Vigyázz!
Kész! Káosz!

Dániel
Ferenc @ Critical Lapok

2002.
április

Nem
tudnám elégszer hangsúlyozni (harsonázni),
hogy Pesten, így értelemszerûen kis hazánkban
a Trafó - a Kortárs Mûvészetek Háza
- látványosabb faksznik nélkül mennyire
funkcionálisan mûködik. Van profilja,
törzsközönsége, megbízható
szcenikai apparátusa. Amit befogad, azt a szó jó
értelmében ki is szolgálja. A Trafót,
hál’ istennek, mintha messzirõl elkerülnék
a közéleti, ideológiai viharok. Az emberek,
zömükben fiatalok, élményre vágyva s
nem "tüntetõleg" tolongnak oda, és
ritkán csalódnak.

Frenák
Pál társulatának produkcióiban biztos nem
csalódnak. Az együttes három éve alakult
újjá, amikor Frenák, a koreográfus-vezetőtáncos
hosszú franciaországi kintlét után
fővárosunkba telepítette székhelyét
s egykori táncos gárdáját fiatal
magyarokkal frissítette fel. Ennél azonban többről
volna szó: amíg a Káoszt, legújabb
előadásukat nézem/hallgatom, lenyűgöz
maradéktalan stílusegységük. Érdektelen,
hogy Takátsy Pétert jól ismerem, Miguel Ortega
vagy Miriam Friedrich (őket nem ismerem) függetlenül
költői hangzású nevüktől, nem
lopnak semmi idegen etno-ízt a táncba. Mindannyian
anyanyelvi szinten beszélik a kortárs tánctechnika
idiómáit, amelyeken átszüremlik a
néptáncok, a jóga, a különleges
légzéstudomány, a siketnémák
jelrendszerének sok fontos eleme. Eruptívak.
Dinamikusak. Gyakran zabolátlanok. A balettet kísértő
finomkodás - enyhén szólva - nem sajátjuk.
Egyáltalán nem tisztelik az előadó és
a közönség között megszokott (megvont)
határokat.

Már
(belépéskor) a díszlet és a nézőtér
elrendezése is gúnyos provokáció. Mintha
Chicagóban vagy Las Vegasban lennénk: középütt
bokszring teljes arénaemelvényzettel, körülötte
asztalok, székek, italok a kevéssé úri
(inkább vért, K. O.-t kívánó)
népség számára. Körbeüljük
a szorítót, miközben ócska slágerek
hangzatai spannolnak viadalra. Iszogatunk. A ring mentén
elosztva a jól ismert háromlábú székek,
ilyeneken ápolják, legyezik, mossák életre
vizes szivaccsal a félholt küzdőket. Minden kész
a KáOszra! Biztonságérzetünk tétova:
kinek fognak itt bevinni mélyütést?! És
hol? Fent a ringben, vagy itt miközöttünk?

A
zene hangnemet, hangerőt vált (Francois Donato, Vajdai
Vilmos, Gergely Attila "számai"), Takátsy
Péter mint ringspeaker üvöltve beindítja az
estet, amely - nincs kétség efelől - menetekre
épül majd. Furiózókként tolakszik,
tolul elő a tizenegy főnyi csapat. Négy nő, hét
férfi - de a nemek ügyével itt csínján
kell bánni, mert bárki bármivé
transzformálódhat. Feminin maszkulinná és
megfordítva, vagy éppen transzvesztitává
hasonulva. A mindenkori tét: a küzdés maga.

Mindjárt
az első menetben kiviláglik, hogy a küzdelem nem
pusztán emberi lények közt zajlik, hanem a térbeli
dimenziók birtoklásáért is. Mintha maguk
emelnének gátakat vertikális és
horizontális közé, amelyeket dühödt
vággyal akarnak meghódítani, támadni és
védelmezni. E "műfaj" megjelölése:
pankráció, Hulkamania, régiesen kecseszkecsken,
üsd, vágd, ahol éred. Titkos szabálya, hogy
az ellenfél nem sérülhet meg, mert a mutatvány
tetszhalál és örök újjászületés
szövevénye. A Frenák-kompánia nyílt
szabálya, hogy a testiség elválaszthatatlan az
erotikától, sőt, a pánerotizmustól,
egymás teljes birtokbavételétől. Üsd,
vágd, öleld, ahol éred. Brutálisan,
gyöngéden. Eksztázisig vagy dühödt
szétszakadásig.

Párok
alakulnak, kis csoportozatok, magányosan szólózók.
Szimultán cselekvések és állapotok.
Öklelődzők, hempergők, önmagukban
élvezkedők, árgus tekintettel figyelők,
semlegesek. Király Tamás, a jelmeztervező
különféle öltönyökbe, ruházatokba
öltöztette a csapatot, menet közben vetkőznek is,
öltöznek is, s elérik, hogy a legjelmezszerűbb
hatás a színtiszta pucérság. Több,
mint geg, ahogyan cipőikkel "bánnak": kétes
eleganciától a sportosan edzett meztélábakon
át a nemi jelleget hangsúlyozó magas sarkú
cipellőkig (tűsarkúban ki férfi, ki a nő?).
Eluralkodik a zűrzavar, és nem sejthető, hol és
hogyan alakulhat vissza "valamiféle renddé".

Legalább
átmeneti renddé. Igencsak groteszk módon úgy,
hogy bennünket, nézőket vesznek kezelésbe.
Fixíroznak. Nyelvet öltenek. Közénk
furakodnak. A tőlem három asztallal arrébb ülő
fickót szájon csókolják. Később
a ringben felsorakozva rágógumikat bontanak és a
pofánkba csócsálva rágóznak. Irány
az alvilág.

Frenák
Pál és Takátsy Péter követhetetlen
halandzsa nyelven duettet rögtönözve danásznak.
Két énekszólam konvencionális
együtthangzásából mint "betétszámból"
így csinálnak bizarrul élvezetes pamfletet.
Nekünk, nézőknek már ekkor üvöltenünk
kéne: "üsd ki, üsd ki!".

A
küzdőtér időnként elnéptelenedik.
Ez inkább aggasztó. Majd előre kiszámíthatatlan
térbeli pontok felől támadást intéznek,
például a szorítókötelek ellen -
rángásra, hullámzásra, körözésre
kényszerítve őket. Az úgynevezett
szorítósarkokban üzekednek, pihennek, vagy csupán
átmeneti diadalként birtokba veszik. Rézsút
a szorító kötelénél vetkőzve,
mintha ruháikat teregetnék, szárogatnák.
De végállapotig sosem jutnak. Posztmodern korunk
gnosztikusainak a teremtés tökéletlen mivoltát
gyűlölő, roncsoló, örökké
újjászervező vagy korrigálandó
vágyait (törekvéseit) testesítik meg. Olyan
lényekét, akik vakon, rendezetlenül akarnak
(egyidejűleg) "ritkítani" és
"szaporítani". Kortársainkét (volna
itt kivétel?), akik a jelenből mindig a jövőbe
törekednek, holott az előrelátás képességét
nem birtokolják. Ettől zűrösek, kaotikusak.

Következik
az obligát cigarettára gyújtás.
Telefüstölik a játékteret. Tüntetőleg
utalnak rá, hogy spanglizva mit is? - többnyire időt
akarunk nyerni, amíg valami jobb, elmésebb nem jut
eszünkbe. Másfelől helyettünk, nézők
helyett élvezik a szenvedélybetegség rabságát,
a szabadság fonákját. Sietségét.
Élménybeszámolóm részletein
merengve meglep, hogy a Káosz, noha halmozza a
reminiszcenciákat, soha, egyetlen másodpercre sem válik
irodalmivá vagy ideológiai célzatú
mutatvánnyá. S ezt csak részben tulajdonítanám
a szcenárió hiányának, sokkal inkább
a folyamatos testbeszéd primátusának. Még
olyankor is, amikor egyik-másik táncos nyílt
színen kivonul a játéktérből,
öltözéket vált (vagy sem), majd tüntetőleg
"csatlakozik", pihen, magába roskad. Láthatóan
telítődik vággyal, energiával.

Személy
szerint Frenák Pál lenyűgöző jelenség.
Arányérzéke hajszálpontos: küzdőként
nyomul a látvány centrumába, hogy megmutassa, ki
ő! - s szinte észrevétlenül tűnik ki,
válik jelentéktelenné. Nézővé.
Senkivé. Ellenpontja vagy hasonmása Takátsy
Péter, aki a mitológiai távlatok kettős
lényeit, androgünjeit idézi fel a hús-vér
alak és a bábu határmezsgyéin. Amit
megtestesít a dulakodás hevében: izgalmas, de
mihaszna, mert számunkra a múlt már csak
panoptikum.

A
zene is zaklatottan silányul. A Bizet-utalások vagy
Yves Montand klasszikus sanzonja ebben a színpadi
szövegkörnyezetben funkcióikat vesztik, nem
"festenek alá", nem "diktálnak",
hangzanak. Úgy hangzanak, mint a professzionális
bokszban alkalmazott felvezető akusztikus staffázsok, X
vagy Y bajnok összelopkodott emblémái. Frenák
Pál és Andy Varga dramaturgiájában
mondhatni előfeltétel, hogy a zűrzavaros dolgokat
végletekig leegyszerűsítve "tálalják
fel": így a szorítóba csalnak két,
valóban odaillő, odatartozó szereplőt:
öklözőt. Bokszgatyákban, bokszkesztyűkkel
felvértezve. Ütésváltásokkal, bal-
és jobbcsapottal, táncoló, edzett lábakkal.
Csépelik egymást, összekapaszkodnak, szétválnak,
keresik az ütőtávot, ütnek, "vérre
mennek".

Bennünk,
nézőikben kezdettől fogva jól elültették
azt a műfajilag tiszta sejtést, hogy ennek az estnek
idáig kell fajulnia. Hogy ha ring van, ha az együttes
abban és akörül táncol, menetekre szaggatva,
rendezetlen állapotok sorjázásával, akkor
végül is egy "mérkőzés" fog
rendet teremteni. Fölöslegessé téve a
táncosokat. A küzdősport által lenullázván
az esztétikumot. Darabideig a mozdulatművészet és
a nyers erő szimultánja még lekötheti
figyelmünket, de jobb lesz az egésznek véget
vetni. Pontosan annyi idő alatt, amíg egy tizenöt
menetes profi bokszmeccs eltarthat.

Sznobéria
ide, nemzeti büszkeség oda: jó tudni, hogy a
Frenák vezette csapat méltán elismert,
világutazó együttes. Sikerük titka végső
soron nyílt titok. Mindannyian, kivétel nélkül
elmélyült táncosok. A testükre, önmagukra
és egymásra összpontosítanak: ettől
kifinomultak még a legdurvábbnak tűnő
akciókban is. Készségük, sok más
gyakorlóéval ellentétben, természetességre,
a pózok kiiktatására törekszik. Jócskán
megdolgoznak, de sosem verejtéktől csatakosan.
Szakzsargonban: "nem adnak ki mindent" - benső
energiakészletük rovására. Ezt nevezzük
igazi artisztikumnak. Enélkül még a káosz
is összeomlana.