Az
elviselhetőség határán

Bóta Gábor
@ Népszava
2016. 09. 27.

Az állandósult harcról, a kényszerűen
bokszmeccsé vált életről regél
Frenák Pál lúdbőröztető
produkciója

A nemzetközi
léptékben is igencsak elismert és keresett
Frenák Pál gyakran brutális. Az elviselhetőség
határán mozog, vagy éppen áthágja
azt a koreográfi áiban. Nem kíméli sem a
nézőit, sem a táncosait. Már-már
olyan állapotra törekszik, a Trafóban bemutatott
Lutte című produkcióban is, ami kivetkőzteti
őket önmagukból. Megmutatja a legszélsőségesebb
érzéseket is.

A totális
agressziót vagy a földöntúli jóságot
elegyíti Frenák Pál az előadásban,
akár egyetlen pillanatban is, hihetetlen érzelemmennyiség
zúdul ránk, és ezek olyan intenzíven
hömpölyögnek, mint a zenében. Ez azzal is jár,
hogy szinte semminek nincs egyértelmű jelentése,
érzelemhalmazok vannak, testek bámulatos mozdulataiból
szerveződő látványorgiák, melyekből
persze kialakul valami domináns érzés, intenzív
közlendő, de ez semmiképpen nem áll össze
lineáris, szájbarágós cselekménnyé.

A most a Trafóban
bemutatott Lutte című produkció címe
birkózást, küzdelmet jelent franciául, és
az előadásnak rögtön az elején meg is
jelennek a cselgáncs, az ökölvívás,
sőt a glima elemei, ami izlandi küzdősport, a
cselgáncs, a birkózás sajátos ötvözete,
gyakorlása közben akár jókora távolságra
is eldobják az ellenfelet. Test testet ér. Ütközik.
Fájdalmat okoz. Majd távolodik. Frenáknál
a nézés is szinte fájdalmat okozhat. Az ő
táncosai nem pléhpofájúak, akik csak a
mozdulataikra fi gyelnek. A mimika az egyik legfőbb
kifejezőerővé válik, az arc lidérces
agresszió megmutatására képes, ahogy az
elementáris vonzódást, szexuális
feltüzeltséget, végletes letargiát is
tökéletesen megmutatja.

És most
azt akarja leginkább megmutatni, hogy kibírhatatlanul
eldurvultunk, állandó küzdelemre kényszerülünk.
A harc permanenssé vált. Ember embernek kibírhatatlan,
életveszélyes farkasa. Az agresszió immáron
mindennapos. Benne vannak ebben a robbantások, a folyamatossá
váló gyűlöletkampányok, az utálkozás
a menekültekkel szemben, benne a fokozódó
letargia, ami könnyen fordítható át
előítéletté.

Frenák
soha nem beszél plakátszerűen. Nem kacsint ki a
produkcióiból napi aktualitásokat felhasználva,
de megfogalmaz korhangulatokat, zsigerileg átélhetővé
teszi ezeket. És ehhez azt várja a táncosaitól,
hogy ők is szinte a zsigereiket tegyék ki a deszkákra.
Nincs kímélet. Nincs markírozott játékmód.
Nincs egyrészről, másrészről, kemény
színpadi ütközetek vannak. A Lutte-ben akár
olyan gumiszárral falhoz kötött táncosok,
akik kutyaviadalszerűen, pórázukat mind tovább
tágítva ugranak egymásnak, hempergőznek a
földön, csaknem agyonszorítják, nyomják
egymást, marni, harapni, a másik húsába
vájni azért nem tudnak, mert szájkosár
van rajtuk. Animális létben leledzenek, négykézláb
ugranak, csusszannak, taposnak, elsodornak, rettentőek,
visszataszítóak, kibírhatatlanok. Tényleg,
mint amikor kiéheztetett harci kutyák eszeveszett
tébollyal ugranak egymásra. Ha nem lenne a gumikötél,
már régen széttépték volna
egymást. Ez jelent még némi féket, és
némi allegóriát. Frenák már a
Fiúkban is hangsúlyosan használta a kötelet,
ami fő kellékké vált, szabadságot
korlátozó béklyóvá ugyanúgy,
ahogy a magasba is lehetett mászni a segítségével,
a szabadulás segédeszközévé is
válhatott. És már ott is keményen
megjelentek a küzdősport elemei, fölment az adrenalin
a végtelenségig. Ezúttal is a kötél,
a heveder segíthet a földtől való
elrugaszkodásban, mert ezek az animális lények
elvágyódnak azért a talajról, próbálják
lerázni megkötöttségüket, igyekeznek a
képletes és valós értelemben is repülni.

Frenák
előző, a Művészetek Palotájának
Fesztivál Színházában bemutatott Birdie,
azaz Kismadár című produkciójában is
mindenki elvágyódott a földről, az eget
kémlelte, fölfelé tört minél
magasabbra és magasabbra. Most ezek a magukból
kivetkőzött animális lények, bár
heveder segítségével, felemelkednek a magasba.
Ott köröznek, kilengenek ide-oda, a légben is
ütközik, egymásbagabalyodik felajzott a testük,
ott is birkóznak, vagy éppen összesimulnak,
már-már ölelkeznek. Gyakran ezt is szédületes
tempóban, vadul, eszelős szilajsággal teszik,
máskor lelassulnak, csaknem elérzékenyülnek,
olykor már-már meditatívak, mintha a lét
értelmét kutatnák, mintha ezek a magukból
totálisan kivetkőzött lények időnként
egészen emberiek lennének.

De van egy
ocsmány fickó a színen, aki két
lábon jár. Ő képzeli magát embernek,
de kapásból puskát tart a kezében, a
többiekénél is elaljasultabb a tekintete.
Ridegebben kiszámítottak a mozdulatai. Kimértsége
dermesztő. Az összes szereplő közül az
egyetlen, aki szabályos táncformát használ,
ráadásul szteppel, ami könnyed revütánc
lehetne, de ő ezt átfordítja keménnyé,
vaskossá, szinte tapos a segítségével, és
ettől már csak egy paraszthajszálnyi választ
el az eltapos kifejezéstől. Ő a leginkább
eszét vesztett állat. Aki uralkodni akar mindenkin.
Bárki urának és irányítójának
képzeli magát, eltökélt célja, hogy
mindenkit a maga rabigájába hajtson. Fegyver nélkül
már egy tapodtat se mozdul. A végén teljes
eltökéltséggel le is puffant mindenkit, tán
azért, mert már nincs kit leuralnia, hová
„fejlődhetne” tovább? Aztán még
magát is lelövi, hiszen totálissá vált
a káoszszal teli téboly.

De aztán
legeslegvégül mégiscsak megjelenik a színen
egy allegorikus szarvas, tán kicsit hasonlít Bartók
Cantata Profana című remekművének
csodaszarvasára. A tisztaság, a természet
megtestesítője. Az eddigi pörgős, őrült
mozdulatok után neki csak kicsit, harmonikusan ring a teste,
és közben szelíd, lassú, békülékenyen
apró mozdulatokat tesz kezével, lábával.
Amikor elhagyjuk a nézőteret, még akkor is ott
marad, mint reménysugár, hogy a sok vérzivataros
idő után esetleg következik egy olyan kor, amiben
esélye van a humánumnak.

Az az elképesztő
energiabefektetés, koncentráció, az a
szemérmetlen kitárulkozás, amivel a táncosok,
Esterházy Fanni, Várnagy Kristóf, Mauer Milán,
Eoin Mac Donncha, Keresztes Patrik léteznek a színpadon,
egyszerre riasztó és lenyűgöző. Frenák
attól jelentős művész, hogy a leglidércesebb
pillanatokban is képes megmutatni a szépséget.
Teljesen a padlóra ránt minket, de valamelyest azért
segít a feltápászkodásban.

Forrás:
http://nepszava.hu/cikk/1107094-az-elviselhetoseg-hataran