ÚJ
FORMÁK – KELLENEK?

MEGYERI
LÉNA @ szinhaz.net
2018.11.19

(részlet)

Két
nagyon markáns formanyelvű alkotó új
bemutatóját láthattuk pár napon belül,
október-november fordulóján, és mindkét
előadásról elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag
pontosan azt kaptuk, amit vártunk és amire
számítottunk. Hogy ez jól van-e így vagy
sem, azt valószínűleg mindenki egyéni nézői
vérmérséklete szerint dönti majd el.

„Ha
én belenyúlok valamibe, azért az látszik”
– mondja Frenák Pál társulata új
bemutatója, a W_all próbáján
készült riportban. És valóban: bár a
produkciót sokáig úgy reklámozták,
hogy a társulatvezető „átadja a helyet”,
valamint „szabad kezet ad” táncosainak, ő
maga pedig csak mentorként vesz részt az
alkotófolyamatban, a kész produktum nem sokban
különbözik egy klasszikus Frenák-előadástól.

Frenák
Pálnak mostanra igazi kis rajongótábora alakult
ki, ami a kortárs tánc kontextusában korántsem
szokványos és elhanyagolható teljesítmény.
Minden művész (író, zenész,
koreográfus) esetében kérdéses, hogy
vajon a rajongói mit várnak el inkább: azt, hogy
kedvencük folyton újításokkal lepje meg
őket, vagy hogy hozza a már jól bevált,
megszokott és megszeretett paneljeit. Persze ez valószínűleg
attól is függ, hogy az adott rajongótábor
mire van inkább kondicionálva, hiszen vannak alkotók,
akik folyamatosan új utakat keresnek, és a megújulást
teszik legfőbb művészi ismérvükké,
míg mások ragaszkodnak hosszú munkával
kikísérletezett formanyelvükhöz. Hogy aztán
ez utóbbinak lehet-e a kényelmesség vagy az
alkotói stílus megkövülése az oka,
esetleg csak arról van szó, hogy az illető művész
azt csinálja, amihez a legjobban ért és ami a
legjobban áll neki – nos, ez megint csak külön
elemzés és vita tárgya lehetne minden alkotói
életművel kapcsolatban.

A
valaha nagyon is radikálisnak számító
Frenák rajongói mindenesetre már jó ideje
arra vannak kondicionálva, hogy ne érjék őket
nagy meglepetések, és ez igaz a W_all-ra is: hiába
van színpadon 11 nagyon különböző hátterű,
származású és képességű
előadó, és hiába sorolják fel a
legkülönbözőbb inspirációs
forrásokat az előadás ismertetőjében,
ha a végeredmény vastagon nyakon van öntve a talán
már túlságosan is jól ismert ízű
Frenák-szósszal. Kezdve a külsőségekkel:
csakúgy, mint a társulat elmúlt jó pár
évében mindig, most is hatalmas térszervező
elemek (ezúttal óriási, falként és
matracként egyaránt használható
„tatamik”) köré épül az előadás,
és nem hiányozhatnak a már védjegynek
tekinthető ruhadarabok: a tűsarkúk, a térdvédők,
a keveset takaró fehérneműk és a zakók
sem. Folytatva a mozgásnyelvvel: a tatamin ide-oda vetődő,
egymás felett szinte átröpülő,
akrobatikus táncosok és a vehemens fizikalitású,
sokszor az erőszak határát súroló
duók és triók szinte bármelyik
Frenák-műből előléphettek volna. És
elérve a forma mögötti tartalomig: a koncepció
szerint az alkotó-előadók magukból
fogalmazva mutatják fel „a másságként
értelmezett sokszínűséget, a
degenerációként értelmezett egyediséget”,
valamint kérdőjelet tesznek „a művészet
és a hétköznapiság határára”.

De
vajon mennyiben tud újat mondani a másságról,
vagy éppen a különcségről egy olyan
társulat, amelynek alapító-vezetője egész
karrierjét a más, a különös, az egyedi
köré építette fel, és akitől
nem áll távol, hogy extrém, de legalábbis
különleges fizikalitású táncosokkal
dolgozzon? Biztosan nem egy Frenák-előadás lesz
az, ahol meglepődünk egy, A hattyúk
tava zenéjére tűzpiros spicc-cipőben és
dresszben lejtő férfitáncoson, egy sike vagy egy
kerekesszékes előadón – ha egyáltalán
meglepődnénk még ilyesmin manapság. Ha
valakinél a „más” a „normális”,
akkor az pontosan Frenák és társulata, és
ebből az alaphelyzetből nagyon nehéz elérniük,
hogy annyira kibillenjünk a komfortzónánkból,
hogy valóban elgondolkodjunk a felvetni kívánt
problematikán – bár az sem segít, hogy az
előadás nem is nagyon tesz többet annál, mint
hogy felvillantja ezeket a karaktereket.

Ám
ahogy az előadás díszlete, a tatami-fal is
megmutatja, előbb-utóbb minden falon átszűrődik
egy kis napfény és reménysugár, ennek
megfelelően azért a W_all-ban is akadnak
„fénysugarak”, amelyekbe nézőként
kapaszkodhatunk. Álmélkodhatunk például
Maurer Milán elképesztően laza ízületein
vagy gyönyörködhetünk abban, ahogy hihetetlenül
artisztikusan úszik földön és levegőben;
kényelmetlenül érezhetjük magunkat egy duett
alatt, amelyben a tűsarkús lábát
könnyűszerrel a fejéig dobáló Lőrincz
Emma egyértelműen egy abuzált nőt jelenít
meg, mégsem érezzük őt egy percig sem
gyengének vagy elveszettnek; próbálhatjuk
megfejteni Esterházy Fanni mániákus, robotikus
szólóját, és meghatódhatunk,
amikor a láb nélküli Kónya Tamás épp
egy lábnyi magasságban fellógatva lebeg be a
színre, hogy lassúzhasson Polgár Emíliával
– majdnem úgy, mint egy ép ember. Ezek azok a
jelenetek, amelyekben erőltetés és erőlködés
nélkül átsejlik – ha nem is a másság,
de az egyéniség. Kár, hogy paradox módon
ezt a sok egyéni színt végül csak elnyeli
egy bizonyos felsőbb ízlés.

Forrás:
https://szinhaz.net/2018/11/19/megyeri-lena-uj-formak-kellenek/