Utazás
a csakrám körül

Horeczky
Krisztina @ nol.hu
2010. április

„De
a konszolidált világ, e sterilitásában is
ragacsos massza újból s újból beszopja
polgárait” – közli Péter Márta
a magyar–francia Frenák Pál Társulat
megalakulásának tizedik évfordulójára,
a múlt esztendő végén kiadott kötetében.
A jubileumi lomhalmaz egy, a komikus elemeken túl
újszerűséggel nem bíró, ezoterikus
magáncsevejből („A semmi közepén”),
kósza impressziókból, és a Frenák-darabok
ihlette, fűzfapoetikus nyafogásokból (az 1992-es
Tértől a 2009-es Twinsig) lett összegereblyézve.

A
földi lét sivárságán sápítozó
táncszakíró felszínre hozza
gyógyító-spiritiszta énjét is:
„Akkor még feszültséget hagy benned a
gyakorlat, az energia talán a gyökércsakrádban
reked, nem sikerült a központi vezetéken (szushumna)
fölfelé emelni” – mondja a legintenzívebb
állapotot energiaveszteség nélkül megélni
akaró Frenáknak. A 2007-es Instinctről így
ír: „A tudatszintjei között szinte skizoid mód
kóborló személyes én drámáján
túl (…) Ugyanakkor utalás lehet ez arra az
energiára – bizonyos praxisok szerint a gerincoszlop
tövénél alvó állapotban nyugvó
szellemi erőre – is, amelyet magasabb síkon kellene
realizálni, különben a durva anyagiságban
ömlik szét”. Majd a zen buddhizmus jegyében
zárja New Agehatású kesergőjét:
„sunnyata”, „enso”. A szöveg túloldalán
fekete karika látható – a kalligráfia az
Üresség (sunnyata) szimbóluma (enso).

A
minőségi képanyaggal illusztrált,
stilisztikai rútságoktól, helyesírási
és nyomdahibáktól éktelenkedő
gaztengerben nem gyomlált olvasószerkesztő –
nyilván, mivel berzenkedtek számolni a csí
áramlását akadályozó, vérszívó
Olvasóval. (Lásd: „…különösségekre
vágyó olvasói és szerkesztői
vámpírizmus”.) Az előadásfotók
alatt nincsenek képaláírások; a
fotográfusok, alkotótársak mellett a kitűnő,
odaadó táncosegyéniségeket is parlagi
listába suvasztották. A névsorból
hiányzik: Stefanie Batten Bland, Raphaël Kaney, Dimitri
Kruis, Püski Klára. Miriam Friedrich nevét
elírták. A menedzsmentből elfelejtődött
megemlítődni a Frenák-Aranykor két,
áldozatos tanúja: Halász Tamás és
Princz András. Ugyanakkor: pótfecnit helyeztek a
könyvbe, mert az interjú egyik mondatából
kimaradt Jean Olivier Hucleux, frank festő neve.