Nyitótánc

kultura.hu
2007. augusztus 8.

Megvolt hát a Sziget nyitótánca. A Színház-és Táncsátrat idén Frenák Pál és társulata avatta fel a 0. napon az Instinct című munkabemutatóval, melynek kőszínházi premierje csak novemberben lesz a Trafóban, így formálódhat, változhat még, de ebben – az akár még képlékeny formájában – is igazán izgalmas. Hogy elvileg sajtóbemutatót látunk, mit sem számít, hiszen a szigetlakók egy része már beköltözött, így rögtön lecsapnak az égből pottyant előadásra, és csak gyűlnek, gyűlnek, színessé pöttyözve a mezőt.

A díszlet egy hatalmas, homorú kobaltkék rámpa – leginkább a gördeszkások akadálypályáihoz vagy a sísáncokhoz hasonló – a meglepő térkialakítás annál is látványosabb, mivel a közönség a szabad ég alatt, a dombon üldögélve nézi az előadást. Ez a hatalmas rámpa a színpadon nem szimpla dekoráció, hiszen a táncosok térészlelését alapjaiban változtatja meg, mivel meredek, csúszos felületén mintha egyetlen biztos pont sem lenne. Frenáknál ez a nyugvópont-nélküliség szinte mánia: táncosai egyensúlyoztak már gördeszkán, kötélen, óriáskagylóhoz hasonló gömbhéjban. Bármilyen profi is egy táncos, ilyen extrém színpadteret tökéletes biztonsággal mégsem lesz képes 100%-osan uralni, így a véletlen lehetőségével minden pillanatban számolnia kell, így ezek az előadások nem a véletlen illuzórikus kiküszöbölésén, uralásán, hanem épp ellenkezőleg, a véletlen befogadásán, tiszteletén alapulnak. Az előadás ragyogó táncosai, Baranyai Balázs, Nelson Reguera, Várnagy Kristóf, Grecsó Zoltán és Lisa Kostur amellett, hogy vállalják azt az érzelmi hullámvasutat, ami az Instinct szenvedélytől, agresszivitástól fűtött világát jellemzi, fizikailag is kiélezett határhelyzetben vannak. A nyitóképben három férfialak ereszkedik le fejjel lefelé a rámpán, csupán egy-egy hurok tartja őket, minha egy láthatóvá tett, késői köldökzsinórral kapcsolódnak egyfajta ős-egység állapothoz. A sebezhetőség és biztonság kettősége végig ott vibrál az előadásban, éppúgy, mint a test elfedése illetve lecsupaszítottsága, vagy tudatos fegyelmezése illetve elengedése, elernyesztése. A polaritásoknak ez a halmozása végig folyamatos feszültségben tartja a koreográfiát. Szintén nagyon domináns az előadásban a különöshöz, az átlagtól eltérőhöz való viszony megvizsgálása: a rámpa tetején keresztezett lábbal, szinte transzvesztita pózban csücsülő, affektáló férfiak közé vetődik hatalmas lendülettel egy meztelen férfi, máskor meg egy szerelmespár enyelgését asszisztálja végig egy szinte nyomorékká tett alak, aki kúszva, karjára kulcsolt lábbal vonszolja magát a meredek lejtőn.

A díszlet egyebként halványan egy bábszínházra is emlékeztet, olykor a táncosok – akiknek arcát egyébként fehér maszk fedi – egy ismeretlen erő által dobált bábuként bukkanak fel, és bucskáznak el a semmibe. Más alkalommal pedig egy szerelmi kettős – az egyetlen táncosnő és az egyik táncos között – válik groteszkké azáltal, hogy a lány testének nincs tónusa, izmai ernyedtek, olyan, mint egy élettelen, életnagyságú bábu, akivel csupán mímelni lehet a szeretkezést. Egy összecsukló kócbaba, aki egyáltalán nincs is jelen az adott pillanatban.

Mivel az előadás a Bipolar német-magyar összeművészeti programsorozat keretében született Frenák Pál számára Helmut Oehring komponált zenét. Az üdítő meglepetés pedig az, hogy élő zene kíséri a darabot, hogy a színpad egyik oldalán Heather O’Donnell zongorázik, a másik oldalon az ütős hangszereknél Hudacsek László, és ne felejtsük ki Gergely Attilát, aki változatos elektronikus effektekkel – zörejekkel, beszéd és testhangokkal – fűszerezi a muzsikát.