Korcs
vágygépek

Komjáthy
Zsuzsanna @ Tánckritika
2016. 09. 23.

Frenák ebben tulajdonképpen azt a
feltartóztathatatlan folyamatot mutatja be, melyben az ember
egyfajta monásszá válik, egy maga is képszerű,
és a képek világában élő, ám
ablaktalan individuummá.

Giccs és művészet, borzalom és gyönyör
vagy éppen közönséges és fenséges
közt nagyon vékony a határvonal. Talán nem
is lenne butaság, ha kitennénk ide valamiféle
figyelmeztető táblát („Robbanásveszély!”),
hiszen sok-sok előadás vesztette már el
karját-lábát, vagy vérzett el ezen a
veszedelmes mezsgyén imbolyogva. Elég csak egyetlen
mikrogesztus, csak egyetlen apró rezdülés, ha az
egyensúly kibillen, aknára lépünk: egyik
minőség pedig azonnal a másik minőségbe
robban. Frenák Pál legfrissebb előadása,
a Lutte azonban, dacára minden képzeletbeli
jelzőtáblának, a tiltott határra
merészkedik. De vajon meginog-e?

A Lutte több szempontból is fontos lehet
a frenáki életműben. Egyrészt kiteljesíti,
csiszolja azt, hiszen tökéletesen illeszkedik a korábbi
előadások sorába. Mind formai-technikai
szempontból visszatérnek a jellegzetes fogások
(akrobatikus, veszélyes mozgássorok; spirális
lefelé és/vagy oldalirányú forgások
köteleken; hirtelen, erős lendületből indított,
majd elfúló mozdulatok; ütközések és
eloldások), mind tematikus szinten megjelennek benne a
koreográfusra jellemző motívumok (vonaglások
fénycsíkban; határozott belépők,
fényajtók; populáris vagy kloáka
kultúrából beemelt, elidegenített
motívumok; más kultúrák mozgásanyaga;
kontrasztos világítás; agresszív,
stimuláns zene; központi térszerkezet, kötelékek;
a kommunikáció kérdései stb.). Azonban
a Lutte nemcsak folytatja, lezárja és
újra megnyitja, de egyúttal át is
sajátítja az életművet:
párbeszédbe kezd vele. Reflektál a korábbi
előadásokra.

A Tricks & Tracks legendás duó-jelenete
(eredeti szereposztásban Juhász Kata és Gergely
Attila párosa) itt például négyes
jelenetté bővül. Juhász helyett ezúttal
Maurer Milán hányódik a kötélen –
jegyezzük meg, hihetetlen magabiztossággal pörög-forog,
mintha csak a teste eggyé olvadt volna a kötéllel
–, és a padlóhoz érve Várnagy
Kristóffal csap össze újra és újra.
Akárcsak a Tricks & Tracks-ben, itt is
animalitás és érzékenység
keveredik a mozgássorokban, azonban a nő–férfi
szereposztást ezúttal férfi–férfi
szerepkör váltja. Az állatiasság ugyanakkor
megsokszorozódik: a szadomazo ruhába bújt
Maurer–Várnagy duót ugyanis folyamatosan
megzavarja két ugyancsak szadomazo, megzabolázott
oroszlán- vagy inkább zombikölyök (Esterházy
Fanni, és ha jól veszem ki a maszk mögött
bújó arcvonásokat, Keresztes Patrik), akik
próbálják elkapni-felfalni-megsemmisíteni
az alápergő Maurert (eszünkbe juthatna a jelenet
kapcsán egyébként akár a Lakoma is).
Hasonlóképp továbbmondott az előadás
zárása, melyben egy, látszólag az előadás
világán kívül eső, oda nem illő
csodaszarvas-istenség jelenik meg (Esterházy), és
a tapsrend feloszlása után is figyelemmel kíséri
a távozó nézőket. A Fiúkból
is ismerős cumizó-öntetszelgő férfitorzó
pedig a Lutte-ben önálló életre
kel, és Eoin Mac Donncha személyében rászabadul
az előadásra.

Frenák Pál koreográfiáira többnyire
jellemző, hogy az előadások központi eleme egy
viszonylag nagy térszerkezet és/vagy egy azt formáló
kontrasztos fényszerkezet, melyben geometrikus láncra
felfűzhető rendben mozognak (vagy inkább hányódnak)
a táncosok. Így volt ez a Hymenben,
az InTime-ban, a KáOszban, az X&Y-ban,
a k.Rushban vagy a Birdie-ben. És így
van ez a Lutte-ben is: a térelem azonban ezúttal
az egész színpadra szétterül, és
sima, tükörfényű arénává
változtatja a deszkákat. Ez a tükröződés
pedig meghosszabbítja a teret, és beemel egyfajta
ott-sem-lévő, márványos negatív
teret is a játékba. Láthatóvá tesz
valami láthatatlant, hiszen a táncosok mozgásainak
mindig jelen van az inverze, a tükörképe is:
egy másik mozgás csillan a felszínen.
Furcsa, kettős és differenciált világot
teremt ezzel a színpadra a koreográfus, melynek
valósága leginkább talán Narcissus
átvátozásából lehet ismerős a
nézők számára.
Ez a szál pedig
többféle szempontból is jelentős lehet.
Nemcsak a pszichoanalitikus elemzésekre éhező
„hiénák” szájába ad
csócsálandót, de szimbolikus értelemben
is megjeleníti azt a visszatükröződő-reflexív
kifejezési módot, melyet az előző
bekezdésekben igyekeztem összefoglalni. Ugyanakkor más,
fontos jelentésréteg határait is kijelöli –
ez pedig már a Lutte képi világára
vonatkozik.

Frenákra szokták mondani, hogy vizuális világa
összetéveszthetetlen; hogy előadásaiban nem a
szavak, hanem a képek logikája uralkodik. Ez tény,
persze, egyetértek – részben. Frenák Pál
előadásai ugyanis véleményem szerint inkább
egyfajta képtelenségből táplálkoznak,
abból a negatív térből, mely Narcissusra is
visszabámult a patak vizén át, abból,
mely a Lutte minden egyes mozdulatának inverz
képében is megcsillan. Ez a képtelenség
aztán persze a képeken keresztül nyeri el végső
formáját, a szó szoros értelmében
véve azonban látnunk kell, az előadások
túlmutatnak a puszta képek logikáján.
Kitűnően
példázza ezt a mostani, Lutte-előadás
is. Frenák ebben tulajdonképpen azt a
feltartóztathatatlan folyamatot mutatja be, melyben az ember
egyfajta monásszá válik, egy maga is képszerű,
és a képek világában élő, ám
ablaktalan individuummá. Egy totális, de mégis
kifosztott, elkorcsosult (vágy)gépezetté,
melynek testében a borzalom és a gyönyör, a
giccs és a művészet, közönséges
és a fenséges erővonalai találkoznak.
Frenák ezzel pedig egyfajta politikai tettet is végrehajt,
hiszen morális és praktikus szempontból nézve
is a deszenzibilitást fogalmazza meg, mely mind jobban
eluralja a mindennapokat, és strukturálja a
gondolatokat.

A gondolatok kényes rendjébe való bemetszés
persze nem sima ügy. Kockázattal jár. És
nemcsak Frenák, de táncosai is mind-mind rendre
kockáztatnak, ez a show része. Kockára teszik
testüket, vásárra viszik a bőrüket, és
a magam részéről úgy vélem, minden
bizonnyal ép eszüket is. Sőt, vásárra
viszik a közönség ép eszét is.
A Lutte ugyanis szó szerint, mindenben a
határvonalon egyensúlyoz: azt a végpontot
keresi, amit még éppen el lehet viselni, vagy amíg
az előadás még művészi produktumként
elviselheti önmagát. Itt minden felforgatott, szinte fel-
és befogadhatatlan peremvidék, és semmi sem
rendeltetésszerűen működik. És akkor
visszatérve a kérdésre: a határvonalra
érve, a Luttevajon meginog-e? Nos, kicsit sem.

Frenák Pál Társulat: Lutte

Koncepció, koreográfia: Frenák Pál.
Koreográfiai asszisztens: Várnagy Kristóf.
Zeneszerző:
Gryllus Ábris, Farkas Miklós. Fény: Marton
János. Hang: Hajas Attila. Jelmez: Márton Richárd.
Kultúrtörténeti konzultáns: Dunajcsik
Mátyás.
Alpintechnika, színpad: Zoltai
György.
Előadók: Esterházy Fanni, Várnagy
Kristóf, Maurer Milán, Eoin Mac Donncha, Keresztes
Patrik, Szabó András, Peták Róbert.

Trafó, 2016. szeptember 23.

Forrás:
https://www.tanckritika.hu/kategoriak/kritika/986-komjathy-zsuzsanna-korcs-vagygepek