Szárnyalások
tangóharmonikára

Szabó G.
László @ Új Szó
2010.10.15

Rövidek,
lényegre törők és még szellemesek is
Frenák instrukciói, inkább csak biztatja,
finoman provokálja, tereli két táncosát.
Rendhagyó előadást láthatnak a nézők.
Egyszerit még akkor is, ha párja van. A francia
Montbéliard-i Nemzeti Színház számára
tavaly megalapozott produkciót most, a Budapesti Őszi
Fesztivál alkalmából láthatja először
a magyar közönség. Frenák újabb és
újabb megoldási lehetőségeket kínál
fel, Reguera és Major azonnal „válaszolnak”.
A kubai születésű, rendkívüli tehetségű
táncos számára izgalmasabb helyzetet aligha
kreálhatott volna érzékenységéről
és érzékiségéről egyaránt
ismert koreográfusa. Egyetlen szóra szinte pillanatok
alatt lenyűgöző szólót komponál.
Vagy egy sodró erejű duettet, amelyben ifjú
partnere, a csapathoz nemrég szerződött és
máris ugyanazt a nyelvet beszélő Major kiváló
társa. A kubai fiú sistergő fantáziájával,
kifejezőeszközeinek teljes fegyvertárával hat
fogékony, a legapróbb gesztusokra is azonnal reagálni
képes partnerére, így a hatás kölcsönös
– Reguera és Major érzelmi áramköre
közös forrásból táplálkozik.

A próbán
még zene nélkül működnek, az előadáson
Pascal Contet szolgálja nekik a zenét
tangóharmonikával. Lágy, fülbemászó
dallamok vagy pergő ritmusok helyett bizarr hangfoszlányok,
a pillanatnyi hangulat, az érzelmek különös,
zsigerekből megfogalmazott játéka kíséri
táncukat. Contet maga is improvizál. Játékában
a dzsessz és a kortárs zene keveredik, néha
egészen szokatlan módon. Hangszere olykor éppen
hogy csak felsóhajt, a két táncosnak azonban ez
is elég ahhoz, hogy új impulzusokat adjanak egymásnak.

Egy pad és
egy forgószék. Ez minden, ami a
térben látható. Reguera és Major, mint
két arctalan (fehér maszkos) ember magányosan
ülnek egymás mellett. Előttük a
tangóharmonikás. Ikreknek is nézhetnénk a
két alakot. Alkatilag majdnem egyformák, csupán
a bőrük színe különböző. Amíg
nem szólal meg a zene, személyiségük
teljesen összemosódik. Ugyanazok a rezzenések,
ugyanazok a mozdulatok. Az arc és a tekintet helyett
itt valóban csak a test beszél. Lelki sebekről,
egyedüllétről, eltitkolt fájdalmakról,
elnyomott vágyakról. Aztán jelt ad Contet, a
harmonika megtöri a csendet, és a két alak
ösztönös játékba kezd. Két
különböző egyéniség és mégis
két, sok mindenben hasonlatos lélek nyílik meg.
A maszk mögött felsejlik az arc, a belső arc, amely
arra is következtetni enged, hogy a két vérmérséklet
sem olyan távoli egymástól. Izzás és
feszültség, vonzás és olvadás van a
táncban, teljes kitárulkozás és fokozatos
eggyé válás.

Frenák
korábbi alkotásának, a Twinsnek (Ikrek) a szabad
folytatását látjuk Wings (Szárnyak)
címen. Szárnyalnak is a táncosok végig.
Reguera egy-egy pillanatra a föld vonzerejéből is
képes kiszakítani magát, Major akrobatikus
elemekkel dúsítja röpteit. Övé a
forgószék, amelyen olyan természetességgel
keveri-kavarja a levegőt, mintha odaszögezték volna.

A darab negyedik
szereplője a társulat vezetője, Frenák Pál.
Sötét zakóban, földig érő fekete
férfiszoknyában ül a padon, és apró
jelekkel, rövid jelezéssel vetíti ki gondolatait.
Pár perces betét csupán az övé,
valahogy mégis azt a hatást kelti, mintha maga is
táncolna. Súlyos jelenlétével ad
jelentőséget a két fiú által
megteremtett sajátos légkörnek. Barisnyikovnál
éreztem ugyanezt évekkel ezelőtt. Vagy tíz
percig állt egy helyben, csupán a karjait mozgatva, de
ezzel is el tudta hitetni: a legteljesebb tánc, amit mutat.
Nincs rá jobb, kifejezőbb meghatározásom:
az improvizálás magasiskolája a Wings. Vibráló,
öntörvényű művészet ez. Szabálya
csak egy van: magával ragadó, lebilincselő kell,
hogy legyen.

Mint
ez.

Forrás:
https://ujszo.com/kultura/szarnyalasok-tangoharmonikara