Sajtó
Interjú
Frenák
Bóka B. László
Népszava
HU

Tánc minden nyelven

Népszava 2001. szeptember 26
Bóka B. László

Két országban is otthon van a lázadó művész

Frenák Pál kétlaki művész, hol itthon, hol Franciaországban dolgozik együttesével. Koreográfiái sajátos arcú történet nélküli történetek. Az egyik legeredetibb hangú kortárs táncművészünk, aki a saját útját járja. Frenák és társulata mától négy estén át a Trafóban játssza Lakoma című produkcióját. A társulat ezután október elejétől három hónapon át Franciaországban turnézik, amely alatt egy hétig a kortárs tánc fellegvárának számító párizsi Théatre de la Bastille-ban lépnek színpadra.

- Egy interjúban azt mondta, hogy tizenévesen olyan élmények érték, amelyekről nem szívesen beszél, ám amelyeket művészként mégis felhasznált. Mire célzott?

FP: A szüleim süketnémák voltak, nyolcadik gyerekként születtem. Ketten tragikus módon meghaltak. A bátyám disszidált, apám megőrült, nem sokkal később meghalt. Anyám egyedül maradt öt gyerekkel. Miután képtelen volt ezt a helyzetet feldolgozni, így a testvéreimmel állami gondozásba kerültünk. Mindez hozzátartozott az életemhez. Gyerek voltam, aki felnézett a világba, ahol nem normális dolgok játszódtak.

- Emlékszik akkori önmagára? Hogyan vészelte át ezt az időszakot?

FP: Felépítettem egy fantáziavilágot, ahol megéltem a jót. Testvéreimmel és anyámmal nagyon szorosan kötődtünk egymáshoz, összetartottunk. Bekerültem egy katonai rendszerű, kemény árvaházba. Az volt a legszömyűbb, amikor meg kellett válnom a saját ruháimtól. Mindenki egyenruhában járt. Szerencsére néhány tanár felfedezte az érzékenységemet, és megkértek, hogy vigyázzak a gyerekeikre. Ellentmondásos volt az ottlét: rácsok vették körbe, de legalább a Balaton mellett volt. Fantáziában szárnyalhattam, a tó teret adott a képzeletemnek. Az ablak előtt elmenő vonat az otthonhoz kötött. Ezt az élményt beépítettem a Gördeszkák című darabomba is. De már nem magamról beszéltem, hanem egy kisfiúról, aki a rácsok között él, és látja a kinti, szabad világot. A saját átélt élményeimen keresztül igyekszem meglátni másokat is.

- A belső mozgáskényszemek, ami belülről fűti, van valami köze a süketnéma jelrendszerhez, hiszen a mai napig is jelel.

FP: A süketnéma jelrendszernek nagyon nagy szerepe volt abban, hogy a táncot választottam önkifejezésem megvalósítására. Amikor az intézetbe kerültem, át kellett térnem a verbális kommunikációra. Néha még ma is bajban vagyok. Akkor kezdtek oldódni a görcseim, amikor Franciaországba kerülve elkezdtem tanulni a nyelvet. Amikor már beszéltem valamennyire, gyakran jobban sikerült kifejeznem magamat franciául, mint magyarul.

- Szóval szüksége volt egy tanult nyelvre?

FP: - Ha érzelmileg felpörgők, akkor sokkal jobban megy a francia, magyarul csak dadogok. Amint kezdtem tudni elmondani mindent franciául, lassan úgy fogadtam el korábbi önmagamat is. Aztán tértem vissza újra a magyar nyelvhez, és akkor már képes voltam magyarul is kifejezni magamat.

- Mit gondol, az a néző, aki már látott két Frenák-produkciót, felismeri a harmadikat?

FP: Biztos vagyok benne, hogy igen. Fontos, hogy minden művésznek azonosítható arca legyen. Idegesít, ha látok egy előadást, és nem ismerem fel benne az alkotó személyiségét. Ma úgyis elég sok bajt okoz, hogy mindenki tudni akarja, ki milyen iskolából érkezett, mit tanult

- Ettől ön sem menekült meg, hiszen mindig megjegyzik, hogy Cunningham és Limon technikát tanult.

FP: Ez elég szomorú, mert keveset tanultam és lázadó voltam. Sok helyen táncoltam, de sehol sem tudtam sokáig megmaradni, mert úgy éreztem, hogy a tanultak nem fejezik ki azt, amit szeretnék. De akkoriban még nem voltak meg az eszközeim. Az érzéseim, gondolataim, vízióim, a fantáziám mind megvoltak már, csak nem volt sajátos, rám jellemző mozgásanyagom. Számomra fontos, hogy a megjelenítés formája megfelelő legyen a tartalomhoz. Magyarországra és a világra ma roppant jellemző, hogy sokan másoknál keresnek formákat a gondolataikhoz.

- Mások is építkeznek magából, nem zavarja?

FP: Nem zavar, és tudomásul kell venni, hogy nem csak nekem lehetnek vízióim a világról. Lehet, hogy az ötletem ugyanakkor Dél- Amerikában is eszébe jutott valakinek. Aztán persze megint visszatérünk a stílushoz. Például nem én és nem Pina Bausch találtuk ki, hogy a levegőben is lehet dolgozni. Bizonyos afrikai rituális táncokban évezredek óta a fára kötik magukat a táncosok. Minden alkotó visszavezeti valahová a gyökereit. Én például sokat utazom Marokkóba, és ott figyelem a transzba esett táncosokat. Azt gondolom, abban lehet egyedinek lenni, ahogy bizonyos elemeket feldolgozunk. Azt hiszem, ahogyan én függesztem fel a táncosokat, azt úgy nemigen láttam még sehol. A táncban az is fontos, hogy a táncosok képesek legyenek elszakadni a tudatos énjüktől, akkor tudnak a testükkel mindent megvalósítani. Ezt az állapotot lehet visszavezetni az afrikai rituális táncokhoz.

- Hol van otthon, Magyarországon vagy Franciaországban?

FP: Nehéz megélni ezt a kettősséget. Itt itthon, ott otthon vagyok, de akkor a legjobb, ha próbálhatok.

menu
x
Archive
Archive