Vadócok három dimenzióban

Ferch Magda @ Magyar Nemzet
1998. 01. 29.

Frenák Pál társulata a Petőfi Csarnok színpadán

Föld fölött lebegő, a semmibe köldökzsinóron kifüggesztett, három dimenzióban mozgó ember. A születés csöndje és kínja. Formaruhás, robbanékony vadócok. Pontosan felépített, finom mozdulatokból kibomló emlékképek. Öröm és fájdalom a Petőfi Csarnok színpadán, ahol ma este ősbemutató lesz: a tizennégy éve Franciaországban élő Frenák Pál Vadócok című darabját itt láthatja először - pénteken pedig másodszor - a közönség.

„Én ma élem meg a gyermekkor spontaneitását, kreativitását, de nem szabad, hogy a darab az én problémáimról szóljon”- mondja Frenák Pál az egyik próba szünetében. Hogy mi minden történt vele, arról nem szeret beszélni, mint ahogy arról sem, milyen méltánytalanságok érik, amikor tele alkotóvággyal hazajön. Frenák Pál szülei süketnémák, az ő jelbeszédük volt az anyanyelve, amit hét testvérével együtt tanult. Azóta is próbálgatja, hogyan lehet a szűk térbe korlátozott jelbeszédben használt finom mozdulatokat kibontani. Az intézetből, ahova édesapja halála után került, azért jött ki ép testtel és lélekkel - meséli -, mert éjszakánként kiszökött a szobából, és a folyosón felállított nagy tükör előtt „bohóckodott”. A mozgás volt a mindene. Tizenévesen megélt sok mindent, amit mások felnőttkorban sem.

Franciaországban évekig két realitás: a múltja és a durva jelenvaló között élt. A Béjart-t is elindító Janine Charrat figyelt föl rá, és azonnal szerződtette. Saját társulatát 1989-ben alapította meg. Turnézott világszerte. Magyarországon 1993-ban mutatta be Gördeszkák című darabját. Tavaly ő nyerte el a kiotói Villa Kozsojama ösztöndíját (ami olyan rangú, mint a Villa Mediáé Olaszországban). Soha nem azt mondja: dolgozom, mindig csak azt: dolgozunk. Igényli táncosai: Pascal Giordani, Raphael Kaney, Dimitri Kruus, továbbá fénytervezővilágosítója, Eveline Rubert, zeneszerzője, Francois Donato, építész-díszlettervező felesége és a többiek szellemi hozzájárulását. A technika nála csupán ábécé. Nem az érdekli, ami megtanítható a táncosnak, hanem az a plusz, amitől a színpadon felforrósodik körülötte a levegő. Arra büszke, hogy vannak olyan partnerei, akiket a tánc világának nagyjai sem tudtak elcsábítani mellőle. Arról beszél, hogy egy-egy olyan pillanat, tekintet élteti, amelyre évtizedek távolából is emlékszik. Nem érti, miért dönthet Magyarországon művészek sorsáról egy-egy szűk kör. Franciaországban megszokta, hogy ha tizenöt bizottság ellene szavaz, még mindig akadhat egy, ahol bíznak benne. Azon töri a fejét, miként lehet elérni, hogy a „struktúra” ne fojtsa meg a társulat művészi fejlődését. Művészeinek nagy szabadságot ad, de a gondolatból, amely benne megmoccan, a darab közös munkával születik. Azt szeretné elérni, hogy partnereivel „minél kevesebbet csináljon a színpadon, de arra nagyon oda kelljen figyelni”. „Azért vagyunk együtt, mert hiszünk egymásban” - mondja.