Káosz
– Carmen 7x
|
|
Sebestyén Rita @ Balkon
2002. 03. 21
Az asztalon vörösbor
a poharakban. Csak az alsó sorok nézõi
élvezhetik ezt a varieté-hangulatú
kényeztetettséget, a többiek felzsúfolódnak
az egy szinttel magasabb ,,kakas-ülõre". Mi, akik
itt ülünk kényelmesen, asztalnál, borral a
kezünk ügyében, egy kicsit feszengve pillantgatunk a
poharak felé. Nincs bennünk elég elegancia, hogy
egyszerûen csak elfogadjuk. Amíg önvizsgálatot
tartok, hogy valójában félszegségem,
félreértelmezett büszkeségem akadályoz-e
meg abban, hogy belekortyoljak, vagy egyszerûen nem kívánok
most bort inni, lassanként belecsúszunk az elõadásba.
Közben és utána pedig már nem iszom bort.
Nem tudok.
*
Érdemes
megjegyezni az elõadás elején a térrendezés
által kiosztott szereplehetõségeket: a játéktér
boksz-ring, amelynek négy csúcsa a nézõtér
oldallapjaira mutat, hogy kényünk szerint a lehetõ
legteljesebb rálátás essék a hamarosan
megütközõ artistákra. A ring egyik sarkában,
vörös öltönyben, fekete ingben szemtelen
lazasággal üldögélõ úr
gurgulázó-bugyogó hangon mormol mikrofonjába;
a nagyobb információértékkel rendelkezõ
szövegeket kivehetõen, például azt, hogy
mellõzzük a dohányzást, és
kapcsoljuk ki mobiltelefonjainkat. Csupa csapda az egész. Aki
jegyet váltott, belépése pillanatától
eleme az elõadásnak: a lelkiismeretlen voyeurt
alakítja. Kacarászhat, koccinthat, fogadásokat
köthet. A háttérben ráadásul a
napszítta-szikkasztotta olasz tájakat idézõ
muzsika szól, úgy a '30-as, '40-es évek tájáról,
telve olvatag életkedvvel. A paparazzo-féle
vörösöltönyös recsegve dadogja érthetetlen
szövegét, olyan mussolinis hangulatban. Játsszuk
azt, hogy mulatunk, és dúdolunk, és közben
a hangosbemondó buzdítón recseg, miközben
mi itt és most levezetjük minden megmagyarázhatatlan
félelmünket, kételyünket és gyûlölködõ
indulatunkat, amint a ringben
a betört orrokat,
ellilult szemgödröket, vérzõ sebeket
szaporítják. Játsszuk azt, hogy gonoszkodunk
(azt úgyis nagyon jó játszani - és most
még felelõsség sem terhel érte), és
hogy mosolygunk közben.
Ugyanazon
az ajtón, ahol pár perce még a nézõk
érkeztek, betoppannak a küzdésre szánt és
elszánt lányok és legények. Arcukra
merevedett céltudatossággal bámulják a
semmit; masszaszerûen tömörülnek a bejárati
lépcsõkön. Majd egyszerre elindulnak. Katonás
rend és fegyelem. Pedig az elegáns zakó alatt
mindannyian kikandikáló alsónemûben
feszítenek, továbbá termetes férfiak
vonulnak el orrunk elõtt nyaktörõen magas sarkú
nõi cipõkben. Mintegy parancsszóra elfoglalja
ki-ki a helyét a küzdõtér körül
elhelyezett ,,bemelegítõ" székekben.
Összpontosító, befelé forduló
tekintetek, még pihenõ, de mozdulatlanságukban
máris feszülõ erõt sejtetõ izmok.
Fejük felett sorra kigyúl egy-egy reflektor, és
mintha kizárólag csak a megmutatkozás (értsd:
show) éltetné a testeket, a fénypászma
érintésére megelevenednek, felpattannak,
végtagjaik kinyúl-nak - mihelyt kihuny a fény,
visszaroskadnak székeikre (gerincét tört kutyát
láttam így, hangtalanul, égbe nyúlón
ugrani - a tudat nem észlel, és nem közöl,
csak a fájdalom enyhítésére koncentrál).
A
kommentátor elhagyja a ringet, leereszkedik a küzdõ
felek elõkészítõ terepéhez. Az õ
lábán is magas sarkú cipõ van.
Kezdõdnek
a menetek. A cím második felébõl
következtetve - Carmen
7x -
hét lehet, de nem számolom, mert lehetetlen hideg
fejjel számolgatni a ringben paradox módon gyönyörû
táncmozdulatokkal egymást tépõ, kínzó
párosok, hármasok ,,meneteit", vagy a magányos
vívódást, amitõl az összes többi
szereplõ szenvtelenül elfordul. Csupán annyit
tudok, hogy itt az egymásnak-feszülésnek,
szenvedélynek és szenvedésnek szinte végtelen
variációs lehetõségét látom.
Van itt egymás fejét hónalj alá kapó
fogásban dulakodó férfi-páros, és
van nõ-férfi kettõs, amelynek tagjai sokáig
nem is tudnak megmérkõzni, mert mint akiket
megbabonáztak, teljesen párhuzamosan és
másodpercre egyszerre mozognak (talán harmonikusnak
indulna ez a kapcsolat, ha nem lenne itt a kényszerítõ
ring, amibe az alapszituáció mindenkit belekényszerít).
Persze
a küzdelem variációs lehetõségei
messze nem lennének elegendõek ahhoz, hogy éberen
tartsák a figyelmet, további veszély, hogy a
kegyetlenkedésektõl sokkolva vagy éppen
elfásulva érdeklõdését veszíti
a nézõ: a sorozatos K.O.-k egy ponton túl
morfiumként hatnak, és elaltatnának minden
reakciót, amit félelem, szorongás, együttérzés
kelt bennünk. De nem így történik.
A
menetek közt felmosnak minket, gondosan megtisztítják
érzékeinket, fellocsolják érdeklõdésünket,
hogy újra kihegyezett idegszálakkal, tiszta fejjel
kövessük a meccset. Frissítõ - azaz nevetés.
Gyorsbeszédû kommentátorunk kifürkészi
az egyik verekedõt, aki épp a ringen kívül
gyûjtene némi erõt, és lerohanja egy
szenzációs interjú erejéig. A röpke
párbeszéd zanza-angolját nincs ember, aki
megértené, ám ez senkit nem zavar; a riporter
gyõztes tekintettel pásztáz végig
rajtunk.
One-man-show
veszi kezdetét (vagy one-women-show?): kopasz szereplõ
áll a ringben. Meztelenre vetkõzik. Magánszámot
ad elõ. Mialatt ruháit újból felölti,
a ring egyik sarkában elhelyezett nõgyógyászati
székben az egyik táncost közkínzásnak
vetik alá, majd magára hagyják, szenvedõn
összekuporodva. Kopasz szereplõ lebilleg a nézõk
közé, és az elõttem ülõ
úriembert alaposan szájon csókolja. Valahol itt
érzékelhetõ az elõadás
csúcspontja. Férfi és nõ párharca
a ringben. Megjelenésük pillanatától -
jelmezben, hajviseletben, mozdulatokban - a szereplõk férfiak
és nõk elegyét jelenítik meg. Az, hogy a
nõi szereplõ kopasz és suhancos mozgású,
vagy hogy a férfiak nõi cipõkben lejtenek,
olyan, mint egy-egy adalék: az egyed férfias vagy nõies
vonásai, illetve azok sajátos keveredése, éppen
úgy, mint a valóságban. A táncosok olyan
természetességgel viselik a ,,harmadlagos" nemi
jegyeket, hogy jószerivel eszembe sem jut elgondolkodni azon:
ki itt a férfi és ki itt a nõ. A harcokban
vesztes és gyõztes van, kiütött és
kiütõ. Minden kellék, minden gesztus egyszerû
és emberi, magától értetõdõ.
Ki-ki magával hozza aktuális kellékeit, majd
nemisége mindig újra definiálódik minden
újabb kapcsolat fényében.
A figurák, az összecsapások, az egész
cselekvés-sor attól igaz, hogy Erósz minden
árnyalata megvillan benne. Egyedül a kommentátor
nem harcol. Nem küzd, hanem küszködik és
vívódik. Magányos rikkancs, kikiáltó,
akinek kényszerképzete, hogy õ itt a
mozgatórugó, akinek kielégülést a
mikrofon adta plénum nyújt. Most õ kerül a
ringbe. Új jelmezt is öltött hozzá:
felsõteste kiszolgáltatottan meztelen, derekára
szamurájos, bõ piros szoknyát húzott,
kezére ugyancsak piros, hosszú szárú
kesztyût. Zavarba ejtõ és feltûnõ -
ahogyan szeretné -, de most elõször õszinte
is. A többi szereplõ kiszállt a ringbõl, a
peremére ült, háttal az átvedlett
kommentátornak. Kommentátor a mellkasát kutatja.
A többiek fájdalmasan üvöltenek. Kommentátor
a szívét szeretné kiemelni. Leinti a kiáltókat,
majd ujjai közt, tenyerében bemutatja a dobogó
szívet.
Folytatódnak a menetek, és ezekben már inkább
csak a táncos-trouvaille-ra tudok figyelni, sokkal
izgalmasabbá válnak, eluralkodnak viszont a közjátékok:
a dekadens cigarettázás, lassú ringás a
füstben, mialatt búsan szól a song: ,,Everybody's
fucking but me". Vagy késõbb, a borra, csókra
hívó gesztusok meghosszabbítása: tánc
a közönséggel, vállra borulós, meghitt
andalgás, amire meglepõen könnyen invitálhatók
a nézõk. Hát ide jutottunk a hedonizáló
voyeur-pózból: csendesen táncolunk a szerelem
gladiátoraival.
A végsõ összecsapás következik.
Halál. A táncosok leválnak partnereiktõl,
és visszalépnek a gyilkolászás terepére.
Bekötött fejû férfi, mintegy transzban,
fallikus táncot jár. Mondjuk: õ a halál.
A szereplõk engedelmesen levetik minden ruhájukat. Egy
sorban állnak, meztelenül. Egymás után a
padlóra zuhannak.
Születés. Sosem tudjuk meg, ki születik, és
hogy õ milyen lesz. Újabb életciklus veszi
kezdetét, és újabb bokszmeccsek kezdõdnek.
A nõgyógyászati székben egy nõ
szül. Vajúdik, vonaglik akkor is, amikor a többiek
már szokatlan divatbemutatót tartanak: peckesen
feldíszített, ruha-voltának minden
praktikusságát nélkülözõ
jelmezekben. Csak azért - gondolom -, hogy bemutassák,
mi mindent lehet még az emberi testre felvinni, milyen
ornamentikával toldhatók meg tagjaink, hogy addig is
felejthetõ legyen mulandóságuk.
*
,,Nyájas közönség, kulcscsomót
keress!" - talán ezt mormolja lassan már
megszokott artikulátlanságával kommentátor,
akinek vezényszavára a lépcsõkre
tuszkolódó táncosok távoznak. Vagy lehet,
hogy ezt mondta: ,,Egyszerûen csak nyisd meg érzékeidet"?
Kár keresni a beazonosításokat; ez itt ugyanúgy
az élet végletes és elementáris
élményeirõl szól, mint Bizet operája
(sorolhatnám: harcról és szerelemrõl,
egyediségrõl és felcserélhetõségrõl,
nõi és férfi egzisztenciáról,
satöbbi). Talán így, leírva kegyetlennek
tûnik az elõadás. Pedig nem az. Egyszerûen
életteli és erõs. Az ínyenc bizonyára
nyelvével csettint. És remélhetõleg
kiissza borát.
Forrás:
http://balkon.art/1998-2007/balkon_2002_04/18sebestyen.html