A
mítoszok bűvöletében

Kovács
Péter @ Fidelio
2016.10.16.

Minden alkotó életművében rálelünk
olyan darabokra, amelyek bizonyos értelemben összegzik a
művész pályájának motívumait,
kérdéseit és formanyelvét. Frenák
Pál koreográfiáinak sorozatában szintén
eljött ez a pillanat.

Frenák Pál a kortárs magyar táncélet
egyik – ha nem a – legmeghatározóbb
alkotója. Darabjainak impulzivitása, témáinak
minden időben aktuális jellege a befogadót a
leghatározottabban gondolkodása készteti. A több
évtizedes múltra visszatekintő társulat
életében fellelhetünk olyan csomópontokat,
amelyekben a jellegzetes frenáki gondolkodásmód
még erőteljesebben visszaköszön és ebből
kifolyólag ezen koreográfiák – akár
egy híd pillérei – stabil alapként tartják
a folyamatosan formálódó életművet.

Ezek közé tartozik az ikonikus Fiúk című
mű, amely nagy érzékenységgel járja
körül a férfi-lét minden szépségét
és kihívását, de vitathatatlanul ide
sorolódik a Tricks&Tracks is, amely az
emberi kapcsolatok színtereibe nyújt érzékeny
bevezetést. Egyszerre felemelő és fájdalmas
szembesülés a néző számára
minden egyes darabja, hiszen egyszerre ad válaszokat a "Ki
vagyok én?", valamint a "Hol vagyok a világban?"
kérdéseire. A teljes testi és lelki
lecsupaszítás – mely szinte mindegyik Frenák-mű
sajátja – nem csupán a táncosokat, hanem a
befogadókat is érinti; a pőre őszinteség
lerántja a leplet önnön hazugságainkról
is.

A Lutte című új koreográfia
– minden bizonnyal majd visszatekintve is – az életmű
egyik leghangsúlyosabb alkotása. Noha ihlető
forrásként a skandináv mitológia és
az izlandi sagák világa fogalmazódik újra,
a darab általánosabb értelemben egy komplett
magánmitológia, amely az emberi lét
alapkérdéseire ad zsigerien őszinte válaszokat.
Olyan teremtéstörténet, amelynek karakterei
egyaránt ötvözik az ősi kor motívumait
és az erre adott kortárs reflexiókat is. Noha a
világ állandóan változik, bizonyos témák
aktualitása mindig örökérvényű
marad, a külvilágban és az önmagunkban dúló
harc – amelyre a darab címe is reflektál, hiszen
a lutte szó egyaránt jelenti a birkózás
egy formáját és általános
értelemben a viaskodást – minden időben ott
rezonál ember-mivoltunkban.

Már a táncosok kiválasztása is rendkívül
izgalmas, hiszen a fiatal és elementárisan tehetséges
Maurer Milán mellett ott látjuk visszatérőként
a korábbi Frenák-darabok egyik ikonikus táncosát,
Várnagy Kristófot, emellett új szereplők is
feltűnnek Eoin Mac Donncha, Keresztes Patrik, Szabó
András, Peták Róbert és a női
princípiumot megformáló Esterházy Fanni
személyében. Frenák érzékeny
zsenialitását tükrözik, hogy bárkivel
is dolgozik, képes azt elérni, hogy a táncos
maximálisan átérezze koreográfiájának
lényegiségét és belső erejét,
az új táncosok esetében sincs ez másként.

Hogy a harc mennyire lételeme a darabnak és az emberi
életnek is, azt már a kezdőkép is jól
tükrözi, a színpadon boxolóként
megjelenő táncos a küzdelem állandóságát
helyezi az előadás homlokterébe. Ha van a
Frenák-daraboknak univerzális jellegzetessége,
akkor a befogadóval való “játék”,
a folyamatos hullámzás, hullámoztatás
minden bizonnyal ide sorolható.

Művei állandóan mosolyt csalnak a néző
arcára egy-egy helyzetkomikum által, de csak azért,
hogy aztán a következő pillanatban szinte
észrevétlenül a legkeményebb drámává
alakítsák.

A boxolós nyitókép egy villámgyors
váltással a szereplők közötti küzdelembe
úszik át, amelyben a táncosok egymással
való harca – állandóan visszatérő
motívumként – a leláncoltsággal
párosul. A karakterek úgy ugranak egymásnak,
hogy közben egy kötél folyamatosan gátolja
őket ebben; hogy embereket, mitológiai-isteni lényeket,
vagy a zsigerek által vezérelt állatokat látunk
a színpadon, örökre eldöntetlen marad, hiszen e
princípiumok valójában önmagunkban vannak.
Egész életünk arról árulkodik, hogy
hogyan leszünk a külvilág vagy épp önmagunk
isteneivé, hogy onnan az állatias létbe
zuhanjunk bele a legváratlanabb pillanatokban, hullámozva
szerepeink folytonos változásában. Harcolunk,
nyerünk és veszítünk, áldozatok és
zsarnokok vagyunk, elhullunk a porban és újra
feltámadunk, az égbe emelkedünk.

Frenák darabja pedig tűéles képet
nyújt ezen pillanatok sokaságáról,
egyaránt beszél a harc okozta sebek fájdalmáról,
az érzéki ölelkezés pillanatairól,
vagy épp a mű egyik legtökéletesebb pontján
Maurer Milán kötéltáncában a
felemelkedés és a lehullás gyönyöréről
és fájdalmairól.

Teszi mindezt úgy, hogy közben a Frenák-életmű
legikonikus pillanatai újra megjelennek, felidézve a
korábbi darabokat és újra is értelmezve
ezen motívumokat. Megleljük a Lutte-ben
a Tricks&Tracks 2 bámulatos
kötél-kompozícióit, a Fiúk és
a Csajok nemi problematikáit, és a
darab zárlatában Esterházy Fanni
rénszarvas-szólójában a Tricks&Tracks -
Frenák Pál által megjelenített -
szoborszerű karaktere is visszaköszön.

A darab egyszerre lesz a Frenák-életmű
lexikona, motívumvilágának foglalata és
teremtő újraértelmezése. 

Magánmitológia, melyben a nemek (istenek) születése
és harca bomlik ki szemünk előtt, a hétköznapok
és az emberi élet drámaisága, ahol
küzdünk, meghalunk és újra feltámadunk.
Kegyetlenül őszinte tükör, amelyben - ha nem
csukjuk be szemünket - önnön életünk
viszontagságait látjuk viszont, ugyanakkor az emberi
élet univerzális kérdései is teret
nyernek. És ha félünk feltenni ezen kérdéseket?
Frenák koreográfiája megteszi ezt helyettünk,
csupán egy dolgot kényszerítve ki a
nézőtől: Légy őszinte magadhoz!

Forrás:
https://fidelio.hu/tanc/a-mitoszok-buvoleteben-13186.html