Tükröződő
mitológia

Pótszékfoglaló

2016.10.03

A
történet mindig rólunk szól. Még
akkor is, ha nem. Akkor is, ha mitológiai elemegből
építkezik. Sőt, akkor szól igazán,
félreérthetetlenül rólunk. Frenák
Pál társulata, sok új taggal, a Trafóban
egy skandináv mitológiára épülő
előadással, a Lutte-val lépet ismét elénk
– a már megszokott és védjegyként
ismerős elemek új csatarendbe állításával
– hogy az ősismerős győzni-legyőzetni
világát, a mozdulatok ritmusában újra
elbeszélje nekünk.

A Trafó magas fényű padlóján
játszódik ez a történet, melyben mindenki
küzd, győz és legyőzetik egyszerre. Ahol minden
mozdulat kimérten könnyedre vagy épp drasztikusan
hatóra komponált. A nyitó jelenetben megjelenik
egy fiú és a fesztelen, koreográfiájából
már sejteni a tapogatózás bizonytalanságát,
a tétovázást a rá leselkedő
ismeretlentől. Attól, ami visszaverődik ismerősként
a reflektorfény tükröződésében
vagy a gomolygó füst keltette félhomályban.

Mitológia mesélődik itt, egy konkrét
skandinávé, egy izlandi sagáké és
persze az ezek szárnyán tovább élő
egyéni mitológiáké. Állatot,
vadat, ismeretlent űzünk, űznek itt a táncosok.
Persze ez az “űzetés”, “legyőzetés”,
“küzdés” egyszerre hat a mesélés
távolság teremtésével stilizáltan
és az eszméltető robbanás erejével
is.

Frenák Pál Lutte-ja
egy igényesen elmesélt, költői
monda.Poétikusan visszaadott, elemi erejű küzdelem
önmagunk által azzal a másikkal, aki épp
minket akar levadászni vagy éppen előlünk
menekül. Vadászként, sörétes
puskájával előttünk mozgó-szteppelő
táncos egyszerre üldöző és üldözött.
Táncába beleszéditi a mozgás, a zene
(Grylus Ábris, Farkas Miklós) és a küzdelem
mámora. De épp ennyire beleszédül az
ezektől való kiszolgáltatottság mámorába
is.

Ez az előadás kulcsa is egyben. Egy szoló tánc
az őt megelőző, őt követő és
körbevevő csoportos koreográfiák között
– narrátorként mesélve el így egy
teljesen jól körülhatárolható, ám
mégis megfoghatatlanan, a szerepeiben folytonosan felcserélődő
küzdelmet.

Talaj közelben zajlik itt jószerével minden mozgás
– lopakodás, rejtőzés. Talajközelben,
mely tükröződik megemelve és kiemelve ezzzel a
koreográfiát. Egyszerre lesz személyes és
egyetemes, konkrét és mitológiához illően
időtlen. Az persze más kérdés, hogy mindez
a tematikához jól megválasztott interpretálása
nem mindig képes ez eredetiség elemi erejével,
belénk hasítóan hatni – amely közlési
forma egyébként Frenák Pál világának
szerves részét alkotja, alkotta.

Több mint valószínű, hogy itt most nem a
formabontás intenciója dominált, mert nem az
volt a fontos. Inkább a mozgás dinamikájával
vagy épp az elnyújtott és a képszerűségig
lassított tablóival a mítosz mesélésé.
Rege költés, költőien egy küzdelemről,
melyben magunkat, a legyőzendő gímet űzzük.

“Mitológia
mesélődik itt, egy konkrét skandinávé,
egy izlandi sagáké és persze az ezek szárnyán
tovább élő egyéni mitológiáké.
Állatot, vadat, ismeretlent űzünk, űznek itt a
táncosok. Persze ez az “űzetés”,
“legyőzetés”, “küzdés”
egyszerre hat a mesélés távolság
teremtésével stilizáltan és az eszméltető
robbanás erejével is.”

Ebben az egész előadásban egyébként
is hangsúlyos az a fajta leveretett, földhöz
szorított sematizmus, ahol a domináns győző
maga is üldözött áldozat – ha mást
nem, hát önmaga nyers, a küzdésbe belefeszült
áldozata.

Ám koreográfia végén, agancs-koronában
előttünk áll a vad, akit hatalmuk alá hajtva
sem tudnak térdre kényszeríteni – a
tapsrend során, mint élő, kérlelhetetlen
mementó, meg nem hajlik, nem vedlik vissza “szereplővé”.
Mert nem ez a cél. Ikonikusá emeli, mottószerűvé
téve így az előadást – amit egy
pergőre, fordulatgazdagra engedett koreográfia magával
sodorna.

Frenák Pál és táncosai (Esterházy
Fanni, Várnagy Kristóf, Maurer Milán, Eoin Mac
Donncha, Keresztes Patrik, Szabó András, Peták
Róbert) regét meséltek, a költői
mítoszmesélés méltóságával.
Mégsem giccses elrajzoltságba merevülten –
holott erre az előadás során nem egy kisértő
alkalom kínálkozott. Frenák Pál valami
újat próbál az új táncosaival, ami
nem minden prekoncepciózus elvárásunkat igazolja
talán vissza – ám a Lutte a
költőin alkotni tudó koreográfusra fixálja
a figyelmünket. Ősmítosz mesélő előadás
ez, és annak is egy igen letisztult, már-már az
ikonikusságig merevített gyöngyszeme.