Egy
dramaturg jegyzetei - I.: Mit nézzünk? hogyan nézzük?
(Ito és Szajuri)
Dániel
Ferenc @ Magyar Narancs
200/47.(11.16.)
Egy
dramaturg, akár én is, jobban teszi, ha rejtekező
élethivatásába bújik: dramaturgizál.
A megjelenítés hátsó szándékával
közelít bonyodalmakhoz, lop, csal, élősködik
az írókon, hogy vélt igazságának
"szívébe" hatoljon. A tapsos meghajlás
várathat magára. Mindebbe belefér - időről
időre -, hogy amikor személyes elfogultságaink, a
korszakban gyűjtött úti élményeink
összetorlódnak: nyíltan valljunk (írjunk)
róluk. Ha van hová éppen. Számomra a
Magyar Narancs eszményi önlejárató
szövegkörnyezet. Csapó.
Folyókanyarulat
textilből
Ito és Szajuri.
Bozsik Yvette és Frenák Pál első közös
színházi vállalkozása japán
ihletésű játék a Trafóban. (Tér
és videó: Ádám Zoltán, Ravasz
András. Jelmez: Berzsenyi Kriszta. Fény: Pető
József. Zene: Fred Bigot.) Pontfényekkel, súrolt
fénypászmákkal megvilágított
csillámló meanderek - két képzeletbeli és
térbeli végponttal. E nyomvonal mentén jön
létre a színpadon duettjük szimultán tánca:
haladás, közelítés, vonagló
megtorpanás, kanyarulás, átérkezés
telítődik meg női-férfi, férfi-női
testiséggel, természetképzetekkel, faunával,
flórával. Erős kontrasztja a narcisztikus
élvezkedés mozdulatvilágának, amelyet
kiegészít és ellenpontoz a táncszínészek
testére tekeredő kelme. Végállapot:
meztelenség. Végállapot: sötétség.
Lényegi adottság: a TRAF", ez a puritán, de
jól felszerelt, mindig újszerűen kiaknázható
létesítmény (aréna lelátó,
tágas színtér, átható hangzás,
sokrétű világítás, vetítővászon,
sík- és térhatás).
Dramaturg lévén
szabadon tanúskodhatok amellett, hogy a hazai színpadvilágban,
ahol inkább a kis/közép realizmus, a revü és
az irodalmiság dívik, Bozsik Yvette színháza
mintaadó kivétel: nála megjelenik az ölbecsaló
anya-natúra mintegy csaliként vagy érzékszervekhez
szóló ajándékként. Van bestiáruma:
hibridek, állatfélék, androgünök,
mesés szörnylények, magyaros folklórsűrítmények,
transzvesztiták, eleven idézetek, kóros
túlnövekedés és törpeség. A
testen belüli létre utalva különös
kellékeket varázsol elő és vissza.
Évek óta figyelem
ámulattal színházát, s
csak bámulom, hogy a hivatalos kritika hogyan dugja valamiféle
koreográfusi kreclibe. Most,
hogy hazaérkezvén Frenák Pál, a páratlan
fizikumú, szuggesztív mozdulatművész is
"bonyolítani fogja a képet", őt is
besorolják?
Mért nyüstölöm mindezt?
Mert történetesen a színház nem főnixmadár,
önmagából megújulni nem képes.
Viszont, vurstlisan szólva "aaatitokaaaarejtéééjjja
csoda!" - azaz, a mágia, a testbeszéd, a
beszédbűvölet, a karnevál, a természet
csendes mutánsai, a kóklerség öngerjedelmei,
s mindezek hibridjei segíthetnek túljutni (ha van) a
válságon.
Sinistra és Szajla
Bodor Ádám és Oravecz
Imre. Néhány éve az első szerző némi
faggatásra "meteorológus"-nak vallotta magát.
Oravecz táj- és növénytakaró-"specialistának".
Mintha nyájasan rásegítettek volna, hadd ismerje
föl a honi irodalmi recepció, no meg az olvasó!,
írásaikban milyen försztklassz szerepet visz
éghajlat, topográfia, növényzet, csapadék
- átlag, medve vagy nyúl. Hogy körzetbeli
raboskodásunk időtlenségét azzal az idővel
tagolhatjuk, ami alatt a "menyét alakú hófolt"
"hód alakú hófolttá" módosul.
Hogy a ködkonfigurációk meg a szelek
értékállóbbak, mint a historikum
üzenetei. Hogy a Coca Mavrodin Mahmudia ezredes fülébe
tömködött sárgás vazelines vattacsomók
jégbe fagyva is "tanúskodnak" a történet
mellett? Mint Oravecznél a Recsk felé vezető út
mentén a köves, terméketlen, gyűlölt
parcella? A dinsztelt hagyma szaga a nyári konyha felől,
amely az anyai otthonosságot idézi, noha minden
relikvia szétporladt már?
Áthallás és átjárás
A műfaji karámokban tipródók
meg a különféle ideológiákkal
fertőzöttek karanténjaikból sitty-sutty
aligha tudnak kitörni. Korunk szervezeti formája a
szekcióké, az osztódással szaporodó
zsűriké és szakbizottságoké. Ez
érvényes a művészeti élet formáira
is. És mégis, hinnünk kell abban, hogy valamiféle
kölcsönös figyelem révén egymásba
csillanhat irodalom és teátrum, film és zene,
szcenika és élettan, képzelet és valóság.
H
Záradék: hosszasan kellett volna
írnom arról a feszült kontrasztról, hogy
az Ito és Szajuriban
Bozsik Yvette kiszolgáltatja az arcát, de Frenák
Pálnak még a feje sem látszik, mert takarja egy
kiszámíthatatlanul imbolygó japán
szalmakalap. Egyfelől: test és arc, mozdulatok egysége,
másfelől: arctalanság, test és kaszáló
végtagok diszharmóniája. Nos, épp ebben
rejlik az igazi színház titka: képtelenség
verbalizálni. Ha találnánk méltó
műleírást hozzá, akár oda se
menjünk.