Article
Review
Fiúk
Maul Ágnes
Revizor
HU

Új fiúk az
ajtón túl

Maul Ágnes
@ Revizor
2010.01.17.

Egy sötét
színpad, egy fehér ajtó, három plafonig
kúszó kötél és öt táncos.
Fiúk. Fiúk kint és bent, lent és fent.
Kívülről és belülről, kapaszkodva,
függve, zuhanva és földet érve. Frenák
Pál újra férfit boncolt a Trafóban. MAUL
ÁGNES KRITIKÁJA.

A kötelek
használatát a koreográfiában, a
fény-árnyékban moccanó szoborszerű
testeket nem Frenák Pál találta fel, mégis,
ha egy előadásban köteleken himbálózó,
vagy izmaikat mozdulatlanul táncoltató meztelen
táncosokat látunk, szinte biztos, hogy eszünkbe
jut a Frenák-koreográfiák közül az,
amelynek szuggesztív látványvilága talán
legszívósabban fészkelte bele magát az
agyunkba: a Fiúk.

Bár az
évekkel ezelőtti előadásélmény
éles képekként konzerválódott
fejemben, a Lábán Rudolf-díjas produkció
felújított verzióját nézve így
is újból rácsodálkoztam, mennyire
eltalált, komplett, arányos ez a koreográfia.
Már 2004-es bemutatásakor is úgy volt jó,
ahogy volt, így nagyon megpiszkálni nem kellett. Frenák
csupán tisztított, egyszerűsített rajta egy
kicsit, az előadásmód kevésbé
direkten provokáló, kevésbé harsány
lett, kimarad például az a jelenet, amely során
a fiúk vastagon bemázolták szájukat
rúzzsal. Frenák ma már nem érezte
szükségét, hogy a táncosok arcán
szétmaszatolódott rúzs látványával
tegye a mozdulatokat és kifejezett érzéseket
gúnyos idézőjelbe. Változtatott a táncosok
létszámán is, a Fiúkat most négy
helyett öt táncossal láthattuk, de mivel a
koreográfia a férfi nemi, társadalmi és
egyéni szerepeit vizsgálja, az összélményben
nem jelent nagy változást, hogy e szerepek egyel több
táncos között oszlanak meg.

Holoda Péter,
Major László, Nelson Reguera, Várnagy Kristóf
és Enrico Astegiano a férfi lét és lélek
megannyi oldalát zongorázzák végig, így
a Fiúk még egy Frenák-koreográfiához
képest is különösen erős színpadi
jelenlétet követel. A táncosoknak nemcsak
testükkel, de aurájukkal is tökéletesen kell
bánniuk, hogy a színpad hátsó falán
lévő, a vakító fényből a
sötétségbe nyíló ajtón ki-be
sétálva, kaméleonként tudják
váltogatni arcukat. Az ajtó a világos
jelentések és a felszínen látható
dolgok világából egy sötét, ám
annál tágasabb térbe kalauzol minket. Egy
képzettársítások útján
kitapogatható ösztönvilágba, ahol
irracionális sorrendben képződnek és
mállanak semmivé a szubjektumot szorongató, vagy
épp felszabadító szerepek. Megjelenik az
irányító, a függő férfi, a
kéjenc díszhím, a narcisztikus macsó, az
óriáscsecsemő, a piperkőc, a hordában
dorbézoló pasi, a magányos test, az acsarkodó
vadállat, a behúzott farkú senki, a bizonyítási
kényszertől rángatózó anyu pici fia.
A két frissen csatlakozott tagra, Major Lászlóra
és Holoda Péterre - bár technikai tudásukat
tekintve beleillenek a csapatba-, karizma terén azért
még ráfér az izmosodás. Nem mindig
találtak bele ugyanis folyton cserélődő
szerepeikbe, melyek megjelenítéséhez Frenák
hol már-már banális, egyértelműen
dekódolható, hol pedig szerteágazó
asszociációs utakra indító képeket,
gesztusokat, tárgyakat használ fel.



A közhelyességhez
és hatásvadászathoz gyakran közel járva,
de azt mindvégig elkerülve hömpölyög az
előadás. Ad és elvesz, pontoz és
ellenpontoz. A táncosok, miközben body builderektől
kölcsönvett pózokba merevedve parádéznak,
kisbabaként cuppogtatják szájukban a cumit.
Miután a közönséget igéző
tekintettel szuggerálva tekergetik lábuk között
a kötelet, és hullámzó mozdulatoktól
kísérve simítják végig testüket
ujjuk hegyével, mosolyuk vicsorrá, végül
néma ordítássá deformálódik.
Letolt nadrággal, négykézláb pőrén
somfordálnak lehajtott fejjel, majd, amikor a közönséghez
kellő közelségbe kerülnek, hátat
fordítanak, hogy jót röhöghessünk a
csupasz fenekükre szigetelőszalagból ragasztott X
jelet látva. Amikor már harsány komédiába
menne át, hirtelen átsiklik az előadás a
fanyar (ön)irónia területére. Épp
amikor kínosan kitárulkozónak éreznénk,
frappáns gúnnyal éri el, hogy megkönnyebbülten
fújjuk ki a benntartott levegőt.

A hangulati
váltásokra és ellentétekre ráerősít
az eklektikus zenei és hangmontázs. Jó példa
erre, amikor a gumicsizmás, férfitestbe szorult
balerina, mint egy elromlott zenedoboz táncos figurája
mozog szívbemarkoló magyar népdalra. Vagy az
utolsó jelenet, amikor a vonagló, talajt vesztett
Várnagy Kristóf az egész világgal
szembenálló, pusztító erejű mozihős
hangján szólal meg. Közben egy csészealjban
imbolyog, amely a kötelek által megjelenített
fallikus utalásokkal szemben a vaginát vagy az anyaölet
juttathatja eszünkbe. Úgy csinál, mintha akcióhős
lenne, de közben beleragad a női ölbe. Sem egyensúlyra
nem lel benne, sem kikecmeregni nem tud belőle. Mögötte
három társa élettelen bábként
himbálózik a kötélen. Ez lenne a férfi?

Maga az előadás
is olyan, akár a színházi tér, amiben
játszódik. Egy közeg, amely épp annyi
fogódzót és épp annyi szabadságot
nyújt, hogy megrettenjünk, elgondolkodjunk, de azért
kedvünkre kalandozhassunk. A Fiúkban van szorongás
és pimaszság, esztétikum és torzság,
önirónia és őszinteség, feszültség
és feloldás. Egy olyan élménycsomag,
amire az ember időnként szívesen rányitja
az ajtót.




Forrás:
http://www.revizoronline.com/hu/cikk/2088/frenak-pal-tarsulat-fiuk-felujitott-valtozat-trafo/



menu
x
Archive
Archive