SLOW
RUN
Oroszlán
Anikó @ Revizor
2011.01.10.
Az
EKF finisében mutatták be Pécsett Frenák
Pál új előadását k.Rush címmel.
A saját(os) műfajmegjelölés szerint az
előadás „movie-moving”, azaz mozgókép
ihlette koreográfia, színpadi road movie, egy
felvonásba zsúfolt végeláthatatlan
rohanás. OROSZLÁN ANIKÓ ÍRÁSA.
A
produkció – ahogy ez több helyütt olvasható
volt – szándéka szerint Isadora Duncan, Jim
Morrison, Marilyn Monroe, Janis Joplin és Paul Newman alakját
szeretné felidézni a táncosok mozdulataiban. A
társulat saját tagjain kívül ez alkalommal
Lőrinc
Katalint
és a Pécsi Balett prominens művészeit,
Uhrik
Dórát
és Lovas
Pált
is sorai közé fogadta. A látható és
láttatott kontraszt a fiatal táncosok és a
tapasztalt, érett mozgásművészek között
valóban éles: míg Frenák csapatának
tagjai izgágák, mozgékonyak, akciódúsan
léteznek, Uhrik, Lovas és Lőrinc jelenléte
felmutatás jellegű, állandó, lassú,
elnyújtott, szándékosan emblematikusnak
mutatott. Sajnos keveset táncolnak, az előadás
mintha inkább az egyéniségükre, a
tekintetükre, a nevük által kijelölt
szemantikai mezőre számítana.
A
darab gyorsan váltakozó etűdök, jelenetek
sora, amelyek között az összefüggés
sokszor csak utalásszerű, vagy nem is észlelhető.
Egyetlen kapcsolódási pont van, az út, a mozgás,
térben és táncban. Közös pont a –
kis színpadon még inkább koncentráltnak
tűnő – „tetthely”, a színpad
közepén álló óriásinak tűnő
fehér Cadillac. A tér ezzel együtt Frenák
korábbi színpadaihoz képest nagyon is egyszerű,
kevés kihívást jelent táncosnak és
nézői fantáziának egyaránt. A
fordulópontokat csak a térelem helyett olykor
inkább ormótlan kelléknek tűnő autó
különböző profilokba való nehézkes
átfordítása, illetve a színpadi középbe
helyezése jelenti.
Az
ötvenes évek Amerikájának világát
idéző masina dinamikáját a háttérben
futó animációk, videóbetétek
(Philippe
Martini
munkája), a néha fülsiketítően dübörgő
elektro-akusztikus zene (Gilles
Gauvin)
és a táncosok testbeszéde próbálná
felfűteni, ám az autó nem mozdul sehogy sem. Hiába
húzzák-vonják, forgatják a kormányát,
csapkodják az ajtókat, vetődnek a motorháztetőre
vagy használják erotikus légyottokra, az az
ember érzése, hogy az amúgy sebesnek tűnő
produkció valós tempója igazából
az összes törekvés ellenére sem tud
felpörögni, ezért az előadás olyan, mint
egy hangosan, macsósan, gázspriccekkel berregtetett
járgány, amely minden ígéret és
várakozás ellenére végül nem indul
be.
A
folyamatos ismétlődések és az egyformaság
talán koncepció, mindenesetre több ponton
kifejezetten untatja a fordulatokra és hangulati ellenétekre,
váratlan pillanatokra, iróniára és
önreflexióra vágyó nézőt. A
dramaturgia alapelvének a mozgalmasság helyett az
egysíkúság tűnik; mintha mindig ugyanaz a
történet ismétlődne meg más és
más, de mégis teljesen hasonszőrűnek tűnő
szereplőkkel. Mindez viszont – cseles módon –
úgy történik, hogy közben egy pillanatra
sincs megállás, a felszíni mozgás-nyüzsgés
megvan, ám hiányzik a tartalmi változatosság,
a meglepő elem. A Cadillac és a közönség
is néma megadással tűri a fiú-lány
szerelmi kettőst, a két lány erotizált
ámokfutását valamint az izmos testű
autómosó (?) fiúk kettősét. A
történet(ek)ben, a narratívában nemhogy
valamiféle linearitás, de még kohézió
sincs igazán, csak fogódzó nélküli
gyors vágások és váltások.
A
képek, a zene, a koreográfia és a szereplők
váltakozásának vibrálását
néhány, a színen átvonuló vagy a
takarásból kilépő, súlyos
jelentőségűnek szánt alak szakítja meg
csupán: a bőrkabátos dzsigoló, a
napszemüveges, frizuráját a sebességtől
selyemsállal védő Audrey Hepburn (vagy Marilyn
Monroe?). Ottlétük, közönségre való
kitekintésük jelentékenynek szánt momentum,
ám igazából érdektelen. Ennek oka talán
a karizma hiánya ott és akkor, vagy a kitalálatlanság,
a koncepció esetlegessége.
Frenák
Pál
pécsi előadása óvatlanul improvizatívnak
és/vagy magára hagyottnak tűnik. A mozdulatok ívei
hasonlóak, egyformának látszanak, nincs sem
csúcspont, sem igazi feszültség. A táncosok
kétségtelenül képzettek és
technikásak, a tudásuk lenyűgöző, de a
szinkronmozgás a duettekben például gyakran
szétesik, a pillanatok pedig minden profizmus és
elegancia ellenére hatástalanok és tartalom
nélküliek maradnak. A társulatból
koncentrált energiái okán kitűnik Nelson
Reguera,
aki színpadi létével és mimikájával
végig fenn tud tartani valamiféle színpadi
izgalmat.
A
film és a (tánc)színház egymásra
hatásának kétségtelenül van
létjogosultsága, de talán nem véletlen,
ha olykor az ember mégis a színházat választja.
A jól közvetített vitalitás, fizikum és
élettel teliség megtapasztalásának
izgalmát nem pótolja sem a videó, sem a profi
tréning, sem a technika.
