Frenák
Pál: Elég volt a társadalmi előítéletekből!

Szentgyörgyi
Rita @ hvg.hu

2018.
11. 19.

Mindig
küzdenie kellett azért, hogy képes legyen átvinni
a művészi elképzeléseit, és makacsul
ragaszkodik az önállóságához.
Legújabb darabjával, a W_all című
előadással a közös kreatív munkára
szeretett volna lehetőséget adni a fiatal tehetségeknek,
és szeretné leküzdeni az előítéleteket,
amelyeket a gyerekkora óta maga is a bőrén
tapasztalt. Frenák Pállal a múltból
hozott reflexek ismétlődéséről, és
a hatvan felett kibontakozó kreativitásról is
beszélgettünk.

hvg.hu:
A Frenák Pál Társulatot hogyan érintette
a kulturális tao megszűnése?

Frenák
Pál: Azzal
együtt, hogy számunkra nincs akkora jelentősége,
mint a nagy színházaknak, a pár millió
forintos évi tao összeg is létkérdés.
Húszmillió forint alaptámogatásból
létezünk. Ha rendelkezésünkre állna
egy olyan profi játszóhely, mint például
a MU Színház vagy akárcsak egy stúdió,
mint a Bakelit, európai projektekkel valószínűleg
képesek lennénk kitermelni a stabil működésünkhöz
szükséges anyagi bázist az állami támogatás
mellett. Budapest-díjas vagyok, de mégsem sikerült
még a fővárosban egy állandó helyet
szereznem. A Frenák Pál Társulat nomádként
vándorol próbateremről próbateremre.
Harminc éve igyekszem lobbizni ez ügyben különböző
kormányoknál, szponzoroknál, de eredménytelenül,
a mai napig nem voltunk képesek létrehozni egy stúdiót,
pedig úgy érzem, hogy ma Budapesten egy Frenák
Koreográfiai Centrumnak nagy felhajtó ereje lenne.

hvg.hu:
Félelem, hallgatás, kivárás övezi a
társulatok részéről az új helyzetet,
hogy a jövőben az EMMI osztja ki a pénzeket. Milyen
garanciát lát arra, hogy nem politikai szimpátia
alapján fognak dönteni?

F.
P.: Amióta
élek, kivárásos alapon működöm.
Az előző kormányok idején sem volt jobb a
dolgunk, már akkor is periférikus szcénán
mozogtunk. Legyünk őszinték, a művészi
önállóságom, függetlenségem még
a függetleneken is kívül helyez. Mindig küzdenem
kellett azért, hogy képes legyek átvinni a
művészi elképzelésemet, amihez hűen
ragaszkodom. Világszerte tendencia, hogy a politika belefolyik
a művészi reflexiókba, támogatja vagy
gátolja ezeket, és sokszor érdekek mentén
születnek döntések. Európában
mindenhol nagyon kiélezett most a helyzet. Visszatérő
kérdés, hogy politizálok-e. Gyerekkorom óta
azt teszem, amennyiben manifesztálódtam a mássággal,
a nevelőintézeti bezártsággal, a siketek és
nagyothallók kisebbségi kommunikációs
rendszeréből való kitöréssel. Hatéves
koromtól, amikor a zárt kommunista rendszerben kerítés
mögé kerültem, sokszorosan hathatott rám a
bezártság érzése, amit anyám révén
születésemtől fogva érzékeltem és
láthattam a társadalom által periférián
kezelt siketek és nagyothallók világában. 

hvg.hu:
Új energiák, sokszínűség, másság
– ezek a jelszavai a legújabb produkciónak.
A W_all alapkoncepcióját
egyéni és társadalmi víziónak
szánta a mentális falak lebontásáról?

F.
P.: A
darab valószerűtlen találkozások sorozata a
világ elidegenedett közegében. A W_all filmekből
és történelmi eseményekből
inspirálódik, nagyon kemény módon érinti
az aktualitást, ám a konkrétumoktól
eltávolodva egy olyan asszociatív, gondolkodásra
serkentő univerzumot rajzol, amely valójában a
józan emberi gondolkodás gyökereit, az emberi
kapcsolatok alappilléreit kutatja.

Félve
tekintünk a jelenkort meghatározó, önpusztító
társadalmi berendezkedésre, és igyekszünk
felmutatni az általános rombolás és
széthullás közepette a reményt, az
emberiségbe vetett bizalom jelét.

Akárhova
tekintek – a kultúrára, a politikára,
közösségekre – sokszor úgy érzem,
az emberek örökéletűnek tekintik magukat.

Ha
ilyen irányba és ezzel a tempóval haladunk
tovább a fogyasztásközpontú mindennapokban,
őszintén remélem, hogy valamennyien időben
felismerjük a ránk eső felelősséget, és
képesek leszünk felébredni a másra
mutogatás kényelmi helyzetéből. De vajon
tényleg felébred-e a globális lelkiismeret, hogy
megértsük végre, hogy az öröklét
illúziója szükségszerű önromboláshoz
vezet? 

hvg.hu:
Provokatív gesztusként is értelmezhető két
különleges résztvevő szerepeltetése:
Mázló Tímea halláskárosult
színésznő sanzont énekel, Kónya
Tamás mozgássérült sportoló
kerekesszéken tangózik, felfüggesztve táncol.
Jelenlétük egyszerre hordozza a lehetetlen megkísértését
és az ébresztés gesztusát a megszokottól
eltérő elutasításával szemben.

F.
P.: Siket
és nagyothalló szülők gyermeke vagyok, a
másságba beleszülettem.Egész életemet
végigkísérte a húszas éveimtől,
hogy különböző hátrányos helyzetű
csoportokkal, siketekkel, autistákkal, mozgássérültekkel
foglalkoztam.

Mindig
az a fontos számomra, hogy a mások által
megítélt lehetetlen szituációkban mi az,
ami lehetséges.

Ha
például kimegy a színpadra egy mozgássérült,
ő számomra mindig egyenértékű
partnerként, emberként működik, vállalva
a helyzetét. Ő dönti el, hogy velem együtt
mit és hogyan szeretnéne csinálni – akár
csak bármelyik másik táncos. Kónya Tamás
lelkileg, szellemileg és érzelmileg vállalja
mindazt, amit megjelenít és közvetít a
színpadon, ugyanúgy, mint Tímea, vagy mint
bármelyik szereplő a produkcióban. Szeretnénk
leküzdeni az előítéleteket, amelyeket én
magam is gyerekkorom óta a bőrömön
tapasztaltam. Ne döntsük el, ki mire képes! Tamás
jelenléte a társadalmi elfogadást, befogadást
is megkérdőjelezi, ő valamilyen szinten a reményt
hozza be az előadásba. Amikor először
függesztettük fel, csak annyit súgott: „Ekkora
lennék, ha még mindig állnék a lábaimon”.
Persze először kicsit bizonytalannak érezte magát,
majd teljesen adaptálódott a szituációhoz,
és azóta is csak felemel minket önmagához.
Neki tökéletesen sikerült a pillanatnyi félelmein
túllépnie ebben a függesztett állapotban. 
Tamás is, mint Tímea – és mint minden
művész, aki részt vesz a produkcióban –
az emberi közönyről beszélnek. Az emberek
elfordított arcairól, amikor mást látnak,
mint ami megszokott. Az emberek sokszor brutálisak, mert
például egy siket és nagyothallón nem
látszik, hogy nem hall, és értelmi
fogyatékosként kezelik, holott szó sincs erről.
Timi csak annyit szokott mondani, amikor fellökik vagy kérdőn
néznek rá: „én csak nem hallok”.

hvg.hu:
A fiatal tehetségek keresése és bemutatása
fontos szerephez jut a Frenák Pál Társulat idei
évadában. Azzal, hogy nyit a kollektív alkotás
felé, koreográfusként a háttérbe
vonul és ezentúl inkább mentorként lesz
jelen?

F.
P.: Mióta
létezik a társulat, nem tudom, már hanyadik
táncos generációt indítom el a pályáján.
Ez nem arról szól, hogy alkotóként
háttérbe vonulnék, szerettem volna lehetőséget
adni a közös kreatív munkára a fiatal
tehetségeknek körülöttem, de nem úgy,
hogy rögtön determináljuk, ki lesz a jövő
nagy művésze, a jövő nagy koreográfusa,
ez csak lehetőség volt, hogy egy tágabb kreatív
munkába belépjenek és talán a következő
évben vagy utána bátorságot merítsenek
önállóan megfogalmazott koreográfiák
elkészítésére is.

Számomra
zavaró, hogy némelyek azt gondolják, majd ők
szabják meg, hogy kik lesznek a jövő nagy alkotói,
vagy hogy az általuk elgondolt irányokba, elképzelt
vízióikban fognak a jövő kreatív erői
megszületni. Ez téves út. Úgy gondolom, a
fiatal, kreatív erőket támogatni kell, és
időt hagyni nekik valóságos reflexiókra, és
nem idő előtt az előadóművészeti
piac számára forgalmazható termékké
formálni őket, mert az óhatatlanul bukáshoz
vezet. Hogy képzeli bárki is, hogy valaki eldöntheti,
hogy ki lesz a jövő Pina Bauscha?

hvg.hu:
A kortárs tánc egyik megújítójaként
következetesen ugyanarról beszél a munkáiban:
az emberi közönyösségről, régebben
a test és a szellem korlátairól, a társadalmi
beágyazottságánál fogva sokszor a
szabadságról vagy a bezártságról,
néhol a normalitás és őrület
határairól. Milyen az alkotói közérzete
manapság a hazai táncszakmában?

F.
P.: Jelenleg
inkább egy letisztult, önmagamnak újra meg újra
feltett kérdés érdekel: mi az élet célja
egy individuális ember számára, ha az nem képes
feloldódni a közösség egységében,
ha képtelen egy egység részévé
válni önös érdekek nélkül? Mint
alkotó, ez izgat engem.

Úgy
érzem, hogy az alkotói közérzet számomra
nemcsak egy Magyarországra vetített kérdés.
Azt látom sokszor, hogy azt képzelik, hatvanon túl
nincs élet, nincs kreatív erő. Úgy
gondolom, hogy művészi érettségről
vagy művészetről, művészről nem is
nagyon lehet beszélni egy bizonyos kor alatt. Komolyan
gondolkodom azon, hogy Hatvan
után is van élet címmel
készítek egy darabot hatvan feletti művészekkel.
A korom előnye, hogy sokkal tisztábban látok és
egyre kevésbé kell megalkudni – ami rám
egyébként soha nem is volt jellemző. Ne kezdjék
el magyarázni nekem, hogy milyen művészi irányba
kellene mennem vagy megújulnom. Kitaláltam egy
stílusrendszert, ha a magyar kortárs táncnál
elindult valami változás, az többek között
nekem is köszönhető. Amikor a kilencvenes évek
derekán visszajöttem Magyarországra, óriási
löketet adtam az organikus mozgásrendszerrel, az egyedi
térformákkal. Amikor én fiatal, kreatív
erő voltam, senki nem tudta nekem megmondani, milyen irányba
menjek. Egyedül a meggyőződésem, gondolkodási
módom, és a világban megélt
tapasztalataim vezettek oda, ahol ma tartok. Hiszem, hogy egy művész
csakis a megélt valóságon keresztül juthat
el a helyére.

Látva
a magyar táncművészetet és az azt körülvevő
színházigazgatókat, kritikusokat, számomra
szomorú, hogy a mai világban nem az építő
kritika, és az építő támogatás
a fontos, hanem a gyors fogyasztás, a rotáció.
Jobb lenne, ha egy ország, egy szakma megbecsülné
művészeit és értékelné őket
– igazgatók és kritikusok egyaránt. Nem
lehet mindent a politikára kenni.  

hvg.hu:
A test mint a hatalomgyakorlás eszköze a
Frenák-koreográfiákban gyakran megjelenik, mint
motívum. A Me too mozgalommal kirakatba került szexuális
visszaélésekről milyen személyes
tapasztalatai vannak?

F.
P.: Rosszak.
Már gyerekkoromban megtapasztalhattam az emberi agressziót
– nyolc évet töltöttem el egy anno inkább
árvaháznak mondott intézményben, ahol a
brutalitás és erőszak végigkísérte
életemet. Ezért is attól tartok, hogy a mély
Me too-esetek, a legnagyobb áldozatok éppúgy nem
kerültek nyilvánosságra, mint a legnagyobb
elkövetők. A művészek világában
ez mindig határvonalon van. A mi felelősségünk
és mindenki felelőssége, hogy tiszteletben tartsa
a határokat: ne provokáljon – se a lehetséges
elkövető, se a lehetséges áldozat! Nekem
mindig sikerült emelt fővel kijutnom az ilyen helyzetekből
– ez sajnos nem mindenkinek sikerült.

A
hatalomvágy mindent, így a testet, a szellemet és
a lelkiséget is szeretné igába dönteni.
Állatok nem viseltetnek azzal a brutalitással, amire
emberek képesek. Hiszek abban, hogy senki nem örökéletű
és senki nem ússza meg büntetlenül. Az élet
mindenkit alázatra tanít előbb vagy utóbb.

Forrás:
https://hvg.hu/kultura/20181119_Frenak_Pal_Eleg_volt_a_tarsadalmi_eloiteletekbol