Tavaszi
szellemképek

Helmeczi Hedvig @
Balkon
2003. 5.szám

Tavasz van,
zavaros illatába a tél áporodott szaga
keveredik. A FRENÁK PÁL TÁRSULAT Kék
(vagy levert?) tavasza (Blue Spring) most arra tett kísérletet,
hogy elõhívja ennek a télnek a belénk
fulladt képeit. Beszakítják a kollektív
tudatalatti védõhártyáját, és
kiszabadítják a belül tolongó látomásokat.
Szürreális ez az este, az üres színpadon
egyesével felvonuló szereplõk olyanok, mint a
szellemképek. Valahogy nem valóságosak, mert
nincs kiterjedésük, nincs történetük,
koherens személyiségük, emberi kapcsolataikról
csak távoli utalások formájában kapunk
hírt, a térben is szinte lebegnek, mert csak egy
citromsárga fotel van a színpadon, és hátul,
a vetítõvászonként használt hátsó
paraván mögül dereng elõ egy akváriumszerû
üvegkalitka.

Másokat
nézni jöttünk ide, de saját magunkat látjuk
meg elõször az óriásvetítõn,
ahogy várakozón tekintünk az üres színpadra.
Elõször tehát megmutatják nekünk, hogy
õket milyen látvány fogja fogadni. Azt a
rengeteg tekintetet. Nem szívesen foglalkoznék magammal
a mai estén, mondanám, másokat akarok látni,
most engem hagyjunk, de ezek a rövid, széttartó
jelenetek, amelyek semmi összefüggésben nincsenek
egymással, lelepleznek. Nem vagyok ártatlan abban, ami
a színpadon folyik, a jelenlétem meghatározza
azt, ami történik, hiszen nekem játszanak,
exhibíciójuk nekem szól, velem, a nézõvel
vannak fura kontaktusban, nem egymással. A koreográfiában
visszautalnak önmagamhoz. Nem tesznek úgy, mintha ott se
lennék, mintha tekintetemet, akaratomat, vágyaimat
teljesen mellõzték volna, sõt, inkább azt
mutatják, hogy ez a tekintet mennyire megerõszakolja
õket, megformálja megnyilvánulásaikat. Mi
hozzuk létre õket a semmibõl. A koreográfia
elkészítésekor nem autonóm
személyiségeket hoztak létre. Ezeknek a
figuráknak nincs személyiségmagja. Csak
viselkedésminták, sablonok felvonultatói, csak a
hámszövet tartja ezeket az álomszerû
lidérceket össze. Mögéjük nézni
nem érdemes, hiszen a szerep mögött nincs senki.

Kihívóan
testresimuló citromsárga kezeslábasban vonaglik
egy nõ, önmutogató és teátrális,
de valójában felismerhetetlen, haja az arcába
lóg, nem fedi fel önmagát, sõt: kámzsát
húz fejére, miközben a kamera veszi. Közülünk
valaki tojással dobálja meg, amit üveglap fog fel.
A tiltakozó botránykeltõ egy hálóinges,
kopasz nõ. A kamera ráközelít, látjuk
az arcot kivetítve, ahogy eddig a kámzsás nõét,
de ezen az arcon már minden kis apró mozzanat kivehetõ.
Férfihang találgatja, ki is õ. Kata. Minden más
névre idegesen rázza a fejét. Felcserélõdik
színész és nézõ attitûdje: a
színpadon fellépõ exhibicionista elrejti a
személyiségét, egy civil pedig azt akarja, hogy
felismerjék, ráismerjenek, ki akar válni, és
önmagát leplezetlenül megmutatni. A színész
neurotikusan elrejtõzik, a közönségnek való
kiszolgáltatottság kínozza, a közönség
meg naivan vágyódik arra, hogy megkülönböztesse
magát a massza többi tagjától. Igazán
ugyanakkor egyiket se látjuk, hiszen mit tudunk meg Katáról
a nevén kívül, és mit a citromsárga
ruhás nõrõl azon kívül, hogy szenved
vágyakozó pillantásunktól?

Két férfi,
egy pár lép be édeskés sanzonra, a
magasabbik hatalmas, eltúlzott kalapban, miniszoknya mutatja
hosszú combjait. Õ a nõ, mégis férfiasabb
párjánál, akit rángat és irányít,
õ a szerepjátékban a fényesebb,
attraktívabb. Nem egymásra mosolyognak, mindkettõjük
tüntetõen túlzó boldog arckifejezése
kifelé, nekünk szól, körbevonulnak, mint a
cirkuszi manézsban a lovak, nekünk szerepelnek, ahogy a
meleg házasságkötés szövegét
mikrofonba mondják. A meleg büszkeség helyett a
férfipáros szorongásból fakadó
harsány magamutogatásba kergeti önmagát.
Fellépésük agresszív, támadó
szerepjátszás, ami semmit nem enged látni a
viszonyukból. A pózolás mélyen elrejti
õket.

Fegyverropogás hangjára a hálóinges Kata
lép be, kezében vértõl csepegõ
stukker (!). Megtörölgeti hálóingjében,
csak néz üres tekintettel, megfordul és kimegy.
Majd egy zsakettes férfi, a burleszkek eltúlzott
arcjátékával vesz elõ egy levelet,
szerelmi drámát sejdítünk a háttérben
ugyanúgy, mint az elõbb, és valóban: a
férfi kétségbeesésében mérget
iszik, teátrálisan fuldoklik, meghal, majd kimegy.
Mindkét jelenet karikatúra. A tragikus gyilkosság
röhejbe fullad a komikus öngyilkossággal együtt,
mindkettõ merõben csak színpadi klisékbõl
van összetákolva. Ha lehántanánk a két
szereplõrõl a maszkot, semmi nem maradna. Tehát
akkor melyikük adekvátabb kifejezõje az
önmagunkból való kifordulásnak? Hogyan
jeleníthetõ meg a minden józan mérték
elvesztése? Szkeptikus választ sejtünk: csak a
sablon mintáit választhatjuk ki.

Kopasz férfi
futkos körbe-körbe fecskében a színpadon,
mozdulataival, táncával hatalmas mûmelleit
ugráltatva a fecske fölött viselt melltartójában.
Arcán vidám, kihívóan boldog mosoly.
Amikor mikrofont tesznek elé, mosolyogva beszél, aztán
önmagából kivetkõzve üvölt valami
idegen nyelven, majd mosolyogva kimegy. Ugráló,
hatalmas mûmelleinek szexuális felhívó
jellege agresszívan támadó, ezen kívül
semmi nõies nincs benne, nagyonis férfias jelenség,
kis fasiszta, aki úgy tûnik sebezhetetlen ebben a nekünk
rendezett látványos felvonulásban, a kis
magánszámok, minidrámák sorozatában.
(Frenák Pál saját bevallása szerint az
utcán sétáló embereket nézve
csinálta ezt a koreográfiáját.) A hátsó
falként elhelyezett drapérián átderengõ
üvegakváriumban is minidráma kezdõdik, de
ez már nem a magának formát keresõ
animus/anima drámája. A hangsúlyosan köztérnek
kikiáltott színpad mögött duplán falak
közé zárt privát pokolra láthatunk
rá, egy férfi és egy nõ eszeveszett
vergõdésére. Hol a tánctéren
felvonulókkal párhuzamosan, hol idõlegesen, a
szünetekben teszik õket láthatóvá. A
nõ szétvetett lábai között tartja
lefogva az üvöltõ férfit. A következõ
jelenetben az akváriumba felülrõl csorog a
tisztító, éltetõ víz, de csak az
egyikük állhat alá, a másik az üvegfalnak
verõdve fuldoklik. Heves szeretkezésük is
kétségbeesett fuldoklás, mint bármi, amit
ebben a fullasztó térben összezárva
tesznek.

Kint,
a tekintetünknek kitéve önmagukat keresõ, és
szerepek útvesztõjében eltévedt
elveszett, elvesztett személyiségek vonulnak föl;
bent, a falak mögé elrejtve, a kiöklendezhetetlen,
formátlan érzelmektõl megroppanó lélek
látható. A tánctérben egyre abszurdabbak
lesznek a képek: egy vigyorgó teknõsbéka
mászik be, és elvesztve egyensúlyát a
lábaival kalimpál. Citromsárga kosztümben
pózolnak a táncosok, majd minden nyelven elmondják,
hogy kapcsoljuk be feltétlenül a telefonjainkat,
megkísérelni a kapcsolatteremtést. Elöl a
kihívó citromsárga kezeslábasba öltözött
nõ felír egy telefonszámot a padlóra és
várja a hívásunkat.

Mit
tehet viszont az, akinek nincs választása a szerepek
között, nem keresgélhet a formák között,
mert egyetlen, súlyosan redukált mozgássorra
képes csak? A színpad elõterében, a
fotelben ülve Gergye Krisztián egy mozgását,
testét korrigálni képtelen mozgássérült
mozdulataival mutatja meg a test terrorját az önmaga
kifejezésére vágyakozó lélek
fölött, és paradox módon még õ
a legazonosabb önmagával. Rebbenõ mozdulatai
önmagukat jelentik, a vágyódás teljes
kudarcát. Íme a legadekvátabb önkifejezés,
miközben a fal mögött a nõ vajúdva egy
halat szül, és a rémülettõl és
iszonyattól felsikolt

Az
utolsó jelenet meztelen férfiját rózsaszín
virágfüzér díszíti. Minden virágban
égõ rejlik, amely megvilágítja ebben az
álomszerû képben a túlvilági
mosolyú hordozóját, aki már nem a
tekintetünket keresi, hanem felülrõl jövõ
fénybe néz. Ugyanígy áll minden eddigi
táncos a záróképben a színpadon.
Néznek, forognak, némelyik mormol, a kamera elõször
õket mutatja, majd mint az elején, bennünket,
akiknek a nyomásától megszabadulva találták
meg az önazonosság teljességét.

A
koreográfia nemcsak a színpadképben, hanem
mozgásokban, mozdulatokban is erõsen redukált,
keveset mutat a társulat briliáns tánctudásából,
a talányos jelenetek sora mögé rejtett gondolatok
nehézkessége miatt pedig nehezen befogadható az
elõadás. Még szerencse, hogy a nézõ
a mozaikok tologatása közben színes kockákra
akadhat, ha a teljes képet összerakni türelme nincs
is.

Forrás:
http://balkon.art/1998-2007/balkon03_05/14helmeczi.html