalajra vetített képek bizonyos vergődést
sugallnak. Egy olyan lény vergődését,
akinek minden erejét fel kell használnia, hogy önmaga
különböző rétegei, s a külvilág
és önmaga között kapcsolatot tudjon teremteni.
A teljes lelket foglalkoztató küzdelmet írja le a
darab különböző tudatállapotok formájában;
gondolkodást táncol el cselekvéssorokba és
mozgássorokba oltva. Amint az ismertető mondja, az én
négy különböző állapotát: az
ösztönöset, az önmagára ironikusan
reflektálót, a transzban lévőt, és a
tudatosat veszi ezúttal górcső alá a
koreográfus.
Ez az alapvetően nagyon személyes
hangulatú mű roppant sajátosan kezeli a
személyességet, s talán ettől lesz oly
különleges. Az elkülönülő tempókkal
tudnám ezt szemléltetni: lelassuló részei
mintegy kimerevítik a pillanatot, s a táncos képviselte
lelkiállapot egyenesen belénk szegeződik. Ilyenkor
megáll a külvilág, mint amikor az ember belenéz
egy pohár borba. Ez a csend elgondolkoztat, ám mégsem
szűnteti meg teljesen a haladást: a táncos apró
rezdülésekben csavarodik tovább, hátrahajtott
feje és lába összeér, testét szinte
maga alá gyűri, átvitt értelemben is.
Várnagy Kristóf a végtagjaival olyan
csavarodásokat hajt végre, ami a testet már-már
más dimenzióba helyezi. Valami elérhetetlen,
megfoghatatlan dologgá szublimálja, s a néző
meghökken, mikor újra normális, kiegyenesedett
állapotában láthatja.
Ezzel szemben a gyors
részek vadak, öntörvényűek, s evvel
együtt távolságtartóbbak. Olyasmi módon
működik tehát itt a táncos, mint egy regény
tudatos narrátora, aki hol rejtőzködik, hol azt
hihetjük, teljesen felfedi magát. A darab ettől őrzi
meg titokzatosságát a nagyon egyértelműen
meghatározott külsőségek (az egyidejűleg
vetített, Nemes Viktor készítette videómunkák,
benne a szövegek, stb.) ellenére.
Az előadásnak
további fontos elemei a világítás,
továbbá a zene, melyet Fabrice Planquette szerzett, aki
már több éve Frenák munkatársa, és
végül a kötéllel való munka, mely több
darabja után szintén a koreográfus egyik
névjegyeként tartható számon.
