Széljegyzetek
emberekről és bábokról

Török
Ákos @ Színház.net
2009. május

Az ikrekként
létezés a szoros fizikai-lelki-szellemi összetartozás
és a különlét egy egészen sajátos
formája, amelyre a két előadó hasonlósága
mellett is érzékletes különbözősége
csak nagyon távolról utalhat.

Frenák Pál legújabb koreográfiája
elemelt jelszerűségével a legkülönfélébb
olvasatoknak ad teret, majd egy következő pilla¬nat¬ban
konkrét testgesztusokkal vonja vissza az iménti tág
értel¬mez¬hetőséget. Az előadás
izgalmasságát elsősorban ez a herme¬neutikai
húzd meg-ereszd meg adja. És persze a két
előadó, Major László és Várnagy
Kristóf impozáns és ihletett színpadi
előadásmódja. A felvethető kér¬dések
egyike pedig így hangzik: a jól ismert közhelyeken
túl tud-e valamit mondani nekünk Frenák Pál
az ikerlétről?

A színpadkép
egyszerűsége, a színpadi elemek (színtéri
jelölők) kis száma mellett rejtvényszerűen
indul az előadás. A játéktér hátsó
harmadában jó két méter magas paraván,
rajta fekete-fehér, hullámos rajzolat – ami
felhős ég, köves táj, tengerfelszín
egyaránt lehet -, egy kötéllétra, melynek
tetején háromszemélyes kiülőkosár
leng, és egy lassan, de folyamatosan járó
szélgép. Ide érkezik felváltva,
görkorcsolyázva, fehérre mázolt arccal két
alsóneműre meztelenített férfialak. A
darabhoz írt ismertetőből utólag értesülök,
hogy a csillagjegyre s vele magára az ikerlét
immanenciájára történtek utalások,
magam vajmi keveset értek egyelőre, de ez egyáltalán
nem zavaró. A két fiú, immár korcsolyák
nélkül, akrobatikus látványosságként
sem utolsó mozgássorozatba kezd a paraván előtt,
van, hogy szinkronban mozdulnak, van, hogy egymáshoz képest
elcsúszva, de – anélkül, hogy ténylegesen
figyelnének egymásra – minden mozdulatuk
tekintettel van a másikra. Egyikük szőrös,
másikuk szőrtelen, ami – ellenpontjaként
azonos jellegű és hangulatú mozgásíveiknek
– látványként már az első
pillanattól fogva megkülönbözteti őket, az
ikerlét olyan rétegeit jelenítve meg, mint
egység és különállóság,
összetartozás és autonómia vagy az androgün
teljességből kiszakadó férfi- és női
lét. Mindez a kezdeti – ha nem is idillikus, de
mindenképpen alommeleg – állapot azon árnyékosabb
rétegét idézi, amelyhez olyan biblikus
történetek kapcsolódnak, mint Jákobé
és Ézsaué vagy Ábelé és
Káiné. Az ikrekként létezés a
szoros fizikai-lelki-szellemi összetartozás és a
különlét egy egészen sajátos formája,
amelyre a két előadó hasonlósága
mellett is érzékletes különbözősége
csak nagyon távolról utalhat. Azonban ez az utalás
elég lehetőséget teremt a befogadói
intellektus számára, hogy gondolatai túlterjedjenek
a megszokott asszociációkon.

Rejtvényszerűsége
mellett is tiszta képletekkel indít tehát Frenák
Pál, azzal az egyszerűséggel, amit önmagában
is jó nézni, és ami az intellektus számára
is kihívást tartogathat. Ezt a képletet
némiképpen bonyolítja egy kisember méretű,
fehér fabábbal zajló játék:
mozgatója úgy vezeti végig a színen, hogy
ő maga is látszik (a megszokotthoz mérten
erőteljesebben), miközben saját karja egyben a báb
karja is. Ez a szerves, mégsem teljes összetartozás
az egész előadás legszebb gondolata. A Twins –
Ikrek másik kiemelt érzéki-intellektuális
pillanata, amikor Gergely Attila (zenei szerkesztő) elektromos
zajokból montírozott ütemes zenei atmoszférát
hoz létre: a per definitionem káoszból jön
létre a legmagasabb szintű rend. Trükkössége
és MC-körökben nyilvánvaló
közhelyessége ellenére ezen a ponton, erre az
egyszeri alkalomra ez telitalálat.

Frenák Pál
munkáinak egyik sajátos karakterjegye a visszatérő
motívumok alkalmazása, amitől akár egyetlen
folyamatos előadásnak tekinthetők a darabjai, de a
motívumok maguk is újra, előadásról
előadásra értelmezhetőek. A törtfehér
emberbáb a Mi-lan című darabban az előadó
(Újvári Milán, majd később Várnagy
Kristóf) mellett legalábbis társszereplőként
jelent meg, és az írásos felvezető szerint
ugyanabban az ikerstátusban, ami a Twins – Ikrek
vezérgondolata is. A báb a tökéletes
teljestest-maszk, színpadon tehát a tökéletes
szereplő, aki semmivel nem több, nem kevesebb, mint a
szerepe. Hogy Frenák új darabjában a báb
helyére ember kerül, jelzés- és
jelentésértékű, ahogy az is, amikor az
előadásban a Mi-lan-beli faragott figura kétszer
is megjelenik. Teljességről, magunk megmutatásáról,
idegenségről, életről és
élettelenségről ad gondolkodnivalót.

Az írásos
felvezető nem része a darabnak, ellenben a cím
igen. Amit az előadás negyvenöt perce alatt
láthatunk, az ikerlét helyett inkább a
testvérlét mozgóképei, és azok
közül is leggyakrabban a jól ismert általánosságok:
szeretés, vetélkedés, szinkronitás,
különbözőség. Amikor már kifogyni
látszik az alkotói muníció, és még
a nézőbarátra méretezett háromnegyed
órás játékidő is kezd soknak tűnni,
elindul egy eleinte nagyon lazára hurkolt értelmezési
szál. A két színpadi figura felmászik a
lengőlétrán, kiül a kosárba, majd
visszamászik, egyikük lezuhan. Az utolsó
jelenetben aztán összeér minden: létra,
szélgép, festett paraván. Egyikük teljesen
meztelenül, hatalmas szárnyakkal görkorcsolyázik
körbe-körbe, míg a másik a paraván
előtt fekszik összegörnyedten, mozdulatlanul. Tudni
most sem lehet szinte semmit sem: valamelyikük arcáról
ekkorra már lekopott a festék, míg a másikuk
teljesen meztelen, földön fekvő talán halott,
talán csak földön ragadt. A szél a levegő
princípiumához tartozik, ami éppen félúton
van a föld és az ég között, a második
bábos jelenetben már gólyalábalt
magasságból mozgatják a kisembert. A Twins –
Ikrek végső mondandója a testvér- (vagy
éppen iker-) létről a szétválás
emberré és madárrá (angyallá),
önmagunk láthatóvá tétele, az ég
közelítése és meg nem találása.
Poétikus szépségű gondolatok, mint ahogy
megszólalásmódja is letisztult, azonban ez a tíz
perc nem képes utólagosan igazolni a pontosan
szerkesztett, a jelszerű érzékiségen csak a
kevéssé izgalmas általánosságok
felé túllépő első harmincöt
percet.

Forrás:
http://szinhaz.net/2009/05/08/torok-akos-szeljegyzetek-emberekrol-es-babokrol/