RÓZSA
AZ IDŐBEN
Kutszegi Csaba @
Szinhaz.net
2009. február
Az InTimE-ot a
legjobb szándékkal sem tudom másnak tekinteni,
mint kellemesen szórakoztató Frenák-esztrádműsornak.
Frenák Pál
legújabb premierjén (az InTimE-nak augusztusban a
Pannonhalmi Művészeti Fesztiválon már
volt egy előbemutatója) azon gondolkodtam, hogy az
alkotóművészek mióta foglalkoznak az emberi
kapcsolatok ábrázolásával. Először
(mégiscsak táncelőadáson ültem) Eck
Imre 1961-ben készült Változatok egy találkozásra
című koreográfiája jutott eszembe. Aztán
észrevettem: Fekete Zoltán és Nelson Reguera
földön fetrengős, egymáson gurulós,
küzdelmes kettőse akár Akhilleusz és
Patroklosz kapcsolatáról is szólhat,
tehát a téma már az első, szerző által
jegyzett (vagy neki tulajdonított) európai irodalmi
műalkotásban is terítékre került.
Persze a művészetek még ennél is régebben
ábrázolják az emberi kapcsolatokat, a
velük foglalkozó műalkotások fogyasztása
pedig állítólag megunhatatlan. Én
valahogy már mégis unom – de nyilván
bennem van a hiba.
Fekete először
egyedül jelenik meg: a színpadon szétszórt,
temérdek rózsafej között „úszik”,
gurul a talajon, néha feláll, és lábát
magasra dobja. Mozgása koordinált, artisztikus,
kidolgozott – jellemzően „frenáki”. A
következő tételben Jantner Emese és Lisa
Kostur fejét mélyen a háttámla mögé
hátrahajtva ül egy piros Bauhaus-kanapén, amely
mögött (az elő-adáson végig) sötét
üveglap tükrözi vissza „ugyanazt hátulról”.
A két, alul rövid, felül dekoltált, könnyű
piros ruhácskába öltözött hölgy
érdekes, egyforma mozdulatsorozatot mutat be egyszerre, majd
előrejönnek, és jelbeszéddel, gesztusokkal,
mimikával diszkréten kokettálnak a nézőkkel.
Utánuk Kolozsi Viktória és Nelson Reguera is
színre lép: dinamikus, zaklatott kettőst mutatnak
be, ügyesen megfelelve a bútordarab támasztotta
akrobatikus kihívásoknak. Majd újra Jantner
következik, ezúttal egyedül – és itt
egy kicsit meg kell állnunk.
Az eddig látott
tételek (és az eztán következők is) –
a műsorfüzetben is részben deklaráltan –
semmi másról nem szólnak, mint hogy emberek
bonyolult viszonyrendszerekben vergődnek. A színpadi
látvány végig kifejezetten esztétikus, a
mozgás megkomponált, színvonalas (újdonság
azonban egyikben sincs), az előadók kitűnőek,
de mivel az emberi kapcsolatok ábrázolásán
kívül semmi egyéb nem történik (sem
esztétikai lázadás, sem valaminek az
intellektuális újraértelmezése), az
InTimE-ot a legjobb szándékkal sem tudom másnak
tekinteni, mint kellemesen szórakoztató
Frenák-esztrádműsornak. Kifogásom
tulajdonképpen nincs ellene (én a színvonalas
revüt is szívesen megnézem), de jobban szeretem,
ha a dolgokat nevén nevezik. Barokkos túlzásnak
érzem ugyanis az InTimE kapcsán arról értekezni
a műsorfüzetben, hogy „valóság-e
egyáltalán a másik”, vagy hogy „a
hazugság és a megalkuvás milyen mértékben
szövi át az életünket”.
Jantner
előbbiekben már említett, egyedüli belépése
megerősítette bennem a gyanakvást, hogy mást
kapok, mint amit előzetesen kínáltak: tartalmas,
valami újdonságszerűt is megfogalmazni próbáló
kapcsolatábrázolás helyett kliségyűjteményt.
Például: Frenák képes Jantner
Emesét tűsarkú cipőben, rózsatengerben
gázolva, Beethoven Holdfény szonátájára
végigbukdácsoltatni a színpadon. Lehet, az egész
lap betelne vele, ha leírnám, hányszor volt
alkalmam csak az elmúlt években hasonló
„ellenpontozásban” gyönyörködni.
Beethoven zongoradarabjának beidézése után
azon sem csodálkoztam volna, ha a „Somewhere over the
rainbow…” („Ott fenn, hol a szivárvány…”)
kezdetű dal zárja az estet.
Mindezek ellenére
nem állítom, hogy az InTimE értéktelen
műalkotás lenne. Egyik tétele például
nagyszerű. A már többször említett két
úr Kolozsi Viktóriával egymásra
tapadós „szendvics-pas de trois”-t lejt benne –
a kanapé háttámláján lovagolva.
Mindhárman anyaszült meztelenek. Testük a diszkrét
félhomályban úgy fehérlik, mintha
márványból volna. Egyfolytában
dinamikusan tekerednek, hajolnak, egymásra borulnak. Antik
hasonlathoz (és a trójai mondakörhöz)
visszatérve: megelevenedett újkori Laokoón-csoportnak
tetszenek. Mintha egymásért harcolnának –
láthatatlan óriáskígyókkal. Ha a
kortárs tánc egykor klasszicizálódni fog,
e néhány perces jelenet emblémájául
szolgálhat majd. Az előadásnak egyedül
ebben a rövid részében érzem át
három ember bonyolult kapcsolatrendszerét, pontosabban
azt, hogy még mindig lehetséges újszerűen
megjeleníteni ezt az „örök témát”.
A műsorfüzet néhány sora is vonatkoztatható
a „Laokoón-trióra” (az előbbi is:
„valóság-e egyáltalán a másik?”),
mert a táncosok többször is olyan valószínűtlenül
bravúrosan és könnyedén gördülnek
át egymáson, tekerednek egymásba, hogy
megteremtődik az illúzió: talán nem is
léteznek mind a hárman. A szemet gyönyörködtető,
kifejezetten kortársi látvány (amelyben a
meztelenség cseppet sem frivol) itt, ebben a részben
túlmutat pusztán esztétizáló-szórakoztató
önmagán: valami többlet, valamilyen speciális
jelentés gyanítható mögötte, amelyet
ha nehéz is szavakra lefordítani, mégis
érezhetően és átélhetően
véleményt közöl a világról.
Gyanítom: az összes többi jelenet ezért az
egyért született meg, az egyébként végig
ügyesen kihasznált kanapé is mintha leginkább
emiatt került volna a színpadra.
Nem valószínű,
hogy a kortárs táncnak valaha is lesz klasszikus
korszaka. A műfaj (vagy stíluskategória) 22-es
csapdája éppen az, hogy értékeiben időt
álló műalkotásai sem tudnak repertoáron
(de még emlékezetben sem) fennmaradni, mert a mai
kortárs alkotóknak kötelező a mindenkori
mának beszélni és róla szólni –
lehetőleg minden egyes premieren valami újszerűt is
felmutatva. Annak, aki néhány éve figyelemmel
kíséri a Frenák-előadásokat, az
InTimE nem mond újat. Talán azért sem, mert
Frenáktól mindenki többet vár. Ha egy
pályája elején álló, fiatal alkotó
jelentkezik ezzel a koreográfiával, sokan új
zseniről beszélnének. Frenák esetében
a Frenák-ismerők viszont fanyalognak. Úgy látszik,
(a politikával ellentétben) a kortárs táncban
hosszú távon nem jön be a saját közönség
előtti „haknizás”. Azt viszont el tudom
képzelni, hogy a látottak pannonhalmi környezetben
sokaknak felkavaró élményt nyújtanak. Én
jól éreztem magam, élveztem az előadást,
de közben néha a színpadkép felidézte
(klasszikus) sláger dúdolgatásával
szórakoztattam magam: „Millió, millió,
millió rózsaszál, vérvörös
takaró tavaszi út porán…”
A dal fiatalkori,
nem túl bonyolult (de „InTim” kapcsolatra utaló)
emlékeket ébresztett fel bennem.
Forrás:
http://szinhaz.net/2009/02/01/kutszegi-csaba-rozsa-az-idoben/
