Péter Márta: Frenák

Winkler Nóra @ Fidelio Est

2010. január

Néztem a múltkor a Frenák társulat
próbáját, hatalmas fekete gumikerekeken
pattogtak, aztán színes sálakban és
kabátokban jöttek a táncosok, mintha Benetton
fotózás lenne, közben Pali, puha, szürke
pólóban rohangált a széksorok között,
mikrofonnal a kezében instruált. Mekkora szabadság
– gondoltam. Évek óta rakja ki a színpadra
a saját életét, kérdéseit,
vívódást, boldogságot, bénaságot.
Helyzeteket, amiket megoldani nem fog senki; hogy is lehetne vége
a nők-férfiak viszony kérdéseinek, vagy az
önismeretnek. Nem lesz egy csúcs, ahova a zászlót
kitűzzük, hogy oké, megcsináltuk, megvagyunk
magunknak, de mostmár alaposan és végleg. De
amíg nézzük a testeket a színpadon, az jó,
ismerős, felold, mert a melletted ülő pocakos
ismeretlen is ebben van, fent a szálkás testű
kubai táncos is, de vélhetőleg a fővilágosító
is. Enélkül nem is működne, nem is lehetne tíz
év, turnék és bokamelegítők. Szóval,
micsoda szabadság, ekkora képekben látni, tág
terekben kimunkálni kérdéseket. Ehhez képest
Frenák Pál mégis arról vall a róla
és művészetéről most megjelent
könyvben: „Mintha bezártam volna magamat, mintha
valamilyen redukált létben szoronganék.”
Lesz itt még pár tíz év, addig is boldog
születésnapot!