Hímnem-nőnem

Szentgyörgyi Rita @ Szép szó

2006.08.12.

Cividalei találkozás Frenák Pállal

Az emberi test mint a minket körülvevő világ térképe. Nyomot hagy rajta az idő, a kor, más testekből áradó szagok, ütközések. Vágyak, fájdalmak, mérhetetlen szenvedélyek és szenvedések írják létezésünket – akár férfi , akár női szerepet osztott ránk a természet. De vajon valóban a természet szerinti n emi szerepeinket éljük, és ha igen, felismerjük-e annak összes mélységét és magaslatát? A hímnem-nőnem primer ösztönei től kemény harc vezet önazonosságunk megtalálásáig. A testiség energiamezejében egymástól elkülönítve jeleníti meg képekben, víziókban, zsigerekig ható zenével Frenák Pál 2004-es koreográfi ája a két nem magányos küzdelmét. A macsóság börtönében vergődő Fiúk kötéltáncát, a biztonság, szépség, anyaság, gyönyör álmát „fehér lavórokban” hordozó Csajokat.

Amilyen mostoha körülmények között jött létre a kétszólamú Fiúk/Csajok bemutatója a Közép-Európa Fesztiválon, a Mittelfesten, olyan igaz éljenzés övezte Frenák metafizikai mélységű utazását, az egytől egyig kiváló magyar–francia táncosok erőfeszítő, kreatív munkáját.
Frenák Pálban az átszellemült guruk lelki tisztasága találkozik a tökéletességet alapkövetelménynek tartó művész következetességével. A társulat technikusának balesete miatt az utolsó percig bizonytalan, meg tudják-e tartani a Fiúk előadását.

– A jó szándék kevés – kezdi a beszélgetést Frenák Pál. Tapasztalatból mondhatom, hogy az olaszoknál soha nem az van, amit megbeszéltünk. Nem gondolom, hogy bármilyen körülmények között játszani kell. Van egyfajta minőség, ami nem degradálódhat. Hiszen akkor belemegyünk egy olyan szemléletbe, ami eluralkodott manapság, hogy tudniillik mindent meg lehet venni. Igenis vannak dolgok, amiket nem lehet megvenni. Ilyen például a művészet. Magyarországon is ez idegesít a legjobban. Egy-két játszóteret leszámítva, mint a Trafó, még a nagy színházaknál is nagyon szomorú ez a mentalitás.

Az ön koreográfiái a testiség és lelkiség nyelvén egyaránt az emberi méltóságról szólnak. 

FP: Felismerhető a munkáimban ez a fajta törekvés. Ezen belül is a férfi és a női nem mélységeit, identitását feszegetem. És nemcsak úgy, mint férfiak és nők, hanem, hogy miként illeszkedik be a mai társadalomba a két nem. A nőknek évszázados problémája az egyenjogúság. Hiába fejlődik a társadalom, ez a téma egyre jobban kiéleződik. A gyors modernizmus, amelyben élünk, kicsit a barbársághoz hasonlít. A kérdés az, mennyire tudjuk megőrizni emberi méltóságunkat.

És mi az ön válasza erre?

FP: Azt gondolom, egy művésznek elsősorban önmagával szemben van felelőssége. Mi nem a megoldást keressük, nem filozofálunk. Közvetve a kreativitás, a víziók nyelvén vetítünk ki valamit.

A férfi akat sokkal inkább ösztönlényeknek ábrázolja, míg a nőket az álmokon, a tudattalanon keresztül közelíti meg. Ilyennek látja a két nem mai felállását is?

FP: A férfi nemről talán öröktől fogva van egy egyfajta nagyon racionális dominanciaelképzelés, ami fokozottan erősödik manapság. És ennek következtében a női nemben nem a feminitást emeli fel, hanem az agreszszívabb részt. Elég ha körülnézünk, a női politikusoknál vagy az élet egyéb területén is az agresszivitás kerül felszínre. A férfi úgy próbálja maga mellé emelni a női nemet, hogy abban kineveli a férfi nemet, azt, amit elfogad.

Ezért hajszolja bele úgymond férfi táncosait a női léttel való azonosulásba?

FP: Belenyúltam kicsit a férfiak testi animalitásába. Ha nagyon mélyen belemerülünk, rájövünk, hogy a férfiaknál ez egyfajta védekezés. A megérzéseimre, a tapasztalataimra, a kísérleti munkáimra hagyatkozva a nőies mozgásformákon keresztül mindig arra ébredek, hogy gyengeségről van szó. Sokkal törékenyebb a férfi , mint a nő, és ezt kompenzálja a testiséggel. Vágyik arra, hogy elérhesse a női rugalmasságot, hajlékonyságot, ami számára lehetetlen. Az organikus, állati mozgásformákat kontrasztba állítva a radikális, élesen becsapódó koreográfiai elemekkel azt próbálom kihozni, miként találja meg magát a férfi a finom, nőies, pumaszerű mozgásokban. Nem azért, hogy nővé váljon, hanem, hogy egy kicsit bele tudjon bújni a másik bőrébe, és azon keresztül megtapasztalja a nőiséget. Én úgy gondolom, hogy a nőknek több fogalmuk van a férfi nemről. Nagyobb az értelmezésük a férfiról mint tartalmi lényről, jobban ismerik. Amíg a férfi csak önmagát láttatja, addig macsó, egoista: magához rántja a másikat, és eltapossa. Valahol mélyen fél a női nemtől, nem kimondottan szexuális értelemben. A valódi problémáját elfelejti, ha brutális módon éli ki az ösztöneit, váltogatja a partnereit. Gyűjt, gyűjt, gyűjt, és ilyenkor szokott előfordulni, hogy egyszer csak megszűnik az élet, nem tudunk meghalni, csúnyán halunk meg, vagy nem fogadjuk el a halált. Szerintem azok a férfi ak félnek a legjobban, akik a legagresszívabb, legegoistább módon élik meg a szexualitásukat. Hiszen nem engedik el magukat benne, attól félnek, hogy megszűnnek, hogy beszippantja őket valami. És ezért kell nekik – már elnézést – kapaszkodniuk a saját hímvesszőjükbe, mert ha elengedik, akkor pofára esnek.

Mondhatni a nők javára dönget tabukat, oszlat el illúziókat. A nők vajon természetüknél fogva mentesülnek a hiányzó részük integrálásának csapdáitól?

FP: Bennük is láthatóvá válik a férfi nem, de nem küzdenek vele annyira, mint a férfiak. Nyíltabban merik felvállalni a férfi oldalukat, mint a férfiak a női részüket.

A modern táncban is szokatlanul radikális szimbolikára építi az előadásait. Nem hagyja meg a közönséget a könnyű értelmezés állapotában. Szokott-e tapasztalni nyílt ellenérzéseket a nézők részéről?

FP: Soha nem egy szimbolikai elemre építek. Gyakran teret hagyok a véletleneknek. Mindenkinek saját szuverén, egyéni feladata, hogy értelmezze, „átjárja” a darabjaimat. Van olyan néző, aki gyűlöl. Egy Trafó-előadás utáni beszélgetésen egy hölgy azt mondta nekem, nem tudja elfogadni azt, ahogy a női nemet ábrázolom, kikéri magának. Mire én megkérdeztem tőle, miért nem ment ki. Nem tudott válaszolni. Több száz ember előtt azt felelte: „Visszajövök minden darabjára.” A közönségnek egy alkotó szintre kell emelkednie ahhoz, hogy ráhangolódjon az előadásaimra. Nem megérteni akarja őket, hanem megérezni. Engem nem érdekelnek azok az alkotások, amelyek megmagyaráznak valamit. Giles Deleuse filozófus gyakran mondta: „A jó tanítvány nem az, aki rögtön kérdez. Várd meg, míg átjár egy mű, és te is átjárod azt. Ahol a tudatosság és az ösztön találkozik, ott megszületik valami, ami addig még nem volt.” Nem akarok nagyképű lenni, de nagyon szeretnék ilyen formában alkotni. És valószínűleg ezzel a filozófiával, gondolkodásmóddal alkotok, kísérletezem.