Ünnepi
K. O

Fuchs
Lívia @ Élet és Irodalom
2009. december

Az
éppen tíz esztendeje Magyarországon is működő
Frenák Társulat megadta a módját az
évforduló megünneplésének: egyetlen
hét csokrába szép kiállítású,
az alkotó személyiségének és
pályájának mélységeitől sem
megriadó kötet nyilvános bemutatását,
premiert és felújítást tűzött.

A
Franciaországba valaha szerencsét próbálni
ment, nyughatatlan és kíváncsi tékozló
fiú, Frenák Pál, művészi
visszahonosodása óta a rajongáshoz közeli
elfogadás és az utálkozást sem titkoló
elutasítás határmezsgyéjén áll.
Mert brutalitásig őszinte műveit rendre átvérzik
legszemélyesebb tapasztalatai a létezés
vacogtató magányáról. Mert a tánc
megkerülhetetlen anyaga, az emberi test - még az
arányosságuk, harmóniájuk és
diszciplináltságuk miatt gyönyörű táncos
test is - az ő színpadán kibújik a szépség
burkából, hogy a nyers fizikalitással
szembesítsen. Frenák egyedülálló
koreográfusi életműve ezért nem csupán
a nézőt vonja be a megszokottnál és
kényelmesebbnél intenzívebben a saját
erőszakkal és szexualitással telt, felkavaró
és ironikus világába, hanem ritka szellemi
kihívást jelent az értelmezők számára
is. Ezért születhetett meg alig két évvel
Mestyán Ádám elemző tanulmánya után
Péter Márta könyve, amely ugyancsak a
Frenák-életmű sajátosságait kutatja.
Ebben az elegáns és okos kötetben a szerző
megkísérli egységes szellemi keretben értelmezni
az intuitív személyiséget és kortárs
életművet, felmutatva azt a koherenciát, amely a
koreográfust és alkotásait, az életpályát
és a műveket egyszerre hitelesíti.

A
Frenák
című
könyv a táncról olvasni és gondolkodni
vágyók számára készült. Akik
viszont élőben, egyre megújuló, de mindig
rendkívüli táncos személyiségeket -
mint Jantner Emese, Jónás Zsuzsa, Juhász Kata,
Kolozsi Viktória, Fekete Zoltán, Gergye Krisztián,
Holoda Péter, Major László, Várnagy
Kristóf, Nelson Reguera és a színész
Takácsy Péter - összegyűjtő társulatának
előadásában akartak szembesülni Frenák
opusaival, azok kétféle helyszínre tervezett,
kétféle előadásból válogathattak.
Ezek közül nekem a hol igényes, hol igénytelen
kommersz „palotájába" készült
Seven
egyelőre befejezetlennek hatott, ami Frenáknál
egyáltalán nem szokatlan. És nem azért,
mintha nem készült volna el időben a műve,
hanem mert munkamódszeréhez hozzátartozik, hogy
folyamatosan gyúrja, alakítja, átszabja,
újrarendezi, módosítja darabjai matériáját
és struktúráját. A Seven
esetében a mozgásanyag egységesnek és
kimunkáltnak tűnik, hiszen Frenák szcenikai és
koreográfiai ötlete - a hatalmas felfújt
gumikarikák ruganyosságának és a padló
rugalmatlanságának kettőssége -
fantasztikus variációk sorát eredményezte
a stabilitás hiányának megfogalmazására.
A lentből a föntbe, a horizontálisból a
vertikalitásba tartó irányok kijelölése
- ahogy a sötét-világos vagy szürke-színes
váltás - azonban önmagában még csak
keret, s nem szerkezet. Ezért a külön-külön
nagyszerűbbnél nagyszerűbb jelenetek - az egymás
finom érintéséből kibontakozó
férfikettős; a „vízbefúlók"
Laokoón-csoportja; az „úthengerektől"
majdnem eltaposott lány élni akarása; a
csetlő-botló, nyakigláb fiú groteszk
bukdácsolása; a földet nem is érintő
másik lány se fent, se lent küzdelmes lebegése;
a föld és ég között önmagát
kereső férfi szólója - zárt számok
maradnak, ahelyett, hogy meglelnék végleges helyüket
a darab egészében. A társulat állandó
játszóhelyén, a Trafóban felújított
KáOsz
erényei viszont - az utólagos csiszolgatásnak
köszönhetően, vagy pusztán attól, hogy a
rendszeres játszás közben tempó és
gesztus, fény és hang, arc és grimasz, pillantás
és kellék megtalálta legideálisabb
helyét? - eredeti, hét év előtti fényükben
ragyognak újra. Akkor is, ha ez a fény valójában
a lét kietlen, sötét régióit, a
mindent átható erőszak univerzumát ragyogja
be. Azt az infernót, amelyben a szellemi és lelki
dimenziótól megfosztott testek nyomorult küzdelme
zajlik a másikért vagy a másik ellen, a
kicsikart uralomért, az annyira sóvárgott
kéjért, az életben maradásért vagy
épp az életadásért. Torokszorító
este - még azok számára is, akik a boksz-ring
színpadot körülülve egy-egy pillanatra bedőlnek
a kellemes borozgatásnak, majd az előadók táncba
invitálásának, hiszen Frenák néhány
másodperc után rendre visszavonja s önmaga
ellentétébe fordítja a teátrális
és kulturális sablonokat, hogy ismét
szembesítsen azzal, miféle förtelmes
embercirkuszba feledkeztünk bele.

Forrás:
https://www.es.hu/cikk/2009-12-13/fuchs-livia/unnepi-k-o-.html