Sebzett
madarak

Szabó
G. László @ Újszó
2015. 05. 02.

Volt
előbb a regény, William Wharton 1978-ban született
regénye, a Madárka.
Hat évvel később a film, Alan Parker
fájdalmas-szép rendezése ugyanezzel a címmel,
az akkorra már világhírű regény
nyomán, Matthew Modine főszereplésével. Egy
fiú, akinek egyetlen vágya, hogy madárrá
válhasson, hiszen mindig is repülni szeretett volna.
Aztán elrepítették Vietnámba, és
már soha többé nem akart ember lenni. Visszatért
régi álma: szárnyakat növeszteni. De ki
érti meg mindezt, s ki nyitja meg előtte a kalitka
ajtaját vagy az ég kapuját, hogy újra
szabadnak érezhesse magát?

Ehhez
jött egy másik film. Raymond Depardon francia fotós
megrázó erejű dokumentuma San Clemente szigetének
elmegyógyintézetéről. Frenák Pál
egy velencei útja során vetődött el a
szigetre, az azóta megszüntetett klinika közelébe.
Öt vagy hat éve őrzi ezt a felkavaró élményt,
s ez is inspirálta őt abban, hogy megalkossa legfrissebb
koreográfiáját, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon
a Művészetek Palotájában bemutatott
Birdie-t.
Zárójelben teszi fel a kérdést, és
ott is csak finoman: „Ki nem akart egyszer az életében
madárrá válni?”

Hiszen
ahol madár van, ott szabadság van. Végtelenség.
Elvágyódás. A megszokottól eltérő
realitás.

De
ahol madár van, ott kalitka is. Bezártság.
Falak. Ketrecnek tűnő ágyak. Dupla záras
ajtók. Belülről rácsozott ablakok.
Szabadsághiány. Menekülési vágy.

Nyitott világ, zárt világ. Ez
utóbbiban az ember is lehet madár. Önmagában
teremt meg egy harmadik világot, amelyben önazonos lehet.
S ez izgatja olyan nagyon Frenákot. Madarak jönnek,
madarak mennek, madarak élik meg az álmokat. Egy
intézetben felnőtt gyerek réges-régi
álmait, aki órákon át képes volt
szótlanul, mélyen magába merülve ülni
az ablakban, és csodálni mindazt, amit kint látott,
az ég alatt. Pontosan érezte, hol húzódnak
a határok, hol szegik útját a korlátok,hol
válik el álom és valóság, mi az,
ami még átléphető, és mi az, ami
soha. Hogy mi a rend és a rendszer, s mi van azon túl,
ami már a fantázia szüleménye. Hogy hol
találkozik test és lélek. Hogy ha lehull az
álarc, elvész a kontroll.

A
Birdie-ben
mindenki madár. Vagy madárka. Embermadár.
Embermadárka. Ketrecbe vagy tenyérbe zárva, de
itt is, ott is: szárnyát próbálgatva.
Történetmesélésnek itt nincs helye. A tér
és a díszletelem (Lakos Dániel és Majoros
András munkája), a háromszögekből és
négyszögekből felépített fémváz
szabad asszociációk forrása. Lehet egy bezárt
padlás (tetőszerkezet), vagy madárház, vagy
lelki betegek klinikája, sőt még börtön
is, ha tágabban értelmezzük. Helyzetek, érzelmi
állapotok, különleges szólók, duók
vagy csoportos mozgássorok (táncok) szemtanúi
vagyunk, egy vegyes madárraj olykor közös, máskor
egymástól teljesen független életét
élve. Maga a fémszerkezet sajátos kihívás
a táncosok számára. Az előadás
jelentős részét azon töltik, de úgy
„közlekednek” rajta, mintha természetes
közegükké vált volna. Madarak a dróton,
gondolhatnánk, hiszen a táncosok elképesztő
magabiztossággal csúsznak, tekerednek, csavarodnak a
rudakon. Valósággal belakják a szerkezetet.
Különböző jellemek, más és más
magatartásformák rajzolódnak meg előttünk,
a humor, az irónia, a groteszk folyamatosan jelen van a
színen, de ott a kín, a fájdalom, a sebzettség,
sőt még az őrület is. Lelkiállapotok,
érzelmi hullámzások, belső rezzenések
kristályvázát kapjuk, egy mesterien kidolgozott
koreográfiát lenyűgöző
táncteljesítményekkel.

Hosszú
idő után most először új arcból
több van a színen, mint ismerősből. Nelson
Reguera mellett ott egy frissen érkezett kubai táncos,
Yosmell Calderón. Simon Renáta eddig Svédországban
táncolt, Mauer Milán egy másívású
csapatból igazolt át Frenákhoz, Bukta Gergőnek
ez a második munkája a társulatnál,
DeeJay Mahogany sehol másutt nem állt még
színpadon. Igaz, itt sem áll, csak végigvonul,
de hogyan? Mint egy óriási gólya, aki körül
egy pajkos kis fecske (Nelson Reguera) köröz.

Érző
és mindent megélő madarak ezek. Érezzük,
amit ők éreznek. Még a szívdobogásuk
is a miénk.