Testként
létezni

Péter
Márta @ Zsöllye
2003 április

Kata!
Kata! Kata! – ejti sokféleképp egy gazdátlan
hang, s Kata bólogat, grimaszol, görcsös mosolyra
feszíti ajkát. Kata! Kata! Aztán: Ilona, Éva,
Zsuzsa, Karcsi, akárki – és Kata csodálkozik,
tiltakozik, nem szeretné elveszíteni nevét,
önmagát. Kata a nézőtéren ül, ám
egy kamera jóvoltából a színpad
hátterében feszülő vásznon is
láthatjuk arcát, meg-megránduló vonásait;
kapkodjuk fejünket, s közben talán el is
bizonytalanodunk a nevünk, az énünk valódiságát
illetően. És átélhetünk még
mást is. Valamiféle egzisztenciális vákuumba
kerülve hirtelen a félelem, a szorongás, a
világbéli otthontalanság súlya
ereszkedhet ránk.

Az efféle érzéseknek nincs
kezdete, egyszer csak vannak, tényszerűen, észre
kell venni a jelenséget. A nagy kérdés az, hogy
valóban, szellemi valóságunkban is megéljük-e,
vagyis vállaljuk-e érzelmi élményeink
fájdalmas bizonytalanságát. Hát Frenák
Pál egyáltalán nem segít a menekülésben.
Előadásai nem építenek mesterséges
világot, amely mintegy a valóság fölé
vagy alá csúszva az embert kikapcsolná a
hétköznapokból, bármiképp is
személyes létet. Még az egészen bizarr,
különös vagy elvont részleteket is átjárja
valamilyen sűrű szomorúság, a földi
dolgok esendőségének tudata. Egyfajta bölcsesség,
amely a személyes sorsból kristályosodva
fenségesen hitelesíti Frenák színpadának
valamennyi történését. De most valami
fordult. Valami más lett. És nem a befejezetlenség
érzése ez, bár az alkotó legfrissebb
darabja láthatólag nem készült el.

A
Blue Spring képei között alig akad olyan, amely
fajsúlya szerint méltóan illeszkedhetne a
korábbi művekhez. Az alkotó talán tétova
lépésekkel elindult valamerre, ám közben
mintha elvétette volna a a csapást: a dolgok felületén
maradva lényegtelen részletekbe bonyolódott,
amelyekből aztán már nem szőhetett
nagyformátumú kompozíciót. Hová
lett az a tiszta és finom szigor, s amellyel bármilyen
témát és elemet színpadára
lényegíthetett? Most a részletek csak
kényszerrel tarthatók össze, vagy úgy is
alig. Elsősorban vázlatos szituációk
vannak, meg személyiségek, akik szinte önműködően
hozzák ismert figurájukat, s már csekély
nézői rutinnal is tudható, mi történik
majd. Gergye Krisztián dekoratív körömcipős-kalapos
transzvesztitája sem meglepetés, ráadásul
oldalán az alacsony, csetlő-botló széptevővel
inkább kabarészínpadra illik. Az előadó
másik jelente, a székébe hanyatló
tehetetlen paralitikus hű rajza megrázó, merész
epizód, ám stilárisan ugyancsak simul a
Gergye-repertoárba. Juhász Kata(a Kata!) testrészeit
is jól ismerjük már; a felcsúszó
pendely alól szinte otthonosan tárulnak elénk,
amíg az előadó egy vértócsában
hentereg. A vértócsa különben épp
saját pisztolyának csövéből csordogált
elő egy korábbi jelenetben. Ebben az abszurd világban
minden megtörténhet, például, hogy hosszú
vajúdás után egy nő méretes halat
szül, meg hogy az izmos fiatalember testén hatalmas
keblek ringatóznak, míg színpadi köreit
rója; különben Miguel Ortega figurája sem
ismeretlen nálunk. Másik, bravúris magánszámban
a földön araszolva óriási teknőchéját
cipel a hátán, és meghökkentően jól
imitálja a kedves állatot.

A
tébláboló teknősbéka mellett már
nem is olyan feltűnő a tetőtől talpig sárga
műanyagba préselt nő céltalan jövésmenése,
a tojásdobálás és –nyalás, a
mikrofonba bugyogó szónokok hevülete. Csak
egyetlen kép nem enged el, nem olvad bele a színpadi
hullámzásba.

Szoba
vagy ketrec? Áttetsző falai mögött egy
emberpár; testmonológjaik a még elbírható
léttudat határán (vagy azon túl?)
imbolyognak. Olykor mintha egy zártosztály katatóniás
alakjaiként támasztanák a falat, míg
sikolyok, nyögések, kényszeresen világba
lökődö hangok borulnak rájuk. Az előadás
e szcenikailag is elkülönült részletében
aztán a pár azt teszi, amit az Ember férfivé
és nővé kettőződve tehet: kétségbeesett
koituszba kezd. A nő arccal tapad az üveghez, a férfi
hátulról közelít, nadrágja térdig
csúszik. Mind vehemensebb lökési azonban görcsös
rángatózássá esnek szét, s az
ösztöni fogság kínjában végtére
úgy tűnik, a test már testként létezni
is képtelen.

A
földön nincs, nem jöhet el a beteljesülés.