Ők
– kritika
Helmeczi
Hedvig @ kontextus.hu
2004
A
Frenák Pál Társulat A fiúk (Les hommes
cachés) című előadása a Trafóban
Megint egy koreográfia, amely úgy
beszél saját neme tapasztalatairól, mintha azok
olyan kuriozitások lennének, amelyekbe a másik
nemnek nem lenne belelátása. Alakjairól az a
benyomásunk, hogy lelki bugyraik mélyébe meredve
közlekednek a világban, és még ha
körülnéznek, akkor se kíváncsiak
belőle sokra. Az A fiúk című előadás
a szinglikről szóló alkotások párja
- a másik oldalról. Lassan kezd már gyűlni
bennem a türelmetlenség a narcisztikus, világból
kivonuló, és önzően saját magukba
zárult figurákkal szemben, de egyelőre még
lefegyverzett Frenák öniróniája és
képeinek szuggesztivitása.
Ha valaki ma a kortárs tánc
kapcsán elismerően akar nyilatkozni egy
alkotásról/alkotóról, akkor biztosan
használni fogja az "álomszerű" szót,
és valóban: Frenák legújabb
koreográfiájának legnagyobb ambíciója
is ez. Őt nézve úgy érezhetjük, hogy
kimegy a láb alól a föld, és az agy titkos,
hátsó, hozzáférhetetlen rekeszéből,
amelyből csak ritkán kapni hírt, ömleni
kezdenek a víziók. Frenák előadásainak
érdekessége az, hogy miközben víziói
keresettek és artisztikusak, addig előadásainak
dramaturgiája azonban valamilyen rafinált
gondolatmenetet követve átgondolt. Mégis azt
gondolja az ember, mintha transzban, önkívületben
születtek volna az alkotásai.
Az ismertető szövege azt állítja
az egyik táncosról, hogy a "tudatalatti
vadállatát" személyesíti meg. Ezt a
hajmeresztő megjelölést a szórólapról
nem kell feltétlenül komolyan venni, de érdemes
tisztázni. A táncosok fekete-fehér nadrágja
tényleg utal valamiféle szimbolika létére,
de vajon lehet ezekben a tudattalant, tudatos ént és
felettes ént látni? Melyik van itt a tudatánál?
Mindegyik alak száján szétmázolódott
rúzzsal imbolygó ködlovag, csak elmosódott
körvonalú párafirka. Az egyik a sarokban pörög
maga körül tütüben, az egyszemélyes
színpadon szédült önimádatba merülve,
a másik felkapaszkodott a plafonhoz erősített
köteleken, és ott a plafon és padló között
libeg, tekereg és szaltózik, aztán hopp –
döglötten lóg fejjel lefelé mozdulatlanul,
bokájánál felakasztva. Vajon melyik a tudatos
én: amelyik kombinéban szédeleg, vagy amelyik
visítva kiröhögi? Nincs ez olyan szép
rendezetten, ahogy Freud szerette volna, dől-borul a férfilélek
építménye, láncra vert kutyák
üvöltve ugatnak benne, bakancsot viselnek a tüllszoknyához,
és közben égig ér a farkuk. A koreográfia
vizuális képét meghatározó
köteleket használják fel erre a mozzanatra, de
ugyanezek arra is szolgálnak, hogy úgy fonódjanak
rájuk, mint Laokoónra a kígyó. Mesélek
még: egy képben úgy vonulnak lassan, csordába
verődve az egyik hátsó sarokból, mint egy
csapat gorilla, meztelenül, négykézláb,
aztán az első soroknál megállnak kissé
fenyegetőn, majd megfordulnak, és meglátjuk a
fenekükön a fekete ragtapasszal keresztben jól
leragasztott lyukakat. Ezek már a macsók, egy másik
állatfaj. Miközben body builderes mozdulatokkal
mutogatják izmaikat: cumiznak.
A záróképben bejön
valamelyikük, és egy parabolaantenna tányérjában
fetrengve kíséri mozgásával egy bizarr
film férfi szinkronhangját, amely azt ismételgeti,
hogy ő a legeslegjobb, és hogy valakinek le fogja tépni
a fejét és ki a szívét. A média
szuperegói megsemmisítőek, mire a férfihang
a stáblistáig jut, a fiúk döglötten
lógnak a kötélen...
Nem vagyok se fiú, se férfi,
ezért a koreográfia identitáskereső
jellege, ami a másik nemnek valószínűleg
hosszas önelemzésre és összevetésre
adna itt okot, engem nem érintett. Ez a koreográfia nem
nőkről és nem nőknek készült, ebbe
a klubba bennünket nem hívtak meg. Bár a
szemlélődés öröme megadatott, régen
voltam már ennyire kívülálló egy
előadáson. Nem baj, a következő Frenák-bemutató
már rólunk fog szólni.