Köztiség
Sz.
Deme László @ Táncélet
2009. 11. 30.
Frenák
Pál munkáinak legmarkánsabb ismertető jegye
a szokatlanságuk. Társulatával immár tíz
éve hoz létre olyan színpadi valóságokat,
amelyek egyrészről jócskán próbára
teszik a befogadót, mert alig lehet őket konkrétumokhoz
és saját élményekhez kötni, ráadásul
alig lehetséges az összevetésük más
hazai táncos előzményekkel, másrészről
viszont ezek az előadások mind olyan világba
avatnak be, amelyekről nem is tudunk igazán.
Frenák
sajátos látásmódjának a
kialakulásában nyilvánvalóan
közrejátszott szoros kapcsolata a siketnémák
világával és a francia kultúrával,
miközben ez a tapasztalás voltaképpen
kívülállóként (is) vált a
sajátjává. Számára tehát
valójában művészi és emberi
alapállás az entre-deux állapota, amelyre
legújabb munkájának, a Seven című
előadásnak az ismertetője központi gondolatként
hivatkozik. Az
entre-deux meghatározása egyaránt alkalmazható
egyfajta esztétikai- illetve emberi identitás
különleges szituációjára. Olyan
narratíva és személyiség meghatározásánál
használatos, amelynek az identitása nem stabil, hanem
képlékeny és folyamatosan változó,
mert ugyan már átlépett egy határon, de
még nem hagyta el teljes egészében a régit,
és nem is integrálódott kizárólagosan
az újba. Valamiféle határon-lét ez, amely
bár radikális áthágásnak a
színtere, de ez az átlépés nem egyszeri
és nem végleges: nem egy másik minőségbe
való beépülést jelent, hanem sorozatosan
megtörténő, ismétlődő
átjárás(oka)t, alakulást és
változékonyságot. A Seven koreográfiájában
egyszerre realizálódik egy narratíva és a
személyiségek képlékenysége. A
darab - az általános kortárs táncnyelvi
tendenciához hasonlóan - kevés fogódzót
kínál egy elbeszélés felfejtéséhez,
és nem határoz meg élesen elkülönített
karaktereket sem, ugyanakkor nem is kizárólag
esztétikumról és hangulatokról tudósít,
hanem megcélzott állapotot körvonalaz a közösségi
működés mozgásra lefordított
természetrajzában.
Egy kis horda tagjait
látjuk, akik egyéni és elkülönített
akcióktól kezdve haladnak végig különböző
társas stációkon át egy idealizált,
szürkéből színesbe váltó
helyzetig, amely azonban végül visszautal a kiindulás
komorságára. Az előadás a valahonnan
valahová tartás folyamatát fogalmazza a frenáki
mozgásanyagba, amely végig a kettősség
érzeteit és küzdelmét variálja. Az
egymás után sorjázó képek a
Fesztivál Színház tágas és üres
színpadán születnek, amelyet a táncosok
teljes egészében birtokba vesznek, sőt a lenyűgöző
világítással (Marton János) megsegített
kompozíciók minduntalan a végtelen érzését
keltik, miközben a helyszínek és a szereplők
folyamatosan változnak, hol elvontabb, hol pedig konkrétabb
arcát mutatva meg a történéseknek.
A
kezdő képben süvítő szél zúgása
közepette magányos, szürke kabátos alakok
vonulnak át egymás után méretes gumiszánt
vonszolva magukkal, akár valamiféle különös
eszkimók egy kietlen és kopár hómezőn.
De a vonszolók közül az egyik, nem egy hozzá
tartozó tárgyat húz maga után, hanem egy
másik embert: az egymáshoz kötött és
egymásra utalt páros duettje megadja a nyitányt
azoknak a dinamikus etűdöknek, amelyekben minden kapcsolat
arról beszél, hogyan lehet egyszerre vonzani és
taszítani egymást. A havas síkból tenger
lesz, sőt a tenger mélye, majd a partja is megjelenik,
később pedig egy korcsolyapálya alakul ki,
miközben mindvégig világos, hogy nem konkrét
helyeket látni, hanem metafizikus dimenziókba
pillantgatunk bele. Az itt megjelenő közösség
is az absztrakció szintjén létezik, és a
táncosok (Fekete Zoltán, Holoda Péter, Jantner
Emese, Kolozsi Viktória, Major László, Nelson
Reguera, és Várnagy Kristóf) egyaránt
erős és kidolgozott mozgásanyaggal tesztelik a
kontaktok erejét. Pompás, mikor Kolozsi Viktória
csuklyás férfiak testén táncol, legyőzve
a gravitációt, de a többiek emelésének
kiszolgáltatva. Egy másik jelenetben középre
állított nagydarab fekete gumiabroncshoz úszkálók
segítik fel egymást, de fizikai létezésük
egymás hajlékony cséplésévé
válik a mentőcsónaknyi ringben. A fekete gumik a
rugalmasság emblematikus terepeiként - amelynek neki
lehet rugaszkodni, de mindig visszapattint magáról –
vonulnak végig az előadásban. Használatuk
egyik legszebb pillanata, mikor hat pólóba bújtatott
alak egy átlós fénycsíkba sorakoztatja
fekete gumijainak a peremét, melyek a nekik vetődő
táncosok nyomán pulzálni kezdenek a fénylő
rúnában, majd szóló repül végig
rajtuk, s a gumik amennyire megóvják Nelson Reguera
testét a becsapódástól, annyira el is
taszítják maguktól. Ha úgy tetszik, az
entre-deux állapota köszön vissza, mozgásokba
és irányokba fordítva az egymásba forrt
másféleségeket. De más elemek is
ellenpontozódnak, például a zörejesen zúgó
akusztikus háttért tiszta hangokból építkező
dallamvilág váltja, a személytelen angol
háttérszöveg mellett magyar dal is megjelenik, míg
végül az állandóan vibráló
küzdelem feloldódik egy önfeledt és színes
kabátokban megvalósuló korcsolyázásig,
melyet azonban mindennek a „felfüggesztése”,
és a kezdő kép kietlen akusztikus hátterébe
való visszarendezése követ (zene és hang:
Gilles Gauvin és Hajas Attila).
Miközben
a táncosok tudása, az előadás ereje,
képeinek intenzitása megkérdőjelezhetetlen,
addig az értelmezés folyamatos kérdőjelekkel
küzd, ha a ráció szintjén, nem pedig az
absztrakt fogalmazásra nyitott irányból közelít.
Frenák nemrég egy interjúban azt nyilatkozta,
hogy a darabjai akkor működnek a közönség
számára, ha a lelkiségére tudnak
hangolódni. A Seven is határozottan ilyen előadás,
hozzátéve, hogy a ráhangolódás nem
bizonyulhat nehéznek. Még akkor sem, ha a cím
rejtélyéhez az előadás megtekintésével
sem jutunk közelebb.
