Nyitótáncok
Halász
Tamás @
Beszélő
1998
1998. október ötödikén
egy új intézmény nyitotta meg kapuit Ferencváros
egykor szép napokat látott, immár újból
szolid virágzás jeleit mutató részén.
A Trafó – Kortárs Mûvészetek Háza
hivatalosan egy, gyakorlatilag azonban két intézmény
örökébe lépett. A Trafó igazgatója,
Szabó György, az Andrássy (és még mi
minden) úti Fiatal Mûvészek Klubjának
rövid mandátumát töltô igazgatója
a legendás „FiKa” utódlétesítményének
élére került. Másfelôl, nem ennyire
hivatalosan, egy másik intézmény, a Petôfi
Csarnok egy markáns tevékenységi köre is
itt folytatódott.
A „PeCsa” páratlanul
gazdag táncprogramjait szervezôként ugyanaz a
Szabó György indította el, aki a megújult,
század eleji trafóház élére
került. De menjünk egy kicsit vissza az idôben.
A
Trafó helyén alig száz éve hatalmas
virágkertészetek mûködtek: a helyszín,
a Liliom utca neve a mára már hihetetlen múltat
ôrzi. A gyorsan kiépülô környék
egyik építészeti különlegességének
számító, Gerstenberger Ágost és
Arvé Károly tervezte ház a maga korában
nagy elismerést vívott ki magának. A trafóház
1909-es avatásától a II. világháború
végéig zümmögött zavartalanul. Az 50-es
évekbôl nincs róla sok információnk,
de a 60-asok elejétôl már tudjuk, az épület
a Ramovill tulajdona, itt éri a privatizáció is,
a vásárló kft. azonban nem törôdik az
épülettel. E gondatlanság következménye,
hogy a Trafó Csipkerózsika-álmának vége
felé, de még az igazi ébredés elôtt,
belép a köztudatba.
1991-ben rejtélyes
csoport üt tábort a végletekig lepusztult
épületben: a „francia házfoglalók”
az egyre színesebb budapesti éjszaka (és persze
nappal) izgalmas helyszínévé változtatják
a házat. A Resonance névre hallgató társaság
kitûzte zászlaját a lepusztult homlokzatra,
amelyet hirtelen mûvészi graffitik burjánzó
erdeje kezdett ellepni. Koncertek, akciók, performance-ok
zajlottak a zegzugos épületben. A szomszédos
gyermekonkológiára való tekintettel azonban vége
szakadt ennek a különös táborozásnak. A
Trafó termeit szép lassan újra belepte a
törmelék és a guanó. A házban aztán
alternatív társulatok raktározhatták
díszleteiket, egy (mára már nem létezô)
helyiségében pedig próbatermet alakítottak
ki. Az izraeli Vertigo együttessel közös darabon
dolgozó Artus még forgatott is az épületben.
Én ekkor jártam itt elôször: gyertyával
kezünkben ereszkedtünk alá a szinte lápvilágnak
tetszô pincébe; lefektetett pallókon
egyensúlyozva ismerkedtünk az irdatlan és páratlan
terekkel. Kerülgettük a mai színházterem
közepén összerogyott, galambfészkekkel teli
zongorát.
A fôváros illetékes
szakértôi testülete Szabó György
ötletgazda kezdeményezésére 1994-tôl
dolgozott egy új, modern, kortárs mûvészeti
központ létrehozatalán. A világ számos
nagyvárosában megtalálhatjuk a Trafó
elôképeit: a gazdasági profilt váltott
metropoliszokban ipari mûemléknek minôsülô
csarnokok, gyárak, hangárok, dokkok alakultak át
szórakoztatóipari és/vagy kulturális
intézményekké. Izgalmas tereik jól
hasznosulnak új funkciójukban, környezetüktôl
izoláltak, szerkezetük a legmerészebb építészi
álmoknak is jó gyakorlóterepe. A Trafó
Schnell Judit és Gaskó Mátyás építészek
keze munkáját dicséri, belsô tereinek
dizájnját pedig Réthey Prikkel Benedek jegyzi.
Az építmény kivitelezésekor nagy
figyelmet fordítottak arra, hogy alapterülete rugalmasan
bôvíthetô legyen – ha erre egyszer a
távolabbi jövôben majd sor kerülhet.
A
galériát, próbatermet, koncertek, közösségi
események megrendezésére alkalmas klub-éttermet
magába foglaló intézmény legfontosabb
része a nagyszínpad; itt él tovább –
sok egyéb rendezvény mellett – a Petôfi
Csarnokban meghonosított modern tánc
vendégjáték-hagyománya. A PeCsában
az 1997–98-as évaddal záródó,
másfél évtizedes történet az
októberi nyitány után már a Liliom
utcában folytatódik.
Szimbolikus, milyen
elôadásokra került sor az utolsók közt
a PeCsában és az elsôk közt a Trafóban
a nagy költözés idején. 1998. január
végén a még csak francia nevet viselô
Compagnie Pál Frenák tartotta Sauvageries (Vadócok)
címû darabja premierjét a Városligetben.
Az elôadás legközelebb már a Liliom utcában
ment, táblás házak elôtt. Ám
ekkorra már magyar neve és magyar szereplôje is
lett az 1983 óta Franciaországban táncoló
és koreografáló Frenák Pál
együttesének. Frenák ugyanis félig-meddig
visszatelepült, és létrehozta az elsô
állandó, nemzetközi koprodukcióban dolgozó
hazai moderntánc-együttest. Franciaországi
táncosaiból és itthon felfedezett, maga köré
gyûjtött tehetségekbôl épített
remek társulatot, hogy hamarosan bemutassa aztán elsô
„vegyes” elôadását, a Zöld és
savanyú, késôbb Out of the cage címet
viselô, rendhagyó darabot.
Egyetlen darab
erejéig összeállt koprodukció gyümölcse
volt a Trafó legelsô táncelôadása
is. A Bozsik Yvette Társulat a svájci Fabienne Berger
Nevess remegve (Emlék) címû
koreográfiájának-látványszínházának
premierjét tartotta ekkor.
A Trafó
nyitóceremóniáján pedig Rókás
Lászlónak, a francia-magyar Sofa Trio vezetôjének
megkapó akcióját láthatta a sokaság.
Rókás rendezésében szinte a teljes fiatal
alternatív/modern/kortárs táncosi mezôny
felvonult, hogy egy emlékezetes záróképben,
hatalmas gúlát formázva meggyújtsa a
fényt a Trafó színpadán. A
Bozsik-társulat utáni második elôadás
a berlini Sascha Waltz Guests társulat pazar vendégjátéka
volt, az Ûrhajósok Sugárútja.
A
magyar származású Bergernek „kölcsönadott”
Bozsik-társulat nem igazán sikerült, de igazán
tanulságos elôadással nyitotta meg a színpad
történetét. A gyökereit kutató
koreográfusnô régi fényképek
hatalmasra vetített reprodukciói elôtt se nem
absztrakt, se nem narratív táncot játszatott. A
háttérben százéves dagerrotípiákon
komor vagy édesbús polgári portrék, a
néha szilaj, néha lírai táncanyagban
kvázi-folklór, a zeneiben (amelyet a kiváló
Jean-Philippe Héritier, Bozsik többszörös
zeneszerzôje jegyzett, aki szintén svájci) pedig
a „kusturicizmus” hullámának markáns
jegyei. Így együtt nem igazán sikerült végül
eldönteni, hol is volnánk, mint nézôk.
Sascha
Waltz elôadása a mûfajon belül páratlan
kísérlet; az egykori Kelet-Berlin egyik lidércnyomásos
fôútjának, az Ûrhajósok Sugárútjának
(igazán ismerôs) panelrengetegébe visz el; az
endékás múlt és a nehezen feldolgozott,
újdonsült szabadság impulzusaival mit kezdeni nem
tudó kispolgári létbe kalauzol. A tragikomikus
elôadás nyelvezete, témája folytán
az elmúlt évtized német táncmûvészete
egyik legjelentôsebb alkotásaként tartják
számon.
Frenák munkássága
önmagában is figyelemre méltó; azzal a
gesztussal pedig, hogy társulatát francia és
magyar mûvészekbôl komponálta, nem
elôzmények nélküli, de példának
kivételes hídszerepet vállalt. A Vadócok,
mint említettem, a tánc-befogadóhelyként
megszûnô Petôfi Csarnok egyik utolsó, az
újonnan megnyílt Trafónak pedig egyik elsô
elôadása lett. Az 1998-as koreográfia jellegzetes
darabja Frenák egy szálra felfûzhetô,
önvallomásos alkotásainak. E minôsítés
ellen újra és újra felemeli szavát
alkotójuk, de talán ez is csak része a
koncepciónak, hiszen az autobiografikus elemek sokaságát
nem lehet nem észrevenni. Frenák süketnéma
szülôk gyerekeként született az ötvenes
évek Magyarországán. Az édesapa halála
után testvéreivel együtt állami gondozásba
került. A hivatalosság erôvel szakított szét
egy családot, hivatkozva arra, hogy az édesanya nem
tudja ellátni gyermekei gondozását egyedül.
A
koreográfus munkáiban erôs szerepet kap a
süketnéma jelelés; az egyetlen mód,
amellyel megértethette magát szüleivel. Használták
ezt a szekunder nyelvet a szintén halló testvérek
egymás közt is; hol a szülôk iránti
figyelembôl, hol olyankor, ha titkos nyelven akartak
kommunikálni. A koreográfus komplex módon
használja a test nyelvét: komor fátum és
különös, bölcs játékosság
sugárzik át mûveinek mozgásvilágán.
Az uniformizált, steril és lelketlen intézeti
élet szintén megjelenik munkáiban. Figuráinak
egymásrautaltsága, gátlásossága,
reménytelen közeledés- és közlésvágya
mind az igazságtalan és embertelen szétszakíttatást
és az arra adható válaszokat idézi.
A
Vadócok – mint ez Frenák több más
koreográfiája esetében is elmondható –
gyakran sokkal kódoltabb, többrétûbb,
mintsem egyetlen megtekintéssel felfogható lenne.
Sugall és sejtet, gondolkodóba ejt, de ha nyelvezetére
nem érzünk rá, akkor furcsa feszültségben,
egyhangúságban múló perceit üresnek
is érezhetjük. Szikrázó és váratlan
mozdulati és vizuális ötletekkel játszik,
amelyeket komor nyugalomba ágyaz, figyelemre méltó
kompozíciós képességrôl tanúságot
téve. A Vadócok nem technikázós darab: a
hangsúly elôadóinak átütô
jelenlétén van.
Szólóval indul
az elôadás: a színpadon magát a
koreográfust látni. Meztelen testére magasból
aláereszkedô, köldökzsinórra
emlékeztetô csô csatlakozik. Fején feszes
gumisapka, orrán fekete napszemüveg. A teljes némaságban
apró, hol intrauterálisnak, hol eszelôs-kényszeresnek
tûnô mozdulatait látjuk. Gesztusai néha
mosolyogni, néha borzongani valók. Teste aztán
egyszerre elernyed, és a lazán lógó,
ezüstös csô lassan felemeli a földrôl.
Hamarosan megérkezik a többi szereplô: három
férfi, kifogástalan fehér ingben, vasalt
nadrágban, nyakkendôben. Mozdulataik dinamikusak, de
idôrôl idôre megtörnek: a táncszinkronitást
apró zavarok törik meg. Frenák és a
zeneszerzô Francois Donato közös koncepciója a
dinamikus emelkedés könyörtelen, a nézô
idegeit felborzoló megszakítása, a hevület,
a kiteljesedés csúcspont közeli berekesztése.
A hármak játéka – melyhez negyedikként
a hozzájuk öltözött Frenák is
csatlakozik – erre épít: egy-egy táncos
nüansznyit lemaradva vagy elôreszaladva adja elô a
koreográfiát, hogy disszonanciát keltve
összezavarja figyelmünket.
A színpadot átjáró
szereplôk egyike hirtelen ruhátlanul zuhan be a színre:
állatias mozdulatokkal araszol, hullámzik be hason
csúszva a középpontba. Összes öltözete
két hófehér térdvédô, fél
pár zokni a lábán, a másik pedig a
nemiszervén. A majdnem teljes meztelenség: így
még sokkal hatásosabb. A konvencionális
eleganciát zoknira váltó figura tabu lesz a
többiek számára. A meztelen ember kiesik a
rendszerbôl; mikor egy jól öltözött
társához lépne, az elrántja elôle
az arcát, a kezét. Elhatárolódó
mozdulatait két, távolabb álló társa
is utánozza. Késôbb két másik
szereplô is zoknira vetkôzik, egyikük azonban mindig
ruhában látható. Frenák koreográfiájában
minden szereplôre kijut a leosztás: egyszer mindegyik
kirekesztetik a másik három ellenében. Ugyanígy
történik az össztáncoknál: mindenki
kap „fôszerepet”, és mindenkinek kijut
legalább egy-egy szóló is.
Sötét
után, a felderengô fényben lebegni látjuk
a táncosokat: magasból leengedett kötélen
lógó hurokpántokban, egyenes testtel
egyensúlyoznak, jó méterrel a föld fölött.
Ideges mozdulattal meg-megrándulnak: de mindig csak egyvalaki.
Egyszerre vad kutyaugatás hallatszik: a férfiakból
ijedt kisfiúk lesznek, akik a magasan himbálózó
hurokba ugranak az acsargás hangja elôl. A riadalom
pillanataiban felcsendül Karády Katalin hangja: „A
boldogságom nem veheted el.” A táncosok
meglódulnak a kötélvégeken, lendületben
összekapaszkodnak a magasban, mint a csoportos ejtôernyôugrók:
de mindig csak hárman, egy mindig kimarad. Szétszakadnak
aztán, és egyedül lendülnek a magasba:
gyakran mélyen a közönség fölé.
A
színen aztán teljesen sötét lesz, csak két
fényrianás látszik: ebben villannak fel a
táncosok, amint hátulról elôre jönnek.
A színpad fekete legmélyén, éles fényben,
vadul csillogó, ezüstös pikkelyruhában
egyetlen táncos lép be. Eksztatikus mozgása
nyomán vakítanak ruhája szemei: eltûntekor
három társa tapsrendre jön be, tapsrendes
mosolyban, mintha vége lenne. Pedig a csillámember újra
és újra átszeli a teret a leereszkedô
sötétségben. Az egymásba montírozott
elôadás-tapsrend végül tényleg
„civil” meghajlásba megy át.
A
messzirôl jött, egzotizáló Fabienne Berger,
a tánc-szociodrámát rendezô Sascha Waltz
és a feldolgozhatatlant alkotásokká feloldó
Frenák egyaránt a múlttal számol. Le és
el. Munkáik egy korszakzárást követô
idôszak tipikus és egyaránt fontos, tanulságos
darabjai. A sokat megélt épületben – annak
újjászületését követôen –
méltó indulásnak számítottak.