Téli-nyári
kollekció

Sebők
Borbála @ Ellenfény
2010/1. szám

Inkább
vizuálisnak, mint táncosnak mondható a Frenák
Pál Társulat tíz éves működése
alkalmából készített előadás.
A nyitókép szürreális látomásában
lassan népesül be a színpad. Szélsüvítést
és hóförgeteget imitáló realisztikus
hangeffektek határozzák meg a kép hangulatát,
amelybe fájdalmas vontatottsággal gyalogol bele az első
meggörbedt táncos, mintha szélviharral küzdene.

Sapkában,
sálban, nyitva hagyott hosszú kabátban, amely
látni engedi a kabát alatt szinte meztelen testét.
Teherautókerék nagyságú fekete úszógumit
húz maga után, azzal az összeszorított fogú
monotonitással, mintha egész életét ebben
a robotban töltené. Őt hasonmása követi
lassan, a színpad két oldaláról érkezve
világállapottá nyitják a magányos
ember küzdelmét az elemekkel. Róják
köreiket a színpad hosszában a gumikerekeket maguk
után vonszoló táncosok, hason csúsznak,
felkelnek, araszolnak, de egyetlen pillanatra sem állnának
meg. Olyanok, mint egy szoborcsoport. Az ember szinte elveszti az
időérzékét, ahogy belefeledkezik a
folyamatosan mozgásban lévő, ám mégiscsak
állandóságot mutató képbe.
Időnként dörgés kíséretében
a színpadra rajzolódik egy fehér fényvillám,
amely az előadás visszatérő motívuma
lesz.

A
realitás illúzióját keltő hangvilág,
a stilizált mozgás, a villámfény és
az óriás gumikerekek hideg, elasztikus sterilsége
különös Grimm-mesei világot ad ki, amelyben a
hétköznapok megrajzolt emberét valószínűtlen
meglepetések érik.

Az
egyik táncos valamelyik visszajövetelénél
(mintha csak véletlenül) az úszógumi
helyett egy földön fekvő, karikába görnyedt
embert húz maga után, ugyanazzal a természetességgel,
mint ahogy a gumiabroncsot húzta. A következő körnél
életre kel az addig tárgyként kezelt, szinte
csupasz test. Gazdája ellen támad, a lábába
kapaszkodik, a hátára mászik, megpróbál
kiszabadulni lehetetlen helyzetéből. Sajátos duó
bontakozik ki a két egymáshoz kötött ember
között, életet lehelve ezzel az összes
hatalmas, tehetetlen, földön csúszó
úszógumiba, megmutatva egy terhes viszonyt két
ember vagy egy ember és egy tárgy között.

Az
előadásnak végig állandó kellékei
a hatalmas sötét gumiabroncsok, amelyek hol
horrorisztikus képekben, hol funkcionálisan határozzák
meg és kontextualizálják az amúgy
csupasz, fényekkel színezett teret.

Egy
sötét tömeg húzódik előre,
lassan, megállíthatatlanul a színpad hátteréből.
Öt ember tolja maga előtt a gumiabroncsokat, amelyek
eltrafálják az előtérben úszásra
emlékeztető mozdulatokkal szólózó
táncost. A gumikat toló emberek eltűnnek a
háttérben, és a szólózó
szőke táncosnő egyedül marad az egymásra
dőlő kerekekkel, amelyeket mint egy mászókát
- egyszerre akadály és játékszer - lak be
a mozdulataival. Fuldoklik az elasztikus hideg térben. Hosszú
pillanatokra eltűnik, néha csak egyik keze vagy a feje
bukkan föl a gumiabroncsok rengetegéből. Külvárosi
plakát, egy autógyártó cég
reklámja.

Erős
képek követik egymást, amelyeket kibont, felborít
és átértelmez az előadás. A küzdelem
pillanatait groteszk, idillikus képek váltják.
Az első mindig a vizuális hatás, amelyet a mozgás
finom árnyalatokkal részletez. Fehér, szürke
és kék, hideg és kemény téli világ
határozott felmutatásával indul minden, amelybe
valószínűtlen álomként csúsznak
be a nyár képei. Egy téli hangulatú
képben úszómozdulatokkal idéződik
meg valami a nyári forróságból. Az
abroncskerék úszógumivá változik,
és egy csíkos fürdőruhás, a hatvanas
évek nosztalgiavilágából kilépett
fiú magányos hattyútánccal járja
körül, és merül el benne. Femininen pózol,
a szomorú bohócok lebiggyedő ajkát és
lemondó arckifejezését öltve magára.
Nem maga a nyár, csak a lehetősége. Egy bekúszó
emlékkép, furcsa fintor, itt maradt hangulat. Akár
lehetne nyár is. Kérdés, hogy jelentene-e
lényegi változást.

A
fürdőnadrágos fiú jelenetének párja
az előadás későbbi részén egy
magányos nő sapkában, kesztyűben és
spagetti-pántos ruhában, akit készülődés
közben váratlanul fejbe kólint egy oldalról
becsapódó föllógatott gumiabroncs. A lány
bohócként küzd az újra meg újra
belengő gumiabroncs ellen. A két öklével áll
ki bokszolni. Reménytelen, lemondó fintor, lágy
irónia érződik a magányos nő
bohócjelenetében is. Ismerjük azt a jelenséget,
amikor a legegyszerűbb helyzetkomikum - a kerékgumi
többször egymás után váratlanul
eltrafálja a lányt - az élet tragikus
reménytelenségét mutatja fel, mégis csak
nevetni tudunk rajta, ha nem is harsány felszabadultsággal.

A
bokszoló lány sapkája és kesztyűje
előlegezi meg a két utolsó kép ruháinak
színes világát, amely szintén a nyár
hangulatát lopja be az előadás örök
reménytelen telébe. A táncosok, mint valami
színes manók, úszósapkában és
fürdőköpenyekben, kis csoportban együtt mozognak,
totyognak. Egyszer divatbemutatós csípőtartással
és fenékmozgással, másszor szétszélednek,
és egy korcsolyázós idillé változnak
a jégpályán. Mindeközben szól a
„Visszasóhajt egy régi dallam."

A
nyár, mint a nosztalgia groteszk fintora, csempésződik
be az előadásba. Tíz éves a társulat,
a kezdetek óta teljesen kicserélődött táncos
gárda mégis sajátjaként reflektál
a régi idők előadásainak világára
is.

Szinte
az összes kép egy ember magányából
indul, hozzá kapcsolódik, vagy vele szemben mutatkozik
meg a csoport többi tagja. A legstatikusabb pillanat az egyedül
a térbe kivetett táncosnő, aki mozgásától
is megfosztatik, csak áll szemben a közönségével,
miközben szól egy angol nyelvű melankolikus dallam.
A lányt csuklyások hozták be, arctalan emberek
tömege, és a horrorfilmes gesztus után kemény
váltás a vallomásos hang. Gyomorszorító
hatásokkal dolgozik a látomásos előadás.
Szerkezete leginkább egy rémáloméhoz
hasonlítható, amelyben egy felsejlő, ám
nyomon követhetetlen asszociációs logika szervezi
a képek egymásutánját. Az egyes képek
dramatikus elemeket is tartalmaznak, mint például a
csuklyások bejövetele vagy a magányos lány
szólója, de csak lehetőségekként
vannak jelen, egyik sem íveli át az előadás
egészét.

A
Seven cím bizonyára a hét alkotóra:
a hat táncosra és a koreográfus közös
munkájára utal. A magány és együttlét,
az egyén és közösség viszonyai nemcsak
a hat színpadon lévő táncos közötti
viszonyban, hanem a láthatatlan transzcendenssel - a
koreográfussal - való kapcsolatban is érződnek.
Láthatatlan hetedikként ő is jelen van.

A
képek magukba záródnak, érintőlegesen,
tematikusan kapcsolódnak össze, de nem egymásból
bomlanak ki. Világállapotok. Lelkiállapotok.

Furcsa,
felemás érzetet hagy maga után az előadás.
A szívbemarkoló pillanatok belevesznek egy nagy
hömpölygő folyamba, hiába sorjáznak
egymás után a szebbnél szebb képek. Néha
olyan, mintha képzőművészeti divatbemutatót
látnánk. A jól megcsinált képek
kecsesen és profin kisétálnak a tribünre,
elnéznek jobbra és balra, a távolba, fordulnak
egyet a tengelyük körül, és lesétálnak
a kifutóról átadván helyüket a soron
következő modellnek. Persze ugyanabból a
kollekcióból.