Sekély
e kéj
Horeczky
Krisztina @ Népszabadság
2007. 11. 16.
Frenák
Pál 1999-től tárja rendszeresen a honi nagyérdemű
elé egykor eredetinek tetsző műveit. A
Franciaországból hazakacsintgató
táncos-koreográfus mintha fél téglát
hajított volna a kortárs tánc langyos-állott
fürdővizébe. Tabudöntő - sokakat
fölszabadító - alkotásai a többszörös
szexuális identitást (így meleg és
leszbikus nemi szerepet is) kifejező, ún. queeresztétika
jegyében fogantak. (Queer: furcsa, különös,
homoszexuális.)
Ez azonban minálunk nem a közbeszéd
része; sajátosabb, hogy a magyar tánckritikában
sem vált elemzési szemponttá. Részint
ezért: üdvös volna az eddigi - mulattató
filozófiai hivatkozásokkal fölékszerezett -
oeuvre-öt társadalmi-szubkulturális jelenségként
(is) értelmezni. Kiváltképp: a mikrokozmoszt nem
univerzummá nagyítani.
A
queer mint művészi ábrázolásmód
évtizedek óta hangsúlyos a külföldi
elit- és tömegkultúrában. Egyik ikonja
Madonna. Képviselője még a világ kultikus
filmkészítői közül Fassbinder, Jarman,
Visconti, továbbá Pedro Almodóvar és Baz
Luhrmann. Frenák Pál túlzásokra épülő,
külcsínygazdag élményszínháza
legfőképp a giccsben pancsoló queer pop
sablonjait, kliséit, kellékeit hasznosította
újra. A szélsőségeket hajszoló,
elragadóan hatásvadász, groteszk látványdarabok
alapvető stílusjegye a camp (mesterkélt, szörnyen
nevetséges, affektáló, ripacs[kodó]). A
megrázóan intim süketnéma-jelbeszéd
mellett a táncalkotó show-, esztrád-,
akrobataelemekkel bolondította meg a szűk - nyitott és
sznob - közeget magával ragadó zsánert.
A
legfrissebb, Frenák-panelekből fabrikált, ásítóan
ingerszegény alkotmány - mára - kiüresedett
mozgás- és formanyelvről, tétova
útkeresésről árulkodik. (Instinct: ösztön,
hajlam.) A tánctérben egyetlen homorú
díszletelem, melyet nevezhetünk síugró
sáncnak vagy gördeszkás kifutónak. Az
ismertető szerint ez egy "körrendszer, ami a biológiai
életfolyamatokat..., az anyaméhet szimbolizálja".
A négy fehér gumimaszkos, arctalan, nagyfülű
alak - Baranyai Balázs, Nelson Reguera Perez, Várnagy
Kristóf, Zambrzyczki Ádám - minden emberségétől
megfosztott, tomboló vágykielégítését
életprogramnak tekintő, agresszív zombi. A ránk
váró ötven percben a tornacsukás,
félmeztelen, alsógatyás-zakós, illetve
öltönyös-nyakkendős uniformizált lények
leginkább ránganak, a kék rámpára
másznak, függeszkednek, illetve fenéken
szánkáznak. Néha megrugdossák egymást.
Közben Helmuth Oehring lihegős, madárrebbenős,
töredezett zenéje untat; a negédes
zongorafutamokat élőben adják elő. A
legföljebb négy-öt, szellemtelen kép
ismétléséből álló opusban
epizódszerephez jut a sötétkék kombinés,
majd fél melltartós Lisa Kostur - mint önálló
akarat nélküli erotikus segédeszköz, egyfajta
guminő.
A
hosszúra nyújtott, szerencsétlen közhelyekben
fulladozó szenvelgés legkínosabb epizódja
a mintha-ráadás. Már végre föllélegeztem,
amikor fülembe csengett egy túláradó (talán
Elvis Presley) sláger. Erre tátikázott három,
mikrofont ragadó, illegő-billegő fantomférfi;
a pőre Kostur pedig négykézláb mászott
a palánkon.
A
szeptember 20-i ÉS-ben ütköztem bele a sikerrel
akklimatizálódott Frenák Pál dr.
Schneider Márta kulturális szakállamtitkárhoz
intézett, "személyes" levelébe. A
magánjellegűnek tódított, nyilvánosság
elé tárt szalonkövetelőzés tárgya
mi volna más, mint hogy a kompánia nem kapta meg az
(el)várt NKA-támogatást. Az Instinct baljós
sejtéseimet igazolta; a panaszolkodóturnét
megszakítva időszerű lenne a részegítő
munkára összpontosítani.
