A
szívtelenségről

Horeczky
Krisztina @ Népszabadság
2013. 04. 27.

„Tudom,
nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, de az horrorisztikus,
hogy vannak, akik úgy írnak a művészi
munkámról, mint a kecskeürülékről,
csak azért, mert nem mekegek a szájuk íze
szerint, nem elégítem ki a személyes igényeiket.
De hát ahol Trisha Brownt
is ócsárolják, engem is lehordhatnak!” –
így a Magyar Narancs egyik tavaly nyári számában
kifakadó Frenák Pál
(1957). A táncos-koreográfus (sokadszori)
panaszolkodásának egyedüli előidézője
az elvetemült – meglehet, ostoba – makacsságom:
hogy a sorozatos csalódások dacára nem mentettem
föl magamat belőle. Rendületlenül nézem,
recenzálom, küzdök, bízok, remélek,
várva valamire – ami egyszer volt, hol nem volt. Ami
(ironikus módon) ugyanaz, mint az új mű alcíme:
battement de coeur. Szívverés.

A néhol groteszkbe hajló,
posztmodern evolúciós és teremtéstörténet
embertelen párja egy hatalmas, fehér hálóban
vergődik, mozog, csúszik-mászik, majd csókot
mímelve úgy csücsörít, mint egy tátogó
hal. A fekete, később fehér alsóneműt
viselő, térdvédős, partra vetett
Marie-Julie Debeaulieu és a
metroszexuális Holoda Péter
amennyire tetszetős, olyannyira üres. Esztétikus
enyelgéseikkor kizárólag a külcsínre
ügyelnek: hogyan festenek, ha a másikhoz érnek.
Amikor a DePhazztól
a Jazz Musicra vonaglanak, a kozmetikumokat hirdető reklámok
vagy Helmut Newton
kommersz divatfotóinak kirakatbábu-modelljeit idézik.
Közönyösek, erotikus(nak szánt) jeleneteik
mesterkéltek, rutinszerűek, mentesek az intimitástól
– mintha az előjátékaikat is instruálnák.
Ugyanennyire szenvtelenek az irdatlanul nehéz, akrobatikus,
sőt alpinista képességet követelő
mozgásnyelv gépies végrehajtásakor:
makulátlanul hajtogatják a mutatós tagjaikat;
fél karra támaszkodva hibátlanul vonszolják
magukat a padlón; úgy mennek átlósan a
térben, akár egy fáradó sífutó
vagy egy felfedező a hómezőn – meztelenek, a
lábfejükön lámpa világít. Olybá
tűnik, hogy Parabryo lidérces zajára-zörejére
megjárják Tolnát, Baranyát, valamint az
északi sarkkört és a Góbi-sivatagot, talán
még követ is fejtenek. Kényes szinkronban, mégis
külön. Mert történjék bármi, ők
legföljebb a semmit érzik – miként, sokáig,
én is.

Az
ötvenperces opus mottója Nemes
Z. Márió verse, a
Tanuljuk meg egyik sora: „az emberi szív szomorú,
/ a test boríték”. Ezt az identitás
nélküli, steril „borítékot”
láttatják, két epizód kivételével.
Szívverés hangjait hallani. A színen Frenák,
talpig feketében. Kitárja a felgyűrt ujjú
zakóját, és a pőre mellkasán
szívtájékon, majd a kézfején fény
pulzál. A campesztétika jegyében fogant giccs
ellenpontja lesz a Jeff Buckley
dalára, a You & I-ra készült szóló.
Frenák egy fénynégyzetben áll, karjaival
íveket rajzol a levegőbe. A lágy mozdulatok néha
megtörnek, a majd guggolva görnyedő férfi
többször összerántja magán a zakóját
– fázósan, szemérmesen, sajgó
emlékekkel viaskodva. Frenák
Pál zsigeri eleganciája,
karizmája, jelenléte, intelligens szépsége
fenséges és sokkoló. Egyszerűsége,
érzékisége, őszintesége éles
kontrasztban van a keményen, apatikusan gürcölő
Debeaulieu és Holoda lelketlen attraktivitásával,
amelyet a darab végén lemondó sóhajjal
summáz az albínó gorilla (Szűcs
Edit ragyogó jelmeze).

A
tökéletes testekre komponált, kortüneti
(bumeráng)munka arról szól, amit a bámulatos
megjelenésű alkotója jó ideje maga is
előidéz a puszta látványra adó,
pofásan tartalmatlan, felszínes illusztrálással.
Azzal a hatásvadász stílustablóval, amely
nélkülözi mindazt, ami az egyre ritkábban
föllépő, ám akkor minden(ki) mást
zárójelbe tevő Frenák
Pál sajátja: a
személyiség erejét. A X&Y azt tanúsítja,
hogy aki birtokában van ennek a humánus hatalomnak,
annak nincs szüksége (biztonsági vagy
futurisztikus) hálóra, sem majomparádéra.
Részint, mert hókuszpókusz nélkül is
eléri, hogy csak rá figyeljenek. És hogy
végre megdobbanjon az a nyomorult szív.