Hősök
egy racionalitáson túli dimenzióból

Szász
Emese @Fidelio
2017. november

Frenák
Pállal, a Nemzeti Táncszínházzal és
a CAFe Budapesttel koprodukcióban készülő,
október 31-én a Müpában látható,
HIR-O
című előadásáról beszélgettünk
az egyik próbája után. A darabban társulatának
tagjai mellett a Táncművészeti Egyetem végzős
modern szakos tanulói is bemutatkoznak.

Fidelio:
Elnézve a próbán a HIR-O díszletét
és jelmezeit, ennyire konkrétan talán még
egyetlen Frenák-darabban sem jelent meg a japán
kultúra.
Frenák Pál:
Valóban, ilyen direkt módon még soha nem nyúltam
hozzá. Közvetlen inspirációim voltak
Marguerite Duras könyve és Alain Resnais ennek alapján
készült filmje, a Szerelmem,
Hirosima és a hirosimai
atomkatasztrófát drámaian megörökítő
eredeti dokumentumok, filmek, mint a Fekete
eső, és természetesen
saját közvetlen emlékeim, amiket a Villa Kujoyama
koreográfusi díjasaként szereztem Japánban.
A mű emberi kapcsolotokon keresztül vizsgál
egyetemes társadalmi problémákat: képes-e
a társadalom felelősséget vállalni a
közelmúlt tragikus eseményeiért, és
tanulva abból kilépni a folyamatos önpusztításból.

F:
Mi az oka, hogy a korábbi darabjaival szemben most először
vállaltan társadalmi üzenetet is megfogalmaz a
hirosimai atomkatasztrófa megidézésével?
FP:
Valamennyi darab megfogalmaz egyfajta társadalmi üzenetet.
Azt gondolom, hogy az emberiség jelen pillanatban különböző
politikai és gazdasági érdekrendszerekben
gondolkodik, holott sokkal globálisabb problémákat
kellene először megoldani. Például, hogy
miért dolgozik az ember a természet ellen, ha tudja,
hogy az előbb-utóbb úgyis felülkerekedik az
akaratán? Ez szerintem nemcsak politikai, de emberi létkérdés
is. Ugyanakkor nem szeretnénk tragikus képet festeni –
a darab sokkal inkább keresi a fejlődés
lehetőségét és reménytelien közelíti
meg az alaptematikát.

F:
Az Ön által korábban tanulmányozott butoh
tánc és annak filozófiája hogyan jelenik
meg az előadásban?
FP:
Mozgásanyagban, a tiszta fehér szín
dominálásában, a testfestésben és
a bambuszból készült díszletelemekben
visszautalok a butoh konkrét kifejezési eszközeire,
miközben teljesen újszerű formában mutatom
be. A butoh tánc arról szól, hogy az ember
belakja a testét, tehát a lélek, a szellemiség
és a test egységét próbálja
megteremteni. Ennek elérésére egy élet is
kevés, de már az erre való törekvés
is szép dolog. Legyünk őszinték: a mai
világban annyit érsz, amennyit mutatsz magadból.
Ez probléma! A HIR-O nem akar több lenni, mint ami; az
embert önvalójában mutatja be.

F:
Köztudott, hogy a táncosaitól is megköveteli
a sallangmentességet, és a próbán is
látható volt, hogy a Táncművészeti
Egyetem hallgatóiról próbálta
lenyesegetni a túlgondolt mozdulatokat.
FP:
Fantasztikus dolog, hogy most együtt dolgozunk a Táncművészeti
Egyetem modern szakos végzőseivel. Szeretném
elérni, hogy ne önmagukat mutogassák, hanem valami
mondanivalóra hívják fel a figyelmet, tehát
láttassanak. Ők most belekóstolnak ebbe a világba,
kapnak pár pofont, hogy rájöjjenek: a táncban
– és egyáltalán a művészetben
– nem szabad racionálisan gondolkodni.

F:
A bambuszból készült díszlet milyen kihívás
elé állítja a táncosokat?
FP:
Ez az egyik legveszélyesebb eszköz, amivel valaha
dolgoztunk, mert az általunk kialakított struktúrákban
folyamatos mozgásban van, ami a táncosoktól
fokozott figyelmet követel. A bambusznak a japán
kultúrában lényeges szerepe van, úgy az
építészetben, mint a mindennapi életben:
rengeteg tárgy készül belőle, többek
között a táplálkozáshoz használt
eszközök. Fontos, hogy az egész előadást
végigkíséri ennek a létanyagnak a
spirális mozgása. Ezzel is azt próbáljuk
érzékeltetni, hogy bármit is tesz az emberiség,
nem fog tudni ellenszegülni a természetnek.

F:
A butoh táncműfajt alapító Kazuo Ohnóval
való találkozása hogyan befolyásolta a
szemléletét?
FP:
Amikor találkoztam vele, kilencvennégy éves
volt. Ő egy hatalmas művész, és pontosan
érezte, hogy nekem nincs mit mondania. Ez volt a legnagyobb
tanítása: „én nem tehetek érted
semmit”. Én is ezt csinálom a táncosokkal:
magukra hagyom őket. Segítek nekik, ha elakadnak, de
Kazuo Ohno még ezt se tette. Ő már egy
racionalitáson túli dimenzióban mozgott, és
azonnal meg tudta állapítani, hogy ki milyen ember.
Nálam is ez van: bejössz a terembe, és annyi vagy,
amennyi. Vannak művészek, akik csak eljátsszák,
hogy művészek. Ha valaki önazonos, akkor nem kell
semmit eljátszania.